Előfizetés

Vallják be, de őszintén! – A korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.02.07. 12:11

Fotó: Richard Nixon Presidential Library
Mi, hírfogyasztó magyarok hajlamosak vagyunk évente ismétlődő abszurd kabarétréfaként olvasni a képviselői vagyonbevallásokat. Pedig a nyilatkozattétel célja elvileg nem az, hogy a politikusok évről évre elképesztő hazugságokkal szórakoztassák a közvéleményt. Nyugaton, a régi működő demokráciákban is csak lassan látták be a döntéshozók, hogy a korrupcióellenes harcban kevés az úri becsületszó.
Sokan már leszoktak arról, hogy alaposan áttanulmányozzák a frissen publikált közleményeket, mások csak keserűen nevetnek a képtelenségeken. Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója szerint a honi bevallásokból két „aprócska” kérdésre nem kapunk választ: hogy mekkora az illető vagyona, és hogy honnan szerezte. Így az egész móka legföljebb azért jó, mert nélküle – Czene Gábor kollégánk találó megfogalmazásával – „eggyel kevesebb lehetőségünk lenne szembesülni azzal, milyen érzés az, ha hülyének néznek”.

Fegyver a korrupció ellen

A kötelező vagyon­nyilatkozat kulcsfontosságú eszköz a korrupció megelőzésében, szögezi le a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tanulmánya (2011). A szervezet, amelynek negyedszázada hazánk is tagja, előzőleg húsz volt szocialista ország, illetve szovjet tagköztársaság helyzetét vizsgálta Kelet-Európában és Közép-Ázsiában (Albániától Ukrajnáig, Lettországtól Grúziáig; Magyarország nem szerepelt a felmérésben). Konkrét ajánlásokat is megfogalmazott arról, milyen törvényi háttérrel, kinek legyen kötelező nyilatkoznia vagyonáról, milyen intézmények felügyeljék a folyamatot és ellenőrizzék a bevallások hitelességét, illetve mivel büntessék azokat, akik hazudnak, és végül – de nem utolsósorban – a bevallásban szereplő mely személyes adat legyen korlátozás nélkül elérhető a közvélemény számára. Ha a vagyonnyilatkozati mechanizmus normálisan működik, annak áldásos hatása van a gazdaság, a társadalom egészére. Növeli az átláthatóságot, ennek révén az emberek bizalmát a közintézményekben. Az adott intézmények vezetőinek könnyebb kiszűrniük beosztottaik érintettségét, összeférhetetlenségét bizonyos ügyekben. Nyomon követhetővé válik a politikusok és egyéb közszolgák vagyoni helyzetének változása, ami már önmagában is elriaszthatja őket a tisztességtelen üzelmektől. A tisztességes politikusokat pedig – az OECD ilyenek létével is számol régiónkban – védi a rágalmaktól. Egy olyan rendszer, ahol a választott vezetők a nyilvánosság elé tárják, hogy nincs takargatnivalójuk, mindenkinek előnyös, leszámítva természetesen a korrupció haszonélvezőit. „A korrupció alapjaiban fenyegeti a jó kormányzást, a demokratikus folyamatokat és a tisztességes üzleti versenyt”, olvassuk a tíz évvel ezelőtti jelentésben, és ezt az állítást az azóta eltelt idő keserű tapasztalatai vastag piros vonallal húzták alá a NER Magyarországán. Hiába, a legjobb törvény is csak akkor ér valamit, ha betartják és betartatják, mindenkire egyformán vonatkozik, megsértését pedig elkerülhetetlenül szankcionálja az állam. E tekintetben pocsékul állunk, tanúság rá a Transparency International 2020-as korrupciós listája. Az EU tagállamai között térségünk a sereghajtó: a déli hármak (Olaszország, Málta és Görögország) mögött Szlovákia és Horvátország, utolsóként pedig holtversenyben Bulgária, Románia és Magyarország állnak a legrosszabbul.

