Előfizetés

A Döglégy Projekt

Ökológiai egyensúly ide vagy oda, nem kedvelem a döglegyeket. Nem tudok megbarátkozni azzal a szokásukkal, hogy mások vesztéből gyarapodva hizlalják a potrohukat. Ők az élővilág hullarablói: azonnal ott rajzanak, ha egy élőlény elpusztul vagy megsebesül, és rárakják a petéiket. Aztán ezek az undorító kis izék nyálukkal elfolyósítják a beteg szöveteket, és gátlás nélkül felzabálják azokat. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy a döglegyekből hiányzik a szolidaritás, ellenben túlteng a mohóság. Nem is lehet hibáztatni elitünk azon tagjait, akik követik a sikeres példát. Rászállnak a járványban kivérzett ország sebeire, és azokból táplálkoznak. Bekebeleznek mindent, állami támogatást és hitelt, ingó és ingatlan vagyont, aminek a közelébe jutnak. Kiszagolják, benyálazzák, felszippantják – épp, ahogy a zoológiában leírjak a döglégy-nemzetség étkezési módszereit. Kihasználják legyengült immunrendszerünket, tompuló érzékszerveinket, a járvány miatti izolációnkat, fáradó figyelmünket. Szokták őket „a válság vámszedőinek” nevezni, de már rég nem csak vámot szednek: viszik az egész rakományt, viszik az országot. Viszik a Balatont, viszik a közpénzt, viszik az önkormányzatainkat, viszik a kultúránkat, viszik a sajtónkat. Lassan nem tudni, amit széthordanak, az már a tetem, vagy még csak sérült test. Kis haszonlesők a nagy bajok idején persze mindig voltak. Emlékszünk A nyomorultakból a Thénardier-házaspárra? Férjuram ott bóklászott a waterlooi csatamezőn, élvezetes hullarablással ütve el az időt. A Kárpáthy Zoltánban is ott eveznek a nagy árvízen a fosztogatók is. Csakhogy megjelennek Wesselényiék, és kirakják őket a dereglyéből. Na, ez a különbség. A mi állami elitünknek esze ágában sincs rendet csinálni. Ők is a rablók dereglyéjében ülnek. A Néppárttal való szakítás minden gazdasági és politikai gátlásuktól felszabadította őket, ld. legfrissebben a Klubrádió sorsát. Nem volt elég a kiváltságos családok, cégek eddig is szemérmetlen gazdagodása. Közben a koratavaszi fagyokban sok helyen kifogyott a tüzelő, százezernyi gyerek esik ki laptop, gép híján a digitális oktatásból, emelkedik az infláció, fizetés nélküli szabadságon kell otthon maradni a gyerekkel. Ám a Mászáros-félék vagyona a járványban csak nőtt. A pénteki hírekben (már persze nem a közrádióban, hanem a Klubban) az első hír a rémisztő halálozási arány. Népességarányosan túlhaladtuk az olaszt, pedig hogy elszörnyedtünk az ottani, halomba rakott holttestek látványán! A második, hogy Mészárosék újabb koronaékszerként már résztulajdonosai lettek a legnagyobb hálózattal rendelkező Tigáznak is. Hát micsoda ország ez? A számítások szerint a gazdaságvédelemre fordítandó összegek háromnegyedét nem a védelemre fordították. Ebből ment az Atlétikai Központra, a Budapest-Belgrád vasútvonalra (na, vajon kiknek az érdekeltsége?), a Várnegyedre (na, vajon kinek a rezidenciája?), sport- és egyházi kiadásokra. Nem az a baj, hogy ment a határon túlra is: a gyűlölködő ”románozás”, „ukránozás” épp olyan méltatlan, mintha itthon cigányoznánk, buziznánk, zsidóznánk. Ha embereknek segítenek vele, akkor csak menjen. De ne focira, ne az ottani sportkluboknak és tulajdonosaiknak, ne a választási csalások csatornáinak kibélelésére! És még jó, ha valamit tudunk a pénz útjáról. De a döglégy is a nyálával úgy elfolyósít maga körül mindent, hogy már nem látszik, hol végződik a légy, és hol kezdődik a fölemésztendő tetem. A bizalmasok kezére játszott irdatlan alapítványi vagyonnal is ez lett. A közpénzt magyar népszokás szerint jól megköpködték – apád, anyád ide jöjjön, a mieink zsebébe! -, amit cseppfolyóssá válva könnyedén kiszívhatnak az éhes, mindig éhes szájak. Most kiteljesedett a Nemzeti Döglégy Projekt. Azokban a napokban, amikor épp a hétvégi oltásakció előkészítése folyt, hirdették ki az eredményt: ki lesz jogosult a jövőben a tönkrement vállalkozások felszámolására. Az oltás szervezése látványosan kudarcot vallott, nem úgy a felszámolók kijelölése. Utóbbira valószínűleg több gondot fordítottak. Elvégre a hitelmoratórium lejártával tömeges felszámolások várhatók. A piac tehát szép nagy lesz. Szép kövérre hízhatnak a Döglégy Projekt nyertesei is. Nem a felszámolók munkájára sajnálom a pénzt, bár az sem kicsi. De világos, hogy a baráti felszámoló cégek segíthetnek abban is: jó kezekbe kerüljön a sok tönkrement vállalat, becsukott bolt. Hadd folytatódjon a vagyon centralizációja. Ha a járvány besegít, hát minden rosszban van valami jó. Szóljon, aki meglepődik, hogy a felszámolásra jogosultak között tényleg sok a jóbarát. Papcsákhoz, Sesztákhoz, Bajkaihoz, a volt belügyi államtitkárhoz, egy korábbi fideszes önkormányzati képviselőhöz, persze Mészárosékhoz vagy a TV2 egyik tulajdonosához köthető cégek. Az élükön csupa megbecsült, tekintélyes férfiú. Ja, nem mondtam? A döglégy amúgy tetszetős lény. Szép színekben pompázik, fényes, aranyló szárnyai vannak. Ha beszélni tudna, nagyon szépen mondaná, hogy senkit sem hagy magára az út szélén. Nem is. Inkább rárepül a sebeire, vérét szívja, szöveteit emészti. A pusztulásból él. Egész jól.   

