Előfizetés

Kriptókkal a paraziták ellen

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2021.04.03. 14:42

Fotó: JOHANNES EISELE / AFP
Reggel ébredés után végy egy digitális pénztárcát, egy kis böngészéssel a világhálón válogathatsz az ajánlatok között.
Utána keress egy piacteret, ahol "nem cserélhető tokent/igazolást" (non fungible token: NFT) adnak-vesznek. Ezekből is van bőven a virtuális sztrádán, erre kapcsold rá a teli vagy üres tárcát, ez egy kattintás a jobb sarokban. Utána vedd kezelésbe a művet, lehet az amatőr fénykép, irka-firka, komoly, komolytalan tartalommal, dobszóló, nádi hegedű, vagy akár egy valódi műalkotás, varázsolj belőle elektronikus fájlt. A számítógéppel kódhalmazzá alakított cuccot bízd egy raktárként működő decentralizált szolgáltatóra - ilyet is találsz bőven a hálón -, amely gondoskodik róla. Elkészíti a „tokent”, benne az alkotással, rögzítve minden lényeges tudnivalót, és nem utolsósorban a hitelesítést, egyediséget biztosító kriptografikus aláírást. A tennivalókról részletes instrukciókat kapsz a website-on. Ezután irány a piactér, ahol már vár a kripto-bukszád. 50-100 dollárral, valójában ennek megfelelő "etherrel" (kriptopénzzel) könnyebb leszel, mire a jegyzett portékák közé kerül a tiéd, az aukció indulása ezután már csak percek kérdése. Ugye bébi, könnyű…
Hogy mennyire, azt jól mutatja, egy újságíró számára sem jelentett nehézséget, hogy NFT-ként értékesítse a The New York Times-ban megjelent írását, valójában csak annak fényképét, s a cikk nem mellesleg az NFT-piac jövőjét is taglalta, nem egészen maradéktalan optimizmussal. Félmillió dollárt kapott érte. Az összeg a nagy múltú lap 110 évvel ezelőtt létrehozott jótékonysági alapjába került. A kriptovilág tele van csalóval, gyors meggazdagodásra vágyó szélhámossal, és környezetkárosító – írta többek között a tekintélyes amerikai lap technológiára specializálódott szerzője, Kevin Roose, aki úgy gondolta, ami a celebeknek sikerült, azzal miért ne próbálkozhatna egy mezei firkász is. „Amikor elővezettem a főnököknek az ötletet, azt gondoltam, biztos van olyan Times-olvasó, akinek a bukszájából kikívánkozik néhány ether, és ha csak kíváncsiságból is, de megpróbálkozik a licittel. Biztos, ami biztos, 800 dolláros minimumárat kötöttem ki, majd útjára bocsátottam a tokent reggel. Estére 30 000 dollárnál tartott az alku, reggelre 43 000-t ajánlott valaki. A harmincadik, zárás előtti utolsó licit 350 ether, azaz 560 000 dollár volt, és alig néhány perc múlva, miután a platform leszedte a sápot, a digitális pénztárcámban 500 000 dollárnyi kriptovaluta landolt” - idézte fel az eseményeket a szerző. Az egész szürreális, hiszen csak egy újságoldal fotója, egy hiteles digitális aláírás volt az áru, és bónuszként ingyen koncertjegyet, vagy DVD-t sem tudott felajánlani, leszámítva a New York Times jogászainak dörgedelmeit, ami csatolva volt, miszerint a vevő nem szerez copyright jogot, nem sokszorosíthatja a cikket, a lap egyfajta felügyeleti jogot is megőriz, szóval vonzereje enyhén szólva is kétes. Az aukció website-ján @3fmusic név alatt licitáló győztes profilját a Twitter fedte fel, egy Dubajban működő zeneipari társaság vezére, bizonyos Farzin Fardin Fard, immár több, 10-20 ezer dolláros NFT tulajdonosa, szépszámú Instagram követővel. Ő maga nem nyilatkozott, a társaság szóvivője viszont üzent a Twitteren: „Hosszú ideje elkötelezettek vagyunk a médiával és a művészetekkel. A cégvezetés együttműködik ismert, és tapasztalt művészeti tanácsadókkal, akik állítják, az új technológiák nem csak a mi üzletünk promotálását segítik, hanem a művészeket és magát a műtárgypiacot is. Úgy döntöttünk, úttörők leszünk ebben az iparágban is.” Egy másik licitáló, Jiannan Ouyang, személyesen szólalt meg. Az NFT-gyűjtő 469 ezerig ment el az alkudozásban, mint mondta, professzionális és magántermészetű volt a motivációja. A Facebook volt tudományos kutatója jelenleg blockchain-vállalkozó, felesége pedig újságíró. “Ennek a kolumnának a sorsa megmutatja hogyan alakulhat át a modern média és a hirdetési ipar köszönhetően az NFT technikának”- mondta Ouyang. Az NFT-gyűjtők azt gondolják, ezek a korán megszerzett kriptók egyszer annyit érnek majd, mint ma egy könyvritkaság, vagy egy festő mesterműve. Ouyang ugyanakkor elismerte, az újságcikk NFT értéke meglehetősen „spekulatív és szubjektív”. Egy másik potenciális vevő, a Rulton Fyder álnéven nyilatkozó NFT-művész, 21 ethert, azaz 34 000 dollárt szánt volna a cikkre. Ő annyit mondott, az NFT új digitális értéket teremt, amit érdemes komolyan venni.
