Előfizetés

Hazafelé

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.03.20. 09:55

Fotó: Ross Helen / Shutterstock
Úgy alakult a családi munkamegosztás, hogy a nejem viszi, és én hozom el a gyereket az iskolából. Ez így észszerű. Bagolyként velem nem nagyon lehet mit kezdeni nyolc óra előtt, a tornadresszére kenném a vajat tízórai gyanánt, maszkban mosnék fogat, és addig bambulnék valamelyik kirakat előtt, mert épp újraindul odafent a rendszer, hogy mi lennénk az örök késők. A reggeli induláshoz egyszerre kell egy hadvezér nyugalma és egy hajcsár lobbanékonysága, meg egy válságmenedzser, aki azonnal helyrehozza azt, amit a másik kettő elszúr. A nejemben ezek valahogy összeérnek, mint a másnapi töltött káposztában az ízek. Én rendszerint akkor ébredek, amikor ők behúzzák maguk után az ajtó. Olyankor már csak fél óra szundi kell, hogy lassan visszatérjek a testembe. Délben viszont már lendületesen veszem fel az iskola előtt, és máris indulhat a bandázás! Kész vétek lenne ugyanis egyből hazaindulni. A Währinger strasse eleven világa amúgy is pompásan alkalmas az apró bűnökre. A házak közé beékelt kis piacon egzotikus gyümölcsök, számos gyors és lassú étterem, amely előtt az elvitelre várók toporognak, boltok tele a húsvét megannyi ehető kellékével, illetve nagyon sok pékség illegeti itt magát. A pékségben pedig nagyon sok édesség. A francia boulangeriek voltak még ennyire a bűn melegágyai a rafinált színeikkel és formáikkal, hogy már a szemével felfalt mindent az ember. Mintha egy képzőművészeti tárlaton meg lehetne enni a csodás festményeket. Van Goghot csipetnyi Matisse-szal, és Picassóval leöntve. Én általában fegyelmezetten bírom a fogyókúra megvonásait, de ha az orrom alá dugják, akkor elkárhozom. Egy hat és féléves torkában pedig egyszerre kel életre a szirének összes éneke. És ilyenkor elkezdődik az alkudozás. Nekem ez igazából sosem ment. Én a rögzített dolgokat szeretem, a tiszta helyzetet, egyszerűen kétségbe ejt, hogy valami, ami biztosnak tűnik, igazából képlékeny. Nagymamám volt az alkudozás mestere. Özvegyi nyugdíjból élt, ezért eleve csak a kolozsvári nagypiac jöhetett szóba. A kofa mondott egy számot, nagymama erre vagy az ájulást játszotta el, vagy gyorsan összefoglalta az évtized retekárait, gyorsan kimutatva, hogy a jelenlegi összeg szinte már a szemtelenség határát súrolja. Ő mindig hosszan és kimerítően vásárolt, csevegett a hóstátiakkal, a mócokkal és nagyon hosszan a magyarokkal is. Rosszul beszélt románul, de az alkudozás univerzális nyelvét nagyon is jól ismerte. És mindig megtalálta a maga számítását. Kellett is, mert minden