Előfizetés

Festmény helyett kódhalmaz

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2021.03.28. 11:05
Az amerikai művész, Beeple digitális műveinek kiállítása Pekingben.
Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Beeple, Metakovan, token, kriptopénz, blockchain - új nevekkel, fogalmakkal ismerkedik a műtárgypiac. Van aki állítja, nélkülük nincs jövő, mások viszont kérdezősködnek, mi köze ennek az egésznek a művészethez?
A napokban 69 millió dollárt fizettek a Christie’s árverésén valamiért, amit úgy neveznek, hogy NFT (non-fungible token - lásd keretes írásunk), és hogy ez pontosan mit is jelent, annak megértése egy halandó műkedvelő számára majdhogynem lehetetlen feladat. A ma élő művészek közül nyilvános aukción csak Jeff Koons valamint David Hockney művéért adtak többet, mint a 39 esztendős Mike Winkelmann, művésznevén Beeple alkotásáért. A Christie’s által idén március elején elárverezett holmi, az Everydays - The First 5000 Days (2021) című, 5000 egyedi jpg-ből álló, digitális mozaik első "kockáját" 2007. május 1-én készítette el az alkotó, majd gyakorlatilag naponta egy-egy újabbal gyarapította. Az első képek még papíralapon készültek, később kizárólag számítógépen. Az utóbbi évek termésében a szatirikus alkotások dominálnak, a robotizált világ és a politikusok egyaránt célpontjai Beeple gúnyolódásának. A neten mindenki számára hozzáférhető összeállítás vitathatatlanul egyedi, vájt-szemű műbírálók elismerésére is méltó, csakhogy, amit most a világ legtekintélyesebb műkereskedőjénél értékesítettek, az nem maga a mű, hanem annak kizárólagos tulajdonjogát, eredetét, minden tulajdonságát rögzítő, egyfajta digitális kódhalmaz. Virtuális, nem falra akasztható, azaz gyakorlati szempontból nem sok köze van a mögötte álló műalkotáshoz, már legalább is annak a szemével nézve, aki a szépséget, a megérinthetőséget, a fizikai tulajdonlást élvezi. Az új típusú, nem feltétlenül elfogadott megközelítés szerint viszont nem a mű az érték, hanem a tulajdonlás. Embere válogatja… A partvonalon mindenesetre felmerül a gyanú, hogy a spekulációt kiszolgáló informatika és a karanténból kitörni vágyó, őrületekig fokozott gyűjtőszellem találkozásának vagyunk tanúi. Egyfelől izgalmas, másfelől félelmetes a fordulat a klasszikus műtárgypiac fejlődésének szempontjából - fogalmazott több elemző is, igaz ez idáig kevesen szólaltak meg a hagyományos szereplők közül. Az NFT-piac értéke a BNP Paribas és a nonfungible.com felmérése szerint 2020-ban kapott lendületet, a vírus okozta unalomnak biztosan köze volt ahhoz, hogy 300 százalékkal gyarapodott, értéke év végén 250 millió dollár volt. Ebben az esztendőben már 350 millió körül jár a nyélbe ütött tranzakciók értéke. Újabb és újabb üzletek hírével bombázzák a nyilvánosságot, híres művészek, sportolók, üzletemberek dobják piacra portékáikat ebben a formátumban. Damien Hirst is elkészítette a napokban az első NFT-jét. A “The Currency” című digitális mű alapját 10000 papírra készült eredeti kép jelentette, most az NFT-kből 7 és félezret adott el 67 országban, mintegy 22 és félmillió dollárért.
