Előfizetés

Egészen kis miniatúrák

Tömpe István
Publikálás dátuma
2021.03.06. 11:11

Fotó: Népszava
HAGYOMÁNYOK A térség korrupcióját és autokrata hajlamait a segélyezett nemzeti államnak közvetlenül nyújtott támogatásával az EU maga is felerősítette. Nemcsak pénzt ad hozzá, hanem rendszerszerűen el is néz a jelenségek felett. A szereplők saját hagyományaiknak megfelelően, vagyis kiszámíthatóan cselekedtek. A nyugatiak szabályozták a pénzhez vezető folyamatot, monitoring-rendszereket állítottak fel, hogy rendben fizethessenek. A kelet-európaiak nagyjából a megkövetelt illemszabályok szerint viselkedtek. Európának szóló terveket készítettek, ám ahogy lehetett, túlárazták a projekteket, megdézsmálták a fejlesztési pénzeket.  KOMP ÉS SEGÉLY Magyarország kompországgá és segélyországgá vált. Pénzügyei a Nyugathoz, az új elit sajátos szabadságharca Kelethez köti. Jó egy évtizede főként az épül, amihez az EU pénzt ad. Az intézményi homlokzat épségére mindenki vigyázott, és így lehetővé vált, hogy a támogatások gond nélkül érkezzenek. Célszerűen idomított, Brüsszel-képes bürokrácia intézi a pénzügyeket, a megszerzett pénzt a hatalom által üzemeltetett, az EU által certifikált csatornákon közvetítik önmaguk számára. BRAVE NEW WORLD A NER nem retteg az értelmiségtől, hanem tojik a fejére. Csenevész szolidaritás mellett folyamatosan üzemel az értelmiségi spanyolcsizma: pénzügyi szorongattatás, karaktergyilkosság bátortalanítja el. A civilek néha erősödnek, sok szervezetük haldoklik. Aki pénzhez jut, kussol, aki pedig nem kap pénzt, belefárad. A JEL Egy reformgondolat komolysága azon mérhető le, hogy elegen támadják-e, és hogy dolgozik-e a törvényszövegek gyártásához értő jogász a csapatban. LUSTA A média által használatba vett arcok száma korlátozott. Szakértők, professzorok, tévék körüli bal- és jobboldali megmondók vagy éppen fiatal politológusok, akik az ellustult szerkesztők helyett szövegelnek. MEGHALNI ROSSZ OKBÓL, ROSSZ HELYEN Megrendülve gondolok arra, hogy kalandos sorsú nagybátyám, Tömpe András (1913–1971) egy rossz formájú irodaház felső szintjén dobta el az életét. Holott keresztes vitézként is odaveszhetett volna Aleppo ostrománál. Vagy egy dél-amerikai őserdőben a felszabadító harc közben. Lehetett volna rabbi is Maszadánál, aki miután elvégzi szörnyű munkáját, megöli magát is. Rágyújthatta volna a Központi Bizottságra a házat, ahogy Kohlhaas Mihály felégette a gróf várát. Igazságtétel? Dehogy, de a lángok gyönyörűen lobognak. Aczél György próbált segíteni neki, Kádárra hivatkozott, odaszólok, mondta. Ő visszautasította – a deus ex machina elcsúfítja az önpusztítás esztétikáját. 1990-ES OKOSSÁG, AVAGY FIZESSENEK A NYUGATIAK Csődbe menni, az jó. A németek kiengedéséért igazán kaphatunk vastagabb borítékot, nem? Állítólag csak kérni kell. Persze ezt nem úgy kell érteni, dehogy. Magyar ember nem pénzért teszi. De miért ragaszkodtak a kommunisták annyira a pontos fizetéshez? Amúgy is rendszervége van. Akkortájt láttuk, hova vezet a csőd Lengyelországban, és ettől a tapasztalattól, véltük, érdemes lesz megkímélni honfitársainkat. Vagy majd a csontig hatoló áruhiány felrázza a népet, s akkor hajrá, forradalom, hajrá, szép új világ? Ám a forradalomban csak a vér biztos, ami a győztesek perspektívájából