Előfizetés

Vénusz karjai

Túl a művészettörténet, az esztétika birodalmán, mi a különbség a Milói Vénusz és az ellenzéki összefogás között? Vénuszt karok nélkül is gyönyörűnek látjuk, szemben az ellenzéki összefogással, amely végtagokkal jobban tetszene. Az előválasztás a mai ellenzék legjelentősebb – ám még befejezetlen - innovációja. Bár a hatok szövetsége a nevére vette a kezdeményezést, valójában nem a pártok bölcsességén múlt a formula. Szavazók tömege akarta látni a kiválasztást, a hatok pedig átvették a kezdeményezést. Az előválasztás iránti igény utal a szavazók fenntartásaira is, akik hol az egyik pártvezér múltját, hol a másik jövőképét nem kedvelik. Az előválasztás javítja az eddigi zártkörű jelöltválogatás hatékonyságát, növeli a transzparenciát, esélyt ad a megszólalásra olyanoknak, akikről különben alig hallanánk. Az ellenzők szerint az előválasztást a hangerő és a hordó mérete dönti el, nem a kormányzási képesség. A vád rendszerszinten biztosan nem állja meg a helyét. A zártkörű kiválasztás is hozzájárult ahhoz, hogy a korábbi nagypártokat a teljes népesség kevesebb mint 8-10 százaléka választaná, a kisebbek pedig már 2-3 százalék körül beleverik a fejüket saját, gondosan összebarkácsolt üvegplafonjukba. Az előválasztás a vérfrissítés ígérete, és nyilván hasznunkra lesz. A hatpárti szereposztás nem fedi le a teljes harcmezőt, az egységes fellépés csökkenti, de nem szünteti meg a szereplőkkel szembeni fenntartásokat. Az összefogásból hiányoznak a kisebb pártok, benne a Kutyapárt, a parlamenten kívüli jobbközép, illetve a civilek csoportjai. Megjelenésük a koalícióban nemcsak a hatpárti összefogás jóindulatán, hanem saját ügyességükön is múlik. Azt is tudjuk, hogy a szavazók egy része elutasítja a két nagy blokk közötti választást. Az ellenzéki érzelmű szavazók nem fogadják el a NER-t, ám a hatpárti alternatíva sem lelkesít fel mindenkit. Sokak számára marad a nagyok tömbjei között még felszántatlan gyepű, amelynek politikai kezelése a közeljövő titka. Egy külső csoport vagy egyén befogadását két politikai szempont határozza meg: mekkora erőt képvisel, illetve mekkora a károkozási képessége, ha nem veszik be, ha ellenséges lesz. Ebből a szempontból a hirtelen alakult, csupán a vezető ambíciói által körülrajzolt kispártok nem különösebben fontosak az ellenzéki szövetségnek. A parlamenten kívüli jobbközép, a Kutyapárt és a szervezet nélküli civilek esete azonban más: ők Vénusz (vagy Síva) hiányzó karjai. A korábbi szocialista-szabaddemokrata, ám a mostani NER-csoportosulásokból is kiábrándult jobbközép-polgári felfogású csoportok - talán kissé megkésve - helyet és zászlót keresnek maguknak. Fontosak, mert erőforrást jelentenek, illetve menedéket nyújtanak saját szimpatizánsaik számára. Máris többen aspirálnak e választói körre, közöttük ott van Márki-Zay Péter, az Új Világ Párt, vagy éppen a Jobbik. Bárhogyan alakuljon a tavaszi-nyári előválasztási előküzdelem, a jobbközép kevéssé elutasított polgári csoportjai nélkül akkor is nehéz lesz győzni, ha a Fidesz „önsorsrontó” képessége (copyright by Dr. Stumpf) a maga teljességében kibontakozik. A Kutyapártot az ellenzékiek gyakran elutasítják, és igaz, hogy a szokásos barát-ellenségjelző szenzorok megbolondulnak tőlük. Öndefiníciójuk eddig elsősorban lokális fellépésekre ösztönözte őket, most azonban kiderül, hogyan fest a párt a parlamenti helyek megszerzésekor. Többen követelték tőlük a múltban, hogy vonuljanak ki a kritikus, billegő helyekről, csatlakozzanak az ellenzéki sátor alatt gyülekezőkhöz. Ma a Kutyapárt tölti be a korábbi LMP helyét, egyrészt az ellenzéki