Előfizetés

Vasvári G. Pál: Apu! Vége...

Vasvári G. Pál
Publikálás dátuma
2021.03.06. 12:12

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Magornak hívnak. Anyu egyszer elmesélte, hogy ő ugyan nagyon szerette volna, ha Peti vagy Laci lehettem volna, de apu – aki nálunk mindenről dönt – azt mondta: ő olyan nevet akar nekem, amiből tudhatja bárki, már amikor bemutatkozunk, hogy a mi családunk igaz magyar. Így én is az vagyok. És legyek rá büszke! De nem az a nevem, hogy Büszke, hanem az: Magor… Álmomban Peti vagyok. És repülök. Apuról az első emlékem tényleg az, hogy repülök. Apu nagy volt és erős. Fölnéztem rá és jó volt, ha lehajolt és hozzám beszélt. Csippentett a szemével, és huncutkodva azt mondta: na, gyere, kölök! Fölemelt magasra, a feje fölé. Onnan sokkal többet, majdnem mindent láthattam. Ami addig nagynak és távolinak tűnt, az mind kisebb lett. Ami lentről nem látszott, azt is megnézhettem. Azután feldobott még sokkal magasabbra, és az igazán olyan pompás volt! Repülök, repülök! Kapálództam és pörögtem a levegőben, visítottam örömömben… Szabadnak éreztem magam. És biztonságban is, mert apu mindig elkapott. Jó volt kölöknek lenni. Nagyon jó… Még az is klassz volt később, hogy elvitt magával mindenhová. Voltunk kolbásztöltő versenyen, ahol lehetett husit gyurmázni, meg árvíznél is gumicsizmában sarat taposni. Voltunk egy öreg néninél is, ahol mindenki nevetett, amikor apu még a malacoknak is köszönt, hogy „helló, röfik”… Csak azt sajnáltam, hogy a malacokkal már nem játszhattam. Apu akkoriban gyakran megszidott, s maszatnak hívott már, nem kölöknek. És bárhová mentünk, mindig csak ő ihatott abból a fura kis öblös pohárkából, amiben nem víz volt, hanem valami majdnem olyan színű. Azt én is szerettem volna megkóstolni, mert láttam, hogy neki nagyon ízlik és dicséri. De nekem nem volt szabad. Az­után hazafelé mindig olyan zavarosan, hosszan és részletesen magyarázta, hol is voltunk, és az miért nagyon jelentős nekünk, magyaroknak. Majd idővel én is megértem és megtanulom azt is, mi értékes, mi nem. Majd. Ha nagy leszek. Egyszer. Pedig közben nagyobb lettem, ám ő talán ezt észre sem vette. Sokszor már csak ácsorogtam mellette, amíg másokhoz beszélt, mert az mindig „roppant fontos” vagy „fontosabb” volt. Egyre sűrűbben unatkoztam. Abból meg rendre valami zűr, baj, veszekedés, kikapás, bünti lett… Egy időben sok csodás játékom és néhány barátom is volt. A bünti többnyire abból állt, hogy apu rövidebb-hosszabb időre elkobzott valamit vagy eltiltott a barátaimtól, akik ugyanúgy szerettek husit gyurmázni, sarat taposni és röfikkel kergetőzni meg minden tilosat megkóstolni, kipróbálni, mint én. Apu egyszer azt mondta: válogassam meg jobban a társaságomat. Ne a koszos Janival és a szutykos Katival pusmogjunk titokban! És főleg: ne hordjuk be a tiszta lakásba az összes kinti mocskot… Nézzem csak meg, mondta, hogy a Pisti – aki nagyképű volt, mert ő el tudta kapni a lábával a labdát, ami nekem sose sikerült, és egyszer meg is vert, amikor a kapu helyett a Borzas bolhás kutyaházába rúgtam be a drága, új bőrlasztiját – milyen jól eljátszik egyedül, a kerítésnél. Pisti a kapura lövést gyakorolja naphosszat. Ha meg nem, akkor lám, ő még a hófehér ingét se piszkítja össze. És ne öltöztessek néger babát a Katival, akit én igazán szeretek, hanem inkább a Gyöngyivel játsszak papás-mamást! Mert a Gyöngyi „bezzeg”. Ő sütit is készít homokformával, de még a mamájával igazából is, sőt varrni és