Előfizetés

A rend a lelke

A régi szép békeidőkben, amikor még turisták lepték el a Tompa utcát, és egymást érték a teraszok, ilyenkor este tízkor már harmadszor jöttek ki rájuk a közteresek – gondolta a harmadik emeleti lakó, amint kihajolt az ablakon, körülnézni a néptelen, közép-ferencvárosi utcán. Gyorsan be is csukta az ablakot, mert a március végi hideg kegyetlenül orrba vágta, legalább annyira, amennyire a vendéglősök szerették volna. Tudott erről valamit a harmadik emeleti lakó, de nem törődött vele. Amikor esténként meglátta a közteresek sárga villogóját feltűnni a teraszok szegélyezte úttesten, visszahúzódott, és csak a függönyre vetült sziluettje árulta el, hogy nem hagyta el őrhelyét: enyhe izgalommal figyeli a közteresek és terasztulajdonosok fölhallatszó párbeszédét. Az új építésű betonházak között még a meghitt utcai suttogás is tisztán verődött fel a házfalakon, a harmadik emeleti lakó mindent hallott az elhúzott függöny mögött is. Látta a teraszosok gesztusait, amint őrá mutogatnak az ablak mögött, és elégedetten figyelte, hogy a közteresek néha fölsandítanak rá, aztán körbejárnak és körbefotóznak mindent. Majd átmennek a másik teraszhoz, egy piszokkal letudni azt a feljelentést is. A harmadik emeleti lakó nem aprózta el. Ha följelentette az utcasarki éttermet, utána rögtön a másik oldali borozó jött, majd a sarki pizzázó, és így szépen cikcakkban végig a belátható utcaszakaszon: a söröző, a hamburgeres, a vietnami, egészen a hotelig. Onnan tovább már – maga is beismerte - nem lett volna életszerű az állampolgári öntudata, bár némi zajt még befogott, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy az már igazán kívül esik a belátható és főleg behallható tartományán. Nem örült. Annak sem, hogy a feljelentéseinek nem lett következménye. A teraszok nem zártak be, az asztalokat nem tolták beljebb, a vendég nem lett kevesebb, a Tompa utcai esti pörgés naponta megismétlődött. Annak ellenére, hogy hetente 40 feljelentéssel is el tudott számolni magának, és előfordult, hogy a sarki vendéglőt egy este hatszor jelentette fel. Döbbenten vette észre, hogy a közteresek nem sietnek megjelenni az első feljelentése után, hanem megvárják a negyediket, ötödiket és – látta az ablakból – még ők szabadkoznak. Amikor kitört a karantén, az első dolog, amit észrevett belőle, hogy estére elcsöndesedett az utca. – Ilyen lenne, ha győztem volna! – gondolta elégedetten, de aztán egyre nyugtalanabbá vált. Mintha munka nélkül maradt volna, pedig már nyugdíjas volt egy ideje. Szorongva járt-kelt a lakásban, amikor távoli kutyaugatásra lett figyelmes. – Akinek kutyája van, az jöhet-mehet – pufogott a lakásba zárva, majd kinyitotta az ablakot, és a Ferenc tér felől tisztán hallotta a viháncoló kutyák csaholását. Bizsergett az ujja, amint bepötyögte a mobilba a közteresek számát. Kicsit messze van ugyan tőle a Ferenc tér, de hát az mégiscsak egy park. Még hogy kutyák, még hogy rohangálnak! – Halló, a Tompa utcából beszélek, bejelentést szeretnék tenni... – És így, aznap még tízszer. 