ellenérzések, félelmek okán, másrészt – és ez a fontosabb - abbéli képességük miatt, hogy a tömbök közötti szavazókat felszívják, és komolyabb erővé válnak. A hasonló helyzetek kezelésekor abból indulhatunk ki, hogy a politikai párbeszédnek is elkeresztelt alkusorozat során adni és kapni is kell, vagyis kölcsönösen értelmezhető ajánlatokra van szükség a koalíción belül és kívül. Már csak azért is, mert az új szabályok szerint legkevesebb 76 egyéni jelöltre van szükség, enélkül az állami támogatás esélytelen. Együttműködésre és önállóságra egyszerre van igény, a NER leváltásához vezető folyamatban bonyolult helyzeteket kell kezelni. Van még mit kitalálni, sok okosságra, merészségre, fantáziára lesz szükség. Ha pedig közben előkerülnének a hiányzó karok, Vénusz közelében helyezzük el, a látogató különben összekeverheti azokat a híres NER-korszaki kultikus szobor („Felcsúti farkas eteti klienseit”) maradványaival.  

Egy ünnep szociálpszichológiája

Az évfordulók pszichológiai értelmezése gyakran változik, és ez különösen igaz a 48-as forradalomra, amely egyszerre célozta meg a kollektív nacionalizmus és az individualista polgári liberalizmus nehezen összeegyeztethető célkitűzéseit. 1848 üzenete akkor a legkoherensebb, amikor mind az egyéni szabadságot, mind a nemzeti függetlenséget idegen elnyomás ellen kell kivívni. Így a kommunista pártállam joggal rettegett az évforduló áthallásaitól. Kisiskolás koromban március 15. nem is volt ünnep. Augusztus 20-ból a rákosista alkotmány és az új kenyér ünnepe lett, a karácsonyból pedig fenyőfaünnep – de március 15. veszélyes szimbólum maradt. A kokárda viselés is politikai állásfoglalásnak minősült. Vallásos nagymamám lelkesen varrta a kokárdákat, fűtötte a kommunista rendszer elleni mély utálat. A diktatúra szele engem is megérintett: majdnem kicsaptak a Marczibányi téri általános iskolából, mert egy barátom édesanyja (nemzetiszínű szalag hiányában) gombostűre fűzött piros-fehér-zöld gyöngyökből készített szükségkokárdát nekünk. Vonalas osztályfőnökünk ezt irredenta, horthysta demonstrációként értelmezte, de végül igazgatói intővel megúsztuk kicsapás helyett. Március 15. üzenete erős pszichológiai kapocs maradhatott még a 80-as évek rendszerváltó értelmisége számára is. A Petőfi-szobornál például jól megfértek egymás mellett az MDF, a KDNP, az SZDSZ és a Fidesz támogatói is, Csurkától Kis Jánosig. Március 15. jelentése máig is tükrözi a magyar reformkor kettősségét, melyben összeolvadt a liberális individualizmus és a kollektív nacionalizmus szellemisége. Míg a 48-as áprilisi törvények egyértelműen a nyugati individualista liberalizmus ideológiáját követték, a szabadságharc viszont már a kollektív nacionalizmus törzsi értékrendjét diktálta, mely a nemzetet az egyén fölé rendelte. Pedig a „haza minden előtt” követelése persze összeegyeztethetetlen az egyéni szabadság elveivel. Ez a kettősség egyébként mélyen gyökerezik fajunk evolúciós történelmében is. A csoport-alapú, törzsi gondolkodásra való pszichológiai hajlam általános emberi tulajdonság, melyet csak néhány száz éve szorított vissza a felvilágosodott individualizmus máig is sérülékeny civilizációs forradalma. A rendszerváltás után látványosan szétfoszlott március 15. összefogó értelmezése. Az ünnep sokaknak továbbra is a liberalizmust és a nyugati felvilágosodást jelentette, míg mások a nacionalista, kollektivista értelmezéssel azonosultak. A jobboldal hamarosan teljesen kisajátította az ünnep könnyen kiaknázható nacionalista tartalmát. A liberális oldal súlyos mulasztása, hogy azóta sem talált választ a jobboldal patrióta retorikájára, és március 