Everydays: the First 5000 Days
Fotó: CHRISTIE'S AUCTION HOUSE / AFP
Az NBA egyik játékosa Spencer Dinwiddie szerződéseit tokenesítette, amelyekért 1,3 millió dollárt adtak nyilvánvalóan NBA-őrültek. Hogy a befektetésük hozama hogyan alakul, azaz felmegy-e az NFT-k értéke, az a játékos teljesítményétől is függ, ugyanis a blockchainen rögzített szerződések tartalmazzák a kritériumokat, így befolyásolhatják a további árfolyamot. Elkelt Maradona játékosigazolásának virtuális változata; közel 300 000 dollárt adott érte egy szenvedélyes gyűjtő. Cristiano Ronaldo igazolásának NFT-je 186 000 eurót ért. A minap a Pussy Riot is értékesítette első NFT-jét, a Terrestrial Paradise című zenés videót, amelyért egy iráni születésű politikai aktivista, műgyűjtő Amir Soleymani 100 ethereumot fizetett a művészeknek, akik veszélyeztetett nők védelmére szánják a bevételt. Egy másik Beeple alkotás, a “Crossroad”, egy 10 másodperces animációs videó, amelyen egy Trumpra emlékeztető földön fekvő alakon átsétáló gyalogosok láthatók, 6,6 millió dollárért kelt el. Az NFT-t a Nifty Gateway platformján egy Miami-i gyűjtő dobta piacra: októberben 67 ezerért jutott a tokenhez, azaz megszázszorozta a vételárat alig négy hónap alatt. Jack Dorsey, a Twitter társalapítója is jótékony célokra bocsátotta árverésre az első Tweet-jét, amelyet a hétfőn zárult aukción Sina Estavi szerzett meg 2,9 millió dollárért. De egy sneaker brand, az RTFKT Studios is bejelentkezett, 600 kosárlabdacipő NFT-jét 7 perc alatt 3,1 millió dollárért adta el. A zeneiparban érdekelt 28 esztendős Tim Kang egy Pak nevű kriptoművész művét vette meg 40 000 dollárért, majd Beeple-ét, az “MF Collection”-t, 777 777 ezer dollárért tavaly év végén. A napokban elutasított egy 5 millió dolláros vételi ajánlatot, mondván jövendő gyerekeinek megőrzi szerzeményét.  Egy magyar képzőművész, Weiler Péter is benézett az NFT-k világába. A Forbes értesülése szerint március elején a Bitcoin bánya az Alföldön című képe 1 ethereumért, aktuális árfolyamon 550.000 forintért kelt el. Akár üzenetként is értékelhető hogy néhány nappal a Christie’s online aukciójának zárása előtt egy New York-i parkból élőben közvetítették, amint elégették a világhírű brit graffitiművész, Banksy Morons (Idióták/Debilek) című művének egyik számozott szitanyomatát. Az elégetett képen egy művészeti árverés látható, ahol az emberek a CAN’T BELIEVE YOU MORONS ACTUALLY BUY THIS SHIT! („Nem tudom elhinni, hogy ti debilek megveszitek ezt a szart”!) feliratú festményre licitálnak. A fizikai voltában megsemmisített alkotást NFT-formában piacra dobták, feltöltve a blokkláncra az égetési szertartásról forgatott videót is. A vevő virtuális valutában 380 ezer dollárt fizetett a mű és a performance filmjének tokenesített tulajdonjogáért. Az elégetett művet korábban 95 ezer dollárért vette meg az Injective Protocol nevű blockchainre specializálódott vállalkozás, amely lebonyolította az ügyletet.
