Előfizetés

Nyunyóka-show

Szereti a kormány az operatív törzs napi fellépéseit úgy feltüntetni, mint a hiteles tájékoztatás Szent Grálját, ahol Müller Cecília mindent elmond a járványról. Aki kicsit is ért a nyilvánosság működéséhez, magától is tudja, hogy ez nem így van, ám a hétfői epizód ékes bizonyosságát adta, hogy a hatalom csak a népnek adandó cirkuszként tekint az egészre. Müller Cecília itt ismét kimondta a varázslatos erővel bíró „nyunyóka” szót, amit a mellette álló Gál Kristóf ORFK-szóvivő mosollyal és egy könnyed megjegyzéssel nyugtázott. Mondhatjuk persze, hogy nehéz időkben kellenek az ilyen oldott hangulatú performanszok. Ám akkor, amikor naponta még mindig száznál is több áldozatot követel a vírus, meglehetősen visszatetszők az efféle, humorosnak szánt show-elemek. Kizártnak tartom, hogy Müller Cecília szövegeit ne a központi kommunikáció írná, és ne néznék át a kormányzat agytrösztjei vesszőről vesszőre. Pontosan tudták, ha elhangzik a „nyunyóka”, akkor az elviszi a show-t, és közben senkit sem fog érdekelni, már megint hány honfitársunk hunyt el a járványban. Pontosan tudták, ha kiejtik a mágikus szót, az feldobja a hangulatot, és a közvélemény ezen fog szórakozni, nem pedig azon agyalni, vajon miért kell focimeccseket nézők előtt tartani. Ezzel igazolták, hogy az operatív törzs napi szereplései tényleg nem szolgálnak mást, mint a hiteles tájékoztatás ellehetetlenítését, az emberek tudatos összezavarását. Persze ha a nyunyóka jelenet spontán lett volna, az egészen más lenne. Egy jobb helyen megtörténhetne az is. De itt Müller Cecília hozza a jóságos nagymama-figurát, felolvas mindent, amit elé tesznek, és teljesíti a neki adott összes politikai utasítást. Legyünk őszinték: aki pár hónap alatt eljutott a maszkviselés teljes elutasításától annak kötelezővé tételéig, attól nem is várhatunk mást.  

Fapadon

Még az ezredforduló előtt, a kilencvenes évek végén magyarországi barátaink indítottak Kolozsváron egy távközléssel kapcsolatos vállalkozást. Mi kezdettől próbáltuk megértetni velük, hogy nem fog működni a Magyarországon is kifutó szériának számító technológia exportja, mert Románia ugyan nagyon mélyről indult, ugyanakkor fejlettségi szinteket átugorva egyenesen a legújabb technológiák korába érkezett meg. Nem értették, nem hitték, egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy a szegény szomszéd valamiben előzött. Ők hozták a berendezéseket, amik rendre rajtuk is maradtak, mert a román távközlésben már az optikai szálak korszaka köszöntött be, ami akkor Magyarországon még ritkaságszámba ment. Kitalálhatják, mi lett a vége – a magyar cég másfél évig bírta Kolozsváron. A 2010-es évek körül gyerekeim osztálya a kolozsvári testvérosztályhoz készült többnapos kirándulásra. A szülői értekezleten legnagyobb döbbenetemre többen arra figyelmeztettek, hogy gyerekeinknek csomagoljunk ennivalót is, mert ki tudja, hogy a fogadó családnak ott mire van lehetősége. Ajándékba pedig küldjünk szalámit a szülőknek és sok-sok csokit a gyerekeknek, mert ugyebár az arrafelé hiánycikk. A legjobb indulattal és segítőkészséggel mondták mindezt, az égvilágon semmi bántó nem volt benne - kivéve azt a felsőbbrendűség tudatot, amiért nem is annyira maga a személy a felelős, hanem inkább a közeg, amiben szocializálódott, és ami valamiért még mindig makacsul és változatlanul tartja magát mifelénk. Ez az, ami nem engedi észrevenni, hogy álomvilágban élünk, a való világban pedig egyre több területen elhúzott mellettünk a „szegény szomszéd”. Nem, nem csak Románia, hovatovább mindegyik. Ha az egyszerű szülő vagy vállalkozó ezt nem veszi észre, hát lelke rajta, de ha a politikai döntéshozók ámítják magukat és a népet az egykori történelmi nagyság vagy a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai éllovas mítoszával, az már több mint bűn: hiba. A legkisebb, de leglátványosabb ár, amit fizetünk érte, az a megszégyenülés. Itt van most például ez a kínos vakcinaügy, a "beoltjuk a szegény szomszéd határon túli magyarokat is" nemesnek szánt kormányzati gesztusa. Azon túlmenően, hogy akkor vigyük át a vakot az úton, ha tényleg át akar menni, ne is ajánljunk fapados járatot annak, aki gondtalanul teljes szolgáltatást nyújtón utazhat. Azaz ne tukmáljunk Sinopharmot arra, aki a Pfizer vakcinát csak akkor nem kapja meg, ha nem akarja. Ez nem érzelmi kérdés, mint a magyar állampolgárság, ezt ugyanúgy nem lehet nemzeti színbe öltöztetni, mint az alkalmazott technológiák közötti választást. A minden alapot nélkülöző felsőbbrendűségtudat a két világháború közötti időkből örökölt úri gőggel vegyítve ugyanoda taszít vissza bennünket – a két világháború közötti elszigeteltségbe, megbélyegzésbe –, ahonnan oly sok áldozat árán másztunk ki. Ideje lenne felébredni, tudatosítani, hogy míg a szomszédok maholnap nagysebességű TGV-kel száguldanak a XXI. századba, a mi mozdonyunkat gőzmozdonyra cserélték, ami következetesen a XX. század eleji úri Magyarországra tart.