megengedhető – különösen, ha mások vére folyik. ÁTHÚZÓDÓ GONDOLAT A rendszerszerű átalakításokat kerülgető politikai opportunizmus mindig visszatalál a kisszerű formulák, megoldások tudomásulvételéhez. A kommunisták immár sehol, a baloldal is csak sírásó versenyekre jár, ámde virul a számlán kívüli élet, a kórházi eszközök magáncélú felhasználása, a doktor a paraszolvenciát normális bér híján fizetésnek látja. Az pedig a legrosszabb visszarendeződés, ahogy a bizalmatlan hivatalok, bankok és temetkezési vállalatok igazolások ezreivel, engedélyező pecsétek beteges mértékű szaporításával próbálják a maguk széteső rendjét fenntartani. Tehetik, az állampolgár szavazóelemmé, zsákmányállattá vált üzlet és hivatal számára egyaránt. APPARÁT Az adminisztráció a tömeges privatizációhoz értett, korábbi igazgatási tapasztalatait felülnézeti pozícióból szerezte. Emiatt néha olyan vevőjelöltekkel is lekezelően beszélt, akik egy évtizeddel később már a cselédlépcsőn sem engedték őket magukhoz. Ahogy a falon függő puska elsül a darabban, az aránytalan hatalommal bíró kishivatalnok is galibát okozhat. Kivételes helyzete néha saját magát is gondolkodóba ejti. És innen nézve talán emberinek tűnhet, hogy magának is lop, nemcsak másnak. ÖRDÖG AZ ÉRTELMISÉGI TÖRTÉNETEKBEN Bizony, mondom néktek, az ördög befurakodott közétek. Ahogy felkel a nap, fúj a szél, oly természetességgel kísérti Mefisztó a magát illegető Faustot. MENHELY Kezdeti tündöklése után a rendszerváltó értelmiség varázsa megtört, miniszteri előszobákban már nem ülnek atlantista konzervatívok vagy liberálisok. Résmentes uralomhoz nem kellenek oktatók. Megmondóemberek nagy csoportja egy Facebook nevű menhelyen tengeti az életét. ÉS MÉG Az egymást körkörös alakzatban hiszterizáló értelmiséget roppant fárasztónak találom, mégis, szerepük fontos az ellenállás szellemének táplálásában. DALVERSENY A várható Armageddonról dalverseny folyik. De a végzet érzékletes leírása, a nép alantas tulajdonságai miatti szenvelgés nem helyettesíti a politikai cselekvést. És még ez is: a népnek nem lehet olyan hosszú mondatokat írni, amelyben az „illetve” szó kétszer is szerepel. PRÓFÉTÁK A médiafelületet néhány tucat sztárértelmiségi uralja, ezrek követik őket. Az értelmiség hatása persze viszonylagos, az események annak idején is mentek a maguk rendszerváltó útján. A pillanat prófétái számára azonban minden világos, a következményeket akkor is előre tudták. S ha végül más lett a folytatás, mindig volt egy alkalmas magyarázó elmélet a kezük ügyében. Évtizedek után idegesítővé váltak. Lenin, megkockáztatom, hozzájuk képest önbizalom-hiányos kamasznak tűnhet. VÁDLOTT SZEREPÉBEN Ne bánkódj, ha a sors mindig rád talál, vádlottként szerephez juthatsz. Érdemes tudnod, hogy a kézre eső bűnösök hasznot hajtanak, mert szerepeltetésükkel a mindig változó múlt igény szerint, könnyebben magyarázható. ÚJ GENERÁCIÓT Az újrakezdés a tisztaság jele, új generációt hát ide az elhasznált után! Mi pedig köteles szimpátiával fogadjuk az újrakezdőket, véleményünket ráérünk akkor árnyalni, ha a hatalom közelébe kerülnek. MÉG HASZNOS LEHET Végül megosztom nagyváradi nagyanyám tanácsát, hogyan lehet egyenesen a Félix Fürdőhöz eljutni. Utazz villamossal, és az utolsó előtti megállónál szállj le!

