Előfizetés

Nincs mit tenni

Vera Jourová uniós biztosról egyértelműen kiderült, hogy nem ért az uniós versenyjoghoz. Enyhítő körülmény, hogy nem a versenyjogért, hanem az európai értékekért és a transzparenciáért felelős – az viszont már az ő balszerencséje (meg a miénk), hogy a tájékoztatás szabadsága deklarált európai alapjog; továbbá, hogy a Bizottságnak kizárólag a versenyjog területén lennének valós jogosítványai a szabad sajtó megvédésére. A biztos asszony olyasmit nyilatkozott, hogy az Európai Bizottság sajnos nem tud mit tenni a KESMA-val, mert a mindent felfaló fideszes médiagömböc túl kicsi ahhoz, hogy fúziós eljárást lehessen indítani ellene. Nos, a Bizottság valóban meggyőzően játssza a tehetetlent az európai és a magyar médiaszabályozással is ellentétes hazai sajtópiaci gyakorlattal kapcsolatban. Brüsszel immár ötödik éve tesz úgy, mintha vizsgálná a közmédia piactorzító magatartásával kapcsolatos panaszbeadványt; a másik, a fideszes sajtó állami reklámok útján történő illegális támogatásával kapcsolatos panaszon még „csupán” 2019 januárja óta ülnek. Időközben elhalálozott a Népszabadság, a Fideszhez került az egykori Simicska-portfólió, pártlap lett a szebb napokat megért Figyelő, fideszes tulajdonosa lett az Indexnek, elhallgatott a Klubrádió, és persze létrejött a KESMA is, olyannyira jogellenesen, hogy – a jogot megcsúfolva, kormányrendelettel – két törvényt is fel kellett függeszteni a kedvéért. A Bizottság pedig csak áll, széttárt karral, mondván: nincs mit tenni, nincs itt semmiféle fúzió. Vera Jourová amúgy valóban nem versenyjogi szakember – a tétlenül nézett rombolás elsősorban nem is az ő felelőssége, hanem Margrethe Vestager alelnöké, illetve Ursula von der Leyen elnöké. Jourovának abban van igaza, hogy amíg a két illetékes felettese nem lép, addig valóban nincs mit tenni. Csak nem a fúziós vizsgálatra kellene hivatkozni, mert annak ehhez az egészhez sokkal kevesebb köze van, mint mondjuk az Audi-BMW-Mercedes hármasnak, vagy a jelenlegi bizottsági névsort megalapozó politikai háttéralkuknak. 

Oltás

Hongkongon tesztelik az egyik legújabb kínai vakcinát - a kommunista állampárt egy olyan “oltóanyagot” kevert ki, melynek célja, hogy immunissá tegye Kína elnyomó rendszerét a polgárok természetes szabadság- és önrendelkezésvágyával szemben. A hongkongiak már évek óta heveny szabadságlázban égnek, melynek leglátványosabb szimptómái a 2019-es tömegtüntetések voltak. A hagyományos diktatórikus orvoslás azonban csak tüneti kezelést ismer: a tiltakozások szétverését, a hangadók börtönbe zárását, a megmozdulások mögött álló szervezetek ellehetetlenítését. Természetesen Hongkongban is bevetették a szokásos sokkterápiát, ám a kórság visszatérését megelőzendő, a pekingi vezetés belevágott a vakcina fejlesztésébe. A szérum legfontosabb alkotórésze, az önkényt meghonosító nemzetbiztonsági törvény tavaly óta fejti ki hatását. A metropolisz szervezetébe azóta két újabb szert adtak be. Az egyik a választási rendszer folyamatban lévő átalakítása, amely tovább csökkenti a szavazók beleszólási lehetőségét, a másik egy új bevándorlási törvény, mely révén augusztustól bárkinek megtilthatják a város elhagyását. A vakcina egyelőre hatásosnak tűnik: az egyik demokráciapárti politikus, Raymond Chan éppen a hétvégén dobta be a törülközőt. A 49 éves ex-képviselő túszvideók szövegére emlékeztető közleményben jelentette be, hogy mostantól soha nem fogja közhivatalra jelöltetni magát, és nem kíván többé részt venni semmilyen politikai természetű gyűlésen. Reméljük, hogy Orbán Viktor portyázói és fürkészei erre az oltóanyagra nem csapnak le. Egy valódi járványnál nem gond a Keletről beszerzett vakcina, amennyiben a hatóságok átlátható módon és szakmai alapon engedélyezik annak használatát. Ha viszont politikáról van szó, hazánknak csakis a nyugati fejlesztésű oltás javallott, amely védettséget nyújt a diktatórikus leépüléssel szemben.  