Fontos a bizalom, de…

A vagyonnyilatkozat modern találmány, a múlt század második felében terjedt el a nyugati demokráciákban. Túlzás volna állítanunk, hogy szélsebesen. Az Egyesült Államokban például Truman elnök már a második világháború után sürgette, hogy a választott vezetők adjanak számot különféle forrásokból származó bevételeikről és vagyontárgyaikról, ám végül csak Lyndon Johnson tette kötelezővé ezt a magasabb beosztású szövetségi tisztségviselőknek (1965). A kongresszus ennél is tovább halogatta a döntést. A Watergate-botrány kellett hozzá, hogy törvénnyel próbálják visszaszerezni a Nixon elnök hazugságaival elvesztett bizalmat (Ethics in Government Act, 1978). Akadtak tisztviselők, akik személyiségi jogaik megsértése címén megtagadták a bevallást, és bírósághoz fordultak, ám a precedensértékű ítéletek megállapították, hogy az államnak joga van nyilatkozattételre kötelezni őket. Nagy-Britanniában is lassan őröltek a hatalom malmai. Már a XIX. század végén törvényt hoztak a korrupció elleni harcról (Prevention of Corruption Act, 1889), csakhogy a honatyáknak nem fűlött a foguk felfedni vagyoni helyzetüket. Kereken nyolcvan esztendővel később egy parlamenti különbizottság azzal az indoklással utasította el a javaslatot, hogy nincs szükség nyilvános leltárba venni az üzleti érdekeltségeket, hiszen a választópolgárok enélkül is megbíznak képviselőjük becsületességében és józan önmérsékletében (1969). Elvégre a Westminsterben nem leninisták ültek, hogy megfogadják a bolsevik vezető híres intelmét: fontos a bizalom, még fontosabb az ellenőrzés. Néhány évvel később bevezették ugyan a kötelező vagyon­nyilatkozatot, bár meglehetősen laza szabályokkal, így de facto mégiscsak az érintettek úri becsületére bízták, mit és hogyan vallanak be.
Franciaországban nemrég egy botrány kényszerítette ki a szabályok szigorítását. Kiderült, hogy Jérôme Cahuzac költségvetési miniszter (civilben plasztikai sebész) 600 ezer eurót rejteget titkos svájci bankszámláján. A szocialista politikus vagyonnyilatkozatában ez nem szerepelt, mert a törvény értelmében csak az esetlegesen összeférhetetlen üzleti kapcsolatairól kellett beszámolnia. Nem mintha ennek eleget tett volna, hiszen később a Panama-iratokból az is előkerült, hogy van egy offshore cége a ­Seychelles-szigeteken (2016). A bí­róság elítélte, másfél évre le is csukták. Ezek után a párizsi Nemzetgyűlés elfogadta, hogy a pénzügyi bűncselekményekért elítéltek ne viselhessenek közhivatalt, illetve, hogy a képviselők és a miniszterek vagyoni helyzetét vizsgálják meg és hozzák nyilvánosságra. A nyomaték kedvéért az a választott tisztviselő, aki hazudik a pénzügyeiről a parlamentnek, öt év börtönnel és 75 ezer eurós pénzbírsággal büntethető. Nyugat-Európában az 1980-as években vált általánossá a jogintézmény. Spanyolország például, a Franco halála utáni demokratikus átmenet fontos lépéseként, az elsők között vezette be (1982). Kötelezővé tették az olaszoknál is, de a maffiakapcsolatokkal terhelt politikusok gyakran találtak kibúvókat. Hogy mennyire volt hatékony a törvény, arra példa Silvio Berlusconi, aki évtizedekig packázott a hatóságokkal. A szocialista országokban ismeretlen volt a vagyonbevallás, érthetően: a rendszer deklarált elveivel ellentétes volt már önmagában a „vagyon” fogalma is. Térségünkben csak a rendszerváltás után, az Európai Unióhoz közelítve vették át, mérsékelt lelkesedéssel. Az új évezred elején csatlakozó keleti és déli államok kivétel nélkül jogszabályba foglalták, de a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a félfeudális világképű elitek komolyan is vették – azt pedig végképp nem, hogy ezzel sikerült volna felszámolni a korrupciót, lásd: a Transparency idézett feketelistáját.

Tisztulás vagy tisztogatás?