kötni is tud már, megtanulta a pelenkaöltést például. És biztosan a hasznomra válik, ügyesebb meg erősebb leszek, ha segítek neki fonalat gombolyítani meg felásni a veteményest… A nagyarcú Pistit irtóra utálom. A Gyöngyi meg hülye stréber, tiszta udvar, rendes lány, folyton csak azt ismételgeti, másolja, amit a nagyoktól lát, hall. És még úgy is beszél. Uncsi… A múltkor meglátta apu, hogy a Janival és a Katival, őnáluk, a szomszédban a tyúkokat hajkurásszuk. Akkor azt mondta: neki elege lett ebből, többé nem jöhetnek hozzánk ezek a „tyúkszarosok”, és én se mehetek át hozzájuk. Értsek végre a jó szóból, mert ő csak jót akar a fiának, mármint nekem. Úgyhogy vegyem tudomásul, most kijár két nap szobafogság… Akkor irtóra dühös lettem. Sírtam és kiabáltam, amikor elfordította a kulcsot a zárban, hogy de igenis én át akarok menni, mert ott jobb. Földhöz vágtam a műanyag kisvonatot, a mozdonya rapityára is tört. Apu bejött a zajra. És nagyon zabos lett. Kiabált, hogy amíg az ő házában élek, ne merészeljem szétrombolni, amit ő sok erőfeszítéssel, áldozatosan, a két keze és az esze segítségével előteremtett nekem. Anyut, aki csitítani próbált mindkettőnket, kiküldte a szobából. És anyu szót fogadott neki… Apu rám parancsolt, hogy álljak a sarokba. Összeszedte az összes játékomat. Felvitte mindet a padlásra és elzárta. Azután visszajött. Most jobb neked? Ordíts nyugodtan! Így már egy hét a szobafogság… És ne akard, hogy tockos vagy saller legyen a dologból…! Bekulcsolta az ajtót megint. Tehetetlen voltam, forrt bennem az indulat. Nagyon lassan telt az idő. Úgy éreztem: közben éveket öregedtem. Este volt már, amikor újból csikordult a zár. Anyu volt az a vacsorámmal. Edd meg szépen, nagy fiam! Ki fogod bírni ezt a pár napot. Olvass! A könyveid itt maradtak – vigasztalt. Nem volt étvágyam. Levettem a polcról Herman Melville-től a Moby Dick című regényt, mert addigra tényleg annyit öregedtem, hogy már a szépirodalommal ismerkedtem. Egy szuszra végigolvastam. Azután szépen egyesével, akkurátusan kitéptem belőle minden lapot. Illetve nem mindet. Egyetlenegyet meghagytam. Azt, amelyiken Ahab kapitányt elragadja magával a hatalmas bálna… Reggel apu jött be. Látta, hogy érintetlen a vacsora a tálcán. Látta a széttépett könyvet. Kinyitotta a Moby Dicket, és azt is látta, miről szól az az egy lap, ami megmaradt. Éktelen haragra gerjedt. Elvitte az összes könyvemet a padlásra. Már szinte semmi sem volt a szobában. Ágy, asztal, szék, ruhásszekrény, üresen ásító fiókok, polcok. Anyu később jött a tálcáért. Ebédet hozott. Szomorúan, szótlanul tette elém. Megsimogatta a fejem, és csak a szemével beszélt. Az éjjeliszekrény felé nézett. Ott maradt a rádióm! Bekapcsoltam és azt hallgattam estig, az ágyon fekve. Az ablakhoz se mentem. Onnan úgyis csak a Pistiék udvarára nyílt kilátás, és egyáltalán nem érdekelt, hogyan puffog a rohadt labdája a kapun. Feltekertem a rádiót, bömböltettem már, teljes hangerővel. Meg se hallottam, amikor apu kikulcsolta az ajtót, és bejött. Csak éreztem: felránt az ágyról, a falhoz lök, a bal kezét a szájamra tapasztja, és a jobbjával lekever egy pofont. Fájt. De nem annyira, mint az, hogy utána kitépte a konnektorból a rádió zsinórját. Azt is elvette. A válla fölött visszaszólva csak annyit vetett oda: egy hónap… Most itt ülök magányosan, a sötétben, a süket csendben, bezárva. Gyűlölöm aput. Lehet, hogy holnap szétverem az egész szobát. Azután kitárom szélesre az ablakot – és elrepülök.

