Előfizetés

Bocs, mégsem

Kőbevésett dátumnak tűnt az április 19-ei iskolanyitás, mindenki erre készült, de aztán jött a miniszterelnök, aki pénteken volt szíves közölni: bocs, mégsem, a középiskolák május 10-én kezdenek. Ezzel a tanárok és a diákok egy újabb, sokadik nehézséggel néznek szembe, még akkor is, ha röhejes volt az elképzelés, hogy miközben a pedagógusok több mint egy éve papírvágó késsel küzdenek a digitális oktatás dzsungelében, két hét jelenléti oktatással próbálják meg felkészíteni a tanulókat az érettségire. A tét pedig nagy a fiataloknak: nem mindegy ugyanis, merre tanulhatnak tovább, milyen jegyekkel vizsgáznak le. Ám vigasztalhatja őket a tudat, hogy ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnék, akkor mehetnek szakmunkásnak, beteljesítve az Orbán-Parragh duó álmait. Eközben az oktatásért is felelős emberminiszter kriptákban matat, Mátyás király csontvázát rakosgatja össze fanatikus lelkesedéssel, és a jelek szerint fogalma sincsen arról, mi lenne a dolga. Talán az iskolákban érhető tetten leginkább a hatalom működésének logikája, egészen pontosan annak hiánya. Minimum fél, de inkább egy év volt arra, hogy egy működőképes megoldással álljanak elő. Akár egy hosszabb tavaszi, rövidebb nyári szünettel, akár azzal, hogy érettségi helyett mindenki megajánlott jegyeket kapjon – sorolhatnánk a lehetséges lépéseket, de mindez nem történt meg. Helyette jött az április 19-ei nyitás, majd tíz nappal az időpont előtt befékeztek, amihez aztán alkalmazkodjanak az érintettek. Tovább tetézi a káoszt, hogy nem látjuk, milyen információk alapján születnek meg a döntések. Orbán Viktor vezényel, közöl, a kedves muzsikok pedig tegyék azt, amit odafent kitaláltak, és ne akarjanak semmit sem megérteni. Csak végrehajtani, engedelmesen, szolgai módon. Utóbbi mechanizmus remekül mutatja, milyen az, amikor nem kitalált ellenféllel kell hadakozni, hanem szembejön egy valós probléma. Akkor leblokkolnak, átváltanak kapkodásba, miközben próbálják a hozzáértés látszatát kelteni. Ám nem látni mást, csak a rendszer pőre alkalmatlanságát.  