Szörnykeksz

Járkálok a cukorbolt polcai között, keresem a csokicsipszet. Cukorboltnak csak én hívom, könnyebb, mint a „cukrászkellék és édességipari alapanyag áruda”. Lám, gyerekkoromban is leegyszerűsítettem mindig Tövisi doktor néni nevét Tüske doktor nénire, hisz ha már hozzá kellett beutazni faluról a városba, akkor biztosan kinézett egy injekció, így könnyebb volt néven nevezni a dolgokat. Nem voltak illúziók, hogy elegendő lesz majd a kanalas orvosság, meg a kakaópasztillás bé-vitamin. Monster cookie-t kellene sütni, azt kért a gyerek, nem csináltam még, így alaposan utánaolvastam, hogyan kellene kinéznie egy keksznek, amit szörnyetegnek hívnak. Vagy rémnek, idétlen gyermeknek, monstrumnak, kolosszusnak, óriás embernek. Fehér, barna és színes csokipettyekkel tarkított ronda finomság, ráadásul liszt se kell bele, csak apróra őrölt zabpehely, így azzal is áltathatom magunkat, hogy egészséges desszert, amit eszünk. Megakad a szemem a hatalmas sodrófán. Borsos ára van, ötször annyiba kerül, mint a normális, de ha ezzel rálapítanánk a gyúrt tésztára, az biztosan nem ugrana vissza mindjárt az eredeti méretére, így hamarabb elkészülhet a derelye, a ravioli meg a pilményi is, csak hogy a repertoár széles merítésből legyen. A cukoradó miatt van – dörmög az eladó, amikor a kezembe veszek egy zacskó színes bonbongyöngyöt, mindjárt a marcinpánok, fondant-ok és nyuszifej-kiszúrók közül. Pedig már az árat se néztem meg, elég volt nekem a sodrófa erre a napra, annak idején ennyi pénzből akkori tarifákra átszámítva két egész hónapig ettem a menzán. - A szabadkőművesek csinálják ezt is – folytatja, mintegy levegővétel nélkül, hozzátéve, hogy a világnak most kilenc fő ellensége van, abból hét szabadkőműves, rögtön utánuk következnek nyolcadikként a Rothschildok, a kilencedik meg a többi bankár. „Ezek” szabadították ránk a vírust, és elhúzzák majd ezt az egész történetet még négy-öt évig, az a cél, hogy legalább hatmillió ember meghaljon, mert túl vagyunk szaporodva, legfőképp az a afrikaiak - buffog. Istenem, hová kerültem megint, sóhajtottam legbelül, egy ártatlan cukorboltban hogyan érhet ilyen csapás, hogy zúdulhat rám ennyi istentelenség a desszertvillák, édes pudingporok, tortadíszek és tört mogyorók között. Lám, itt van előttem épp két helyre kis kék csecsemőláb finom ostyából formázva, amott meg a kis hablány karcsú alakja marcipánból. Óh, milyen jó lett volna elmerülni a pillecukrok halvány rózsaszínjében, a grillázsok törékeny roppanósságában, beszívni a vaníliapuding-por zacskón is átütő csalfa aromáját, végiggusztálni a süteményszalagok megannyi apró rajzolatát. Milyen békés lehetne egy ilyen hely, ahol máskor órákat töltenék, aprólékosan körüljárnék mindent, már-már az alfa-állapot önfeledtségével kapcsolva ki mindent, ami az ajtón túli borzongató jeges világban zúdulhat ránk, s ami most lám, arcul csapott idebent, rútul megüzenve, hogy színes cukorkákkal elfedni a rideg szörnyet fájdalom, de nem lehet.  

