Előfizetés

Hübrisz

Kétszer is megdicsértette önnön magát a kormány, amikor hétfőn a Fidesz-KDNP megszavazta a veszélyhelyzet meghosszabbítását újabb 80 nappal. Az elfogadott határozat szerint minden nagyon szép és jó, az eddigi intézkedések mind nagyon eredményesek és szükségesek voltak; az erről szóló mondatot a biztonság kedvéért a törvényszöveg bevezetésében és indoklásában is szerepeltették. Mindezt éppen most, hogy a héten akár a tizenöt ezret is átlépheti a koronavírus halálos áldozatainak a száma, miközben a harmadik hullám csak most kezd berobbanni. Ez a legpesszimistább előrejelzéseket is meghaladja, már csak kegyeleti okokból sem kellene vállon veregetni saját magunkat. Szerintem ízléstelen ilyen helyzetben bármilyen öntömjénezés, de szerencsére nem vagyok kormányzati kommunikátor, nem nekem kell csak és kizárólag győzelmi jelentéseket visszhangoznom, miközben tudom, hogy ez is csak egy „politikai termék”, mert a Fidesz támogatói még a végén elbizonytalanodnak, ha a kormányzati nyilatkozatokban is a valósággal kell szembesülniük, pedig lassan ráfordulunk a 2022-es kampányra. Emiatt nem szabad elismerni hónapokig, hogy a megfertőződött tanároknak csak ígértük a száz százalékos táppénzt; emiatt kell novembertől februárig folyamatosan azt mantrázni, hogy minden bajba jutott vendéglátóst megsegítünk, miközben távolról sincs így. (A forgatókönyv egyébként mindkét esetben ugyanaz volt: a média bemutatja a valóságot, az illetékes minisztérium csak tagad, tagad, majd hosszú idő múltán Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter egy Kormányinfón elmondja, hogy már utasították az illetékeseket a beígért juttatások kifizetésére.) A választópolgár pedig már csak ilyen, ha valóságérzékelése tartósan és jelentősen eltér attól, amit mégoly rengeteg milliárdból is, de láttatni szeretnének vele, akkor a bizalma megbicsaklik, hajlamos lesz a szkepszisre. Ami a szituációtól függően szülhet különböző reakciókat („A négy-nullás vereség ellenére biztató volt a csapat játéka, és ha az első gólt nem kapjuk, hanem rúgjuk, biztosan más lett volna az eredmény” - gyorsan még egy sört a hűtőből!), de itt és most talán nem ezt kellene tesztelni. Mert az eredmény sajnos elég látványos, például az oltások esetében, ahol szintén „csak” a transzparencia, az őszinte, közérthető kommunikáció hiányzott. (Apropó: novemberben még a Szputnyik vakcina magyarországi gyártásáról is szó volt, hogy aztán a budapesti orosz nagykövetség kereskedelmi attaséja egy orosz tévének mondja el a múlt héten: az érintett magyar cég nem tudta implementálni a szükséges technológiát…) Most a fél ország tart az orosz és a kínai vakcináktól, ami enyhén szólva sem kívánatos állapot. (Hogy az ellenzék mennyire viselkedik felelősen ebben a helyzetben, az persze más kérdés.) De ne várjuk, hogy ettől majd a kormány arca egy kicsit is kisebb lesz. Nem más ez, mint egy jól fejlett hübrisz, a kevélység maga - az ősmagyar mondakör mellett talán nem ártana a görög mitológiát is tanulmányozni néha, mert ez minden esetben a főhős bukásának okozója. 