15. hazafias szimbolizmusát teljesen átengedte a jobboldalnak, míg a liberális /polgári tartalom elsorvadt. Így aztán 1990 - de különösen 2002 - után a kokárda viselése is újra politikai jelentőséget kapott: már nemcsak ünnepi megemlékezést, hanem hangsúlyosan jobboldali állásfoglalást is jelzett. Bár 1848 követelései egyértelműen a nyugati felvilágosodás szellemiségét képviselték, az elmúlt tíz év retrográd politikája az ünnepet a felvilágosodott liberalizmus elleni torz, nacionalista ideológia propagandaeszközévé silányította. Az évforduló meghamisítása, hogy az orbáni maffia rendszer éppen a vulgáris nacionalizmust mobilizálja a polgári liberalizmus máig is megvalósítatlan márciusi eszményei ellen, miközben álszent módon a nyugatellenességet és az oroszbarátságot hirdeti.  Március 15. egy sikertelen forradalom évfordulója, újabb nyomasztó epizód az elmúlt ötszáz év többnyire kudarcos magyar történelmében. Mint ezt Bibó is kimutatta, a sikertelen magyar történelem nem nyújt elegendő támaszt a valós sikereken alapuló pozitív nemzeti identitásra. A szociálpszichológiai kutatások pedig világosan kimutatják, hogy az embereknek szükségük van pozitív identitásra, melyet sokan, különösen a kiemelkedő egyéni teljesítmények hiányában, gyakran a pozitívan értékelt csoportokkal – mint a nemzettel - való érzelmi azonosulással érnek el. Ezt a törzsi identitás igényt használjak ki demagóg populista politikusok mindenütt, így Orbán is. Több kutatás kimutatta, hogy a sérült magyar nemzeti identitást máig is egy paradox kettősség jellemzi. A kudarcos történelem (így március 15. is) egy lemondó, szomorú, önsajnálatot és áldozatmentalitást hangsúlyozó nemzeti tudatot eredményez. Ugyanakkor a pesszimista nemzettudattal párhuzamosan létezik egy irreálisan nagyzoló és fennhéjázó, túlkompenzált nemzeti önértékelés is, mely a magyarokat más népeknél kiválóbbnak, értékesebbnek és tehetségesebbnek vizionálja, és mindent megtesz, hogy ezt a morális felsőbbrendűséget bizonyítani tudja. Ezt a mentális állapotot pszichológusok „kollektív nárcizmusként" értelmezik, melyet populista autokrata vezetők könnyen kihasználhatnak. Így lehetséges, hogy pszeudo-tudományos intézetek sora, mint a Magyarságkutató Intézet próbálja kiszolgálni a pozitív nemzeti identitás fájó igényét, történelemhamisító állításokkal táplálva a dicsőséges múlt és morális felsőbbrendűség illúzióját. Pontosan ez az a kényszeres és meghasonlott tudati állapot, melyet Bibó már évtizedekkel ezelőtt is „politikai hisztériaként" értékelt. Ugyanezt a sérült identitás igényt illusztrálja a „hungarikumok” furcsa kultusza is. Egy reális önbizalommal rendelkező nemzet nem szorulna arra, hogy állami bizottságok mondják meg, melyik kolbászra, fűszerre, levesre vagy szokásra kell mostantól hivatalosan büszkének lenni. A magyar nemzeti identitásra máig is jellemző tudati meghasonlást Csepeli György szociálpszichológus is kimutatta. Például más nemzetek himnuszával összehasonlítva a magyar himnusz szöveg világa is ezt a szomorú, önsajnáló áldozati mentalitást hangsúlyozza. Sajnos a márciusi forradalom kettős céljai – felvilágosodott liberális polgárosodás és magabiztos, realisztikus nemzettudat - máig sem valósultak meg, sőt az elmúlt tíz év alatt egyre távolabb kerültünk ettől az ideáltól. 