Állami pop

Elolvastam nemrég Presser Gábor könyvét, és levontam belőle egy nagy tanulságot. Bármilyen félelmetesnek tűnik is jelen időben, visszatekintve már kifejezetten szánalmas az a hatalom, amely a tömegízlést próbálja meg irányítgatni. Korunk Bors Jenőbe ojtott dr. Erdős Pétere, Demeter Szilárd valószínűleg ugyancsak jól tenné, ha átrágná magát a súlyos köteten. Ha a rá jellemző messianisztikus düh talán nem csillapodna is tőle, talán mégis rácsodálkozna: az olyan eredetinek vélt gondolatok, mint például „nem az a dolgunk, hogy az adóforintokat ilyen- vagy olyanoldali konjunktúralovagoknak adjuk, hanem a tehetséges magyarok számára kell lehetőségeket biztosítani”, egy korábbi kor kultúrpolitikai alapelveként is működtek. És bár akkor is megkeserítették sokak életét, azért a valódi – és nem kijelölt – tehetségek igazából rá se rántottak. (Igaz, az a kor legalább tartózkodott az olyan cinikus utóiratoktól, mint hogy „a szekértáborok logikáját meg kell tudnunk haladni”.) Demeter Szilárd most épp 23 milliárd adóforintot készül elkölteni arra, hogy újrahangolja az úgymond tágabban értelmezett popkultúrát. Ha jól értjük, ebbe minden beletartozik a könyvkiadástól a könyvtárfejlesztésen át a társművészetig - úgy is mint zene, képzőművészet, kőfaragás és balett-táncolás -, és mindezeknek persze lesz egy szép nagy ingatlanjuk is, az óbudai hajógyár és a Zichy-kastély célszerű hasznosításával. Ha a NER ingatlant akar hasznosítani és irdatlan állami pénzeket akar adni az arra méltóknak, azt persze senki sem képes megakadályozni. Ezért csak annyit jegyeznénk meg: a popkultúra a popular, azaz népszerű kultúra rövidítése, és amióta létezik, azóta evidencia, hogy termékeit a piac emeli fel és hullajtja a mélybe. Az állami költségvetés ebbe ugyan belemaszatolhat, de a kanonizáció dr. Erdősnek sem sikerült – az dr. Idő felségterülete.