Költő hazudj

Megnéztem a Hírkereső segítségével, hogy miként tálalta a magyar sajtó azt a két ügyet, amelyek felkavarták a magyar közéletet. Petry Zsolt volt válogatott labdarúgó berlini kirúgásáról, illetve a Gulyás László egyetemi tanár előadásán elhangzott, minimum rasszista kijelentésekről beszélek. Leginkább az érdekelt, mennyiben igazolható Deutsch Tamás - Orbántól átvett – állítása, miszerint „még mindig komoly, baloldali, liberális médiafölény van, még mindig messze vagyunk bármiféle egyensúlytól, de haladunk felé”. Nos, arra jutottam, hogy miközben Petry esetéről ugyan beszámolt mind a bal-, mind pedig a jobboldal, ez utóbbi szinte kizárólag a kormánypárti véleményeket emelte ki, csatasorba állítva az állam által irányított valamennyi felületet, miáltal a Hertha döntését elítélő állásfoglalások közel kétszer annyi fórumon jelenhettek meg, messze eltávolodva a tényszerű közléstől; szinte mindenütt a szólásszabadságot kérték számon a berlini csapaton. Gulyás Gergely kancellária miniszter lényegében lenácizta a németeket, újabb szélsőséges muníciót adva az általuk pénzelt-irányított médiának. Ezzel szemben Gulyás László meghökkentő kijelentéseit a jobboldali sajtó nem közölte, az ő olvasótáboruk előtt ez az ügy nem létezett. Nyilván e két történet kezeléséből még nem vonható le semmilyen megbízható következtetés a valódi arányokról, de objektív kutatók nem állíthatnak mást, mint hogy a nyilvánosságot közel kilencven százalékban megszállta az Orbán-kormány. Maga alá gyűrte a megyei lapok mindegyikét, kisajátított ezen felül is több száz újságot, a közterületi reklámok nagy többségét, irányítása alá került lényegében a teljes a reklámpiac, ahol csak tehette, elpusztította az ellenzéki orgánumokat, és ellentmondást nem tűrően degradálta saját hangjává a közmédiának már csak gúnyból nevezhető televíziót, rádiót, hírügynökséget. Ma a magyar állami  sajtóirányítás leginkább a közép-kádári korszakhoz hasonlítható, még akkor is, ha EU tagországként – meddig? – nem rendelkezik a diktatúra minden eszközével. Mellesleg az Unió szégyene, hogy mindezt egy évtizede látja, tudja, tapasztalja, mégis elviseli, noha a szövetség talán egyik legfontosabb alapértéke a média szabadsága. Hiába készült számtalan jelentés, vizsgálat mindarról, ami e téren Magyarországon tapasztalható, és hiába próbáltak figyelmeztető üzeneteket is küldeni a magyar kormánynak, a helyzet csak tovább romlott. És nem is számíthatunk semmi jóra, változásra. Sőt. Ha a Fidesz EP képviselője képes ilyen bődületesen hazug kijelentésre, akkor abból nyugodtan levonhatjuk a következtetést: a párt újabb felületek lerohanására, illetve gründolására készül. Száz százalék persze sosem lesz. Még a nyílt diktatúrákban is létezett a szamizdat, vagyis rejtett utakon mindig el fog jutni az emberekhez, ha mondjuk egy, amúgy magas állami kitüntetésben részesített egyetemi tanár szélsőséges nézeteket oktat. Legfeljebb a rendszer nem változik. Szóval a ma Arany Jánosa úgy fogalmazna: költő nyugodtan hazudj, nem számít, ha rajtakapnak…   

Egy mondat

Még sosem volt jó háború vagy rossz béke! - hirdeti a felirat a Shankill Roadot a Springfield Roadtól elválasztó kerítésen. Ezeknek bezzeg mondhatják, a friss videókon lelkes belfasti tinédzserek Molotov-koktéllal dobálják a filozofikus betonfalat. A Shankill Road Londonhoz húzó protestáns lojalistái éppen olyan dühösek, mint a Springfield Road katolikus, köztársaságpárti, az ír egyesítést támogató lakói. Keresztény gyűlöl keresztényt, civilizált brit polgár kulturált európait. Csak hogy jobban értsük a síita-szunnita vagy buddhista-hindu ellentéteket, Szíriát, Irakot, Afrikát. Dühösnek, bizonytalannak lenni, a jövőtől félni nem bűn. Észak-Írországban is pont elég ok van rá: például a Brexit, amelyről már az elején lehetett tudni, hogy az írek esetében egyszerűen nincs mindenkinek jó megoldás. Vagy újra határok választják el az Ír Köztársaságot és Észak-Írországot, vagy a lojalisták fogják magukat vesztesnek érezni, amiért a katolikusok persze már megint jobban jártak, az EU-ból kikerülve is részei maradhattak az európai piacnak. A Brexit azonban nem magától jött, mint a koronavírus. Bár a frusztrációhoz és az abból fakadó értelmetlen erőszakhoz utóbbi is hozzájárul, a Brexit tisztán politikai termék. Arra szolgált, hogy külső célpontra terelje a lakosság más okokból kialakult szorongását és mérgét. A London és Brüsszel ütközéséből kipattant szikra azonban puskaporos hordón landolt: Írország még csak 99 éve vált ki az Egyesült Királyságból, még csak 23 éve (mellesleg pont ma, április 10-én), hogy Bill Clinton amerikai elnök közvetítésével létrejött a három évtizeden át parázsló polgárháborút lezáró nagypénteki megállapodás. Az a tanulság, hogy a politikusok jobban tennék, ha óvatosan gyújtogatnának. Persze vannak, akik pont robbantgatni szeretnének. Ők olvassák el újra az első mondatot!