hónapban ki kellett jönnie a nyugdíjból, és úgy, hogy a kötelező zöldség mellett gyümölcs és sütemény is legyen az asztalon, mert enélkül nem nagymama a nagymama. Ma már büszke lenne rám. Dusi ugyanis egyből azzal indít, hogy két süteményt azonnal meg kell ennie ebéd előtt, mert különben megáll a világ forgása, még a járvány is botlik egyet. És persze két nagyot, mint a bécsi óriásfánk, amit két kézzel kell fogni, vagy a hosszú apfelstrudel, amelyet úton lévő, folyton éhes teherautó-sofőröknek fejlesztettek ki. Innen indul el a hosszú folyamat a szintén hosszú Währinger strasszén. S miközben mindenem ujjongva engedne, és boldogan fulladnék bele a fánkba, mindig fel kell idéznem a nejem várható tekintetét a jackfruitból (jákafa) készült székelykáposzta fölött. (A húst próbálja most ugyanis valami mással pótolni, s bár a végeredmény valóban finom és megtévesztő, azért egy székely kocsmában könnyed késelés lenne belőle, ha ilyesmit szolgálnának fel.) Ezért kell hát a nem létező apai szigor. Ha már le tudom alkudni az ügyet egy kis édességre a dm biorészlegén (csak ezt ehetjük büntetlenül), plusz egy kis kilengésre a papírboltban (az origami nagy rajongója ugyanis), akkor már nyert ügyem van. Addig persze elhaladunk egy vietnámi/thai előtt, és végignézem, ahogy odabent zsonglőrködnek az öblös wokokban forgó, párolgó húsokkal, majd a bécsi szeletes pult jön pár méterrel arrébb tenyérnyi csábításokkal, hogy aztán az indiai fűszerorgiában evezzünk át Pizzaországba, ami a kemencében sül, ahogy az az imádságban is benne vala. Dante utazhatott így a pokol bugyraiban, s bizony nekem is azt kell mantráznom magamban, amit az orvos mondana: minden pluszfalat pluszkilóhoz vezet (a karantén ingerszegénysége óta cipelem magamon a járványhájat), az pedig a szív nettó ellensége. Hátralévő napjaimból morzsolnék el most egyet, ha egyenesen a rántott húsok közé vetném magam. A gyerek is érzi, hogy van keresnivalója, egyet teker a nyúzófaktor gombján, s én hol az orvos, hol a nejem, hol nagymamám hangján válaszolok, pedig legszívesebben gyerek lennék megint gyors anyagcserével és gondtalan bandukolással hazafelé. Aztán valahogy mégis megoldódik minden, veszek egy cédét a gyűjteményembe (nyugdíjasként majd meghallgatom, kábé ez a huszadik felbontatlan lemez, amit nem volt időm betenni a lejátszóba), és Dusi is beéri kókuszpótlóval, amit csokipótlóval vontak be, tán zabból készült mindkettő, és pont olyan egészséges, mint amilyen rossz. Szemüveg nélkül szerencsére már nem tudom elolvasni az összetevők apró betűit. De így legalább az ördög is jóllakik, és az angyal is életben marad.