Banksy Morons című művének elégetése
Fotó: Youtube - Burnt Banksy
Beeple alkotására, az Everydays - The First 5000 Days-re a Christie’s online aukcióján 100 eurónál kezdődött a licit február 25-én. Az eseményt az aukciósház már tavaly tavasszal meghirdette, ahogy azt is, hogy elfogad kriptopénzt. Az alkotót kevesen ismerték akkortájt. Mike Winkelmann, aki állítólag nagyon kedvelte a 80-as évek Beeple néven ismert szőrös játékállatkáit, korábban filmeket gyártott, grafikusként dolgozott, animációkat készített neves zenészek koncertjeihez, megrendelői között volt Elon Musk és az Apple is. Az aukció alatt a Chistie’s  oldalának 22 millió látogatója volt. A két hétig tartó árverés utolsó órájában 180 licit érkezett. Percekkel a zárás előtt még 30 millión állt az alku, ekkor 33-an voltak a ringben, a győztes ajánlat 60 millió dollár felett, jutalékkal együtt 69 milliónál landolt másodpercekkel a zárás előtt. A vevő kilétéről akkor csak annyit lehetett tudni, Metakovannak hívják, ám hogy ki rejtőzik a nyilvánvaló álnév mögött, azt csak találgatták. Az Everydays - The First 5000 Days-ért kriptopénzzel, aktuális árfolyamon 42 329,45 ethereummal fizetett. Az aukción egyébként a TRON nevű blockchain alapítója, Justin Sun is pályázott a Beeple műre, ám ügyetlen volt, későn dobta be 70 millió dolláros ajánlatát, így licite érvénytelen volt. Szerinte technikai hiba történt, az ajánlatot 30 másodperccel a zárás előtt tette meg. A nyertes Metakovan és társa, az ugyancsak fedőnevet használó Twobadour később nyilatkozott az Artnet Newsnak: szerintük Beeple alkotása egyszer 1 milliárd dollárt fog érni. Megosztották tervüket is, miszerint virtuális múzeumot hoznak létre NFT szerzeményeik bemutatására. Egy interjúban Metakovan azt is elmondta, évek óta nincs hagyományos bankszámlája, de még saját háza és autója se. A HackCrypto, YouTube-on is látható riportjában arcát nem mutatta, digitális művek, így az Everydays 20 darab, év elején 2,2 millió dollárért megszerzett részlete mögé bújva nyilatkozott. A napokban azonban mindketten előbújtak a rejtekből, egy blogban felfedték kilétüket. Metakovan nem más, mint Vignesh Sundaresan indiai milliomos, blockchain-specialista, aki jelenleg Szingapúrból menedzseli nagyon is gyümölcsöző vállalkozásait. Társának igazi neve pedig Anand Venkateswaran, ő jelenleg Indiában él. Mindketten tamilok, kriptoszakértők, 30-as éveik elején járnak, 10 évvel ezelőtt a The Hindu nevű újságnál dolgoztak, Anand újságíró, Vignesh rendszergazda volt. A kriptoüzlet 2013-ban keltette fel az érdeklődésüket, bitcoinnal spekuláltak, majd beszálltak a háttérüzletbe. Vignesh bitcoin ATM-láncot hozott létre Kanadában, NFT-t előállító stúdiót működtet Szingapúrban, és övé az egyik legtekintélyesebb kriptoalap, a Metapurse, amit Anandal közösen működtet. A 2016-óta létező Metapurse kizárólag virtuális dolgokat gyűjt, ingatlantól a Forma 1-es autóig. Az Artnet Newsnak adott nyilatkozatából kiderült, hogy egy F1-es autó digitalizált változatának NFT-jét 2019-ben 111 ezer dollárért vette meg. A Metapurse „B.20” projektje NFT üzletrészek nyilvános értékesítését jelenti, amelyben - mint az a napokban kiderült - 2 százalék erejéig Beeple is érdekelt. A B.20 zseton árfolyamát a CoinMarketCap jegyzi, a Christie’s árverését megelőzően 2 dollárt ért, majd felkúszott 26-ra, a láz elmúltával 9 dollárt ér.
Weiler Péter: Bitcoin bánya az Alföldön
Fotó: Weiler Péter Facebook-oldala
Csak találgatni lehet, hogy az unalomból szabadulni kívánó kalandorok akcióinak, vagy a gondolkodást radikálisan átalakító változásoknak a tanúi vagyunk. Az NFT nem teszi átláthatóbbá a művészetek világát, a digitális műtárgyak nem jutnak közelebb a valós piachoz, a jó hír mindössze annyi, hogy néhány, valójában nagyon kevés művész gazdagabb lesz – hangoztatják a szkeptikusok. A legnagyobb problémaként azt említik, hogy az NFT-k „puha” fizetőeszközért forognak, ahogy az a Christie’s aukcióján is történt. Egy szűk elit csencseli egyik kriptovalutát a másikra, és szó sincs arról, hogy a műtárgypiacra akár csak egy pillantást vetnének. És egyre hangosabb a kérdés, vajon mennyit ér valójában egy virtuális tárgy, legyen az műalkotás, ingatlan, Tweet, vagy játékosigazolás. A jelek arra mutatnak, hogy a beárazást nem a racionalitás, nem a műgyűjtők, hanem inkább "kriptofejek", azaz a virtuális pénzvilágban mozgó üzletemberek spekulációi irányítják. De hogy ők mennyire nem hülyék, arra ékes bizonyítékokkal szolgál Elon Musk. A napokban hat és félmillióan kattintottak Twitter-bejegyzésére, amelyre feltette kedvenc zeneszámát. Ezután barátnője, a popzenész Grimes percek alatt 6 millió dollárt kaszált az NFT-piacon 10 klippért, pedig a kínálat jó része szabadon is letölthető volt az interneten.  