1848 értékrendjét tekintve liberális polgári forradalom volt, de mindez számottevő liberális polgárság nélkül zajlott. A befolyásos polgárság hiánya azóta is érezteti hatását. Amikor a jelenlegi hatalom cinikusan „polgárosodásról” beszél, akkor valójában kliensekben gondolkodik. A polgárság lényege a független, önerőből létrehozott autonóm egzisztencia. A Fidesz „polgárai” valójában alattvalók, a hatalomhoz való viszonyuk inkább feudális, mint független. Orbán gyermeteg illiberalizmus „elmélete” nem más, mint a kleptokrata uralkodó klikk hazug és önigazoló propagandaeszköze. Ez a fajta „tudati népirtás” tartós pszichológiai dezorientációhoz vezethet, és évtizedekre visszaveti a nyugati polgári civilizációhoz való felzárkózás évszázados célkitűzéseit. Így hát a felvilágosodott és magabiztos nemzeti öntudat máig megvalósítatlan. Nem tisztázott, hogy magyarnak lenni születési és etnikai/faji hovatartozást vagy a kulturális/történelmi civilizációval való tudatos állampolgári azonosulást jelent-e. Az előbbi véletlenszerű, a második pedig szuverén vállalást feltételez. A magyarság talán legnagyobb történelmi sikere éppen az, hogy évszázadokon át a bevándorlók és kisebbségek tömegeit sikeresen asszimilálta. Különféle etnikumok (tótok, németek, jászok, kunok, zsidók, rácok stb.) tömegesen olvadtak be a magyar kultúrába, és kritikus helyzetekben biztosították a nemzeti túlélést. Magyarország 1848-ban is multi-etnikumú ország volt, és a forradalom kulcsfigurái - úgymint Kossuth, Petőfi, Bem vagy az aradi vértanúk többsége - etnikailag nem is voltak magyarok. Petőfi például ma valószínűleg „migráncsnak” is minősülhetne, hiszen mindkét szülője idegen volt. A jelenlegi kormánypropaganda ahelyett, hogy ezt a valóban sikeres, magabiztos asszimiláló kultúrát hangsúlyozná, az ellenkezőjét, a kirekesztést, félelmet és megosztást korbácsolja fel. Mint ezt sokan, például Kosáry Domokos is megírták, ez a fajta kirekesztő nacionalizmus inkább dezintegráló, bomlasztó erőként lép fel. Különösen megbocsáthatatlan a demagóg urbánus-népies, liberális-nacionalista kultúrharc jelenlegi, cinikus felszítása, mely alapjaiban ássa alá a 48-as forradalom évszázados törekvéseit. A jelenlegi kormány primitív és megosztó vulgár-nacionalizmusa újfent beárnyékolja az ünnep jelentőségét. Március 15. szellemiségének elárulása, amikor Orbán Európában és az EU-ban vizionál ellenséget, és a törzsi propagandát éppen azok ellen mozgósítja, akik a legkonzekvensebben képviselik az 1848-as forradalom felvilágosodott és polgári értékrendjét. Így talán nem is meglepő, hogy Biden amerikai elnök a kampánya során Orbánékat „gazembereknek” és a rendszerüket totalitariánusnak minősítette. Az orbáni „nemzeti öntudat” továbbra is patologikus, és kimutathatóan épít a politikai hisztériára és a kollektív nárcizmusra való hajlamra. Az önsajnálat, kisebbrendűségi érzés és áldozatmentalitás jól megfér az irreálisan nagyzoló, pöffeszkedő, illuzórikus morális felsőbbrendűséget hirdető és másokat lenéző soviniszta önképpel. A pozitív nemzeti identitásra való fájó igény továbbra is termékeny talajt biztosít a manipulatív kormányzati propaganda számára, mely tovább növeli a megosztottságot és a gyűlölködést. Figyelemreméltó, hogy a magyar forradalmak eddig mindig idegen megszállók ellen irányultak. Nekünk soha nem volt valódi liberális polgári forradalmunk, mely a saját elnyomóink ellen fordult volna. Talán ezért is: az alattvalói, meghunyászkodó mentalitás továbbra is jellemzi a magyar politikai kultúrát. 1848 óta opportunista és demagóg vezetők sora – mint a jelenlegi velejéig korrupt rezsim is - a hazafiasság álszent retorikájába burkolódzva támadja az univerzális emberi szabadság, a tolerancia és liberalizmus 48-as eszmeit. Így március 15. máig is a meg nem valósult törekvéseink fájó ünnepe maradt, és talán ezért is lehetséges, hogy változó rezsimek új és új pszichológiai értelmezést adjanak az ambivalens évfordulónak.