Járvány és populizmus

Pár napja megkaptuk a kedves invitálást a Pfizer/BioNTech oltásra. Ez jó érzés, mert először a kínait, másodszor az oroszt hárítottam el. Szeretnék ugyanis - ha már lehet - nyáron valami “uniósabb” helyszínre utazni, és nem szívesen nézném karanténból például a spanyol tenger hullámait. Hátha kaphatok az Orbánék által meglehetősen aljas módon kiadni tervezett, a vakcina megnevezése nélküli igazolványon kívül valami pecsétes papírt, hogy valójában az EU hatóság által jóváhagyott szerrel “oltakoztam”. (Persze meglehet, a spanyolok a hatalmas turisztikai ágazatuk védelmében végül valahogy megkerülik majd az EU várható szabályait.) Nehezen megbocsájtható, hogy Orbán kvázi utasítást adott az illetékes magyar hatóságnak: mielőbb, gyorsan, az előírt törvényes vizsgálati folyamat nélkül hagyja jóvá a Sinopharmot. Ez csak növeli a bizonytalanságot, miközben az emberek az EU, az amerikaiak, a kínaiak, az oroszok és Orbán pitiáner játszmáinak eszközeiként erre-arra sodródnak. Pedig valószínűleg tényleg nincs szó egyik vagy másik vakcina “alkalmasabbságáról”. Az is tény persze, hogy az igazi botrány a többoldalú, orvosolhatatlan politikai csata, amely a fejünk fölött zajlik. A kínaiak mindent megtesznek politikai-gazdasági befolyásuk növeléséért. Az oroszok - amúgy méltán híres járványszakmai múltjukra hivatkozva - akár saját lakóik kárára is küldenének minél több helyre a vakcinájukból. Az EU pedig késve, hibásan, ügyetlenül próbál a politikai, gazdasági konkurensek ellen fellépni. Sajnos ebben a csatában bizony az EU Tanács és a Bizottság is kisszerűen politizál. A vak is látja, milyen jól jön ez a méltatlan és káros csatatér Orbánnak.  Azt hiszem, Orbán, mint már annyiszor, igencsak jó ritmusérzékkel kapaszkodik fel egy a baloldal számára igencsak hátrányos világtendencia hátaslovára. A hagyományos nagy, “néppárti jobb és bal” megosztottság szerepe egyre csökken. A nagy néppártok sokfelé nagy bajban vannak, de a francia, olasz, spanyol, portugál, holland, flamand, vallon stb. hagyományos szociáldemokrata baloldaliak is kevéssé lehetnek elégedettek, sőt még az északiak meg a brit munkáspártiak sem igazán sikeresek. Jó hír, hogy Bidenék a gazdasági és szociális mentőcsomagok terveivel fantasztikusan kezdtek. Ahogy Európában a régi nagy néppártok tábora csökken, úgy jelennek meg az üres helyeken kisebb, de szintén demokráciapárti erők. Ez viszont azt jelenti, hogy a progresszív oldal Európában, meg nálunk is töredezettebbé válik. Közben pedig Orbán az EP-ben éppen ellentétes folyamatra, a szélsőjobb-populista erők frakcióegyesítésére törekszik.  Úgy hiszem azonban, ma sokfelé a világban az új pártpolitikai választóvonal nem a hagyományos nagy, néppárti “jobb és bal”, hanem a “populista nacionalizmus” és a “liberális demokrácia” között húzódik. Ez utóbbi nem egyenlő sem a “liberalizmussal” mint filozófia-fajtával, sem pedig a “liberálissal” mint kedvelt káromkodással. A liberális demokrácia ebben az értelemben a “demokratikus jogállam”, a “szociális demokrácia” logikai “nem-fogalma”. A “populista nacionalizmusok” és a “liberális demokráciák” létharcában az “autokráciák” manapság nyilvánvalóan a “populista nacionalizmusok” melegvizében pancsolnak. Ez így van sok helyen Európában és a világban. És most már forduljunk befelé: a kérdés az, lesz-e elegendő ereje a mi ellenzéki együttműködésünknek, hogy egy erősen autokrata, a velejéig korrupt, populista nacionalista csoportot egy várhatóan korlátosan demokratikus választáson működőképes többséggel legyőzzön? És mindezt egy elég gyenge EU nehéz viszonyai közepette... Hát ez a leckéje az ellenzéki együttműködésnek, no meg az elszánt biztos és a ma még bizonytalan választóknak. 

Mi az értelme?

