Előfizetés

Üzenetek

Egy hete még azt mondta Orbán Viktor, hogy mindjárt megkonzultálják velünk, a vírusügyi szakértőnek kiképzett magyar közvéleménnyel, hogy akarunk-e a vesztünkbe rohanni és feloldani a járványügyi korlátozásokat, vagy rábízzuk a döntést nálunk szerényebb és hozzáértőbb emberekre – mondjuk például őrá. Hiszen ő tudja előre, hogy mire a húsvéti nyulak tojásokat raknak a bokor alá, addigra lehet engedni a szigorból. Feltételezhetnénk, hogy egy Áder János nevű régi csapattagot is értesít az ország életét alapjaiban meghatározó döntésekről, de azért ez nem biztos: hiszen a köztársasági elnök szerdán már májusi nyitásról beszélt egy lengyelországi konferencia után, miközben a közép-kelet- európai turizmus nyári fellendüléséről álmodozott. Ám ennyi optimizmus láttán még az össze-vissza dátumozás ellenére is adódik a kérdés: ha máskor olyan pontosan segíti aláírásaival a kormány lépéseit jó elnökünk, miért szorítkozott eddig egy mélabús és pezsgő nélküli újévi köszöntőre és egy podcast interjúra a járvány ügyében? Igen, ilyen korszerű elnökünk van, internetes, mobilon is hallgatható beszélgetéseket készít. Hogy miért pont riporterként vezeti le a rengeteg napi munka fáradalmait, nem tudni, de az például biztos, hogy a január végén az ország Szlávik Jánosával készített interjúban komoly titkokat fedett fel: feleségével együtt ő is regisztrált a védőoltásra. Ezek voltak a magyar köztársasági elnök járványügyi megszólalásai, miközben százezrek betegek, ezrek halnak. Egy másik elnök egyszer azt mondta: „azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen, ... akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre”. A mai Magyarországon, különösen a járványban most is sokan védtelenek és esélytelenek. Megérdemelnének egy jelképesen feléjük nyújtott kezet. Göncz Árpád már nem tud nekik segíteni. 

Cinizmus

Tévék sötétültek, rádiók némultak el, hírportálok függesztették fel a tájékoztatást szerdán Lengyelországban – és voltak, akik ünnepeltek. A kormánypárti wPolityce portál még összeállítást is közölt olyan közösségi médiás bejegyezésekből, amelyek azt kívánták, hogy a reklámadó tervezete elleni protest örökké tartson. „A tiltakozás nagyszerű formája. Folytassák!” – fogalmazott a Twitteren maga a wPolityce főszerkesztője, Marzena Nykiel. Nyilván lehet védeni, hogy csak viccelt és ironizált, ám posztja ettől nem lesz kevésbé elszomorító. A független sajtó látja a közelgő vérpadot, a kormány egyes szimpatizánsai pedig csak gúnyolódnak a helyzeten… Tudjuk, hogy a lengyel média egyáltalán nem vészmadárkodik, amikor a bőrét félti. Mi, magyarok már megtapasztaltuk, ők meg látják az itteni példát, ahogyan az Orbán-kormány gazdasági eszközökkel és jogszabályokkal legyengíti a kritikus sajtót, a holdudvar felvásárolja vagy megszünteti a kiadókat, miközben a baráti szerkesztőségeket állami hirdetésekkel hizlalják fel. Úgy látszik azonban, a lengyel kormányoldal nemcsak a reklámadó ötletét importálta, hanem azt a mérhetetlen cinizmust is, ahogyan a magyar kormánypárti megmondóemberek értelmezik az eseményeket. A tiltakozás nem a sajtószabadságról szól – állítja például a wPolityce. Esetleg később majd azt mondják, hogy a legkelendőbb politikai napilap, a Gazeta Wyborcza piaci okokból szűnt meg, vagy azt, hogy a legolvasottabb hírportál, az Onet szerkesztőségét cserben hagyta a tulajdonos... Az egészben nem az az igazán elkeserítő, hogy egyes kormányok el akarják némítani a kritikus hangokat, hanem az, hogy ehhez támogatóik egy részét is cinkossá tudják tenni. Meg tudják győzni őket arról, hogy igazából nincs szükség független sajtóra, nincs szükség ellenzékre, sőt nincs szükség arra sem, hogy bárki számon kérje a hibákat, mulasztásokat és disznóságokat. El tudják hitetni velük, hogy a kormány mindent a lehető legjobban csinál, a bírálatok pedig kizárólag a háttérben ármánykodó, megfoghatatlan idegen erők érdekeit szolgálják. 