Az igazi Nagy Lopás

Avar János
Publikálás dátuma
2021.03.20. 09:31

Fotó: Brandi Lyon
Stop the Steal! (Megállítani a lopást!) – hirdetik tábláikon lankadatlanul a hithű trumpisták. Visszhangozva kedvenc elnöküket, akit semmilyen érv, tény nem tántorít el attól, hogy váltig állítsa: ellopták tőle a választási győzelmet, amely szerinte ráadásul még „nagy” is volt. Mit számít, hogy vetélytársa potom hétmillió szavazattal többet kapott, s a kritikus „billegő” államokban is átbillentette a demokraták javára a mérleg nyelvét: Biden előnye rendre valamivel még nagyobb lett, mint amennyivel 2016-ban Trump ugyanezen helyeken verte Hillaryt. Miként az elektori eredményt is megfordította. A vesztest ez csöppet sem zavarja, miként az sem, hogy a – többségében republikánus kormányzású – ötven állam választást felügyelő apparátusai, a jogorvoslatoktól (bizonyítékok híján) elzárkózó bíróságok nem osztják konokul hangoztatott véleményét, hogy tavaly ősszel „történelmi csalás” történt. S mivel (kisebbségként is tekintélyes) szavazótáborának vagy kétharmada ezt el is hiszi neki, immár politikát alakító tényként kell számolnunk ezzel a nagy hazugsággal. A demokraták pedig jól teszik, ha ők veszik át e jelszót: bizony meg kell állítani az érlelődő igazi Nagy Lopást. Mert a republikánus politikusok korántsem csupán az „árulókat” sorra megfenyegető Trumptól való félelmükben járják sajátos pávatáncukat: természetesen nem vitatják nyíltan – amint teszik a buzgó trumpisták – az annak rendje-módja szerint beiktatott Biden elnök legitimitását, ám a világért sem vitatják az önkinevezett vezérükként pózoló bukott elnök tételét. A körmönfontabbja még a januári kongresszusi jóváhagyásra kitalálta a faramuci magyarázatot: azért kell a kritikus államokban többször újraszámolt, az elektori testületben vita nélkül jóváhagyott végeredményt „újravizsgálni”, mert a szavazótáboruk vokslopásra gyanakszik. Biden tehát okkal említette még a kampány során egy interjúban, hogy – a csalást megelőlegező – Trump valójában Goebbels trükkjével él: a nagy hazugságot az hitelesíti, hogy látszólag hihetetlen. Hogy az emberek úgy vélik, ilyesmit nem lehet hazudni, s ezért csakis igaz lehet. Ezt már Hitler is fejtegette a Mein Kampfban, s propagandafőnöke cinikusan ki is mondta: „Ha egy hazugság eléggé nagy és ismételgeted, az emberek végül elhiszik”. Persze nem a nácik voltak az elsők és utolsók a történelemben, akik hasonlóan okoskodtak, s Biden csupán egy helyi Goebbels követőre mutatott rá; a hajdani propagandavezér elégedett lehetne megannyi tanítványával világszerte – akad belőle sajna szűkebb pátriánkban is. E soros (nem Soros!) nagy hazugság viszonylagos sikere nemcsak a múltat idézi fel (leginkább az első világháború után a nácikat hatalomba juttató „hátba döfési” bűnbakkereső tételt), hanem alibiként szolgál a republikánusok – táblalengetésnél sokkal veszélyesebb – politikai törekvéséhez, voltaképpen ama januári okfejtés kiterjesztéséhez. S a „választások integritásának” megvédésére kibontakozott kampányukhoz. Miközben formálisan és nyilvánosan nem hirdetik a trumpi Nagy Lopást, valójában átvették annak részelemeit. Vagyis osztják a – semmivel sem bizonyított – tételt, hogy a levélszavazás a csalások melegágya; hogy az elnyújtott szavazási időszak úgyszintén; s minden intézkedés a voksolás megkönnyítésére: gyanús. Trump nagy hazugságával igazolják a maguk kis hazugságait. Ahol pártjuké a helyi törvényhozási többség, törvénytervezetek tucatjait terjesztették be (eddig már több, mint 250-et) a szavazás megnehezítésére. Ha Trump az egész (régóta létező) levélszavazást, mint olyat, nyilvánította csalásnak, ők „csak” korlátozni próbálják, amennyire lehet. A korábbi tapasztalatok szerint ez ugyan egyik nagy pártnak sem hozott előnyt, sőt eddig inkább az idősebb, nehezebben mozgó republikánus hívek éltek vele, ám a tavalyi járványhelyzetben a nagyvárosi demokraták is rákaptak, s ez riasztotta meg a kisebbségi párt vezető köreit. Érthetően, hiszen például a rendíthetetlen republikánus többséget hozó Georgia állam annyira átbillent, hogy nemcsak Biden kapta meg elektorait, de még a két szenátori hely is a demokratáké lett. Köszönhetően a helyi demokrata politikusok mozgósító kampányának. S ez bizony mozgósította a republikánus vezetőket is, akik tudják, hogy valójában végzetes kisebbségi létre lennének kárhoztatva, ha nem próbálkoznak a szavazatszűkítéssel. Azzal az igazi Nagy Lopással. A