Előfizetés

Online pörög a műtárgypiac

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2021.05.29. 18:02

Nem hagyta cserben a pénz a műtárgypiacot. A napokban lezárult tavaszi New York-i egyhetes árveréssorozat végén a két nagy aukciósház, a Christie’s és a Sotheby’s kasszájába 1,3 milliárd dollárt perkáltak a vevők. Az eladók több mint száz év terméséből válogatták össze a portékát, impresszionistáktól a kortársakig, némileg rendhagyóan keverték a palettán a kínálatot. A licit flottul működött tárcsák nélkül is - az online platformokon. A jelek szerint a bezártság csak növelte a gyűjtők, pénzemberek étvágyát, akik, ha az elmúlt időszakban ki is ruccantak a virtuális művészet világába, azért kitartanak a falra is akasztható, gyönyörködtető alkotások mellett. Picasso és Basquiat művei bárhol, bármikor és bárkinek eladhatóak, az NFT (Non-fungible token) híveinek és a szépért rajongó, ábrándokat kergető 85 éveseknek egyaránt. Persze pénz kell hozzá, nem kevés. Több, mint százmilliót áldoztak egy Picassóért, egy Basquiat pedig 93 millió dollárt ért, a két művész alkotásából több is forgott a napokban. Rögtön az első idei aukció megnyugtatta a piacért aggódó kedélyeket. Januárban a Sotheby’s régi mesterek munkáit vitte kalapács alá, köztük Botticelli 1480-as alkotását, a Medici család egy fiatal tagját megörökítő kisméretű képet, amely 1982-ben 1,3 millió dollárért került az eladóhoz. Mostani orosz vevője 92 millió dollárt adott érte. Ezt követően Párizsban, Londonban és Hongkongban is sikerrel léptek színpadra a nagy árverőházak. Amúgy a kora tavaszi hongkongi aukción is Jean-Michel Basquiat volt a sztár, a Christie’s-nél 41,8 millió dollárért kelt el a művész önarcképe, a Warrior. Az igazi izgalmat azonban nem egy fizikailag is megérinthető műtárgy jelentette a piacon, hanem egy kódhalmaz, ha úgy tetszik NFT, amely mögött egy 39 esztendős amerikai alkotó, Mike Winkelmann, vagy művésznevén Beeple alkotása volt. A Christie’s által márciusban elárverezett Everydays: The First 5000 Days (2021), 5000 egyedi jpg-ből álló alkotásnak gyakorlati szempontból nem sok köze van ahhoz a művészethez, ami a szépséget, a megérinthetőséget jelenti tulajdonosának. Vásárlója, egy kriptovalutában utazó befektető, akkor 69 millió dollárt érő 42 329,45 ethereummal fizetett érte. A május közepi New York-i nagyhéten már kevés szó esett a kriptovilágról, inkább csak a paletta színesítése kedvéért tett be a Christie’s egy NFT-t a XXI. századi kínálatba: Larva Labs alkotása, a 9 CryptoPunks közel 17 millió dollárért kelt el. A Sotheby’s is bedobta a kriptocumit, kedvcsinálónak egy Banksy alkotáshoz, bejelentette, a vételárat elfogadja bitcoinban. A képért 12,9 millió dollárnak megfelelő virtuális valutát adtak. A két aukciósház igyekezett a külsőségekkel, és a kollekció újszerű válogatásával, csoportosításával is csábítani a vevőket. A Sotheby’s résre nyitotta az addig zárt kapukat, 50 kiváltságost beengedett a Broadway egyik neves dizájnere által tervezett New York-i árverési terembe, igaz ott inkább csak pezsgőiket szürcsölték a jelenlévők, licitáló tárcsák nem emelkedtek a magasba, az üzletelés az online platformokon vagy telefonon folyt. Az aukciót Oliver Barker Londonból irányította. Érzékelhetően nagy volt az ázsiai mozgás, a keleti vevők kevéssé a klasszikusokat, mint inkább az újonnan érkezettek munkáit keresték és szívesen vásárolták az élénk színekben tobzódó műveket.
Versus Medici
