Előfizetés

Cenzúra

A nagyhatalmú techcégekkel szemben nemrég még a szólásszabadság rettenthetetlen védelmezőjének szerepét magára öltő Varga Judit igazságügyi miniszter csütörtökön egy pillanat alatt sutba dobta a maskaráját. A Facebook Ausztráliában teljesen letiltotta platformján a hírmegosztást, ám a tárcavezető nem egy erejét önkényesen fitogtató, magát törvények felettinek képzelő óriásvállalatot látott bele az esetbe, hanem egy elhibázott szabályozási kísérletet. A miniszter nyilvánvalóan az európai szinten hasonló regulációt szorgalmazó Momentumot akarta kárhoztatni, ám kritikájával önmagát leplezte le. Távol álljon tőlem, hogy Varga Judit hitelét firtassam, sőt meg kell jegyeznem: a miniszter-asszony, ha úgy nézzük, következetes. Amikor például decemberben a Facebookon nagy nyilvánosságot kapott posztban panaszkodott a Facebook cenzúrájára, akkor a "keresztény, konzervatív, jobboldali" vélemények állítólagos korlátozását kérte számon a közösségi oldalon. A hírközlés letiltása viszont - úgy tűnik - nem bűn a szemében, ami egyúttal jól illusztrálja az egész kormány attitűdjét a kritikus sajtóhoz. Alighanem a médiához való hozzáállásra vezethető vissza az is, hogy az igazságügyi miniszter oly vehemens kirohanást intézett a Momentum javaslata ellen. A küszöbön álló ausztrál szabályozás európai gyakorlatba ültetése veszélyes lenne az Orbán-kormányra nézve, hiszen a médiaszolgáltatók közvetlen támogatására kötelezné a techcégeket. Mindez megerősítené a kiadók anyagi helyzetét, a szerkesztőségek önállóságát, csorbítva a hatalmas hirdetési pénzek felett diszponáló állam befolyását. Márpedig Varga Juditot nem zavarja a cenzúra, a kormánynak kevésbé kiszolgáltatott sajtó gondolata viszont annál inkább.  

Az átpolitizált vakcinák hete

Azt állította Orbán Viktor (a Visegrádi Négyek krakkói csúcstalálkozóján), hogy „egyfajta vakcina van: az, amelyik gyorsan és hatékonyan meggyógyítja az embereket”. Átpolitizálni ezt a kérdést, amikor emberek életéről van szó, felelőtlenség. Ezzel szemben a tény az, hogy a vakcina nem gyógyít, hanem megakadályozza a betegség kialakulását, viszont nem egyfajta van belőle, hanem több. Ezek hatásmechanizmusa és hatásfoka is különbözik, csakúgy, mint az, hogy bizonyos korcsoportban vagy betegségek mellett alkalmazhatók-e. Ráadásul létezik olyan vakcina is, amely elkészült ugyan, de nem vált be. Ezért az orosz és a kínai barátokkal átpolitizálni a kérdést nem biztos, hogy a legfelelősebb politika. Azt állította a miniszterelnök (napirend előtti parlamenti felszólalásában a vakcina-beszerzésekről), hogy „aligha engedhetnénk meg magunknak, hogy amivel magyarokat oltanak a Vajdaságban, az ne legyen elérhető nálunk, Magyarországon. Ezért vásároltunk magunknak a nyugati mellé orosz és kínai vakcinát is”. Ezzel szemben a tény az, hogy az oltóanyag beszerzése és az oltások beadása semmiképpen sem nemzetiségi hovatartozás kérdése. Egyetlen kérdés van csak: az, hogy szabad és szükséges-e átugrani az általánosan elfogadott engedélyeztetési szabályokat, vagy sem. A szerb kormány, amely nem kap vakcinát az EU-tól, érthetően úgy döntött, hogy igen, a magyar kormány pedig kevésbé érthető módon követte a szerbeket. De közben ne a vajdasági magyarokkal takarózzon. Azt állította továbbá Orbán (ugyanott): „azt már elértük, hogy mi, magyarok május végéig 3,5 millió emberrel többet tudunk beoltani, mint egy hasonló méretű európai uniós ország, amely csak a nyugati vakcinákra támaszkodik”. Ezzel szemben a tény csak az, hogy e pillanatban ennyivel több vakcinát rendeltünk, mint a többi európai uniós ország. Május végéig azonban az Európai Unió által szétosztott oltóanyagokból is jóval több lesz. A Pfizer például ezen a héten már növelte a leszállított mennyiséget, és a jövő héttől heti 5 millió adagot küld az Európai Uniónak, ami május végéig (minimum) 70 millió dózis lesz, ebből pedig Magyarországra másfél millió jut. Május végére tehát már az lesz a kérdés, akarják-e a magyarok az oltást. És vajon melyiket? Azt is állította Orbán (ugyancsak a Parlamentben), hogy megkezdték a 13. havi nyugdíj első részletének kiutalását. „Ez jól mutatja, hogy a mai válságkezelés természete, rendezőelve és logikája más, mint amit 2010 előtt alkalmaztak Magyarországon. A mi válságkezelésünk nemzeti jellegű, nem a magyar emberekkel fizetteti meg a válság árát”. Ezzel szemben a tény az, hogy nem az orbáni válságkezelés más, hanem az európai. 2008-2009-ben ugyanis Magyarország csak azzal a feltétellel jutott hitelekhez, hogy csökkenti kiadásait, ezért kellett visszavonni a 13-ik havi nyugdíjat. Most ellenben az Európai Unió mindenkit költekezésre biztat, és nem véletlen, hogy a „nemzeti jellegű” Orbán-kormány alatt az ország jobban el van adósodva, mint Gyurcsány, majd Bajnai alatt volt. És ez még inkább így lesz. Nemzeti jelleggel. 