Nincs mit tenni

Vera Jourová uniós biztosról egyértelműen kiderült, hogy nem ért az uniós versenyjoghoz. Enyhítő körülmény, hogy nem a versenyjogért, hanem az európai értékekért és a transzparenciáért felelős – az viszont már az ő balszerencséje (meg a miénk), hogy a tájékoztatás szabadsága deklarált európai alapjog; továbbá, hogy a Bizottságnak kizárólag a versenyjog területén lennének valós jogosítványai a szabad sajtó megvédésére. A biztos asszony olyasmit nyilatkozott, hogy az Európai Bizottság sajnos nem tud mit tenni a KESMA-val, mert a mindent felfaló fideszes médiagömböc túl kicsi ahhoz, hogy fúziós eljárást lehessen indítani ellene. Nos, a Bizottság valóban meggyőzően játssza a tehetetlent az európai és a magyar médiaszabályozással is ellentétes hazai sajtópiaci gyakorlattal kapcsolatban. Brüsszel immár ötödik éve tesz úgy, mintha vizsgálná a közmédia piactorzító magatartásával kapcsolatos panaszbeadványt; a másik, a fideszes sajtó állami reklámok útján történő illegális támogatásával kapcsolatos panaszon még „csupán” 2019 januárja óta ülnek. Időközben elhalálozott a Népszabadság, a Fideszhez került az egykori Simicska-portfólió, pártlap lett a szebb napokat megért Figyelő, fideszes tulajdonosa lett az Indexnek, elhallgatott a Klubrádió, és persze létrejött a KESMA is, olyannyira jogellenesen, hogy – a jogot megcsúfolva, kormányrendelettel – két törvényt is fel kellett függeszteni a kedvéért. A Bizottság pedig csak áll, széttárt karral, mondván: nincs mit tenni, nincs itt semmiféle fúzió. Vera Jourová amúgy valóban nem versenyjogi szakember – a tétlenül nézett rombolás elsősorban nem is az ő felelőssége, hanem Margrethe Vestager alelnöké, illetve Ursula von der Leyen elnöké. Jourovának abban van igaza, hogy amíg a két illetékes felettese nem lép, addig valóban nincs mit tenni. Csak nem a fúziós vizsgálatra kellene hivatkozni, mert annak ehhez az egészhez sokkal kevesebb köze van, mint mondjuk az Audi-BMW-Mercedes hármasnak, vagy a jelenlegi bizottsági névsort megalapozó politikai háttéralkuknak.