Basquiat sztár volt a Christie’s-nél és a Sotheby’s-nél is. A Versus Medici (1982) először került nyilvános értékesítésre, utolsó ismert tulajdonosa egy izraeli-belga üzletember, Yaron Bruckner, a belga kereskedőlánc, az Eastbridge Group alapítója, 2013-ban meghalt. Bruckner 1990-ben vette a képet és most örökösei bocsátották áruba. A Sotheby’s kalapácsa 44 milliónál koppant, a vételárat 50,8 millió dollárra hizlalták a járulékos költségek. Az amerikai történelem fontos jelképeként kapott figyelmet Robert Colescott 15,3 millióért eladott alkotása, amely 16-szor magasabb összeg, mint a művész eddigi rekordja. A George Washington Carver Crossing the Delaware River: Page from an American History Textbook – az egy évszázada a MoMa-ban (The Museum of Modern Art) látható mű, Emanuel Leutze 1852-es, a Delaware folyón átkelő első amerikai elnököt ábrázoló festményét idézi. A fehér figurák helyére Colescott fekete alakokat festett, egyfajta tiltakozásul a rasszizmus ellen. A 2009-ben elhunyt Colescott 1997-ben a fekete művészek közül először kapott lehetőséget, hogy a Velencei Biennálén képviselje az Egyesült államokat. A Sotheby’s-nél sikertörténetet írt Claude Monet alkotása is (Le Bassin Aux Nymphéas), a képet 15 évvel ezelőtt 16,8 millióért vette meg a mostani eladó, aki a 60 millió dolláros leütésnek (költségekkel 70,4 millió) örülhetett. Monet rekorder képe a Szénaboglyák, 110 millióért kelt három esztendővel ezelőtt. Egy látnok amerikai gyűjtő, a texasi olajból meggazdagodott, 2020-ban elhunyt Anne Marion hagyatéka pedig igazi desszertet jelentett a gyűjtőknek. Anne és férje, aki hajdan a Sotheby’s elnöke volt, kiváló ízléssel válogatott a háború utáni amerikai alkotók műveiből. Anne a Georgia O’Keefe Museum alapítójaként és nagyvonalú filantropként is ismert. Andy Warhol szürke „Elvis 2 Times” című képe 37 milliót hozott a konyhára, Richard Diebenkorn Ocean Park No. 40 című alkotása, amelyet 1990-ben 1,7 millióért vett a gyűjtő, most kalapácsáron 23,5 milliót ért. Roy Lichtenstein szürreális alkotásáért 14 millió dollárt adtak, míg Gerhard Richter absztraktját 20 milliónál ütötték le. Összesen 157 millió dollárt jelzett a kiárusítás végén az árverőház mérlege. A Christie’s szakított a megszokott kategóriákkal, és XX-XXI. századi mix-válogatással lepte meg a képzeletbeli, vagyis online platformján, valamint New York-i, hongkongi és londoni telefonbankokon keresztül licitáló közönséget. 29 országból regisztráltak a vásárlás reményében, közel 1,4 millióan követték az események élő közvetítését. A rendezvénysorozat rekordere Picasso Femme assise près d’une fenêtre ( Ablak mellett ülő nő - Marie-Thérèse) című alkotása volt, 103 millió 410 ezer dollárral. Picasso 1932-es képéért nyolc évvel ezelőtt egy londoni árverésen 44,8 millió dollárt adott a mostani eladó, aki gyakorlatilag megduplázta befektetését. Picasso egy másik, Francois Gilot-ról, két gyermeke anyjáról festett képe (1953) ugyancsak a napokban közel 21 millió dollárért kelt el a Sotheby’s rendezvényén. Eddig öt Picasso forgott a nyilvános piacon 100 millió dollár felett, a rekordot a Les Femmes d'Alger (1955) 2015-ös értékesítése hozta, 179,4 millió dollárral.
Pablo Picasso, Femme nue couchée au collier, Marie Therese Walter portré
A Christie’s árverésének második helyezettje a XXI. század alkotása, Basquiat In This Case című képe, amely 93 millió 105 ezer dollárt ért. Eladója egy olasz üzletember, Giancarlo Giammetti, a Valentino divatház társalapítója. Az kép 999.500 dollárért fordult meg a piacon 2002-ben a Sotheby’s aukcióján. Giammetti a Gagosian galériában vásárolta 2007-ben. Basquiat három hasonló nagy méretű koponyát ábrázoló képe közül ez készült utoljára. Az elsőt, az 1982-ben született hasonló alkotást 2017-ben egy japán gyűjtő szerezte meg a Sotheby’s árverésén rekordot jelentő 110,5 millió dollárért. Picasso és Basquiat mellett mások is feliratkoztak a dicsőségtáblára. Claude Monet „Waterloo Bridge, effet de brouillard” című képe 48 millió 450 ezer dollárért kelt el, Mark Rothko Untitled (1970) című képe 38 millió 145 ezret ért, míg Van Gogh Le pont de Trinquetaille (1888) 37 millió 400 ezret. Egy 101 éves élő kortárs, Wayne Thiebaud 1968-ban készült művére (Toweling Off) tizenheten alkudoztak telefonon, végül megötszörözték a legmagasabb becsértékét, közel 8 és félmilliót adva érte. Warhol két Marilyn-je is gazdát talált, egyik 8, a másik 13 millióért. Több képet is jótékonysági célokkal árvereztek, köztük Dana Schutz The Fishermen (2021) című alkotását, amely végül is meghétszerezve becsértékét, majdnem 3 millió dollárral gyarapította az Art to Acres nevű nonprofit természetvédelmi alapítványt.