Búcsú Csató Évától

Szentgyörgyi Zsuzsa
Publikálás dátuma
2021.03.05. 14:50

Fotó: Shutterstock
Csató Éva (1929—2021)
Alig két hónappal kilencvenkettedik születésnapja előtt eltávozott Csató Éva, barátom, tutorom, a nagyszerű szerkesztő és főleg: okos, kiváló humanista, erős tartású, kemény jellemű ember. Még a kilencvenediket vidáman, szép beszélgetésekkel és finom falatokkal ünnepeltük együtt barátainkkal, Gazdag Piroskával és Kálmánnal. Akkor Éva még igencsak aktívan, vitázva-érvelve vett részt a társalgásban, ám élete utolsó hónapjaiban őt is utolérte az egykori német pszichiáterről elhíresült galád kór. A fiatal, tizenöt éves lány már gondolkodó emberként élhette át történelmünk szégyenét, a szörnyű zsidó-üldözést. Jól emlékezhetett arra, hogy saját osztálytársai jöttek érte, kergették végig az utcán. Édesanyjával és testvéreivel menekültek, új és új helyeken bújtak meg. A lakást bombatalálat érte, Éva öccse meghalt, nővére a lábait vesztette el. Ő megmenekült, mert éppen távol volt. Élete veszteségei közé tartozott munkaszolgálatos édesapja is, őt megölték. A felszabadulás valódi szabadulást hozott neki. Még a bujkálás alatt ismerte meg a nála néhány évvel idősebb Csató Istvánt. Életre szóló férje-társa lett a kiváló újságíró-szerkesztő, könyvíró, csak a halál választotta el őket egymástól. István 1945 áprilisában, 16. születésnapján megkérte Éva kezét és ősszel össze is házasodtak. Két gyermekük született: Zsuzsa, ő is két gyermek édesanyja, jeles értelmiségi ember, aki utolsó napjaikig szeretettel gondoskodott édesanyjáról és Gábor, aki, sajnos, fiatalon, infarktusban meghalt, három gyermeket hagyva maga után. Éva a háborút és a szörnyű üldöztetést követően, a felszabadulás utáni lelkes hangulatban lett újságíró. Tanári diplomát szerzett, ám hamar rájött, ez a pálya nem neki való. Az újságírás és szerkesztés vált végül életre szólóan szeretett és nagyszerűen művelt munkájává. Nagyon fiatalon, 22-évesen lett az akkor igencsak tekintélyesnek számító Szabad Nép újság munkatársa, sőt később a tudományos és közoktatási rovatnak vezetője is. Már akkor megmutatkoztak munkájának kiváló erényei: a pontosság, a világos logika, a precizitás, a tiszta gondolkodás igénye és követése. Éppen ezek nyomán fokról fokra felismerte a diktatúrába hajló Rákosi-korszak ellentmondásait, sőt szörnyűségeit. Ennek következménye lett, hogy a forradalom után nem is vették vissza az új néven – Népszabadság – induló utód-laphoz és az újonnan alakuló pártba sem lépett vissza. Mintegy „száműzetésben” került a kisiparosok lapjához. Két évet húzott itt le, amikor egykori tanára, a neves történész, a Magyar Tudomány akkori főszerkesztője, Trencsényi Waldapfel Imre akadémikus meghívta a folyóirathoz. Negyven év szép munkája lett belőle. Az egymást váltó kiváló tudós főszerkesztők sora mellett Évának lett kiemelkedő érdeme abban, hogy a korábban meglehetősen sivár lapból tekintélyes, érdekes, jegyzett