A 70-es években felnőtt generáció számára fontosak az egyedi könyvek, műalkotások, az NFT viszont - legyen szó valós, vagy virtuális dologról -, a jogot emeli gyakorlatilag fizikai tulajdonná, nyomon követhetővé bárhol és bármikor. André Allen Anjos számára egy jel volt az akció, hogy élhet ő is ezzel a lehetőséggel. Az elektronikus zenész azt mondta, a hozzá hasonló zenészek életét teszi tönkre az internet, amely lehetőséget ad alkotásaik korlátlan sokszorosítására. A blockchain megálljt parancsol, korlátozza, keretek közé szorítja, és nyomon követi a zenekereskedelmet, biztosítja az eredet tisztaságát, és persze az alkotók honorálását. Egy másik NFT-művész, amúgy az Apple munkatársa, viszont egyszerű publicitást akart magának azzal, hogy beszállt az alkuba néhány ezer dollárral, míg egy harmadik, saját bevallása szerint kriptovaluta megszállott, azt mondta, egy ilyen nagy port felverő akció nem csak a nyertesnek hoz hasznot, hanem a vesztesek tömegének is reményt nyújt. Azt hiszem, ő fogalmazta meg a lényeget, ami nem más, mint a marketing. A szereplés olyan nyilvánosságot jelent, amely megtámogathat bármilyen célt. Jól látják ezt a piac szereplői, akik között - valljuk be - kevés a műgyűjtő, annál több a számító üzletember, spekuláns. És az NFT kiváló eszköz a kezükben, nem csak azokéban, akik valamilyen módon kapcsolódnak az iparághoz - platformok, blockchainek, kriptotőzsdék működtetésében érdekeltek -, hanem olyanokéban is, akik valami egészen más típusú portékának ágyaznak meg a kivételes figyelmet kapó újdonság farvizén. Ők fújják a lufit, de nagy a valószínűsége annak, hogy nem lesznek benne, amikor kipukkad. A tömeg pedig siet, nem akar kimaradni „valami jóból”. Ami a kriptovaluták piacán történik, azt másolják most az NFT hittérítői, és a köznép, a kockázatokkal mit sem törődve, megpróbál a nagyok leveses táljának közelébe férkőzni. De félő, hogy cserben hagyják őket. Ideológia készül bőven az NFT köré is, simfolva a képkereskedőket, s a művészet, a művészek érdekeit hangsúlyozva, ahogy a kriptovaluták pártolói is mondják a magukét, miszerint a kriptó, a blokklánc nem egyszerűen a fizetés forradalmát, hanem a bankok, biztosítók, hitelintézetek, közjegyzők és egyáltalán minden, a pénzügyi rendszert terhelő közvetítő „parazita” végét jelenti. És most megyek, meggyőzni a főszerkesztőt, dobjuk fel valamelyik NFT-tőzsdére ezt a cikket.  

Homokdollár, e-korona

A bitcoin alig több mint egy évtizedes múltja hullámlovagláshoz hasonlítható, kiberbűnözők, spekulánsok mozgatják az árfolyamát. Ebben az esztendőben megháromszorozta értékét, napjainkban 60 ezer dollár felett forog, erős a gyanú, hogy Elon Musk nyomta meg a startgombot, bejelentve, hogy 1,5 milliárd dollárért vett bitcoint és hogy a jövőben cége elfogadja a kriptopénzt is. Mára a sokszorosát megkereste a másfél milliárdnak, ha csak az árfolyam alakulását vizsgáljuk.