Desperádók balladája

Harcsabajszával olyan volt, mint egy B-kategóriás vadnyugati film desperádója. Marcona, tagbaszakadt, hosszú hajú macsó, megjegyeztük magunknak az ábrázatját. Haragudtunk is rá, gyerekek a negatív hősre, ahogy felbukkant a tévében. Kíméletlen fickó volt. Elsőnek ért oda a kipattanóra, és Gujdár mellett berúgta. Keserves vereség volt az, az argentinok ellen, hetvennyolcban. Törőt és Nyilasit kiállították. Világvége. Leopoldo Luque (1949–2021), a zord küllemű gólszerző világbajnoki címet ünnepelt a torna végén. Becsülettel és négy góllal vette ki a részét a nagy sikerből, a franciák elleni győztes találata szépségdíjat érdemelt. Képzelhetnénk, milyen boldog volt. Drámai tévedés! Tragédiák kísértették. Imádott öccse épp akkor halt meg autóbalesetben, egy barátjának meg elhurcolták a fivérét, csak a holttestét vetette partra a víz. A házigazda katonai junta mindenáron sikert akart. Focisikert. Videla tábornok két évvel azelőtt, puccsal ragadta magához a hatalmat. Rendszere, a „Nemzeti Újjászervezés Folyamata” rettenetes példa az állami terrorizmusra, piszkos háborúként tartja számon a döbbent utókor. A vébé alatt a Buenos Aires-i Haditengerészeti Műszaki Főiskolán berendezett internálótábor foglyai hallották a tömeg moraját a közeli stadionból. Rangos sportesemény a horogkeresztes berlini olimpia (1936) óta nem szolgálta ilyen gyalázatosan gyilkos diktatúra propagandáját. Akaratlanul bár, de az argentin focisták az elnyomó rezsim eleven reklámfigurái lettek. Nem volt választásuk (ellentétben a címvédő nyugatnémet csapat tagjaival, akik szabadnapjukon önszántukból találkoztak az Argentínában élő Hans-Ulrich Rudel Luftwaffe-veteránnal és náci ikonnal). Félhettek is a huszonéves fiúk, ha azzal biztatta őket láncdohányos mesteredzőjük: ez nem háború, csak játék, senki sem hal meg a végén. César Luis Menotti cigarettázott a kispadon, a pálya lejtett a hazaiaknak. Legendák keringenek, hogyan vesztegettek meg játékvezetőt, ellenfelet. A döntőbe jutáshoz legalább négy góllal kellett győzniük Peru ellen, és tessék: sima 6-0 lett a vége. Ha Videla ünnepelni akart, ünnepelt is. A harcsabajszút többé nem láttuk. Amikor a következő, a nyolcvankettes vébén megint megvertek minket az argentinok, Kempes, Ardiles, Passarella ott loholt a pályán, de már más játszott középcsatárt. Odahaza ötszörös bajnok lett a River Platéval, 43 válogatott mérkőzésén 21 gólt szerzett, a Copa América gólkirálya is volt. Az ő helyére állt be csereként a nemzeti csapatba, életében először, Maradona. Luque mondta ki végül, amit fájdalmasan nehéz lehetett: nem büszke a hetvennyolcas sikerre, a diktatúra emléke sötét árnyat vet rá; azt a világbajnokságot nem lett volna szabad megrendezni. Karácsonykor derült ki, hogy koronavírusos, tüdőgyulladásban halt meg a múlt héten. Hetvenegy évet élt. Nagy sportembert gyászolunk. A westernben levett kalappal állnánk körül a fejfáját, egy nő felzokogna, a pap pedig azt mondaná: Isten a tanúja, te nem tartottál a banditákkal, Leopoldo. Nyugodj békében. 