Többféleképpen lehet gondolkodni egy-egy közlés értelméről. Az egyik közelítés arról szól, hogy a közlés nyelvileg, logikailag mit jelent; egy másik lehetséges közelítés pedig arról, hogy az adott közlés hallatán mire gondolunk. Bemutatom néhány konkrét példán. Ha például valaki azt mondja, hogy „Jónapot kívánok!”, akkor – a szavak eredeti értelme szerint – azt kívánja, hogy a másik embernek jó napja legyen. A gyakorlatban azonban ez a szóösszetétel azt jelenti, hogy az illető köszön valakinek – és sem a közlő, sem a címzett számára nem jelent semmit arra nézve, hogy a közlő milyen napot kíván a másik embernek, vagy érdekli-e őt a másik ember napja egyáltalán. Nagyon gyakori, hogy ez a kétféle jelentés nemcsak eltér egymástól, hanem egészen másról szól. Hadd példálózzak olyasmivel, aminek nincs napi aktualitása, hogy némi távlatból figyelhessük. Vegyük ezt a példát: „a liberális gondolkozásba nem férnek bele a másként gondolkozók”, és „[a liberális gondolkozásba] nem fér bele a vallás, a hagyományos családmodell”. Kétségtelenül vannak, akik magukat liberálisnak gondolják, miközben nem azok – de ez őket minősíti és nem a liberális gondolkodást. Az idézett közlések nem ezekre, hanem magára a liberális gondolkodásra vonatkoznak. A logikai jelentésük tehát a „liberális” szó értelmén múlik. A „liberális” szó alapjelentése: szabadságpárti. Ha ezt „behelyettesítjük” a fentiekbe, akkor az idézett közlések így hangzanak: „a szabadságpárti gondolkozásba nem férnek bele a másként gondolkozók”, illetve „[a szabadságpárti gondolkozásba] nem fér bele a vallás, a hagyományos családmodell” – vagyis a közlések, a szó szerinti jelentésük szerint, ugyanarról a gondolkodásról egyszerre mondják azt, hogy szabadságpárti, és azt is, hogy nem tűri a gondolatszabadságot. Ez a fent idézett két közlés tehát ellentmondásos, vagyis tulajdonképpen semmit nem közöl. Az információ, a szakmai definíciója szerint, a bizonytalanság eloszlatása: ebben az értelemben ez a két közlés nem tartalmaz információt. Meghökkenve látom, ahogyan ellenzéki gondolkodó emberek ezt az ellentmondásos és értelmetlen jelleget így-úgy bizonygatják, hosszasan elemezve szavakat és szótári jelentéseiket, és háborogva találgatják, hogy ezt az értelmetlenséget ki adhatta a közlő szájába (billentyűzetébe). Ezt elemezni, ezen háborogni: pontosan ugyanakkora értelmetlenség, mint maga a két közlés – sőt sokkalta nagyobb, mert a fenti közléseknek, ha értelmük nincs is, hatásuk bizony nagyon is van. Mit mond ez a két közlés a belegondolni nem tudó és/vagy nem akaró hallgatónak, olvasónak? Azt, hogy „ezek az ideológiai dolgok nagyon bonyolultak: lám, te sem érted, és lám, ellenzéki gondolkodó emberek hosszasan és bonyolult módon írnak és vitatkoznak erről, tehát ők sem értik, miközben én, íme, magabiztosan nyilatkozom minderről, azaz nyilván értem – mindezekből pedig az következik, hogy az ellenzékiekre és önmagadra nem bízhatod magadat, bezzeg énrám igen”. A két közlés tényleges célközönsége (a belegondolni nem tudó és/vagy nem akaró hallgató, olvasó) ezt a tanulságot vonja le a maga számára. Nyelvész-szóhasználattal: szemantikailag ezeknek a közléseknek nincs „logikai értelmük” – ugyanakkor pragmatikai értelemben „szerencsések”: így nevezik, amikor a közlés célba ér, azaz kiváltja a közlő szándéka szerinti gondolatokat, érzéseket. A hatalomtechnika kommunikációs kulcsa a célba érő közlés. „Igazságos elosztási rendszert teremtünk, hogy az oktatás, az egészségügy és a szociális rendszer mindenki számára elérhető szolgáltatásokat tegyen hozzáférhetővé, egyenlő esélyekkel” – ez a közlés logikailag akár egy párt vagy pártszövetség felelős politikai programjának a része lehet. A címzett számára azonban „ezek is csak dumálnak, mint a többi”. „Senkit nem hagyunk az út szélén” – ez logikailag semmi konkrét jelentéssel nem bír, nem mérhető, nem számonkérhető; a hallgató viszont empátiát és gondoskodást sugárzó elkötelezettséget „érez ki” belőle. Nincs is más célja – és kedves ellenzéki barátaim: értelmetlen dolog azoknak a közléseknek a szavak szerinti tartalmát elemezni, amelyeknek csak hatalomtechnikai céljuk van. Ennyi volt mára Péter, a tanárbácsi nyelvórája.