Eddig mintegy 2000 virtuális fizetőeszköz jelent meg a palettán, és hamarosan a Facebook is beszáll a versenybe. Most mindenki a buborék kipukkanásának esélyeit latolgatja. A pénzügyek hivatalos őrei üzengetnek, az egyértelmű szabályozó intézkedésekkel viszont késlekednek. Beszálltak az államok is a kriptovaluta versenybe, igaz ellentétben a „magán” kriptókkal, a kibocsátott digitális fizetőeszközök árfolyamát a nemzeti valutákhoz igazítják. 2020 végére a világ központi bankjainak 86 százaléka számolt be ilyen jellegű terveiről. Idén februárban az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed is közzétette egy ilyen akció megvalósítási feltételeit, és Jerome Powell Fed-elnök bejelentette, konzultációt nyit a témában. Hasonló munkálatok folynak az EKB-nál is, Christine Lagarde elnök szerint legkorábban 5 év múlva lehet realitása a digitális euró megszületésének. Svájcban a "helvetica" lesz a frank numerikus verziója, amelynek egyelőre a bankok közötti nagy volumenű tranzakciókban szánnak szerepet. A Bahamákon „homokdollár” ("Sand dollar") fedőnéven dolgoznak a terven, Svédországban pedig egy éve folyik az „e-korona” bevezetésének tesztelése. Legelőrébb Kína jár, ott már 2014-ben elkészült a tanulmány, amelynek alapján Peking jóváhagyta a központi bank tervét az elektronikus jüan kifejlesztésére. Tavaly év vége óta négy nagyvárosban megkezdődött a tesztelés, 50 ezer embernek osztottak szét 200 jüan (25 euró) értékű numerikus valutát, amelyet 4000 kijelölt kereskedőnél költhetnek el. Szakértők szerint 2022-re, a téli olimpia idejére egész Kínában használható lesz a nemzeti kriptovaluta.

Karambol a Jégverem utcánál

Köves József
Publikálás dátuma
2021.04.03. 14:34

Arra ébredt, hogy tetőtől-talpig nyirkos az izzadságtól. A haja szinte összeragadt a tarkójánál. Az első, még kába pillanatokban azt hitte, otthon van, a Zsigmond utcában, ahova októberben költözött. Fel is kelt volna, hogy elinduljon a képzelt (otthoni) fürdőszobába, de amint kifelé fordult, már érzékelte, hogy ez a fehér zománcú ágy, a fehér falak nem az otthon, hanem ez bizony egy kórházi ágy. Már megint. Majdnem kiáltott már, hogy Ernő, gyere, segíts – de a szelíd és szolid költő, jelenlegi lakótársa persze nem lehet itt. A Pajorban. Ő viszont már másodszor, pár napon belül. Zavaros ez az egész esztendő. A keramitgyáros, a párbaj, ami miatt még börtönbe is kell vonulnia, szerencsére csak két hétre… És Irén. A gyönyörű asszony. Gyönyörű? Egyáltalán nem az. Sugárzik a színpadon, felforrósul körülötte a levegő. Csak a szemébe nézel, s valami felfoghatatlan tisztaságot érzel, az arca cirógatni való, tenyeredbe illő. Nem úgy, nem mászó, hanem illő, őt nem pofozná meg, semmi pénzért, mint Margitot, aki ezért hagyta ott. Egyáltalán, mi ez a krakélerség benne, hány lányt- asszonyt pofozott már meg életében! És ez az álom! Talán a Füvészkertben? Ahol fontos jelenetek játszódtak nagy sikerében? Mintha ő lenne Nemecsek…, de nem Csónakos kúszott vele, hanem Gyula. Hegedűs Gyula. Vagy Csortos? Összekeveredett álmában a két Gyula. Kúsztak be a romok közé – ahogy megírta. És találtak egy tomahawkot. Akár