Előfizetés

Klubrádió, ostrom alatt

Nem érdemes sokadjára elmesélni a Klubrádió ostromának, az ismétlődő támadásoknak, jogi csűrcsavaroknak egész történetét. Felesleges komolyan vitázni a nyakát behúzó kormány mentegetőzésével, miszerint nekik aztán semmi közük a rádió kálváriájához. Hiszen csak a törvényt alkották meg és tömték be gondos módosítgatásokkal a lukakat, amelyeken át a Klubrádió kimenekülhetne a karmaikból. Hiszen csak a döntést hozó Médiatanács összes tagját delegálták. Komolyabb rablóbandák esetén nem a rablóvezér tör be a házadba, hanem a beosztott banditák. A részletek helyett elég egyetlen kérdés. Tegye fel a kezét, aki komolyan gondolja, hogy egy ilyen, tudhatóan nagy hazai és nemzetközi botrányt kiváltó ügyről Orbánnak senki nem szól előre. Ne alázzuk meg a Médiatanács tagjait azzal, hogy idiótának nézzük őket! Elképzelhető, hogy mindez Orbán tudomása, egyetértése, sőt szándéka nélkül történik? Hogy ő csak az újságban olvassa, és álmélkodik: nahát, mik vannak, és hogy kell vigyázni! Jó, hárman letehetik a kezüket. Gulyás miniszter, aki a kormányszóvivőin a szokott ártatlan bociszemekkel jelenti ki, hogy nekik aztán semmi közük nincs semmihez. Kovács Zoltán államtitkár a sok külföldi berzenkedőt oktatja ki angolul a szerinte teljesen jogszerű döntésről: „ezt hívják jogállamiságnak”. (Hogyne. A cunamit meg normális időjárásnak, a mérgesgombát ízletes ebédnek.) És persze a királyi rádió pénteki műsorvezetője, akinek eszébe sem jut erről kérdezni a miniszterelnököt. Minek, ha egyszer nincs köze hozzá! Az igazi kérdés nem az, hogy miért hazudoznak. Hanem az, miért csinálták. Mit várnak a minden politikai logikát nélkülöző lépéstől, amely csak botrányt vált ki, de nem remélhető tőle, hogy akár egyetlen Klubrádió hallgató most majd a kormányra szavaz? Három ok feltételezhető, valószínűleg mindegyikből van benne egy kicsi. Az egyik a sima pánikreakció. A biztos választási győzelem megkérdőjeleződött, az ellenzék előzni látszik. Ilyenkor van hajlam a csapkodásra, a saját tábort nyugtató erőfitogtatásra. A másik rosszabb: egy újabb általános offenzíva első lépéséről, főpróbájáról van szó. Ha csak kiabálás van, de sikerül végigcsinálniuk, akkor jöhet a többi, még független orgánum ledózerolása. 2010 után is a Klubrádió volt az első, amelyen próbálgatták a körmeiket. Aztán jött a többi, az Origótól a Népszabadságon át a közmédia gyarmatosításáig, KESMA-ig, Indexig. A harmadik a gazdasági és egészségügyi válság kibontakozásától való félelem. Többet tudnak, mint mi. Tarthatnak olyan rossz adatoktól, amelyekről nem szabad túl sok hírnek kiszivárognia. Ehhez minden lyukat be kell tömni, még azt is, amit a Klubrádió jelent. Úgy látszik, a mi történelmünkben időnként sor kerül egy-egy rádiós ostromra. Véresebb időkben fegyverrel, most, a már több támadást kivédő Klubrádióval szemben jogi trükkökkel.  Az 1944. március 19-én a bevonuló németek első dolga volt, hogy még hajnalban megszállják a rádió épületét. Minden egyes mikrofon mellé egy fegyveres katonát állítottak. Elég kár, hogy ebben az elpuhult, mimózaérzékenységű világban az ilyen őszinte, férfias lépésektől már mindenki repülősóért kiáltana. Akkor bezzeg még működött – daliás idők -, így aztán a rádióból három napig meg sem lehetett tudni: itt vannak a németek. Ezen csöppet sem csodálkozunk: ugyan melyik kormányzati malőrről értesülünk ma az állami rádióból, tévéből? Ha csak ők volnának, akár meg is esküdhetnénk, hogy pl. Rogán szerényen, de elégedetten éldegél spórolós asszonykája oldalán. Most mondják meg, hát nem lennénk boldogabbak? Akkor rendelkeztek arról is, hogy a zsidó tulajdonosoknak be kell szolgáltatniuk a vevőkészülékeiket. Ez is haladó hagyomány: a hatalomnak gyanús csoportok rádiózásának megnehezítése. A túlinformáltságtól óvták a rádióhallgatókat a nyilasok is. Hatalomátvételük után azonnal elfoglalták a rádiót, és letartóztatták néhány vezetőjét. Hátha a szóból nem értenének. Menekülnie kellett még a bemondónak is, aki beolvasta Horthy nyilatkozatát a háborúból való kiugrás kísérletéről. Majd lecsukták azokat, akik titokban egy alternatív kis stúdiót hoztak létre. 1956-ban fordult a szereposztás. Akkor a rádiót ostromlók akartak szabadabb és sokszínűbb híradást. Most a Klubrádiót politikai ostrom alatt alatt tartók éppen ezt akarják megakadályozni. Nem lehet egy panaszszavunk sem. Hiszen már nem küldenek katonát a mikrofonok mellé, nem kobozzák el a készülékeket a másodrendű állampolgároktól (épp csak nem azon hallgathatjuk, amit szeretnénk). És lecsukta a Klubrádió vezetőit valaki, vagy kellett menekülniük a bemondóiknak? Ugye, hogy nem? Pedig igény volna rá. Az egyik kormányhívő online lapocska így ujjong: „Végre! Vége a Klubrádiónak! Elő a pezsgővel!” És most, amikor a klubrádiósok alternatív megoldásként az interneten folytatják, tán elhurcolták őket, mint az egykori rádiós alternatívát keresőket? Akkor meg ne tessék sivalkodni! Vagy mégis, mert az említett portál erre biztat: „Lehet sivalkodni, tüntetgetni, kit érdekel?” Nem könnyű kiigazodni: most akkor sivalkodjunk, vagy ne? Talán ez lehet az ügyben az egyetlen kifogásunk. 