regisztráció mindenféle szigorításával, a vokslehetőségek megnehezítésével. Ami persze elsősorban a színes és szegény kisebbségeket sújtja. Nem véletlenül, ahogyan a főleg az utóbbiak által lakott metropoliszok trumpi kipécézése is árulkodó. A republikánusok soraiban elvétve találni – afféle dísz – színeseket, bár valamelyest előretörtek a latinók körében. Obama két választáson besöpörte a színes kategóriába tartozók voksainak 80 százalékát. De az is intő jel, hogy az utóbbi nyolc elnökválasztásból hétben a demokraták vitték el a szavazók többségét, gyakran sok millióval. Viszont az elavult elektori és szenátori rendszer olyannyira díjazza a gyérebben lakott, a két óceánpart közti államokat, hogy az egyre inkább sérti a demokrácia többségi alapelvét. Utóvégre 15 állam 38 millió lakosa húsz republikánus szenátort küldhetett a kongresszusba, míg a 40 millió kaliforniai csupán kettőt. S 2040-re Amerika lakosságának 70 százalékát mindössze harminc szenátor fogja képviselni, tehát a maradék (idősebb, vidéki, fehér többségű) 30 százaléknak viszont hetven szenátora lesz. De a mai 50-50 felállású szenátusban is a demokrata fél ház mögött 41 millióval több szavazó van. S hasonlóan torzít az elektori képlet is, hiszen az elnökválasztó testületbe minden állam aszerint küldi (a pártok által kijelölt) embereket, hogy hány kongresszusi képviselője és szenátora van: a legkisebbnek is jár tehát legalább három, s a – 66-szor népesebb – legnagyobbnak csak 55. Mivel ezt a helyzetet az alkotmány rögzíti és megváltoztatásához mindkét házban kétharmados többség kell, esély sincs a módosításra, hiszen a haszonélvező kisebb államok politikusai aligha engednek. Viszont mégis hozhat idővel változást, hogy már 15 állam hajlandó annak adni elektorait, aki megszerezte az országos szavazattöbbséget: ők már 196 elektort küldenek, s a győzelemhez 270 kell. Túl a trumpi trükközésen, más jelek is arra vallanak, hogy a neki előnyös választási struktúra alapján a republikánus párt feladja a nagyvárosi, fiatal, színes szavazók meghódítását, s egyre nyíltabban a konzervatív – a negyvenes évek derekára már csak a legnagyobb kisebbséggé váló – fehérekre építi politikáját. S ez óhatatlanul megerősíti a fehér fajvédelem politikusait (és amint a Capitolium ostrománál láthattuk: milicistáit). Akik a fehér sérelmek hangoztatásával állnak ellent a polgárjogok kiterjesztésének, ugyanúgy, mint a hatvanas évek derekán, vagy mint a déli fehérek a polgárháborút követően. Utóbbi esetben sikeresen, majd évszázadig tovább éltetve a fajvédő államok fehér uralmát. Hogy aztán e sérelemre építve a republikánusok a „déli stratégiával” betörjenek arra a tájra, ahol a rabszolga-felszabadító Lincoln pártja addig tabu volt. Történelminek tehát bízvást nevezhető ez az utóvédharc is, amelynek a sok szavazásszűkítő törvény lenne a fegyvere. A republikánusok nem is tagadják, hogy a "gerrymandering" esélyt kínál nekik jövő őszre a képviselőházi többség visszaszerzésére, s vele Biden elnökségének megbénítására. Hiába kapnak mindenfelé jóval több voksot a demokrata politikusok, a körzetmanipulálás, a szavazásnehezítés ellenük dolgozik (Amerikában ráadásul munkanapon voksolnak). Márpedig a legutóbbi népszámlálás a helyi republikánus törvényhozási többséget hozta diktálói helyzetbe. Mindehhez hozzávehetjük a szenátusi képletet, ahol egy tradíció alapján nem elegendő a demokratáknak a szűk többség: a filibuster, vagyis az obstrukció folytán a kisebbség ragaszkodhat a törvény minimum hatvan fős minősített többségéhez. Sokat elárul, hogy a hatvanas évek előtti majd évszázad során valamennyi kisiklatott törvény a polgárjogok kiterjesztésével próbálkozott. Most e filibuster révén 21 kis állam republikánus szenátorai, akik az amerikai lakosság kevesebb, mint negyedét (!) képviselik, gátolhatják meg a túlnyomó többség által helyeselt törvényeket. Ezért sürgetik a progresszív erők Bident és a demokrata vezetőket, hogy meglévő többségükkel iktassák ki ezt az obstrukciós lehetőséget, amelynek amúgy nincs alkotmányos alapja. Majd pedig – ahogy a hatvanas években Johnson demokrata elnök alatt történt – hozzanak ismét, az akkorihoz hasonló szövetségi törvényt az említett állami korlátozások kiiktatására (a képviselőházi demokrata többség már megszavazta). Hajlik már erre Biden is, aki a maga félszázados – mára szinte kiveszett – kétpárti alkukötéseinek emlékével ennek eddig ellenállt. De itt már az ő elnökségének kisiklatása a tét.