a regényben. De akkor hirtelen jött az őr, méghozzá egy asszony volt az, Haraszthy Mici, azt kiabálta: takarodjatok innen, mert rendőrt hívok, és akkor ő nekirontott az asszonynak, és felpofozta. De akkor már nem Micuska volt, hanem Irén a meglepett arcával, szomorú szemével. A Krumplifejű – ahogy Bródy nevezte. Erre ébredt. Megint a pofon. A pofon. Mi ez? Na, és a karambol! Reggel ki innen, én kértem, hogy legalább a vasárnapom már legyen szabad. Pajor is bejött elköszönni tőlem, és ismét visszakerültem. Az új lakásra voltak kíváncsiak, az unokahúgom meg a kisfia, mondtam a sofőrömnek, hogy most én vezetek. Át a Lánchídon, be jobbra a Fő utcára. Egy bérkocsi éppen kifordult a Jégverem utcából, nekirepültünk…  Innen aztán olyan homályos minden - tűnődött az író. - Kizuhantam az utca kövezetére, a kocsis egyik lova megdöglött. Még jó, hogy az a Weisz Samu vagy hogy hívták, idejében leugrott a bakról. Hallom, az én utasaimnak hajszáluk se görbült. Állítólag nem tülköltem. De én úgy érzem, az a Weisz szabálytalanul fordult elénk. Szegény kisfiú, ő biztosan nagyon megijedt. Micsoda év! Kezdődött a párbajjal, ott Nagykovácsi mellett, pisztollyal. Ő békült volna, de Szécsi Illés megmakacsolta magát, a lövése után se nyújtott békejobbot. Most boldog lehet, újra van felesége és újra van anyja a két gyereknek. Persze, a feleségének megbocsátott. De a gaz csábítónak… - Volt szeretőm, rengeteg, de Irénnél soha senkit nem fogok jobban szeretni  – gondolkodott, miközben óvatosan kikászálódott az ágyból, és kinézett az ablakon a belső parkra. Nemrég Hegedűs Gyula is itt volt, talán éppen ebben a szobában. Hüttl operálta.
Varsányi Irén, Vészi Margit
Éppen csak gondolt a sebészre, amikor az megjelent az ajtóban. Fehér köpeny nélkül, utcai öltözékben. Most érkezhetett, nyilván a kávéházból. - Nos, Ferenc? Hogy érzed magad? - Gyalázatosan, Hümérkém. De kialudva… - A nyugtató teszi. Szépen elaludtál. Hüttl Hümér. Mindig mosolyog. A szeme főleg. A bajusza dús és ápolt. Pedáns ember, kétségkívül. - Mondd, engem tényleg kihallgattak? Nem voltak barátok, de Hüttl is szerette a kávéházakat. Gyakran elbeszélgettek egy-egy kapucíner vagy forró csokoládé mellett. Főleg a Balaton Kávéházban, az csodálatos hely. Zsolnay burkolat a falon meg az oszlopokon, impozánsak a hatalmas rézcsillárok, és hát közel van a Pajorhoz. Ha sürgős esethez kell a jelenléte, csak kiküldenek ide egy ápolót, hogy jöjjön a tanár úr, baj van, és akkor Hüttl siet, felírják a fogyasztását, majd rendezi. Rendezi, mert maga is rendezett életet él. Rendes ember. - Bizony ám! Nem is emlékszel? - Halványan… - A kollégák éberek voltak… Nagyobb baj is lehetett volna. Műtét! - Na, csak azt ne, inkább meghalok – csattant fel Molnár, de Hüttl, mint mindig, csak mosolygott: - Nézd, egyik nem zárja ki a másikat… - Jó – nevetett fel az író. Akár bele is írhatnám egy vígjátékba. Ha még tudok majd írni. – Fáradt vagyok, professzorom. A szerelem… Kiforgatott önmagamból. - Majd visszafordulsz… Most pedig fürödj meg, és feküdj le pihenni. Még maradnod kell. Látogatóid is lesznek. - Például? - Andreánszky hívott, hogy