Adathalászat

Azt mondják, az adat az új arany (olaj, Bitcoin, kinek hogy). És tényleg: önmagában a létezése egyiknek sem ér semmit – különösen a Bitcoin esetében látványos ez: a kriptovaluta a lényegét tekintve egyesek és nullák sorozata –, csak a megfelelően feldolgozott és kiszerelt formájukat lehet vagyonokra váltani. A magyar állam, akár a múlt század elején egy-egy texasi legelőtulajdonos, felmérhetetlen értékű vagyonon ücsörög – ami amott olaj volt, emitt adat, de mindkettőből sok pénz csiholható. A szóban forgó adatok de jure tulajdonosai az állampolgárok, de facto viszont a kormány akar rendelkezni velük: egy erre felhatalmazott kormányszerv fogja megmondani, ki, mihez és mennyiért férhet hozzá a közös adatkincsből. Nekünk pedig abban kellene bíznunk – hiszen kimondva vagy kimondatlanul a közvagyont érintő összes törvénykezési aktusnak ez az alapja –, hogy a hatalom a közjót (és nem magán- illetve politikai érdekeket) szolgálva alakítja majd ki az adatgazdálkodás szervezetét és részletszabályait. A törvényszöveg a volt és a jelenlegi adatvédelmi főember szerint is alapvetően rendben van, azt pedig sem ők, sem a polgárok nem tudhatják, mi lesz majd a végrehajtási rendelet(ek)ben. Csakhogy láttuk már a gyakorlatban, milyen az, amikor egy közjószágot egy állami ügynökség/hatóság, illetve egy melléje rendelt, kizárólag a kormányfőhöz lojális grémium kezel. A tévé- és rádiófrekvenciák e tekintetben nem sokban különböznek a közadatoktól. Az pedig, hogy az NMHH és a Médiatanács mennyire pártatlan, közjó-fókuszú gazdája ezeknek a javaknak, pontosan nyomon követhető a Klubrádió, a Civil rádió és az összes többi, nem kormányhíreket sugárzó közéleti adó egyforma sorsán. Ha kíváncsiak vagyunk, miért központosítja a kormányzat egy újabb közvagyon-elem elosztását törvényileg, kiindulhatunk a törvényszöveg indoklásából, de támaszkodhatunk az elmúlt tíz év tapasztalatára is. Az előbbi esetben nincs ok aggodalomra – az utóbbiban a nemzeti adatvagyonra már most keresztet vethetünk.  