"Nem tudni, hová lett a férje" - Böszörményi Mártonnal a megistenült Meixner Józsefnéről

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2021.03.06. 10:10

Fotó: Béres Márton / Népszava
Valami egészen különleges keverékét nyújtja Böszörményi Márton Meixner Józsefné apoteózisa című regénye a mindennapi tapasztalatoknak és a szürreális élményeknek – mintha David Lynch forgatott volna filmet egy magyar lakótelepen. Az elsőkötetes szerzővel akasztott macskákról, a bizarr és szellemiségében is nivellált horrorról, valamint a mesevilágok igazságáról is beszélgettünk.
Tegyük fel, hogy a könyvesboltban, ahol dolgozik, valaki azzal fordul önhöz, hogy ajánljon neki valami igazán ütős szépirodalmat. A kezébe adná a saját kötetét?  Megtörtént már: egy fiatal hölgy arra kért, hogy mutassak neki olyan kortárs szépirodalmi könyvet, ami nem hétköznapi, inkább furcsa, mint hagyományos, és az sem hátrány, ha éppen megborzongatja. Több könyvet is ajánlottam neki, s végül a saját regényemre is merészeltem felhívni a figyelmét, érdekességképpen. De olyan is előfordult, hogy a kollégái­mat kérdezte valaki, aki már a kosarába helyezte a Meixner Józsefnét, hogy ez milyen könyv. Ők pedig elárulták neki, hogy fantasztikus, persze, és ha tetszik neki, bátran térjen vissza, a szerző dedikálja neki a boltban. (nevet) Milyen előzményekre vezethető vissza önnél a borzongatás, horror szeretete?  Már gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a műfajnak. Love­craft dark fantasy műveivel kezdtem az ismerkedést, illetve filmen láttam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot – azokat a műveket szerettem mindig is, amelyek erős érzelmeket képesek kiváltani belőlem, ezeknek a horrorisztikus műveknek a világába sokkal jobban bele tudtam helyezkedni, mint a hagyományosabb szépirodalmi művekébe. Később, amikor írni kezdtem, magam is ezt a hatást igyekeztem elérni, hogy a puszta ijesztgetésen túl, inkább az emberben tudat alatt működő dolgokat hozzam a felszínre. Azt gondolom, az a jó horror, ami szépirodalmi igényességgel képes kiváltani a sejtelmes-rejtelmes borzongatást, s gondolkodásra is buzdít. A novelláiban és a regényében érezhető az erre való törekvés, de még mintha valami abszurd-groteszk, ironikus elem is társulna mindezek mellé.  A rám hatással bíró szerzők között meg kell még említenem Kafka és Csáth Géza nevét, s így már érthetővé is válik ez a vonulat – hogy a vásári ijesztgetés mellett sokkal maradandóbb, szellemi-intellektuális kihívást jelentsen egy-egy olvasmány, amiben tükröződik az ember rémülete az őt körülvevő vagy benne lakozó világtól. A mágia és a szürreál keveredik a műveiben a „sültreállal”, azaz a leghétköznapibb történésekkel – honnan a valóságtapasztalat?  Dunaújvárosban nőttem fel, gyár- és panelrengetegben, ez eléggé belém ivódott – a regényben is ezek hatása köszön vissza a Duna-parti garázssorral például. Korábban ezt a valóságot akartam ábrázolni valahogy, Bukowski stílusában, de nem éreztem annyira sajátomnak, nekem sokkal inkább a szürreállal való keveredése fekszik – hiszen én magam is így élem meg ezeket az élményeket. Milyen szürreális élményeket tapasztalt?  Nem elég, hogy neurotikus vagyok, tele a legkülönbözőbb fóbiákkal, ráadásul a képzeletem is gyakran játszik velem… A legfélelmetesebb szürreális tapasztalatomat 14-15 éves koromban szereztem. Az utcán sétáltam hazafelé, elmélyülve a gondolataimban, de olyannyira megvezetve általuk, hogy végül odáig jutottam, hogy nem tudtam továbblépni, lebénultam, a gondolatiság eljuttatott egy olyan pontra, hogy képtelen voltam mozogni. Jó pár perc kellett a tudatállapotom visszaállására, hogy ismét tudjak járni. Sajnos azonban az a gondolatfolyamat teljesen elveszett, ami kiváltotta ezt a „fagyást”, soha nem is tudtam felidézni később. Ez elég bizarr – s ha már az, hadd kérdezzem meg, hogyan került kapcsolatba az első hazai bizarro fanzine-nel, a Robotcigánnyal?  