Előfizetés

Furcsa titkok

Ha nem merül fel az ötlet: megírni, hogy a világ fontos állam- és kormányfőinek dolgozószobájában milyen festmények, képek, műtárgyak találhatók, sosem tudjuk meg, hogy Magyarországon ez is titok. Azt elárulta a köztársasági elnöki hivatal, hogy Áder János 4 db. XIX. századi olajfestményre pillanthatott fel, amikor kételyek merültek fel benne 2012-ben, és előzetes normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a választási törvényt. Konkrétumokat azonban nem tudhattunk meg, így azt sem, hogy Munkácsy-, Madarász Viktor-, vagy Benczúr Gyula-képre nézett-e a köztársasági elnök, mielőtt aláírta a társadalombiztosítás szigorításáról szóló szégyenteljes törvényt; vajon Barabás Miklós, Paál László, vagy Szinyei színei varázsolták-e el, miközben eldöntötte, hogy megfontolásra sem érdemes a kulturális törvénycsomag, amely biztosítja a kultúrharc feltételeit. Az igazi rejtély azonban a miniszterelnöki dolgozószoba fala. Hiába érdeklődtünk, nem kaptunk választ arra, hogy Orbán Viktor Csók István Árvák-ját vizslatta-e, amikor eszébe jutott, hogy itt az ideje az alaptörvényben rögzíteni: az anya nő, az apa férfi; miközben az örökbefogadást egyedülállók, egynemű párok számára ellehetetlenítő törvénymódosítást kell elfogadtatni. Titok, hogy egy garázsvásáron beszerzett akvarell alatt ülve dönt-e az oltási tervről, vagy a bolhapiac aszfaltjáról vásárolt Scheiber Hugó-, Ámos Imre- esetleg Kádár Béla-alkotást mustrált-e, amikor a dolgozó emberek egyenes testtartására gondolt. De jól van ez így. A kíváncsiságot legyőzheti a képzelőerő. Elvégre a tények ismeretében nem fantáziálhatnánk arról sem, hogy az 1963-ban született magyar kormányfő vajon az Oltalom egyik óvodásának krikszkrakszain révedezett-e gyermek- és fiatalkorán, és idézte fel emlékeit azokról az időkről, midőn Budapest utcáin harcolt a jogállamiságért.  