folyóirat, a Magyar Tudományos Akadémia valódi szócsöve válhatott. Engem, akadémiai kutatót, voltaképpen Éva hívott a természettudományos és műszaki témák szerkesztőjének a laphoz, bár hivatalosan az akkori nagyszerű főszerkesztő, Straub F. Brunó invitált meg. A közös munkából fokról fokra szép barátságunk alakult, amelyet most már a halál bontott meg. Nagyon sokat tanultam Évától: egyebek között az újságírás fortélyait, szabályait. Soha nem direkt módon tette, hanem segítve, tanácsolva. Hamar megtanultam tisztelni benne a szerzőkkel – esetenként igencsak nehéz, hiú emberekkel --, nemkülönben a hivatalokkal és hivatalnokokkal való türelmes, okos bánásmódot. Amúgy is halkhangú volt, de ha dühös is lehetett (ki nem esik bele olykor), akkor sem emelte fel a hangját és sosem adott sértő-bántó tanácsokat. Szinte az utolsó időkig rendszeresen beszéltünk telefonon. Okos, találó mondatai, észrevételei most végleg elmaradnak, fájó ürességet hagyva maguk után. Nagyon hiányzol Éva! Nyugodj békében! Szentgyörgyi Zsuzsa a Magyar Mérnök Akadémia tagja

B-1713 élete és holnapjaink

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2021.02.28. 16:45
Samuel Pisar és Judith Blinken
Fotó: JACK GUEZ / AFP
(Samuel Pisar: Vér és remény – Auschwitz poklától a sikerek csúcsáig című könyve ürügyén)
Restellem, hogy nem néztem utána, de örömöm szégyenérzetemnél is nagyobb volt, amikor olvastam Pataki Pál korrekcióját „Színház az egész világ” című cikkemhez. Ő fordította Pisar könyvét magyarra és a Corvina kiadta 2013-ban. Fontos olvasmány, egyrészt tartalma miatt – amire még visszatérek –, másrészt mert szerzője nevelőapja volt az Amerikai Egyesült Államok új külügyminiszterének. Samuel Pisar (1929-2015) Lengyelországban született, ahol aztán boldog gyermekkorának véget vetett a háború. A szovjet-náci paktum következtében szülővárosa a szovjet zónába került és a lakosság a túlélésben reménykedett – 1941. június 22-éig. Már a megszállás első péntekén a németek több mint ezer zsidót bezártak a zsinagógába és rájuk gyújtották az épületet. Elkezdődött a zsidó lakosság deportálása munka- és haláltáborokba. „Emlékszem, hogy anyám hosszú nadrágot adott rám hogy idősebbnek nézzek ki, aki tud keményen dolgozni” – mondta Pisar Jeruzsálemben 1975-ben. Egész családját megölték a nácik, de ő maga, a B-1713 számú fogoly, több koncentrációs tábort is megjárt. „Miután túléltem, felismertem, hogy nem mentettem meg magamat. Lélegeztem, de az volt az érzésem, hogy a rendszer megsemmisítésre programozott. Nem voltak megszorítások, nem volt egy erkölcsi kódex, nem volt felelősségem. Rosszul is sülhetett volna el. Rájöttem, hogy ha akarok valamiféle bosszút állni azért, amit Hitler tett családommal, osztálytársaimmal, akkor magamat kell megváltanom. El voltam veszve. Nehezebb volt belekezdeni abba az erkölcsi és szellemi túlélésbe, mint maga egy egyszerű állati életben maradás” – mondta Pisar.