A kormány eljátszotta a bizalmunkat

Az elmúlt tíz év kormányzati szlogenjeinek, reklámjainak két típusát- a félelmet és bizonytalanságot keltőt, valamint a bizalmat erősítőt – különböztethetjük meg. Az első típusba sorolhatjuk a nem létező ellenséggel harcoló, a másodikba a kormányt és a kormánypártot erősnek, minden problémát megoldónak mutató szlogeneket és reklámokat. Az utóbbiak közül itt van mindjárt a Covid-járvánnyal összefüggő két jelmondat: „Minden élet számít” és „Együtt újra sikerülhet”. Tegyük félre a kormánnyal szemben esetleg kialakult ellenszenvünket, és próbáljuk meg elhinni, hogy amit hirdetnek, azt ezúttal komolyan is gondolják. A kételkedés jogával élve azonban akkor is elgondolkodhatunk azon, hogy van-e alapjuk a kinyilatkoztatásoknak. Igazolják-e vagy cáfolják a halálozási adatok – e hét csütörtökjén már 14 ezer fölött járt a járványban elhunytak száma –, hogy a kormány működőképes egészségügyi rendszerrel, helyesen és időben meghozott intézkedésekkel lépett fel a vírussal szemben? A megélt tapasztalatok és pártatlan híradások alapján kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy nem. Elég sokáig tartott, amíg rájöttek, hogy hiába él valaki a tízparancsolat szerint (ahogy Kásler Miklós fogalmazott miniszteri krédójában), a Covid nem válogat. Hasztalan volt az ima, a sírás, hiába káromoltunk mi, férfiak (Babits után szabadon), a nemzeti konzultáción megszületett eredmény (vagy tán az új nemzeti nagytőkések követelése?) – miszerint a gazdaságot működtetni kell – maradt a kormányzati döntések alapja. És persze minden kormányzati lépésben ott szerepelt az az Orbáni kinyilatkoztatás, amely az elmúlt tíz évben kibontakozott szociális válságot is előidézte: „nincs ingyen ebéd”. A Covid felerősítette azt a korábban is ismert tényt, hogy a legnagyobb hiányosságok a humánerőforrások terén mutatkoznak. Ezért is jár többszörös köszönet, valamint anyagi elismerés mindenkinek, aki ma a hazai egészségügyben dolgozik. Mégis, sokan lehetünk ma olyanok, akik megtapasztalták, hogy a kellő létszámban rendelkezésre álló, felkészült személyzet hiánya miatt a covidosok mellett minimálisra redukálódott az egyéb betegségekkel küzdők ellátása, rehabilitációja, ahogy a covidosok utógondozása is. Azt sem túlzás kijelenteni: mentsen meg mindenkit a jó egészsége és a szerencséje attól, hogy sürgősségi ellátásra szoruljon. Főleg, ha területileg egy kisvárosi kórház annak a helyszíne. Magam is megtapasztaltam, hogy milyen is ez egy nem átlagos betegforgalmi napon. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem mentővel vitettem magam a helyszínre, ahová aztán ötpercenként érkezett a többi beteg. Mondhattam én a betegfelvételnél, hogy mi a panaszom: több órás – zárt térben történő – várakozás után sem kerültem sora, mert a vizsgálóba megállás nélkül azokat vitték be, akik nem „lábon” érkeztek. Amikor megkérdeztem, mikorra várható, hogy megvizsgálnak, azt a választ kaptam – persze csak úgy ránézésre –, hogy én jobb állapotban vagyok, mint a többiek. Természetesen végül ellátatlanul hagytam el a sürgősségit. Néhány nap múlva pedig egy diagnosztikai központban, immár a saját költségemen kiderítették, hogy miért zsibbad a baloldalam, és miért vált szinte élettelenné a bal kezem. A majdnem végzetessé váló egészségügyi problémámhoz az az általam korábban nem ismert tény is hozzájárult, hogy egy egytől tízig terjedő skálán nekem kellett megmondanom,  milyennek ítélem meg az állapotom súlyosságát. Lehet, hogy ez a sürgősségin a protokoll része, de nonszensz, hogy valakit ez alapján soroljanak be az ellátási rendbe. A keservesen megtapasztalt példa is igazolhatja, hogy a kormányzat milyen hanyagul kezelte az egészségügyben a humánerőforrás biztosítását. Egyébként a kormányzó párt az Orbán-kormány humánerőforrásával sem dicsekedhet, és a Covid idején ez különösen szembetűnő. Jól érzékelhető, hogy elképesztő mértékben felcserélődtek a kormánytagok szerepei. Az egészségüggyel is megbízott miniszter magyarságkutatással, a külgazdasági- és külügyminiszter vakcina beszerzéssel foglalkozik, de az utóbbi dönthet a beszerzett vakcina hazai kipróbálásáról is, miközben a családügyi miniszter életvezetési tanácsokat osztogat videóklipekben, a kommunikációért felelős miniszter pedig az állampolgárok személyes adatait gyűjti össze. Eközben senki sem figyel arra a miniszterelnök által sokat hangoztatott kijelentésre, hogy „Együtt újra sikerülhet.” Ki tartozik ebbe az „együtt-be”? Az ellenzék is? Az a több mint 57 ezer honfitársunk is, akik megszegték a kijárási tilalmat, és a maszkviselés szabályait? Azok a vendéglátásban, turizmusban dolgozók is, akik elégedetlenségüknek adnak hangot a korlátozások miatt, és azok a honfitársaink is, akik nem regisztrálnak, de oltást szeretnének kapni? Esetleg azok is, akik választani szeretnének az oltóanyagok közül? Azt jól érzékeltük, hogy a miniszterelnököt nem különösebben érdekli, mit kér és javasol az ellenzék a válság enyhítésével összefüggésben. Hiába figyelmeztetik arra az általa – 2010 óta – ugyancsak sokat elmondott szlogenre, hogy „Senkit sem hagyunk az út szélén”. Sajnos sokan kerültek kilátástalannak mondható helyzetbe. Szinte valamennyi társadalmi réteget – eltérő mértékben ugyan – érinti a rosszul kezelt válság. Vannak, akik nyomorognak, vannak, akik a tartalékaikat kezdik felélni. Persze vannak, akik most is fürdenek az állami pénzesőben, igazolva a kormányzópárt egyik korábbi választási jelszavát: „Csak a Fidesz!”. Csoda-e, hogy nincs bizalom a kormánnyal, a kormányfővel, az operatív törzset naponként megjelenítőkkel, az értelmetlennek tűnő regisztrációval, az európai hatóságok által nem vizsgált vakcinákkal szemben? Nincs bizalom, csak kétségek vannak és bizonytalanság, körülvesz minket az elveszettség érzése, a szorongás. A szerző szociológus