Ez a műfaj nálunk kevésbé ismert vagy elterjedt, a 2000-es években kezdett terjeszkedni Amerikából. A zsáner- és a szépirodalom határán mozog, és ma már több alirányzattal rendelkezik. Az egyik fősodor kifejezetten a polgárpukkasztásra utazik, a hatásvadász, megbotránkoztató, borzongató szövegvilágával. A másik, ami nekem szimpatikusabb, inkább a szürreálisabb világ szépirodalmi megjelenítésére vállalkozik, körülbelül David Lynch filmjeinek vonalán, némi társadalomkritikával, szellemileg is aktivizáló igénnyel. Ez hasonló törekvéseket mutatott az én írói elképzeléseimmel, így találtam rá akkoriban, 2017 tájékán a 451.hu oldalra, ahol publikálhattam is a novelláimat. A fanzine-t a portál alkotói köre készítette, s nagy sikert aratott, még ha csak kis példányszámban jelent is meg. Egy másik nem hétköznapi művészi csoportosulásnak is tagja, a hungarofuturizmusnak. Hogyan kapcsolódik hozzájuk a műveivel?  A hungarofuturizmus részben a szélsőséges magyarságtudatnak tart tükröt, parodisztikus elemekkel, ön­iróniával mutat rá az abszurditásaira. Másfelől azonban ki is emeli azokat a motívumokat, amik valóban meghatározóak a magyarságra, s ezt művészetileg hasznosítja. A novel­láim egyikére-másikára jellemző ez a szemlélet, ám a regényben ez a megközelítés nem érzékelhető. A novellái alapján lett ismert, mégis egy regénnyel debütált, ­miért?  Korábban már írtam regényeket, de csak az asztalfióknak, tapasztalatszerzésnek, gyakorlásnak jók voltak, máskülönben nem igazán. A novelláim pedig még összességükben nem adtak ki egy egységet, ami alapján kötetbe rendezhettem volna őket, túl sokfélék voltak. A Meixner Józsefné apoteózisa, mely bár novellának indult, de szétfeszítette a kereteit, az első olyan regényem, amiben már a saját hangomon szólalok meg: ez vagyok én. Ezt már bátran megmutathattam a nagyközönségnek. „Ez vagyok én”, de ki is ez az örkényi figura Meixner Józsefné?  Térjünk vissza egy kicsit a könyvesboltba: a könyveket rendezve fedeztem föl ezt a nevet, a hölgy egy Egyiptommal foglalkozó könyvet rendelt, nekem pedig beindította a fantáziámat. A név is megragadott, de a téma is, s rögtön az ókori macskakultusz ugrott be, szinte már meg is volt a fejemben a történetváz: a macskákkal körülvett Meixner Józsefné, akinek nem tudni, hová lett a férje. Ezt a „misztikát” egyébként a címválasztás és a borítókép is követi szándékom szerint: elég elidegenítő az akasztott macskás kép, ahogy a cím sem vonzza be elsőre az olvasókat. Mégis, akit épp e kettő fog meg, az túljut a „beavatás” első fázisán, s beléphet a könyv világába. (nevet) A mítoszok mellett a mesék is meghatározóak a regényben, ahogy az értelmezésük is kulcsfontosságú lehet. Mennyire mesés az élete?  Gyerekkoromban mesevilágban éltem. Nagyon fontos szerepet töltöttek be a mesék: az édesanyám sokat mesélt nekem, egy idő után pedig már én is történeteket mondtam. Ugyanez ismétlődik most a fiammal, vele is kialakulóban van egy közös mesevilág. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, mennyire meghatározó szerepe van a meséknek a személyiségfejlődésben, a gondolkodás kialakulásában. És segíthetnek feldolgozni a problémákat azzal, hogy egy másik szintre helyezik át azokat. A regényben is létrejön egy mesevilág, ami aztán rátelepszik a valóságra. A valóság és a mesék világa közötti átfedésekből különös metafizika bontakozik ki a regényben – ami a történeteket is át- meg átértelmezi. A lényege pedig éppen „a nem egyértelműség” lenne.  Hamvas Béla Karneválját említeném e tekintetben fogódzónak. Az egyik legnagyobb inspirációt adta ahhoz a szemlélethez, amit én is megjeleníteni szándékozom, vagy ahogy gondolkodom. Nem hiszem, hogy lenne egy, mindenki számára elfogadható magyarázat a világ eseményeire, létére. Ahogy a regényem olvasói is számos módon értelmezhetik a történeteket – ennek a lehetőségét akartam a leginkább megteremteni. Nincs mindenki számára követhető igazság, de mindenkinek legyen döntési joga kiválasztani a számára megfelelőt. Ahogy ez a jelen valóságunkban is különösen fontos volna.