Barátok közt

Valamit nagyon elronthatott szegény Putyin, amikor csak félmunkát végezve mérgezte meg ellenzéki ellenlábasát, Navalnijt. A számára veszélyes politikus életben maradt, bár elfogadhatónak látszik az orosz elnök védekező támadása; csak nem képzelik, mondta magabiztosan, hogy ha ő végezni akart volna Navalnijjal, akkor az nem sikerül. Lássuk be: van ebben valami, de ha mást nem is, azt levonhatjuk ebből a mondatból, hogy a gyilkosságok terén rendelkezik némi rutinnal. Akárhogy is: Navalnij életben van, és lehetősége nyílt arra, hogy dokumentumfilmet készítsen Vlagyimir mesés krími birtokáról, amely szintén – ha tudják, mire utalok – majd’ angyalföldnyi területen terül el. A film bemutatása jó kis indulatokat váltott ki Oroszországban; jó pár nap eltelt, mire előállt egy barát, bizonyos Arkagyij Rotenburg, hogy az a birtok bizony az övé, és nem Putyiné. Szóval van ennek a Putyin fiúnak még tanulnivalója, akár magyar kollégájától is. Magyarország első számú emberének barátai már a hivatalba lépésének kezdetétől az üzleti élet szerves részeivé váltak, és miközben miniszterelnökük híres puritanizmusával épp hogy csendesen megélt a jövedelméből, ők - mert hát itt nem egy Rotenburg van – egyre gazdagabbá váltak. Nem állítom, hogy mindegyiküknek 400 milliárd forintnyi vagyona van, ilyen magasságokba csak a legbarát, Mészáros Lőrinc jutott el, még a „volt idő, amikor nem volt barát” Csányi Sándor OTP vezért is magasan veri (393 milliárd), de azért az nyugodtan elmondható: megéri a miniszterelnök közelében lenni. Vagy olyan politikus közelségében, akit megbecsül Orbán Viktor. Ilyen például a Duna aszfaltos Szíjj László, aki Szijjártó Péternek nyújtott biztos menedéket adriai kirándulása idején, de nem panaszkodhat a „kötélbarát” Garancsi István sem: 68 milliárdnyi vagyonával ő is ott van a Forbes listáján. Nyilván folytathatnánk a sort egyéb Orbán-ismerősökkel, vagy éppen a család tagjaival, bár róluk inkább csak azt tudjuk, hogy mikor mivel mennyi uniós és hazai pénzt nyertek. Most például azt nem tudjuk, hogy Tiborcz István hol kapott földterületet erdő telepítésére, csupán annak híre került nyilvánosságra, hogy pályázott és nyert. Hasonlóan szerencsésen mozog az üzleti életben Orbán Győző vagy Orbán Ráhel is. Nincs kétségem afelől, hogy tehetségesek, érzik, tudják, miben nyílik számukra lehetőség. Csak maga a kormányfő az, aki nem foglalkozik üzleti kérdésekkel, ami mellesleg egy országot irányító embertől elvárható magatartás. Ő már első miniszterelnöki ciklusában megmondta: ne mi nyerjük a legtöbbet, és bár nem tudom, hogy mit jelent – mekkora körre terjed ki – a többes szám első személy, az biztos, hogy Mészáros Lőrinc akkoriban még egyszerű gázszerelőként tengette életét. De azóta nagyot fordult vele a világ, tényleg a legjobb baráttá lépett elő, így itt nem érhet senkit olyan meglepetés, mint Oroszországban; nem egy buta dokumentumfilmben húznak rá valami hazugságot az első emberre. Bár a hatvanpusztai majorságról azért nagyon keveset tudunk.  

Ellenálltatok a kísértésnek?