Munka alapú szégyenünk

Szociálisan, mentálisan szétesőben az ország, olyan társadalmi légkör alakult ki, amelyben kizárólag az egyént teszik felelőssé sorsának rosszra fordulásáért. Ennek tipikus megnyilvánulása az úgynevezett munka alapú társadalom körüli közbeszéd. A társadalmak működését szabályozó legfontosabb tényező hajdanán a vallás volt, majd ezt a funkciót az ipari forradalom után fokozatosan átvette a munka. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. A rendszerváltás után először megszűnt a nagyipari munkásság, majd a munkásság létszáma fokozatosan csökkent, és gazdasági súlya is sokat veszített a korábbiakból. Egy modern gazdaság már nem elsősorban a munkán alapul, hanem az értékteremtő képességén. Ez viszont a tudásra épül, amely egyre nagyobb hozzáadott értéket képes termelni. A társadalom alapját annak szabályozott működése teremti meg, amelynek hiányában eluralkodik a káosz. A munka alapú társadalom kiötlői vélhetően úgy gondolták, ez találkozni fog a nagy tömegek értékeivel. Ennek van is realitása, hiszen az emberek sohasem szerették az „ügyeskedőket", "a spekulánsokat”, a munka nélkül meggazdagodottakat, vagy azokat, akik „lusták, a társadalom nyakán élősködnek”. De ha megnézzük a munka alapú társadalom összetevőit, árnyalódik a kép. A mindenki számára elérhető munka illúzió. Ha ez nem lehetséges piaci alapon, akkor az állam megteremti ennek feltételeit közmunka által. Ennek értékelése minden diszfunkciója ellenére azért nehéz kérdés, mert jelentősebb társadalmi csoportok számára ez az egyetlen megélhetési forrás. Romboló hatását látjuk, amikor egy munkavállaló és egy közmunkás egymás mellett dolgozik: ugyanazt a munkát végzik, de a közmunkás csak közmunkabért kap – pedig sokszor többet dolgozik. A közmunkának kicsi az értékteremtő képessége, és sokszor megfosztja az abban résztvevőket attól, hogy nagyobb értékű munkához jussanak. A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy aki nem rendelkezik munkaviszonnyal, azért kizárólag ő a felelős, ezért viselje minden következményét. És mi van azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek jelen lenni a munkaerő-piacon? Az üzenet világos: csak az számíthat a közösség támogatására, aki megérdemli. A munka alapú társadalom azt is jelenti, hogy annál jobb, minél korábban kezd dolgozni a gyerek. Ennek érdekében a tankötelezettség lecsökkent 16 évre. Ez sajnálatosan összecseng a nyomor szintjén, a szegénykultúra értékei szerint élő családok elvárásaival, miszerint a gyereknek minél hamarabb munkába kell állni, mert nem tudják eltartani, kell a bevétel a családi kasszába. Ez természetesen együtt jár a befejezetlen iskolai végzettséggel, sokszor a nyolc osztály hiányával. Vagyis a nyomor újratermelődése, mégpedig halmozott újratermelődése látható. Ezektől a gyermekektől a munka alapú társadalom elveszi az esélyt a legcsekélyebb mobilitástól is. Pedig tudjuk, hogy az általuk végzett munkának nagyon alacsony az értékteremtő képessége. És most tovább fokozódik a nyomás a korai munkavállalás előmozdítására. A fiatalokat megillető adókedvezmény bevezetése újabb eszköz ezen társadalmi csoport kasztosodásának elősegítésére. Szociális munkásként másképpen látjuk a világot, hiszen ismerjük azokat az életutakat, amelyek nem felelnek meg a munka alapú társadalom elvárásainak. Látjuk például, milyen emberfeletti küzdelmet folytatnak a több gyermekkel egyedül maradó anyák, akik száma egyre növekszik. Fizetni az albérletet, sorban állni bölcsődei férőhelyért, hozni-vinni a gyerekeket, rohanni a munkába, akár betegen is. („Ha sokat vagyok beteg, könnyen kirúgnak, de a táppénz is kevés, ezért még a beteg gyereket is elküldöm az iskolába, amiért mindenféle rossz anyának elmondanak, feljelentenek a gyámügyön” - mondja egy anya.)  