Végül három olyan képről is szót kell ejteni, amelyek nem elsősorban rekordáruk okán, inkább hányattatott múltjuk miatt kerültek be a krónikákba. Egon Schiele Kauernder weiblicher Akt (Guggoló női akt) című képe a kölni Ludwig Múzeumból került vissza Dr. Heinrich Rieger, néhai osztrák fogorvos örököseihez, akik a Sotheby’s-re bízták anno a nácik által elrabolt alkotást. A kép most 3,3 millió dolláros kalapácsáron kelt el New York-ban. Rieger Schiele patrónusa volt, és a művész, ahogy más kortárs is, a kezelésekért képekkel fizetett. A doktor kivételes kollekciója a 30-as évek végén már több mint 800 művet számlált, az osztrák modernisták legjobb alkotásait, köztük 150 Schielét. Nem érdemes találgatni, a történet vége a szokásos. Az 1938-as német megszállást követően Rieger képeit kényszereladásokon értékesítette, őt Theresienstadtba deportálták, és 1942-ben elhunyt a koncentrációs táborban, felesége Berta 1944-ben Auschwitzban végezte. Gyűjteménye java a náci érában sikeres képkereskedőnél, Friedrich Welznél landolt. A kép 1938 és 1965 között eltűnt a nyilvánosság elől. 1965-ben azonban egy brazil gyűjtő, Walter Geyerhahn eladta egy svájci kereskedőnek, Marianne Feilchenfeldtnek. Egy évvel később Köln városának tulajdonába került, nem világos, hogy ajándékként, vagy 18 000 német márka fejében. A Rieger kollekció több tétele is restitúciós kérelmek tárgya volt az utóbbi évtizedben.
Egon Schiele, Kauernder weiblicher Akt
Egy XVI. századi Lucas Cranach alkotás is a piacra került, miután Margarete Eisenmann és egy 2018-ban elhunyt amerikai képkereskedő, Eugene V. Thaw örökösei megállapodtak a kép (The Resurrection, 1530) további sorsáról. Eisenmann 75 éves volt amikor 1942-ben megölték Treblinkában. Képeit elrabolták, később eladták. A háború után Cranach műve 1949-ben Londonban bukkant fel, Hans W. Lange, a zsidó tulajdonú képek kényszerértékesítésének ismert közreműködője adta be a Sotheby’s árverésére. 700 fontért adták el a művet, amely állítólag Hitler kancelláriájának falán lógott egy időben. Londonból New York-ba került, megfordult a Knoedler galériában is, majd 1968-ban vette meg a képkereskedő, akinek családja kiegyezett az Eisenmann örökösökkel. A Christie’s áprilisi rendezvényén 2,2 millió dollárt adtak érte. Egy harmadik kép Budapestről indult el a hadak útján. A Sotheby’s online platformján 403 ezer dollárért kelt el Gustave Courbet „Baigneuses dans la forêt" (1862) (Erdőben fürdőző lányok) című alkotása, amelynek eredeti tulajdonosa Hatvany Ferenc volt. Courbet műve 1908 óta először került a piacra az eredeti, azaz a Hatvanyak, és a képet birtokló, hírek szerint ausztrál tulajdonos kiegyezésének köszönhetően. Peresztegi Ágnes, a Hatvany család képviseletében úgy nyilatkozott, hogy hosszú ideje keresték a festmény nyomát, a megállapodást a Sotheby’s ütötte nyélbe, miután a kép birtokosa eladásra ajánlotta fel a művet, amelynek múltja enyhén szólva is kalandos. 1945-ben orosz katonák fosztották ki a Kereskedelmi Bank széfjét, amely más mellett a Courbet-művet is őrizte. Nem világos az út, hogy hogyan került az ausztrál beadóhoz az alkotás - nyilatkozta Lucian Simmons, Sotheby's restitúciós szekciójának irányítója. A báró két másik Courbet-képének is kalandos sorsa volt. A "Femme nue couchée"-t (Fekvő női akt) 2005-ben a legnagyobb titokban visszaadták a családnak, majd 2015-ben egy névtelen vásárló 15,3 millió dollárért megvette New York-ban a Christie’s árverésén. A Musée d’Orsay-ban őrzött erotikus "L’Origine du monde" (A világ eredete) a háborút követően véletlenek sorozata után került vissza a báróhoz, aki 1954-ben eladta egy francia pszichoanalitikusnak. Ez utóbbi örökösei bízták a francia múzeumra az alkotást. A Hatvany-örökösök még mindig több száz eltűnt, náci, nyilas és orosz kézen megfordult kép után kutatnak, de követeléseik vannak magyar múzeumokkal szemben is.