A magát „technokirálynak” és „kriptopénzmesternek” tituláló Tesla-vezérnek csak ezen a platformon 49 millió követője van. „Szeretem a tombolást és a technológiát” - írja, és ha nem is teszi hozzá, a pénzt mindennél jobban (szereti), de a pénz is őt. Ahogy Elon Musk Twitterén megjelent a „hashtag#bitcoin”, a kriptovaluta árfolyama azonnal 20 százalékkal emelkedett, igaz bejelentette, 1,5 milliárd dollárért vásárolt bitcoint, hozzátéve, a jövőben kriptovalutát is elfogad autóiért. Ez még tavaly év végén történt, amikor a piacon 15-20 000 dollárért lehetett vásárolni bitcoint - napjainkban 60 ezer felett mozog az árfolyam. Musk cégének részvényei azóta is az egekben vannak, volt olyan nap, hogy 10 milliárd dollárt keresett a tőkepiacon. 150 milliárd dollárral gyarapodott egyetlen esztendő alatt, vagyonát jelenleg 175,5 milliárdra teszi a Forbes, ezzel Jeff Bezos mögött egyelőre csak a második a rangsorban, de már csak idő kérdése, hogy őt is beelőzze. Lehet, hogy eretnek a párhuzam, de talán az olvasó is látott már olyan jelenetet, amikor egy hegyi pásztor füttyent a birkanyájnak, azok azonnal elindulnak egy irányba, a hangzásból tudják, hogy jobbra vagy balra. Cimborája fütyülhet, az állatok nem bíznak akárkiben. Tudják, a gazda biztosan a terülj asztalkám felé tereli őket. Valamiért elhisszük ezt Elon Musknak is...

Leláncolva

A művészeti szakírók szinte magától értődő természetességgel dobták be a köztudatba az NFT-t, bár gyanítható, hogy a humán alapképzettséggel rendelkezők többsége nem igazán érti, mit fed pontosan a három betű. Tudományos értekezések szép számmal olvashatók, mi itt inkább megérzéseinkre hagyatkozva próbálunk közelebb kerülni a témához, remélve, hogy elkerüljük a nagy bakit. A non-fungible token (nem cserélhető igazolás), azaz NFT - nem más, mint egy gyűjthető, adható és vehető virtuális eszköz, amelyet alapvetően az különböztet meg a sima kriptopénztől, mondjuk a bitcointól, hogy olyan információkat is tartalmaz, amelyek egy konkrét értékekhez kapcsolják. Egy valós műtárgy, bármi, ami gyűjthető, egyedi, vagy limitált kiadás, jpg file, zeneszám, videó, ingatlan, de egy játékos-igazolás, vagy az NBA kosarasának performance-a is rögzíthető virtuálisan a „token”ben, amely egy számítógép-hálózatban létrehozott adatbázisba kerül. Az adatbázis a tranzakciók megváltoztathatatlan „blokkjaiból” áll. Ez a blockchain, azaz a blokklánc, amely az informatikai vívmányoknak köszönhetően sérthetetlen, azaz az adatok kitörölhetetlenek, nem módosíthatók, megtekinteni is csak az arra felhatalmazott rendszergazdák tudják. Az NFT vevője nem feltétlenül lesz jogtulajdonos is, és nem feltétlenül szerez egyedüli hozzáférést a műhöz, a feltételeket az egyedi tokenek rögzítik. Így ha nincs kódolt akadálya, az eladott NFT-hez kapcsolódó digitális alkotásról bárki készíthet ugyanolyan minőségű printet, mint az, aki 70 millió dollárt fizetett érte - igaz nem dicsekedhet a tulajdonjoggal. Az NFT-t működtető technológiát a kanadai Dapper Labs hozta létre, amikor 2017-ben megalkották a CryptoKittiest, a gyűjtögetős kártyajátékot. A játékban használt kártyákhoz egyedi azonosítók tartoztak, ezeket a számsorokat hívták NFT-nek. A kereskedés az ethereum nevű kriptovalutához kifejlesztett blokkláncon folyik, a játékoskedvű, informatikában jártas pénzemberek dollár százezreket fizettek egy-egy zsugáért. A blockchain technika amúgy a hétköznapi életben egyre nagyobb tért hódít: bankok, kereskedelmi hálózatok használják a tranzakciók nyomkövetésére.