A polgárt ütik

A települési önkormányzatok most is, akárcsak minden esztendőben azon törhetik a fejüket, hogy képesek-e elkészíteni a törvény által előírt határidőre az idei költségvetésüket, amelyet aztán a rendkívüli helyzetre való tekintettel nem a testületeknek, hanem a polgármestereknek egymagukban kell jóváhagyniuk. A nagy kérdés azonban mégsem ez, hanem az, hogy ez a feladat egyáltalán megoldható-e. Hiszen a tavalyi nyárelőn elfogadott központi büdzsé legfőbb jellemzője manapság nem más, mint hogy az évszám kivételével már egyetlen adat sem stimmel benne. Használhatatlan, betarthatatlan. 2020 őszén a kormány házatájáról még olyan szirénhangok is hallatszottak, hogy a helyhatóságoknak ezzel nem kell törődniük, mert a szokatlan körülményekre való tekintettel – szerény határok között ugyan, de – kivételesen még akár el is adósodhatnak. A Pénzügyminisztériumban ugyanakkor egyesek némi morgás közepette fogadták az enyhítést, mert élénken élt az emlékezetükben a 2010-es évek eleje: akkor az önkormányzatok gazdálkodása oly mértékben fenntarthatatlanná vált, hogy végülis összesen 1400 milliárd forintos adósságkonszolidációra kényszerült a kormány. De a költségvetési pénzekkel való felelőtlen gazdálkodás abban az időszakban korántsem a települések mindegyikét jellemezte. A még mai szemmel is hatalmas összeget az önkormányzatoknak csak egy része költötte el kellő fedezet nélkül. Akadtak olyanok is, amelyek arra hivatkoztak, hogy nagyobb fejlesztésekre tartalékolnak, és míg annak az ideje elérkezik, addig is pénzintézeti tevékenységbe fognak – ami nem volt feladatuk, és nem is értettek hozzá. Az eladósodás okát azonban senki sem vizsgálta meg alaposan, okozóit  soha nem vonták felelősségre. Pedig ha ez megtörtént volna, akkor most – az önkormányzatok módszeres kivéreztetése kapcsán – aligha hivatkozhatna egyetemlegesen arra a kormány, hogy a helyhatóságokra még a saját települési adóik beszedését sem lehet rábízni. A teljes pénzügyi függőség megteremtésének célja nem más, mint a helyi politizálás megszüntetése és a központi akarat szolgai végrehajtásának kikényszerítése. A gépjármű-bevételek elvonása, az idegenforgalmi adó felfüggesztése, a parkolás ingyenessé tétele, a helyi iparűzési adó megfelezése után – ismételten a járványhelyzetre hivatkozva – 2021-ben a helyi és települési adók mértékének emelését is megtiltották. Ne feledjük, az állampolgárok és a vállalkozások mindennek természetesen örülnek. Az már kevésbé tudatosul bennük, hogy a végülis elmaradó adóemelések révén az önkormányzatok az önhibájukon kívül bekövetkező deficit tátongó lyukait próbálták volna betömködni. Vajon tudatában voltak-e az adóstoppártiak, hogy az önkormányzati működési kiadások 80-85 százaléka bérköltség? A helyhatóságra mért csapás kárvallottjai a helyi polgárok, politikai hovatartozástól függetlenül.  Lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki ezek után képes hiteles költségvetést készíteni. A nem kötelező feladatok elmaradnak. A kormányzati lojalitás díjazása azonban korántsem.