bejönne. - Jenő? Hát persze… Jöjjön csak! Ő ír is… Kolléga. Volt egy vígjátéka, A szalonbetyár. Egészen kellemes, ha nem is egy Molnár. - A szerénységed… - nevetett Hüttl. - Na, vigyázz magadra – paskolta meg az író hátát. – Pihenned kell. Éjjel még lázas voltál. Búcsút intett. Molnár kicsoszogott a fürdőszobába, alaposan megmosta magát. Belefáradt a műveletbe. Visszabújt az ágyba, és ismét elaludt. Arra ébredt, hogy lakótársa, Ernő rázogatja gyöngéden. Felnézett, rámosolygott a lefésült hajú költőre. Most nem volt rajta kalap. Szerette. Őt is, a verseit is. Tudta, hogy színpadról álmodozik, sokat beszélgettek dramaturgiáról, elképzeléseiről. Ernő mögött ott magaslott Andreánszky Jenő. Olyan hivatalos képet vágott, mintha kihallgatásra készülne. - Üljetek le – mondta Molnár, és érezte, hogy nem hétköznapi még a hangja. Fátyolos. Ő maga az ágy szélén maradt, lábaival tapogatva kereste papucsát, fölvette, de rögtön ki is csúsztatta belőle a lábát. - Jobban vagy? – kérdezte Szép. Bólintott, de Jenő már fel is emelte a kezét: - Azért ne kapkodj el semmit… - Elhallgatott. – Ostoba baleset volt. És lehet, hogy te okoztad. Megnéztem a jegyzőkönyveket. A beteg felcsattant: - Téged a törvényszék küldött? - Dehogy. Csak érdekelsz. Ám még inkább érdekelne a múltkori. Valóban öngyilkos akartál lenni? - Akart a fene. – Hátradőlt a párnára. Így kényelmesebb. Sóhajtott. - Sokat voltam szerelmes életemben... Vagy tudja Isten..., sohasem voltam szerelmes, csak most. Még soha úgy nem, mint most... Az utolsó, a legnagyobb, a legégőbb, a legkínzóbb szerelem ez, édes barátom. A legszebb, a legfájdalmasabb… Andreánszky legyintett: - A testőr, első felvonás. Már háromszor megnéztem. Ne játszogass a darabjaiddal, Ferkóm. - De ha igaz! Vátesz voltam, nem? – Kicsit fölült, hogy lássa a hatást. Aztán visszahanyatlott. - Nem. Beleszerettél a teremtményedbe. Aphrodité életre keltette a szép Galateát. - Megtisztelő, hogy Aphroditének tartasz – kuncogott az író. – És ez esetben némileg igaz is. De nem a Testőrben szerettem bele, hanem már a Liliomban. – Elrévedve nézett a mennyezetre. – Csodálatos Juli volt. Csodálatos… - Földúltad egy kétgyerekes asszony életét. - Az egyetlen szerelmemét. De hiába, bár szétmentek miattam, visszaköltözött. Megértem. A gyerekek fontosabbak, mint én. – Felnevetett. – Nyilván szebbek is. - Összehasonlíthatatlanul – szólt bele Ernő. – Gyönyörű gyerekek, te pedig… - Ki ne mondd! – A törvényszéki orvos tréfálkozva Szép Ernő szájához emelte a kezét. Mondja ki ő, amit csak akar. - Jó, igen… Keserű voltam, nagyon keserű. Bementem…, nem: bebotorkáltam a Palermóba. Senki ismerős. Ennek még örültem is. Legjobb, ha magamnak zokogom el a bánatom. Kértem Cointreaut. Rögtön kettőt… És úgy felhajtottam, mint egy kocsmai zugivó. Egy hintáslegény. Aztán még kettőt… - Összesen mennyit? – kérdezte Ernő. - Nem tudom. Nagyon sokat… - Nyolcat? Tízet? - A tízet szorozzátok meg kettővel. Legalábbis a pincér ennyit számolt. Szép Ernő felcsattant. Szokatlanul keményen: - Te nem vagy normális! - Tudom – bólintott Molnár, és feljebb csúszott az ágyon. - Én ezt az asszonyt