A miniszterelnök a Gazdasági- és Iparkamara évnyitóján, hű Parraghja társaságában. Az arcán kellően kikevert arányban a jövő ígéretének mosolya és a felelősség gondterhelt ráncai. Utóbbiakat az okozhatja, hogy saját bevallása szerint hihetetlen kísértéseket kellett legyőzniük. „Elhárítottuk azt a rendkívül nagy kísértést, hogy a válság alatt visszatérjünk a segélyalapú gazdasághoz” - jelenti. Nagyszerű. Ellenálltatok a kísértésnek, hogy segítsetek. Ti segélynek hívjátok szolidaritás helyett, mert így megalázóbb. Egy olyan országban, ahol minden felmérés szerint tömegeknek nincs semmilyen tartaléka, már egy mosógépjavítás vagy a befizetés a gyerek osztálykirándulására is összeomlasztja a családi költségvetést. Itt nem volt miből pótolni a járvány miatti leállást. Hihetetlen lelkierőtök van! A többi európai vezető megtört, de még a példakép Trump is, és mindenféle bőkezű támogatásokat nyújtott. De ti kitartottatok, és csak a töredékét eresztettétek ki a markotokból a védekezésre fordítható pénznek. Illetve dehogy is. A klientúrának azért bőven jutott. Előjött a régi szöveg: tőlük majd „lecsorog”. Vagy nem. Vagy nem oda. Valahogy majd a Mészáros-félék is ellenállnak a kísértésnek, a szállodáiknak jutott szép összegek ellenére sikerült is elbocsátaniuk sok munkavállalót. Pedig „iszonyú a csábítás a jóra” - írta ez az ütődött Brecht, de az is csak egy komcsi, a Vas utcai koszfészekben persze méltányolják. Tényleg csak gratulálni tudok. Ott volt ez a világméretű kísértés a segítségnyújtásra, de ti összeszorítottátok a fogatokat. Önfegyelem is van a világon. Munkaalapú gazdaság, kőalapú szív. Ha segélyt adtok, „lecsökken az aktivitási szint” - magyarázta a miniszterelnök. Másnap a rádióban körülírta annak, aki elsőre nem értette: főleg a cigányok (a szegény is annak számít, csak ő fehér cigány) hajlanak a dőzsölésre a keccsölés helyett. Bár lassan ők is formálódnak, ismerte el: „szerencsére a cigányság is támogatja, hogy munkához kössék a támogatási formákat”. (És aki most ezen a ponton elkezdené Orbánt is cigányozni, azt arra kérem, hagyja abba az olvasást, ne rontsa itt a levegőt! Nincs undorítóbb formája az eltorzult kritikai indulatnak, mint ez. Nem kérek az egyetértéséből, ilyen áron a szavazatából sem.) Senki sem vágott közbe, sem Parragh, sem a pénteki rádiós, hogy az istenért, az aktivitással most nem az a baj, hogy az emberek nem akarnak dolgozni, hanem hogy nem tudnak. Minden elismerésem a tiétek, fiúk! Kősziklaként álltatok ellen a segítségadás kísértésének. Akár a szintén leleményes Odüsszeusz a szirének énekének. Ő inkább az árbóchoz kötöztette magát, a legénység fülébe meg viaszt dugott, nehogy engedjenek a csábításnak. Nektek árbóc sem kellett (nem is tudom, mi a helyzet egy jachton az árbóccal), de a fületek bedugása most sem ártott. Így tudtátok legyűrni a kísértést akkor is, amikor jövedelem kellett volna az egyébként egészséges gyerekkel otthonra kényszerült szülőnek. Akkor is, amikor a kisnyugdíjasok képtelenek voltak lépést tartani az árakkal. Nem vettétek észre, hányan hordják hetekig az egyszer használatos maszkot, mert az is pénzbe kerül? Nem, ti heroikusan ellenálltatok az emberség kísértésének, amikor azokat az alapítványokat kellett volna békén hagyni, amelyek helyettetek gondoskodnak a járvány idején még nyomorultabb helyzetbe jutókról. Amikor a szegénytelepen is gyorsan kellett volna laptop a digitális oktatáshoz. Meg ebéd. Meg tüzelő. Amikor a pályakezdőknél kétszeresére nőtt az elhelyezkedni nem tudók száma. Amikor a pedagógusoknak az ígéretnek megfelelően külön tortúrák nélkül kellett volna a fizetéssel egyenértékű táppénz, mert különben nem mernek betegen sem otthon maradni. Bevetettétek őket a tűzvonalba, védelem nélkül, ahogy a szociális munkásokat is, akiktől a pluszpénzt is megtagadtátok. Micsoda jellemszilárdság! Legyőztétek a kísértést, amikor ezrek kérték az (Unióban legrövidebb ideg járó) álláskeresési támogatás három hónapjának meghosszabbítását. Ilyenkor jön csak jól az a viasz a fülben: ti elhiszitek a saját statisztikátokat arról, hogy alig van munkanélküli? Hát persze, ha három hónapon túl már nincs miért regisztráltatni. Tudjátok, hogy aki az álláskeresési támogatásból kiesett, az legfeljebb a havi 22.800 forintos szociális segélyből élhet? Már ha olyan szerencsés, hogy legalább arra jogosult. Meg hogy hivatalosan foglalkoztatottnak számítják azt is, aki az előző héten egy, azaz 1 órát munkával tudott eltölteni? Hogy minden harmadik munkavállaló –másfél millió ember, plusz család - csökkentett munkaidőben, csökkentett bérért dolgozik? Ha nem is bocsátották el őket, újra itt a kapun belüli munkanélküliség, kapun kívüli pénznélküliséggel. De ti, hősök azért ellenálltatok a kísértésnek. Volt már benne gyakorlatotok, hajléktalanokkal, rokkantakkal, más jogfosztottakkal szemben. A lényeg, hogy a hajó megy. A kapitány üdvözülten réved a távolba, odakötve saját mániáihoz. Követ valamilyen igézetet, amit már csak ő hall. A beosztottak füle betömve. eveznek süketen és engedelmesen. Fő a győzelem. Legalább a kísértés felett.