Böszörményi Márton

(1989) író Dunaújvárosban nőtt fel, novellái a Nyitott mondat mellett az Irodalmi Jelenben, a Műútban, az Apokrifben jelentek meg többek között, rendszeresen publikál recenzió­kat a Súgópéldány nevű kulturális portálon; cikkei jelentek meg a 444.hu aloldalán, a Geekzen. 2018-ban szerzője volt az első magyar bizarro fanzine-nak, a Robotcigánynak. Nemes Z. Márió költő-esztéta ajánlásával tagja lett a hungarofuturista művészeti csoportnak. A Független mentorhálózat égisze alatt Bartók Imre író mentorálta. Első kötete, a Meixner Józsefné apoteózisa című regény 2020 végén jelent meg.

Piros Vera: Banális események; Annyira kék (versek)

Piros Vera
Publikálás dátuma
2021.03.06. 08:08

Fotó: Anna Eremeev / Shutterstock
"szőlőből mazsola, / de a feje? Sosem figyeltem. Lemérhettük"
Banális események Hétfő, talán nem fog száz évig élni, kedd, biztosan nem, szerda, nevetés, dühroham, rettegés, csütörtök, elengedem, péntek, meghal. Szombat, remegés. Vasárnap. ---------------------- Két hónapja gyűrött ingben, szoknyában, nadrágban lézengek, bugyit nem vasalok, három óra alvás, négy, otthagyott szendvics, sör, tápszer apámnak, és kínai gombóc reggel-délben-este, mondhatom, szeretjük a kínai gombócot, naponta egy doboz cigaretta, mutasd, hogyan működik, mi ez a szerkezet, nógat apám, mosolyog rajtam, tudom, nevetek, csak hevít, nem éget, de legalább nincs szaga, érted, egészséges cigaretta, nevetünk, azért, ha akarod, kimegyek a gangra. Két hónap után megint vasalt ingben, szoknyában, nadrágban lézengek, bugyit nem vasalok, rántotta, melegszendvics, mozzarella, paradicsom, olívaolaj, mintha nyugalom, délelőtt megjön Theó, Euphoria Cannabis fekete csokoládé, a reptéren vette, délutánra elfogy, nyugodt eufóriában dolgozom, a számítógép mellett apám a képen mosolyog. Theó húslevest csinál. ---------------------- Még nem hiányzik, érdekes, csak tudom. Mindenkinek meghal az apja, banális esemény. Mirtillnek nem, neki még nem halt meg az apja. De Adrinak, a szomszédban Izabellának, a titkárnőnek, Zolinak, Zsuzsának, a takarítónőnek, szemben a hentesnek is bizonyára meghalt az apja, más a tekintete mióta tudja. A házkezelő, harminckét éve, és nem múlik, mondja. Flávio a hajamat vágja, lehet, hogy koncentrál, pedig neki is meghalt az apja. ---------------------- Három napja, négy, négy és fél napja, nem értem, honnan áramlik, a lábujjamban is érzem, jólesik apámra gondolni, jólesik apám halálára gondolni, nem értem, nincs fájdalom, nehézség. Gyöngédség. Gyöngédséget érzek négy és fél napig. Szerdán kezdődött, kedden. Nem tudom a napokat, csak a csütörtök, péntek és a szombat fix. Csütörtök este lefekszem, elalszom, péntek este fekszem, alszom, szombat délben ebédelek, aztán délután kiver a víz, hányinger, tetőtől talpig zsibbadás, nem kapok levegőt, fekve ájulok, aztán éber nyugalom. ---------------------- Lehet ebben valami nagyobb, erősen gondolkodom, valami egyetemesebb. Az ereje, az intenzitása. Talán eljátszom, hogy szenvedek. Vagyok én, negyvenkilenc éves, és a szenvedés, az egy és örök. Bizonyára szenvedek. Na, most, felhívnám, csak egy pillanat. Kész, már el is múlt. ---------------------- Hányszor fog eszembe jutni, minden nap, egy hét múlva