Könnyen szétesnek családok, mert szétesett a társadalom is. Egy „közösségi társadalomban” működik a szolidaritás, ott minden ember egyformán fontos. Hova menekülnek az anyák? A telefonjaik tele vannak társkereső oldalakkal, néhány napos ismerkedés után költöznek oda, majd két hét múlva tovább, a másik kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok nem érzelmi kötődésből, hanem gazdasági kényszerből köttetnek. A társadalom pedig lenézően kezeli ezeket a sorsukért küzdő embereket, sok megalázást kell átélniük, pedig ők csak élni szeretnének és nevelni a gyermekeiket. És kapják a fenyegetéseket, hogy el fogják venni a gyermeküket, ha nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani számukra. Igen, ezek a gyermekek „rosszak”, hiányzik az életükből a biztonság, a kiszámíthatóság, a nyugalom. Az iskola nem tud mit kezdeni velük, ezért szívesebben látják őket a kapun kívül, és ezzel a sorsuk el is dőlt. A nyomorban élő lányoknál látjuk a korai „férjhezmenést” és a gyermekvállalást. Ma már találkozhatunk 12, 13 éves gyermekekkel, akik saját gyermekeiket tolják a babakocsiban. Nem azért szülnek ilyen korán, mert a szüleik ezt tanácsolták nekik, vagy mert tudatosan így tervezték meg az életüket, hanem a helyzetükből ez következik. Azt láttuk alig egy emberöltővel ezelőtt, hogy amikor jobban ment a családoknak, lecsökkent a gyermekvállalás, és később születtek meg a babák. Ezek olyan trendek, amelyek nem tudatos döntések eredményei. Ezekből látható, hogy a társadalomnak milyen nagy felelőssége van abban, hogyan alakulnak az emberi sorsok, milyenné válik az ország. Mert most „felelősségi” társadalmat látunk: mindenki maga felelős saját sorsának alakulásáért, annak megváltoztatásához nem kap megfelelő segítséget, esélyt. Mit jelent a munka alapú társadalom eszméjével szembeállított „segély alapú társadalom”? Azt biztosan nem, hogy segélyekből bárki képes legyen megélni, gyermeket nevelni. Ilyen helyzet hazánkban soha nem létezett. A családi pótlék, a gyes biztos bevételt jelent, de semmire nem elég. A segélyezés olyan mélyponton van, mit talán soha korábban. Magától a segély szótól is elborzadok, Illyés Gyula szavai jutnak eszembe: magyar, aki ”egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában…” A segély szó megalázó, sérti az emberi méltóságot. Ha valakit a közösség hozzásegít az emberhez méltó élethez, az nem segélyezés, hanem a közösség szolidaritásának kifejezése annak érdekében, hogy a másik képessé váljon megőrizni emberi mivoltát, és nem utolsó sorban munkaképességét. A munkaképesség megőrzése az egész közösség (társadalom) érdeke. A nyomor, a tartósan alacsony jövedelem olyan romboló hatással van bárkire, hogy abból akkor sincs kiút, ha később jobb idők jönnek. Naponta látjuk a kezeletlen, tartós betegségekben szenvedő, foghiányos, mentális zavarokkal küzdő embereket, akik minden esélyüket elvesztették a munkaerő-piaci megjelenésre. Már a társadalom is érzékelheti e problémák következményeit, az agresszió, családi, párkapcsolati erőszak növekedését, az intoleranciát, az életöröm hiányát, a kirekesztő megnyilvánulásokat, az irigységet, a kárörvendést, a másoknak való „beszólásokat”, a bódulatba menekülést, az előítéletek növekedését, a szolidaritás csökkenését. A felmérések is mutatják, hogy a magyar emberek Európa legboldogtalanabbjai közé tartoznak. Pedig most volna lehetőség egy igazi közösségi társadalom megvalósítására, amelyben a kirekesztés helyett a szolidaritás, az elfogadás, az esélyek kiegyenlítődése az úr, amelyben mindenki jobban érezné magát, ami büszkeséggel tölthetne el „magyari” mivoltunkban. Nagyon aktuális a XIII. Leo Pápa által 1891-ben kiadott Rerum Novarum, amely figyelmeztet az igazságos elosztására, az intézmények működésének javítására, az állampolgárok boldogulásának segítésére, mivel az államnak kötelessége a közjó előmozdítása. „És minél nagyobb jólétet eredményez a kormányzati bölcsesség, annál kevésbé szükséges a munkások jólétét külön, más utakon keresni.” És nem utolsó sorban azt üzeni, hogy „Az emberi méltóságot, amiről Isten rendelkezik, senki ember büntetlen meg nem sértheti.” Ez a munka alapú világ egy olyan „kulturális forradalom”, amelyet valamikor nagyon fogunk szégyellni, mert mi is cinkosai voltunk, és a következményeit unokáink is szenvedni fogják.