Lourenço Marques

Hegyi Gyula
Publikálás dátuma
2021.03.20. 09:30

Fotó: Shutterstock
Születési helyünk egyike annak a kevés adatnak, amelyet egész életünkben magunkkal hordunk, költözzünk bár más városba, idegen országba, akár távoli kontinensre is. Fernanda a szép nevű Lourenço Marques városában született, a reményteljes 1964-es esztendőben, amikor még kerek volt a világ. Ő és a családja, fehér pedagógusok a portugál gyarmat Mozambikban legalábbis ilyennek látták. Kereknek, teljesnek és biztonságosnak. Fernanda együtt járt az óvodába és az iskolába az afrikai gyerekekkel, kis fekete barátnője gyakori vendég volt az otthonukban. Együtt mentek ki a komppal a catembei strandra, és a nagy vizet elnézve arról álmodoztak, hogy egyszer elhajóznak Lisszabonba, a birodalom fővárosába. Mások viszont az ő városukba szerettek utazni. Lourenço Marques kedvenc üdülőhelye volt a dél-afrikai fehéreknek, akik a merev apartheid rezsimből kiszabadulva zajosan mulattak az akácfáktól illatozó város bárjaiban és bordélyaiban. Az Indiai-óceán gyöngye – így nevezték a várost, amely olyan volt, mintha Európa, Afrika és Ázsia legjobb tulajdonságai egyesültek volna benne. Európai stílusú magasházak, csilingelő villamosok, rend és tisztaság, szép fekete nők a törzseik színes ruháiban, és hozzá az indiai kifőzdék nehéz, fűszeres illata. Fernanda élete első tíz évében úgy hitte, Lourenço Marques széles sétányaival, sokszínű lakóival és az óceánparttal a legszebb város a világon. Már iskolába járt, amikor a kerek világ kezdett széttöredezni körülötte. A gerillák először csak a felnőttek elharapott félmondataiban jelentek meg, aztán az újságok is írtak róluk, és végül fegyvereikkel együtt előjöttek a szavannából. Fernanda apja mindig azt vallotta, hogy Mozambik nem is gyarmat, hanem Portugália tengeri túli területe, amelynek fehér és fekete lakói egyenjogúak az anyaország polgáraival. De a szavannából érkező harcosok nem kértek a tengerentúliak ígérte egyenjogúságból, ők a teljes hatalmat akarták, és csak a saját népüknek. Tizenegy évesen a szüleivel Fernanda is elhajózott Lisszabonba, fejenként egy bőröndöt és némi készpénzt vihettek magukkal. A kis fekete barátnője nem volt vele, őt néhány évvel később az apjával együtt megölték a polgárháborúban. Fernanda apja liberális ember volt, higgadtan elmagyarázta a lányának, hogy őseik kalandorként és gyarmatosítóként érkeztek az afrikai partokra. A földet csellel és vérrel rabolták el a bennszülöttektől, sokáig rabszolgákkal kereskedtek, és a feketék helyzete még az ő életükben is legfeljebb a dél-afrikai apartheidhez képest számított elviselhetőnek. Tiszteletben kell tartaniuk a mozambiki nép jogát a függetlenségre. Fernanda türelmesen meghallgatta az apját, és igyekezett beilleszkedni a portugál életbe. Bár minden vagyontárgyuk Mozambikban maradt, apja kapcsolatainak és a maga szorgalmának köszönhetően elvégezte az egyetemet. Megtanult franciául és angolul. Rövid ideig egy luxemburgi portugál vállalatnál dolgozott, aztán a nyolcvanas évek végén tolmácsnak jelentkezett az Európai Unióhoz. Brüsszelbe került és lassan, de kitartóan mind feljebb jutott az euróbürokraták hivatali ranglétráján. Igyekezett nem odafigyelni a mozambiki hírekre, de azt ő is tudta, hogy szülővárosa alámerült a polgárháború véres poklában. Egyszer a munkahelye portájánál egy biztonsági ellenőrzés alkalmából más adatok mellett megkérdezték tőle, hogy mi a születési helye. Lourenço Marques, válaszolta automatikusan. "De hiszen nincs is olyan város", mondta nevetve a fiatal biztonsági ember, "már jó ideje Maputónak hívják". Fernandának eddig sem volt kedve turistaként visszamenni a szülővárosába, de ekkor végleg elhatározta, hogy sohasem látogat el oda. Az ő szülővárosa Lourenço Marques, az akácfák városa, amely örökre elsüllyedt az Indiai-óceánban. Most már annak a mélyén ragyog gyöngyként azoknak, akik valaha boldogan éltek benne.
Sok év eltelt azóta. Maputóban nagyjából helyreállt a rend, a marxista gerillák politikussá és üzletemberré váltak, mint oly sok helyen a világban. Fernanda igazgatóhelyettes lett az egyik uniós ügynökségnél, és a lánya egy afroamerikai fiúhoz ment férjhez. Ha valamilyen okirathoz a szülőhelyét kérdezik, továbbra is Lourenço Marquest írja be, és ilyenkor nagyon igyekszik nem elérzékenyülni. Nemrég egy fiatal kollégája, kalandvágyó magyar fiatalember, afrikai túrára indult és Maputo meglátogatását is tervbe vette. Fernanda szótlanul hallgatta a fiú lelkes készülődését, és egy szóval sem árulta el, hogy ő egykor éppen abban a városban született. A fiú utazása előtt mindenkitől elbúcsúzott, egy idősebb titkárnő meg is puszilta jobbról-balról. Fernanda hűvösen csak annyit mondott, "jó utat, vigyázzon magára." A fiú már a liftnél állt, amikor mégis kirohant utána. "Egy marék földet és egy palack vizet hozna magával Maputóból?", kérte-kérdezte olyan elérzékenyült hangon, amit még soha. senki nem hallott tőle a hivatalban. "A vizet, a vizet azt a catembei strandról hozza", tette hozzá. És sírva ráborult a fiú vállára.