elvesztettem. Ezt érzem, tudom. Legalább tudjam, mit akar… . Bolond vagyok, szerelmes vagyok, már azt gondoltam: hát istenem… - Testőr, harmadik felvonás – bólintott a törvényszéki orvos, aki darabot is írt. - De valamit kihagytál. - Csak alkalmaztam a helyzetre – bosszankodott Molnár. – Nem tudom, hogy kerültem haza. Zaklatott voltam. Feldúlt. Nem akartam öngyilkos lenni, ez túl olcsó, túl színpadias megoldás. Aludni akartam, ideges voltam, na… Ha Ernő hazajön… - A New Yorkban voltam, rólad beszéltünk… - El tudom képzelni, miket. - Például hogy mennyire nem neked való a házasélet. - Igaz. A feleség egyébként is olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember. - Az Ördög. Csortos mondta benne – legyintett Andreánszky Jenő. - De legalább jó szerzőt idézel. - Ugye? De folytatom. Mariskától kértem veronált, nem akart adni. Nyilván nagyon földúltnak látott. Eldugta a szerencsétlen. Ordítottam vele, adja elő azonnal. Reszkető kézzel odaadta az üvegcsét, én meg bezavartam a szobájába… Biztosan sokat vettem be, a szokásos adag többszörösét. Mert nem tudtam elaludni, mert Irént meg a szerencsétlen Margitot láttam magam előtt… Margit. Szégyellem, hogy megütöttem. - Többször. - Mert úgy összegyöttünk… ő is mondott valamit, én is mondtam… és neki igaza volt… és én nem tudtam rá mit felelni… és akkor itt úgy fölment nekem… és megütöttem. - Mégiscsak lelkifurdalásból született a Liliom? Molnár eleresztette a füle mellett a mondatot. - Ne szedjetek veronált, ha halni akartok. Pokoli görcsök közt pusztultok el. és nem is biztos, hogy elpusztultok. – Igen, a lány telefonált utánam a kávéházba – bólogatott Ernő -, hogy menjek haza azonnal, mert a nagyságos úr… Egyszerre értünk oda Csortossal. Szörnyű volt látni téged. Vonaglottál, fetrengtél a szőnyegen. Orvost hívtunk, aki valami ellenmérget adott be. Azt tanácsolta, vitessünk kórházba. Nem akartuk, mert tudtuk, hogy akkor biztosan megírják a lapok. De reggel, amikor benéztem hozzád, azt hittem, meghaltál. - Eszméletlen volt? – kérdezte Andreánszky. - És holtsápadt. Mentővel hozattuk ide, a négyes kórterembe. Napokig aggódhattunk az életéért. Vagy sírógörcse volt vagy félrebeszélt. - Még itt kellett volna maradnod – csóválta a fejét az orvos. – Kimegy erőszakkal, és rögtön autót vezet. Beteg viselkedés. - Én ma este is hazamegyek – ült fel Molnár. – Már kutyabajom. - Majd Ernő vigyáz rám néhány napig. Kicsit összeszedem magam, azután leutazom Abbáziába. Rám fér egy kis tengeri napsütés. És nők… Nők, soha többet… - Soha? – húzta fel a szemöldökét Andreánszky. - Soha… Illetve hát… Van a Király Színházban egy asszony. Óriási tehetség. Nem egy karon ülő, már harminc fölött. Csupa temperamentum. Na, az nekem való lenne… A Zsazsa.

Forgács Iván: A kultúrharc úrbiztosai

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.03.28. 14:04

Bár nem nézem naponta a Duna TV-t, mégis úgy érzem, a csatorna történetének egyik mélypontja volt, hogy március 21-én bemutatta a Szamuely Tiborról és a Tanácsköztársaságról készült, A halál népbiztosa című, kreatív (játékfilmes elemeket tartalmazó) dokumentumfilmnek nevezett gyalázatot.