És valóban rossz vége is lehetett volna, mivel felszabadulása után barátaival feketepiaci bűnöző lett egy rövid ideig. Szerencséjére egy nagybátyja, aki már 1939 előtt kivándorolt, felkutatta és összehozta a tengerentúli rokonokkal. Adva eszét és tudásszomját, a még csak tizenéves fiú befejezte iskolai tanulmányait, megtanult angolul, és meg sem állt, míg le nem doktorált jogtudományból. Ezután Párizsban és New Yorkban dolgozott és felfedezte, mint később írta, hogy világunk problémái már ott voltak a koncentrációs tábor mikrokozmoszában. Tudása és sikerei vonzották a politikai, kormányzati, vállalkozói, és kulturális élet kiválóságait. E ponton félretettem a könyvet mivel egy „name-dropping” benyomásom lett – és itt is tévedtem. Ez nem dicsekvés volt részéről, hanem felvezető a könyv záró megállapításaihoz, annak alapján, hogy miket tapasztalt e vezető személyek társaságában. Amikor Joe Biden, még mint elnökjelölt, megnevezte, kiket jelölne kabinetjébe és olvastam Antony Blinken nevét, eszembe jutott, hogy Donald Blinken volt az amerikai nagykövet Budapesten 1994-97 között. Azt is megtudtam az interneten, hogy első neje elvált tőle és hozzáment Pisarhoz, aki így a kisfiú Antony nevelőapja lett. Maga Donald Blinken ukrán zsidó bevándorlók fia és mindkét neje magyar származású. Ritkán beszéltem vele, de világos volt, hogy érdeklődése e régió iránt több mint ami várható egy nagykövettől. Emberi karakterek is érdekelték és világos volt, hogy nincs elragadtatva Orbán Viktortól, aki a 94-es választások előtt nagyon jól állt a közvélemény-kutatásokban. Röviden, az új amerikai külügyminiszter nem lesz vevő Orbánék eszelős Soros-szövegeire. Már a tavalyi elnökválasztás során is, de e hó közepén is mondott Joe Biden nem éppen hízelgő szavakat Orbánról. Érthető volt, hogy Orbán Trumpnak drukkol – „nincs B-terv” –, mivel attól nem kellett tartania, hogy Trump felveti a jogállamiság kérdését, de egy miniszterelnöktől mégis több diplomáciai érzéket várhatunk el. Most jól jönne egy Biden-Blinken terv. Ismerve, mennyire szeret Orbán hízelegni egy-egy magas rangú személynek, nem lepne meg, ha beszerezné Pisar könyvét. Hazánknak jobb lenne ha Samuel Pisar és nem Matteo Salvini lenne Orbán Viktor hőse. De mint Orbán 2012 novemberében a parlamentben közölte: „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen akik csinálták a diktatúrát”. Vagyis, ha ő a diktátor, akkor oké. E mondatát érdemes nem felejteni. „Demokráciáink veszélyeztetve vannak belülről és kívülről” – mondta egy francia üzletember Pisarnak 1978-ban, segítségét kérve, hogy kapjon egy állandó érvényű USA-vízumot, hogy ha kell, hirtelen is elmenekülhessen a tengerentúlra. 2021. január 6. után vajon hogyan vélekedne? Voltak, akik – köztük republikánusok is –, akik már évekkel korábban figyelmeztettek Donald Trump személyiségének veszélyeire, köztük Rick Perry, Texas republikánus kormányzója, aki 2015-ben úgy fogalmazott, hogy „Trump jelöltsége egy rákos daganat a konzervatizmuson”. 2016 május 3-án Lindsey Graham írta a Twitteren, hogy „ha Trumpot választjuk, minket (a Republikánus Pártot) szétszed – és meg fogjuk érdemelni”. De feltehetően ő sem gondolta, hogy eljön az idő, amikor az USA elnöke a Capitolium lerohanására buzdítja a tömegeket.