Május első

Miért szül az ilyen? – kapja meg sokadszor is. Akkor is hallja, ha nem fülel, visszhangos a kórházi folyosó, és a magas falak visszaverik a nővérek fecsegését. Nem rosszak hozzá, elé teszik a reggeli margarinos kenyeret, kijárhat az egyre hűlő teás fazékhoz, merőkanállal merni a garzonteát. Szíve szerint messze elkerülné a kórházat, különösen így, a Covid idején, de hiába szül hatodszorra, mindig adódik valami új, ami megijeszti, és hamarabb bezavarja a biztonságos falak közé. Már amennyire a falak biztonságosak. Az ügyeletes orvos, aki fölvette, úgy beszélt vele, mintha süket lenne, alighanem a váróteremben is hallották, hogy minek jött be, az ember hatodszorra azért csak tudja, mire figyeljen, nem? Csak azért nem küldte haza, mert a vér a gumikesztyűs kezéről végigfolyt a fehér köpenye hosszú ujján. Akkor morgott valamit az asszisztensnőjének, hogy vegyék fel, tegyék a gépre, legalább azt lássák, van-e egyáltalán fájása. Akkor még nem volt; most azért sétálgat a folyosón, hogy legyen több. A szemközti ajtók előtt katonák állnak, arra nem mehet, a kórház parkjába nem engedik le, csak a nővérállások között ténfereghet, azért hallja, amit beszélnek. Ha nem siettetné, aludna inkább, mert tudja, ha innen hazamegy, nem fog. A férje meszel, hogy legalább a ház tiszta legyen, de ha végez, mennie kell csinálni valami hasznosat, mert az otthoni meszelés nem fizet. A gyerekek kint vannak az udvaron, átmennek szomszédba, valaki majd csak a ken nekik valami zsíros kenyeret, elvannak. A pap meg az alapítvány néhány napja hozott olajat, tésztát, kecsapot, megoldják. Még gyerekruhákat is kapott, meg flancos, eldobható pelenkát, mert tudták, hogy jön a hatodik. Aztán ha megszületik, azzal egy ideig nem lesz gond. Neki mindig volt teje, nem aggódik. A fejében meg csak ott verődik az elkapott mondat, hogy mért szül az ilyen? Mert terhes lett, azért, és ha a gyerek lenni akar, hát legyen. Nem is tudja, mikor lett. A férje csak rágurul esténként, aztán meg le, gyorsan, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl. Sokszor a tévé is megy közben, ő legalább tudja nézni. A másik öt már egymással játszik, rohangál az udvaron, csak akkor látja őket, ha valamelyik ordít. Amikor megszülettek, akkor még az övé voltak egészen. Akkor azt érezte, hogy ő a legfontosabb a számukra. Belécsimpaszkodtak, a haját húzták, a ruháját cumizták, szoptak, és ő úgy érezte, ennyi a világ. Sokszor az ölében aludtak el, és valósággal fájt, amikor letette őket. Így volt mind az öttel. Ha eszébe jutott volna, azt mondja, ez a szeretet. De csak az jutott eszébe, hogy ezt szeretné érezni mindig, de nem lehet, mert a kicsik nőnek, leválnak, és kihűl belőlük az ő bőrének melege. Egymással rohangálnak, vécére mennek, kanállal esznek, nem szorulnak rá. Ha nem menne dolgozni, nem keresne valamennyi pénzt, nem tudná megmondani miért az anyjuk. Mert megszülte őket, azért. Mint ezt is mindjárt, talán már vasárnapra. Anyák Napjára, magának, hogy valakinek egy kicsit megint ő legyen az egész élet. Ezért szül az ilyen.