A Médiatanács sem büszkélkedhet vele, hogy a Magyar Média Mecenatúra Program keretében támogatta a produkciót, amelyet az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő – NKA valósított meg. Persze lehet, hogy a két állami szervezetet megtévesztették, nem tudták pontosan, mire adnak pénzt. De az eredményt látniuk kellett. És még kultúrharc keretei között sem elfogadható, hogy egy kulturális közszolgálati csatornára kultúrméreg kerüljön. Bármennyire lihegje is a nemzeti igazságszolgáltatás kábító festékszagát. 1919 vörös 133 napját már régóta törölte történelmi dicsőséglapjainkról a magyar politika és köztudat. Szégyenfoltként próbálja lesúrolni magáról a polgári baloldal is. Nem elvárás tehát, hogy bárki szembeforduljon az elfogadott negatív megítélés egészével. Egy történelmi eseményben persze mindig van mit feltárni, így állhat folyamatosan készen az éppen aktuális politikai átértékelésre. Mégis kijelenthető, hogy komoly kockázatot vállal, aki a jobb-szélen játszó Pesti Srácok szerkesztőségétől vár érdemi hozzájárulást a Tanácsköztársaság időszakának alaposabb meg- vagy akár meg nem értéséhez. Amit Stefka István lapszerkesztő (kreatív producerként), Huth Gergely főszerkesztő (narrációs társrendezőként) és Ferkó Dániel főmunkatárs (történész szakértő narrátorként) Csurka Nóra forgatókönyvíróval összehozott, az agresszív silányság olyan szintje, amelyet egyedül Győri Márk operatőri munkája tud beemelni valahogy az értékelhetőség látóterébe. Még arra is érdemtelen, hogy unalmas iskolai kiegészítő anyagként mutogassák. A jelenlegi 11. osztályos történelem okostankönyv Tanácsköztársaságról szóló fejezete vitatható állításaival együtt is gazdagabb, árnyaltabb ismeretekkel szolgál a témáról. Tárgyszerűen számba veszi a kommünhöz vezető eseményeket, majd szentel néhány bekezdést a kommunista utópia ismertetésének: nagyüzemek, bányák, pénzintézetek államosítása, nagybirtok-rendszer felszámolása, szakítás a vallási hagyományokkal. Közöl pár fontos idézetet a Mindenkihez! kiáltványból. Szélesebb bel- és külpolitikai összefüggésben tárgyalja a vörösterrort, elismerve, hogy a Lenin-fiúk és más kíméletlen különítmények döntően a fegyveres ellenállással szemben léptek fel. A tananyag Történészszemmel blokkja pedig felhívja a figyelmet, hogy a világháború hozzászoktatta a katonaviselt embereket a halál látványához, az erőszak a kor általános jelensége volt, 1919 polgárháborús helyzetet teremtett, miközben megszálló csapatok állomásoztak az országban. Ezekbe az állapotokba illeszkedik a vörös- majd a fehérterror is. Mindehhez képest Stefkáék arra fűzik fel múltidézésüket, hogy a kommunista vezetők közönséges gyilkosok és tolvajok. Céljuk az ország kifosztása volt, aki útjukba állt, kivégezték. A megtorlások illusztrálása mellett a játékfilmes betétek a törvénytelen vagyonszerzést, Kun Béla és társai fényűző életmódját tárják elénk. (Vagy lehet, hogy utóbbival a rejtett beszédet a szocialista média munkatársaként közelről ismerő Stefka a jelenkori elitről akart üzenni a sorok között?) A főhős, Szamuely ráadásul még idegbeteg, megszállott nőcsábász is. Meg zsidó. Ami persze önmagában nem baj, de azért… Érdekes és tanulságos, hogy a tankönyv és a filmpótlék szemlélete ennél a mozzanatnál már összecseng: „A magyar kommunista vezetők jelentős része olyan zsidó származású személy volt, aki elhagyta a saját közösségét és annak hagyományait, de nem tudott vagy nem akart beilleszkedni a dualizmus korának úri-polgári világába, annak nemzeti és keresztény hagyományaiba” – olvashatják a gimisek. (Kiemelések a szöveg szerint.) Majd a szerzők persze hozzáteszik, hogy a magyarországi zsidóság többsége azonban nem volt ilyen. A film végén Szamuely holttestét elviszik egy zsidó temetőbe, de a rabbi nem engedi beszennyezni vele az örök nyugalom földjét. De azért annyit e sorok írójának is el kell ismernie, hogy nem a durva leegyszerűsítések, a történelmi értékelés helyett az akasztófa irányába mutató megbélyegzés dühítette fel igazán. Vagy a szerkezet sutasága, az eseménysort tagoló rikkancs, a levéltárban bóklászó Ferkó órai felelet értékű narrátorszövege, a tankönyvmondatos párbeszédek csikorgása. Sokkal inkább a filmből áradó önhitt, gőgös, agresszív jobboldaliság. Amely a rend, a nemzet fennmaradásának örök zálogát látja a társadalmi hierarchiában. Odaadóan nyalva az urak mindenét, erkölcstelen hazaárulásnak tartva az elnyomottak emancipációs törekvéseit. Számára az urak háborúja vagyonuk növeléséért sosem milliók életét követelő tömeggyilkosság, hanem dicső tett. Az a bűn, ha kétszáz évben egyszer, pár napra felmordul a szolgahad, vagy lekezelő jóindulat helyett jogokat kezd követelni. A békés tisztesség alkalmazkodik az úri világhoz is, de szíve a lázadóké.