Papp Sándor Zsigmond: Zene a garázsban

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.03.28. 11:05

Fotó: Shutterstock
Szépíthetném, de ettől az igazság még nem változik: horkolok. Nem kicsit, nagyon. Olyan elemi erővel tör ki belőlem, mesélik, mintha ki akarnám üríteni a házat, vagy csak bebiztosítani a vágyott egyedüllétet, ami járvány/bezárkózás idején bizony nagy kincs. Napközben rajtam lóg a család (vagy én rajtuk?), szerkesztés és írás között űrfilmet forgatok a gyerekkel papírból hajtogatott fénykardokkal, ha kell főzök és teregetek, nem csoda hát, ha este egyértelműen le akarom verni a cölöpöket. Ez az én területem, itt már ne zavarjatok. Ez pedig zajjal jár. Ekkorával. Korábban (értsd: korona előtt) nem volt ennyire súlyos a helyzet, még úgy-ahogy el lehetett lenni mellettem, hagytam egy kis szünetet a nejemnek az el- vagy a visszaalvásra. Most viszont, mintha egy kezdő metál zenekar játszana a garázsban. Azt, hogy egyre rosszabb, onnan vettem észre, hogy reggel nem feküdt mellettem senki, az üres ágyrész vádlón pislogott rám. A nejem bemenekült a gyerekhez, a legtávolabbi szobába, mert már két falnyi távolság kell ahhoz, hogy tompuljon valahogy a zajártalom. Jó, a bécsi lakás falai kicsit vékonyabbak a szokásosnál, próbálok mentegetőzni reggelinél, de csak nevetnek. Én is érzem, hogy olyan vagyok, mint Karinthy novellájában a rossz tanuló, aki a bizonyítványát magyarázza, hanghullámokról és száraz levegőről beszél. Apámtól hozom ezt, ha lehet ezt hozni egyáltalán. Ő is olyan békés-agresszíven horkolt, hogy esténként már az emberölés lehetőségeit és következményeit latolgatták azok, akik össze voltak zárva vele. Hirtelen felindulásból előre megfontoltan. Egy idő után már nem is aludtak együtt anyámmal. Nincs az a szerelem, amit éjjel meg ne repesztene a garázszene, másnap meg dolgozni kell. Így aztán apám elfoglalta az én szobámat, és ezzel hivatalosan lezárult a gyermekkorom. Amikor évente háromszor-négyszer hazamentem, már diszkrét dohányszagot árasztottak a bútorok, idegen tárgyak tűntek fel ott, ahol a kincseimet rejtegettem: fényképeket, titkosnak gondolt leveleket még titkosabb vallomásokkal, csomag óvszert, amire annyira vigyáztam, mert külföldről hozták, hogy végül kiszáradt. És akkor most ezek helyén számlák, iratok, ajándékba kapott drága italok terpeszkedtek. A sorsnak persze van humora. Ma már ugyanis az anyám is horkol, kicsit nőiesebben, finomabb dallamvezetéssel, de ugyanazzal a kérlelhetetlen hévvel. Csak akkor csinálja, ha fáradt, mondja reggelente, de ezek már a horkoló ember előre bekészített mondatai. Nyaraláskor minket zárnak össze diszkréten, vagy egy idő után a menekülés és védekezés dinamikája terel minket össze egy távoli zugban, hogy kedvünkre versenyezzünk. Horkolós embernek én is felszabadultabban zenélek, mert nem vethetünk egymás szemére semmit, győzzön a kitartóbb. Másként viszont rém kellemetlen úgy elaludni, hogy tudod, a másikban lélegzetről lélegzetre megy fel a pumpa, egy idő után bökdösni kezd, rád olvas, meg-megráz, ami meg neked rossz, mert mi a francnak ébresztenek fel, amikor épp a halhatatlanság kocsmájában flörtölsz Sylvia Plath-szel, aki az imént dicsérte meg az új regényedet. A horkolás hosszú magány vagy rövid műtét. Apám sosem szánta rá magát, mert mindig azt mondta, hogy az orrsövény kiigazításánál nincs fájdalmasabb dolog a világon. Mondta ő, aki mindig türelmet és megértést