A szabadság leckéi

Soha nem volt ennyire időszerű a szabadság létén vagy hiányán elmélkedni, mint most, járvány idején. A vírus ugyanis pont azt veszi el tőlünk, amit korábban oly természetesnek vettünk: a találkozásokat, a nyitottságot, a szabad levegőt. Most mindenki a saját bőrén tapasztalhatja, hogy a szabadság korántsem csak egy elvont fogalom: a kötelező maszkviselés, a bezárt iskolák, színházak, mozik, üzletek és éttermek, az este 8 óra utáni kijárási tilalom mind beszűkült életünk határait jelzik. A jó hír az, hogy van remény. Bár még itt tombol köztünk a fertőzés harmadik hulláma, de már van vakcina, és bízhatunk abban, hogy – dacára a Fidesz-kormány dilettáns járványkezelésének és káoszba fulladó oltási fejetlenségének – előbb-utóbb mindenki megkapja a védettséget. Akkor pedig végre visszatérhet minden a normális kerékvágásba. Elárulom, hogy ezen a ponton egy picit elakadtam az írásban. Március 15. és a szabadság apropóján ugyanis rengeteg irányba ágazik szét a gondolat. De talán kezdjük az annyira áhított normális élettel… Ha csak a szigorítások feloldását értjük ez alatt, akkor persze érthető lesz majd a nyitás utáni öröm. De vajon valóban itt lesz a szabadság? Mennyire lehet például természetesnek venni a járvány után azt, hogy nincs törvény előtti egyenlőség, mert a hatalom barátait minden bűnből kimosdatja az ügyészség? Mennyire normális élet az, hogy a kormány emberei még a bíróságok ítéleteit sem veszik figyelembe? Milyen világ az, ahol médiumokat szüntetnek meg, vagy hallgattatnak el? Beszélhetünk-e szabadságról ott, ahol az egyik egyetemet elüldözik az országból, a többinek pedig elveszik az önállóságát? Kifosztott önkormányzatok, megszűnt vagy a tönk szélére került vállalkozások, bevétel nélkül maradt családok, megfélemlített közmunkások… Ne gondoljuk, hogy ez a normális élet! A Fidesz-rezsim a járvány után is gúzsba köti az életünket. És ha már a szabadságunkról kezdtünk beszélni… Belegondoltak abba, mennyi örömteli szabadidőt vesz el a családoktól az, hogy gürcölniük kell, mert a nekik járó pénzt Mészáros Lőrinc meg az Orbán család tagjai kapják?! Ez is a szabadság megkurtítása! Itt az idő, hogy a magyar népet ne csak a maszkok viselése, meg az éjszakai kijárási tilalom zavarja, hanem azok a sunyi fideszes galádságok is, amelyek szintén megcsonkítják az életüket! A vírus gyilkos és kegyetlen, de sok tekintetben megmutatta a valóságot. Lerántotta a leplet arról, milyen sok hazugsággal etette az embereket a Fidesz-rezsim. Emlékeznek, amikor azt mondták, hogy egyetlen hétvége alatt mindenkit beoltanak? Kiderült, hogy humbug az egész! Már az első tömeges oltásba belebuktak. Állították, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú, most pedig egész kórházi osztályok zárnak be, mert a dühöngő járvány kellős közepén Orbánék több mint ötezer egészségügyi dolgozót megzsaroltak és elüldöztek. Mindenkinek nagy lecke ez az időszak. Például megtapasztalhattuk: nem igaz, amit pár éve az