Az utolsó morzsáig

Mint az elfolyó víz, olyan az orbáni hatalom. Úgy terül szét, szivárog be mindenhová. Elsőként a piacot igazította kézhez, utána jött az államigazgatás átállítása, majd sorban a többi. De ez sem elég. Minden (is) kell. Főként az, ami még itt sincs. Az unió pénze. A helyreállítási alap 2500 milliárdja, az új hét éves ciklus 11 ezer milliárdja. Bődületesen sok pénz még Fidesz mértékkel nézve is. Ők pedig szeretnének megvédeni minket attól, hogy megszédüljünk a sok pénztől, és rossz vágányra álljunk át, ami a libernyákos romlás felé, a meleg mesekönyvek stadion nélküli világába vinne gyorsan zakatolva. Majd ők döntenek és költenek helyettünk. Az Európai Parlament a maga nagy mamut módján érzékelte is a veszélyt és belevette a helyreállítási alapról szóló határozatába, hogy a kormányok azt csak a helyi érdekeket és igényeket a felső hatalomnál sokkal jobban ismerő önkormányzatokkal egyeztetve költhetik el. Jó, nem az egészet, de a nagy részét. A fővárosi önkormányzat a választás óta módszeresen lobbizott és szervezkedett ezért, tudván tudva, hogy az orbáni hatalom az asztalról lehulló morzsákat is elsepri majd előle. Szerencséjére az Európa boldogabbik felén lévő városok is úgy vélik, ők jobb célokra, hatékonyabban használnák fel az uniós támogatásokat, mint a felülről szerteszét nézegető politikusaik. Összeálltak és együtt nyomták ebbe az irányba az uniós mamutgépezetet. Ha nehezen is, de az Európai Parlament megszavazta, hogy a kormányoknak egyeztetniük kell a helyhatóságokkal a források felhasználásáról. Az Orbán-kabinet készült erre, és már novemberben benyújtott egy minden részletet nélkülöző sajtpapírt arról, mire költenék a 2500 milliárdot. Most pedig azt sulykolja Brüsszelben, hogy már 15 ezer szakemberrel egyeztetett erről. Csak éppen itthon senki nem találkozott eggyel sem közülük. Sem Karácsony Gergely, sem az önkormányzati szövetségek vezetői. Ha az unió egy kicsit is komolyan veszi magát – azért erre ne fogadjunk túl nagy tétekben –, akkor az így összeállított, az önkormányzatokat és a jogszabályi kötelezést semmibevevő végleges projektlistát nem fogadja el Magyarországtól. Ha így lenne, akkor nem jönne a pénz, és a kivérzett gazdaság a földön maradna még egy ideig. És ez aligha lenne jó bárkinek is. De nem jobb a helyzet a hét éves ciklus forrásaival sem, amelyekből alig 5 milliárdot szánnának fővárosi projektekre, mármint olyanokra, amit nem állami cég irányít. Az ellenzéki városok sem remélhetnek kedvezőbb elbánást. A lényeg: egyetlen fillér se legyen elkölthető nélkülük. Az sem, ami éppenséggel nem tőlük és nem is az uniótól jön, hanem egy cég adja. Főként, ha alkalmatlannak tartott libernyák önkormányzata van a településnek. Jó példa erre Göd, amelyet egyetlen jól irányzott csapással kiemelt gazdasági övezetté nyilvánítottak, ami lehetővé teszi az ott megtelepedett Samsung adójának elvonását. Csak remélhetjük, hogy a mesékben mégis van egy szemernyi igazság és a nagyravágyó halász a pereputtyával együtt visszakerül oda, ahonnan jött: az eceteshordóba.