Itthon is ébred a műtárgypiac

Kivételesen nívós kortárs válogatással lép az aukciós porondra június első napján Virág Judit. A háború utáni hazai festészet színe-java kerül kalapács alá, köztük Keserű Ilona, Maurer Dóra, Bak Imre, Nádler István, Lakner László, Hencze Tamás, Konok Tamás, Gyarmathy Tihamér, Csernus Tibor, Deim Pál, Fehér László alkotásai. Másnap a Virág Judit Galéria 66. művészeti aukcióján XIX. és XX. századi magyar festményekre, és ahogy az már megszokott, Zsolnay kerámiákra lehet alkudni. A tavaszi aukció egyik szenzációja Rippl-Rónai József Piacsek bácsi a Niklay lányokkal című festménye. A kiemelt tételek között szerepel Bortnyik Sándor Géplovag és Munkácsy Mihály Párizsi nő című alkotása is.

Guinness-rekord

Egy Guinness-rekorder képről is megemlékeznek a tavaszi műtárgypiaci krónikák. A pandémia alatt Sacha Jafri megalkotta a világ legnagyobb festményét; a The Journey of Humanity című kép 17 000 négyzetlábnyi, azaz négy teniszpálya nagyságú. A művész 8 hónapon át napi húsz órát dolgozott rajta Dubajban. A vevő, egy francia kriptovaluta befektető, Andre Abdoune 62 millió dollárt adott érte.