„A legtöbb mai politikai vezető (…) vagy nem ismeri, vagy érzéketlen a világ új és valódi problémái iránt, csak ingadoznak a közvélemény hullámzásával és a média hóbortjaival” – írta Pisar. Emlékeztetett, hogy nem a kormány hanem Ralph Nader írt az autóipar veszélyeiről, nem a kormány, hanem Rachel Carson írt a környezetszennyezés pusztító hatásáról, és nem a kormány, hanem Bernstein és Woodward tudósította a lakosságot a Watergate betörésről. Pisar egy nukleáris háború fenyegetettségében írta könyvét, mi egy klímakatasztrófa árnyékában élünk. „Az igazi ellenfelünk a tehetetlenségünk hogy felismerjük hogy az élet nem egy állandó ünnep, hanem egy permanens, fájdalmas, bizonytalan túlélési küzdelem. A képtelenség, hogy elvetjük a megszokott gondolatokat, melyek ránk maradtak a múltból. A képtelenség, hogy kialakítsunk egy közös elszántságot, hogy megbirkózzunk az elképesztő problémahalmazzal, melyek egyszerre lokálisak és globálisak és minden országra kihatnak.” Képtelenség? Vagy szellemi restség? Mennyivel egyszerűbb hinni, hogy azért nem vagyok sikeres, mert... és ide jön az illető bűnbakja, legyen az egy személy vagy egy népcsoport. Milyen jól jön ez olyan politikusoknak, akiket csak a hatalom és kiváltságok ösztönöznek. Valódi kormányzás helyett lélektani manipulációval foglalkoznak, hogy az adófizetők pénze elveszítse közpénz jellegét. „A tömegek szokásainak és véleményének tudatos és intelligens manipulálása fontos része a demokratikus társadalomnak” – írta Edward Bernays Propaganda című könyvében. Bernays – Sigmund Freud unokaöccse – írásai Joseph Goebbels kedvenc olvasmányai közé tartoztak az 1920-as években, s nézeteit sikerrel vitte át a gyakorlatba, mint Adolf Hitler propagandaminisztere. Önéletrajzában Bernays meg is jegyezte, mennyire zavarta, hogy nézeteit a zsidó nép elleni hadjáratban kamatozták. Marvin Olasky mondta egy 1984-es előadásában, hogy Bernays és Goebbels azonos véleményen voltak: erős emberek kellenek a közvélemény alakításához. Zárásul, ajánlanék egy könyvet magyar megjelentetésre amit Anne Applebaum írt, Twilight of Democracy (A demokrácia alkonya) címmel. Szerinte „lehet, hogy végünk van, mint a fényes, multietnikumi Bécsnek a Habsburg érában, vagy mint a dekadens weimari Berlinnek. (…) A fékek és ellensúlyok a nyugati alkotmányos demokráciákban sose garantáltak stabilitást. A liberális demokráciák mindig követelték állampolgáraiktól, hogy legyenek aktívak, vitaképesek, és harcoljanak. Mindig kellett egy bizonyos türelem a hangzavar és káosz iránt, de ugyanakkor kell a készség, hogy küzdjenek azok ellen, akik ezt okozzák.” Pisar is jegyezhette volna e sorokat. Több mint negyven éve, könyve vége felé azt írta, hogy „amitől most félek az az, hogy ugyanaz a vakság, közömbösség és a felelősség feladása fog jönni, ami szüleim világának összeomlását eredményezte”. Itt eltöprengtem, tudom-e cáfolni e nézetet, vagy mit is kellene tenni. Adva, hogy mi zajlik világunkban, el kellene gondolkodni azon, hogy mit is jelent a demokrácia eddigi teljesítménye tükrében. Mit kellene tenni az oktatás és a média terén, hogy felkészült szavazók lépjenek az urnákhoz. Legyen színes a választék, de nem kellenek hazugságok, demagóg közhelyek. Írom ezt – Pisarra gondolva – egy olyan országban, ahol a lakosság 12 százaléka holokauszt-tagadó. (Gács Anna-interjú, Élet és Irodalom, 2021. I. 22.) Lehet, hogy e vészjelzések sokaknak alaptalannak tűnhetnek, de ne felejtsük: a vészjelzést akkor kell leadni, amikor még van remény fordulatra, túlélésre.