három, négy, öt és fél hét múlva. Hónapos fordulók, féléves fordulók, lesznek napok, váratlanul összegörnyedek, évente egyszer minimum, ketten a szobában. Apám meg én, látogatók jönnek, jólesik. Rágyújtok a gangon, telefonálok, mikor lesz már vége, mi lesz, ha még hónapokig tart, nem fogom bírni, már most nem bírom, rágyújtok, a látogatók igazán elmehetnének. A képen apám meg én, a kezében tart, pár órája születtem, bizonyára gügyög, szépségem, kicsi gyönyörűségem, ilyesmit mondhatott. Apám meg én, nehezére esik a beszéd, kérsz egy pohár vizet, apu, megigazítom hátad mögött a takarót, jó? Miközben igazgatom a takarót, miközben a vizet issza, apám meg én, bámuljuk a tévét, ébredünk eszünk, ürítünk, alszunk, fáradunk, a kezemért nyúl, fogom a kezét, mindegy mi megy a tévében, hallgatásunk kitelíti a napot. ---------------------- Még egy kés. A pikkelyezőkés, filéző-, gombászkés, és még nem tudom milyen kések fekete tokban. Apám hátizsákja Lisszabonba érkezett. A konyhakések Pesten maradtak, nem vettem leltárba, csak a bárdot. Vitorlásnapszemüveg, plusz két pár lencse, a polarizált horgászat során hasznos, a vízfelszínről visszaverődő napsugarak nem jutnak át a lencsén, így sokkal jobban beleláthatunk a vízbe, olvasom, meglepően nagy mélységbe. Komfortos látásélmény külön lencsetokban. Nyomja a halántékom. Mintha apámnak nagyobb lett volna a feje. Az biztos, hogy lefogyott, szőlőből mazsola, de a feje? Sosem figyeltem. Lemérhettük volna. A narancssárga lencsék borús időre. Még egy fekete póló. A másikat a kórházban húztam le a bal válláról, fordítanám, nehéz, meleg van, nem segít, nem irányít, meghalt. A harmadik nap kimostam. Nadrág nem volt rajta. Kék igazolványtartó, éves állami horgászjegy és fogási napló, a hátizsák is kék, horgászkártya, csavarhúzó, a sárga nyelű, Negro cukorkák, három villantó, két botos területi jegy hatvanöt év felett, Balaton és vízrendszere, szalvétában megkezdett párizsis zsemle. A zsemlét kidobom, biztosan kidobhatom, még nincs szaga, be fog rohadni, zsírfoltos a szalvéta, még nincs szaga, külön dobozba tehetném, valamiféle műanyag urnába, hülyeség, kidobom. Még egy szemüveg. ---------------------- Belenézek az égbe, égszínkék. Annyira kék Nehezen adtad magad, kapaszkodtál a távolságba, aztán csak elfáradtál, és meglepődtél a közelségen. Nagy mákunk volt, apám. -------------------- Ma reggel láttalak, nem úgy, mint korábban a közértben, az utcán, a tengerparton. Lisszabonban mindenkinek sétál egy alteregója. Ma reggel, egy pillanatra, az ágy mellett álltál, nem tudom, hogy abban a pillanatban, mikor arra gondoltam, hogy felhívnálak, vagy előtte, ott álltál mellettem. -------------------- Veled álmodtam, három hónap után megint fogod a kezem. -------------------- Otthon a szobában, a kórházi ágyon ülnek, fekszenek, morfium, kapaszkodás, aztán jön a mentő, vagy elalszanak. Az öregek így halnak. A szomszéd nénik, nagymamák, nagypapák, meg Zoli bácsi. Apám diszkóba járt. Hány éves volt, kérdezik. Hetvennégy. Fiatal volt, mondják. Nem tudom, a gyereke vagyok. Megkérdezek az utcán egy idegent. Mit gondol, a férfi mellettem, a képen, öreg? -------------------- Két hétre félretettelek, azt hittem nem gondoltam rád. Az ég annyira kék.