The Journey of Humanity

Törvény és emlékmű

Lévai Katalin
Publikálás dátuma
2021.05.29. 16:26

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
A drámai helyzetben, amikor több mint 29.000 „többségében idős” áldozata van a járványnak, és az életünkre ereszkedett ködfüggöny csak kínzó lassúsággal emelkedik föl, két biztató hír is napvilágot látott. Civilek egy csoportja törvényt ír az időseknek, egy másik emlékművet állít a Covid-járvány áldozatainak. Az idősügyi törvényjavaslat a Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa kérésére nemrégiben született meg, az emlékmű a 21. Század Társaság javaslatára jövő tavaszra készülhet el közadakozásból. Talyigás Katalin, illetve Kocsis András a két kezdeményező. Mire való a törvény, s mire az emlékmű, s van-e valami közös a törvényalkotók és az emlékműállítók szándékában? A két mű legfontosabb közös tulajdonsága a hiányuk, vagyis az, hogy eddig nem léteztek. Törvény és emlékmű valójában egyaránt a hiányról szól, azt fejezi ki, hogy ennek az idős, a történelem során sokszor elárult nemzedéknek jár valami, amit korábban nem kapott meg: méltóság, tisztességes részesedés a társadalmi jólétből, együttérzés. A két mű eszméjét egyazon érzés hívta életre, a szolidaritás, és közös az alkotók szándéka is: betölteni a tátongó űrt. S ennek kiváló eszköze lehet a szó, a törvény szava, de éppen úgy a betonba, kőbe, vagy talán bronzba öntött emlékezet is. Eszembe jut a berlini Bebel téri Könyvtáremlékmű, amely tökéletes kifejezése a hiánynak. Lesüllyesztve a föld alatt áll, szinte semmi nem látszik belőle nappal a vastag üveglap alatt. Az 1933. május 10-i könyvégetés emlékére készült éppen azon a helyen, ahol a nácik 20.000 könyvet égettek el azon a napon. Ezeknek a könyveknek a földalatti múzeumban felállított fehér polcokon kellene sorakozniuk, de könyvek helyett csak azok hiányát látjuk világos, áttetsző fényben, mintha az egykori máglya világítaná meg az üres könyvszekrényeket. Képviselhetnének-e civilek méltóbb álláspontot, mint szolidaritási programot hirdetni az idősek élhetőbb jövőjéért, vagy emlékeztetni azokra az áldozatokra, akiket ismét igaztalanul büntetett a sors? Azokról beszélek, akik gyerekként vagy maguk is átélték a világháborút, vagy később születtek, de a szüleik szenvedései és megpróbáltatásai révén a háború mégiscsak az életük részévé vált, ahogyan a gyerek vérévé válik a kor levegője. Sokan közülük korán megismerték a halált, és megtanulták, hogy túlélni együtt, családban, vagy közösségben könnyebb, mint egy szál egyedül. Ezt súgja az ember ősi ösztöne, és bizonyára ez az ösztön szólalt meg bennük a járvány idején is, csakhogy hiába. Mert ezúttal annak volt jobb esélye a túlélésre, aki másoktól elszigetelődött, a külvilágtól elzárva, sokszor teljes magányra kárhoztatva élt, míg végül elárulva és elárvulva rá kellett ébrednie, hogy ez az ősi igazság mit sem ér. Az emberi természet nem jól tűri az efféle csalódásokat. Pedig csalódásokban és árulásokban bőven volt része a mai idős generációnak. Különösen annak, aki kisgyerekként maga is megismerte a nélkülözést, a jegyrendszert, a sorban állást, a terrort, és az azt leplezni kívánó hazugságokat, tabuk és elhallgatások között nőtt fel. Kamaszként pedig átélte a mindent elsöprő forradalmat és a részegítő szabadságérzést, majd döbbenten tapasztalta, hogy a Nyugat csak áll és bámul azon, ami ’56-ban Magyarországon történik. A vasfüggöny mögött, mely évtizedeken át kettéválasztotta Európát, sokan megtanultak átegyensúlyozni a rendszer hazugságain azért, hogy biztonsághoz és némi jóléthez jussanak a szabadságukért cserébe. Nem ilyen életet ígértek nekik. S elárultnak érezhették magukat az 1990-es rendszerváltás után is, amely megadta ugyan az alaphangot a demokratikus és szabad világ felépítéséhez, de nekik későn érkezett: túl voltak már életük delén. Csak kevesen tudták kihasználni a piacgazdaság kínálta előnyöket a hirtelen támadt nagy tülekedésben. A „boldogulj, ahogy tudsz” szellemiségében fogant vadkapitalizmus e nemzedéknek inkább a történelem végét, mintsem egy új, boldogabb kor nyitányát jelentette. A járvány most mindenki életéből elvett egy darabot. A fiatalok éppen olyan kétségbeesettek, mint az öregek, mert még nem tudják, hogy a rossz után jöhet újra jó, s furcsa módon azzal az evidenciával sincsenek tisztában, hogy előttük az élet. Pedig ők az utazásuk elején tartanak, és talán nem is kell már sokáig várniuk, hogy új erőkkel vethessék bele magukat a vágyaik megvalósításába, és gyorsan elfelejtsék, milyen dühösek, csalódottak és frusztráltak voltak. Az idő mindenesetre az ő oldalukon áll. Az öregek azonban, akik az idővel folytatott harcukat nyilvánvalóan elveszítették, pontosan tudják, hogy most van itt a pillanat, az egyetlen létező pillanat, amikor az életüket visszakaphatják. Nincs új esély, nincs új forgatókönyv egy meg nem élt életre. A békés, nyugodt öregkor ígéretével megint csak elárulták őket, s talán soha nem voltak keserűbbek, mint most, amikor társadalmi magányukra új, ijesztő fenyegetés réme is rátelepedett. A végső nagy árulást pedig maga a járvány követte el tízezrekkel szemben, akik itt éltek velünk, a szeretteink voltak. Nem válhat belőlük „kartoték-adat”.
Törvény és emlékmű, e látszólag két össze nem illő alkotás éppen ezért is érdemel tiszteletet, mert felelősséget és elköteleződést fejez ki egy magára hagyott, vagy immár örökre elvesztett generáció életéért és álmaiért. S mert valójában mindkettő a jövőnek szól.