várt el az idegesebb páciensektől gyökérkezelés közben. Én egyelőre csipeszeket rendeltem, mechanikusat és rezgőset, meg mindenféle egyéb praktikákat, hátha az egyik bejön. De már elszántam magam, hogy ha vége ennek a felfordulásnak, és visszatér a normális élet illúziója, akkor kés alá fekszem. Jöjjön, aminek jönnie kell. Felszámolom a családi örökséget. Én korrigálom azt, amiben a Jóisten már fáradt intézkedni. Egyébként meg némi malíciával figyelem, hogy miként sző csöndes összeesküvést ellenem (és a család ellen) a testem egy-egy zuga. Hogyan tárol egyre gonoszabb zsírpárnákat a kedvenc ételeimből, hogyan figyelmeztet egy-egy sajdulással, aljas fájdalommal, mikor kamaszkori elánnal szeretnék focizni Dusival a parkban. Még magam elől is elrejtve kapkodok a levegő után, amikor hamarabb adom fel a birkózást, mint ő, aki ekkor demonstratívan még kétszer körberohanja a lakást. Néha szeretném megígérni neki, hogy megállítom valahogy ezt a láthatatlan romlást, mert annyi dolgunk van még, nekem minimum táncolnom kell az esküvőjén valamilyen rokendrollra (most épp Billy Idol és a Queen a menő, de nagy beleéléssel énekli Koppány dalát is az István, a királyból), és jó lenne az ő fiát is megtanítani erre-arra. De hát az idő csikorog bennem is, a zenekar feltekeri a hangerőt a garázsban, hogy elnyomja az árulkodó hangokat. Egyelőre még nevetnek rajtam, és ez a legjobb ellenszer erre a fékezhetetlen nyavalyára. Dusi megtanult úgy horkantgatni, ahogy én teszem éjjelente, és olyan élethűen csinálja, hogy még a macska is (a koncertek egyetlen megmaradt rajongója) elismerően bólogat. És tudom, hogy felnőttként is mesélni fog erről. Továbbadja a romlás történeteit, hogy itt tartson még bennünket. Szavakkal, mondatokkal, mert azokban kicsit másként pereg az idő.

Kácsor Zsolt: Esterházy Péter (1950-2016)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.03.28. 09:12
Esterházy Péter
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXIX.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Öt éve halt meg, és a szemem még mindig nem szokta meg, hogy a születési éve mellett egy halálozási dátum is szerepel, ráadásul éppen a 2016-os szám, amely a magyar kultúra egyik legfeketébb esztendejét jelöli. 2016-ban halt meg Csoóri Sándor, Deim Pál, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Kőrösi Zoltán, Laux József, Megyesi Gusztáv, Psota Irén, Somló Tamás, Zsigmond Vilmos, Elie Wiesel, jaj, micsoda válogatott… És 2016. július 14-én, a francia forradalom évfordulóján meghalt a valaha volt legjelentősebb magyar írók egyike is: Esterházy Péter. Délután jött a hír telefonon, a Népszabadság kulturális rovatvezetője, Kuczogi Szilvia hívott fel telefonon, sírt és csak annyit tudott mondani: Péter. Esterházynak az irodalomban való feltűnéséről életkori sajátosságokból fakadóan (óvodás voltam) lemaradtam, de a nyolcvanas években ő már úgy hozzátartozott a magyar kulturális élethez, mint a mennybolthoz a kék: kis magyar világunkat nem lehetett nélküle elképzelni. Most sem lehet, de most már nincs itt, posztesterházy időt élünk, és nem tudjuk neki elmondani, hogy mennyire szeretjük – amit persze megbocsátana egy elegáns vállrándítással. Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy azért szerettük, mert szerethető, lefegyverzően kedves ember volt, ez a tulajdonsága úgy hozzátartozott, mint mágneshez a vonzerő. Személyesen úgy harminc éve láttam először, az Élet és Irodalom és a Soros Alapítvány által közösen meghirdetett, éveken át tartó országos riport- és glosszaverseny díjátadóin. Ő „esti” néven írt glosszákat a versenyben, én meg riportokat csináltam, akkori egri újságíró kollégáimmal együtt én is több alkalommal nyertem (a nagy magyar mecénás, Soros György ellen gyűlölködőknek üzenem, hogy még csak 19-20 éves voltam, így a pénzt nem hazaárulásra, hanem használt autó vásárlására, továbbá franciaországi, erdélyi és egyiptomi utazásokra fordítottam). Egy óbudai, majd pesti belvárosi étteremben voltak a díjátadók, és az egyik 1994-esre azért emlékszem különösen, mert akkor a glosszakategória első helyezettje Esterházy volt, a riportkategória első helyezettje pedig én. A Parrilla Argentina étteremben gyűltünk össze reggel 9-kor, de késett a ceremónia. „Pétert várjuk” – mondta Kovács Zoltán főszerkesztő, majd rövidesen megjött Esterházy alvástól gyűrött arccal, álmosan és szokás szerint mosolygós derűvel. Kockás flanelingben volt és csíkos pulóverben, különös egy párosítás, de neki ez is jól állt. Megnézte az étlapot, majd magához intette az egyik pultost és azt mondta neki: „nézze csak, édesem, ezt a szót itt folyton elírják”. A kilencvenes években, amikor még létezett úgynevezett papíralapú levél, több levelet váltottam vele. Ha levele jött, anyu mindig ezt mondta: „írt Péter”. Pedig nem olvasott tőle semmit, csak annyit tudott, hogy ezt az embert kiváltképpen szeretem. Ezt egyszer megemlítettem Esterházynak, aki azt válaszolta: „anyában szegény vidék vagyok, mondd meg neki, hogy csókolom a kezét”. Mindössze háromszor beszélgettem vele komolyabban, úgy értem, kettesben, hosszasabban irodalomról és aktuálpolitikáról. Nem voltunk sem távoli, sem közeli barátok, hanem – az ő szavaival – „jó ismerősök”. Sokszor láttam különböző nyilvános és magánrendezvényeken Budapesten, Debrecenben és Egerben, és mindig olyan érzésem volt, mintha ragyogna körülötte a levegő. Ezt hívják a személyiség kisugárzásának. Olyan elbűvölően kedves és udvarias tudott lenni, hogy az ember úgy érezte: emberségében van megtisztelve, úgy értem, emberként van kezelve. Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy rettentő sok irigye volt. A vele nagyjából egykorú írók egy része mintha nem tudta volna megemészteni azt az elképesztő sikert, fényes irodalmi karriert, ami Esterházynak megadatott. Csak nehezítette az irigykedők dolgát, hogy Esterházy nem volt karrierista a szónak a rossz és törtető értelmében. Könnyű egy rossz embert utálni a sikerei miatt, de egy jót? Hát azt nehéz, azért meg kell dolgozni. Nagybetegen kétszer láttam a halála évében. Egyszer egy könyvesboltban, ahová kötetbemutatóra jött már lefogyva és fáradt tekintettel. (Nem sajnáltatta magát egy pillanatra sem, de hátul elsírtam magam.) Utoljára a 2016-os ünnepi könyvhét megnyitóján láttam a Vörösmarty téren, rekedtes hangon olvasott, Dés László pedig az Örömóda motívumaira improvizált. A színpadhoz közel álltam, nem tudtam levenni a szememet Esterházy arcáról, s láttam, volt egy pillanat, amikor az Örömóda Dés-hangjaira egyszerre csak mosolyogva szétnézett. Szélesen körbetekintett, mint aki utoljára meg akarja nézni magának ezt a teret. Elképzelhető, hogy az jutott az eszébe, ő most utoljára áll itt, de nyugodt volt a tekintete, mintha azt üzente volna: semmi baj, ne izguljatok, a világ akkor is remek hely, ha egy-két szót folyton elírnak benne.