egyik pökhendi fideszes mondott, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér!” Rengeteg emberről derült ki, hogy bár alig van valamijük, mégis ők tartanak életben minket, ők tartják mozgásban az országot. Ápolók, tanárok és tanítók, bölcsődei gondozók, szociális munkások, bolti eladók, postások, hivatali ügyintézők és buszvezetők teszik kockára nap mint nap az egészségüket értünk. Ők azok a hétköznapi hősök, akiket eddig szinte senki sem vett észre, de most a munkájukkal üzennek, hogy itt vannak és teszik a dolgukat. Óriási bajban lennénk, ha ez nem így lenne! Ha a hatalom nem vesz is tudomást róluk, mi vegyük észre őket és jegyezzük meg: mindenki értékes, mindenki számít. A szabadság leckéjét tanuljuk akkor is, amikor arról hallunk, hogy egy szomszédos országban mobil applikáció segítségével lehet kiválasztani, hol, mikor és milyen vakcinával oltsanak. Eközben a magyar miniszterelnök azt rikácsolja, hogy akinek nem tetszik a neki osztott, esetleg be sem vizsgált oltóanyag, az elmehet a sor végére… Ez is a szabadság korlátozása: a választás szabadságát akarják Önöktől elvenni több mint harminc évvel a rendszerváltás után. Teljesen természetes, hogy sokan ezt diktátumnak, zsarolásnak érzik. A kormányzati titkolózások, elhallgatások, félrevezető statisztikák és hazugságok szintén a szabadságunkat támadják. Nem kapunk hiteles információkat, de elvárják, hogy engedelmeskedjünk a központi akaratnak. Nem ismerős ez valahonnét? Furcsa ez az idei március 15-i ünnep. Petőfire és Kossuth-ra gondolunk, miközben gyakorlati leckét kapunk abból, hogy milyen fontos a szabadság. Sajtószabadság, véleményszabadság, tanszabadság, függetlenség… Azt hittük, az ezekért folytatott küzdelmek már átköltöztek a történelemkönyvek lapjaira. Tévedtünk. Bár a szabadságot nagyon könnyű volt megszokni, és egy idő után már észre sem vettük, mostanában mégis egyre fojtogatóbb a hiánya. Az elmúlt egy év sok mindenre megtanított bennünket. Kiderült, hogy a rengeteg uszítás és egymás ellen való hergelés ellenére számíthatunk egymásra. Millió példáját láthattuk a segítőkészségnek és az áldozatvállalásnak. Most is egymásba kapaszkodunk és próbálunk mindenkit a felszínen tartani. Nekem sokszor eszembe jut, de talán Önöknek is: ha nem fosztaná ki a jelenlegi hatalom, hol tarthatna már ez a csodálatos ország?! A jó hír az, hogy van remény. Bár a Fidesz-rezsim emberei még hőbörögve masíroznak föl és alá, és ellopnak mindent, ami csak érték, az ellenszer már megvan. Az ellenzéki pártok szövetsége egyre erősebb és hamarosan mindenhol egy közös jelölt áll majd a Fidesz-rezsim emberével szemben. Lesz közös miniszterelnök-jelölt és lesz közös program, amely visszahozza az igazságosságot, mindenki számára esélyt teremt és elűzi a félelmeket. A választás után pedig – reményeim szerint – újraépítjük valamennyiünk szabadságát és a demokráciát. Akkor pedig végre visszatérhet minden a normális kerékvágásba. Legyen így! Közös jövőnkért, Magyarországért.