Századunk, a huszonegyedik

Köves József
Publikálás dátuma
2021.05.29. 15:30

Fotó: ArtFamily / Shutterstock
Ahogy politikusok szokták mondani, a XXI. század embere volt. Rohant. És rohant. Tárgyalt, üzletet kötött, sietett máshová - tárgyalni. Menet közben bekapott egy hamburgert, ivott egy energiaitalt, a dobozát az anyósülés elé lökte a padlózatra. Ott már volt néhány kólás-palack, McDonald's-dobozka, és a többi. 
A saját esküvőjét is majdnem lekéste. Fontos tárgyalása volt, szerződést kellett aláírnia, meg hát el is dumálták az időt. 
- Mennyi van? - kérdezte, mert nem volt nála a karóra. Reggel, a nagy kapkodásban otthon felejtette.
- Tíz harminc – mondta az ügyvéd, aki pont szemben ült a faliórával és vele.
- Hűha! – pattant fel -, rohannom kell. Tizenegyre várnak… Ott kell lennem… 
Hogy hol, azt nem is mondta, hiszen rohant.
A menyasszony már türelmetlenül toporgott. A násznép egybegyűlt, szép számmal ültek ott a padokban.
- Bocsánat – lihegte.
A menyasszony nem szólt, ismerte, hiszen együtt éltek másfél éve már. Némán igazította meg párja nyakkendőjét.
A szertartás után volt másfél órája az ünnepi ebédig.
- Majd jövök – mondta futtában.
Jött is, alig fél órás késéssel. Addigra már több pohárköszöntő is elhangzott.
Sok esztendőt loholt így végig az életen, néha eredménye is volt, máskor meg nem. Vagy alig.
Kocsiban ült szinte egész nap. Szabad, nem szabad: folyvást telefonált. Egyszer volt egy karambolja. Éppen egy sms-t akart küldeni üzleti ügyben, és fölszaladt a járdára, egy villanyoszlop ölelő karjaiba.
A kórházban altatták, amíg ki nem derült, hogy csak a koponyacsont tört be egy kicsit. Reggel ébredt, és csodálkozva észlelte, hogy idegen helyen fekszik, furcsa ágyban, és bekötve a feje. Amint tisztult a köd, már emlékezett, mi történt. Hogy nem küldte el az sms-t. Az éjjeliszekrényhez nyúlt, bekapcsolta a telefont, és most, igen, most volt ideje az üzenettel foglalkozni.
Az orvos a vizit után hazaengedte, de figyelmeztette, hogy pihennie kell egy kicsit. Jó, aznap este nem ment sehova, otthon maradt. Türelmetlenül nézte a tévéhíradót, aztán fölkelt, átment a saját szobájába. Telefonált, fölébresztett néhány ügyfelet.
Másnap délelőtt jött a hír: nővére meghalt. Bárdudvarnok közelében frontálisan ütközött egy dzsippel. Mindketten telefonáltak éppen – állította a rendőrség ügyeletese. Szerette Cintiát, de ritkán találkoztak, mindkettőjüket lefoglalta a temérdek üzleti tennivaló. Néha váltottak egy-egy rövid beszélgetést. „Hol vagy? Úton Kaposvárra. Én meg Gyulára megyek, szia. Vigyázz magadra!"
Hát ennyi.
Szóróparcellás temetés volt egy fénylő májusi napon, nem sokkal elseje után. Ő egy színész barátját kérte meg, hogy szavaljon valamit. Persze a Halotti beszéd volt, Kosztolányitól – mi más is lehetett volna!?  A búcsúztatót egy lelkész mondta. De ő már ezt nem hallotta. Ránézett az órájára, látta, hogy elszaladt az idő, késésben van.
- Bocsánat – mondta a sógorának -, nekem el kell mennem. Volt persze némi lelkiismeret-furdalása, és tudta, kapni fog ezért a sógorától. De hát a munka… Indítózott, és annyit mondott maga elé: - Az élet megy tovább.