Kínában kíméletlen harcot hirdetett a korrupció ellen Hszi Csin-ping, amikor átvette a Föld legnépesebb országának irányítását (2012). Nem aprózta el az elnök-pártfőtitkár, uralmának első hat éve alatt másfél millió(!) hivatalnokot vontak felelősségre és marasztaltak el a hivatalos közlés szerint. Nem csupán kis halak akadtak horogra. A lebukottak között volt a Kommunista Párt Központi Bizottságának 35 tagja, több tábornok, továbbá más magas beosztású párt- és állami vezetők. A kampány érthetően népszerű, de ellentmondásos is egyben. Erős a gyanú, hogy Hszi mindenekelőtt tömegtámogatást akar, hogy bebetonozza hatalmát, hiszen a hivatali idő limitjének megszüntetése után akár élethosszig Kína ura maradhat. Külön bizottságot állítottak fel, működését az elnök szigorú ellenőrzés alatt tartja. Érdemi reformokról viszont hallani sem akar, és a rezsim következetesen elnyomja azokat az intézményeket, amelyek demokratikus viszonyok között a legtöbbet tehetnék a korrupció ellen: a szabad sajtót, a civil szervezeteket, a jogvédőket. Nyugati elemzők figyelmeztetnek, hogy a kínai korrupcióellenes modell, minthogy nem társul hozzá átláthatóság és jogállami kontroll, nem a megtisztulást szolgálja, inkább a tisztogatást. Segít az elnöknek leszámolni ellenfeleivel, bírálóival és lehetséges vetélytársaival. Erőteljes hatalmi eszköz, a múlt század legrosszabb hagyományainak szellemében: a néhai Mao kampányaira emlékeztet, amelyek végül a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” formájában katasztrófába taszították az országot. A bizottság ítéletei ellen nincs fellebbezés. „Emberek tízmillióit bízza egy titkos és gyakorlatilag elszámoltathatatlan rendszer kegyelmére, amely a törvény felett áll. Megkerüli az igazságszolgáltatás intézmé­nyeit,­ párhuzamos rendszert hoz létre, amelyet egyedül a Kínai Kommunista Párt irányít külső fékek és ellensúlyok nélkül”, fogalmazott az Amnesty International kelet-ázsiai igazgatója, Nicholas Bequelin. Tavaly például két befolyásos emberre csapott le Peking korrupcióellenes furkósbotja, méghozzá úgy, hogy fő bűnük feltehetően más volt, mint ami a vádiratban szerepelt, leginkább engedetlenségükkel hozták magukra a bajt. Zsen Cse-csiang ingatlanmágnást 18 év börtönre ítélték, nem sokkal azután, hogy nyilvánosan bírálta az államfőt az elhibázott járványkezelés miatt („nem egy császárt látok új ruhájában, hanem egy meztelenre vetkőzött bohócot”, írta név nélkül is félreérthetetlenül Hszire utalva). Szintén hosszú szabadságvesztéssel sújtották vesztegetés címén az Interpol korábbi vezetőjét, a kegyvesztett Meng Hung-vejt is, aki az indoklás szerint cserébe előléptetéseket és céges ügyleteket intézett el, hatalmával visszaélve szerzett állást a feleségének, és pazarló életmódot folytatott. Az ilyesfajta nagy kampánynak könnyen az lehet a vége, hogy a korrupció él és virágzik tovább, csak a kedvezményezettjei változnak – hatalmi önkény dönti el, kit büntetnek érte, s kit nem.

Egy oligarcha Bibliája

 A korrupciós ügyekben harcedzett ukránokat nehéz megdöbbenteni egy képviselői vagyonnyilatkozattal, Viktor Medvedcsuknak mégis sikerült. Az oroszbarát honatya szereti a régiségeket, tavaly közzétett bevallásában drága veterán ­autók, patinás ékszerek és órák, festmények is szerepelnek az ingóságok között. Ám arra senki nem számított, hogy a tulajdonában van egy eredeti töredék az 1455-ös kiadású Gutenberg-Bibliából. Bizonyára büszke rá – máskülönben letagadhatta volna –, ám azt nem hajlandó elárulni, kitől, hogyan, mikor és mennyiért szerezte. Medvedcsuk dúsgazdag oligarcha, médiabirodalma a Kreml propagandáját visszhangozza. Moszkvai kapcsolatairól elég annyi, hogy tinédzser lányának keresztapja személyesen Vlagyimir Putyin. Johannes Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának csupán néhány tucatnyi munkája vészelte át az elmúlt bő félezer év viharait. Ezek a becses példányok az emberiség egyetemes kultúrkincsének részei, ennek megfelelően világhírű archívumokban őrzik őket (a washingtoni Kongresszus, a párizsi Bibliothèque Nationale de France, a londoni British Library, valamint a göttingeni, illetve a princetoni egyetem könyvtárában). A második világháború utáni zűrzavarban sok felbecsülhetetlen értékű könyvritkaság tűnt el Németországból, ezek egy részét hadizsákmányként a Szovjetunióba vitték. Moszkvában tavalyelőtt állítottak ki először egy eredeti Gutenberg-Bibliát, amely Lipcséből tűnt el. A szakemberek már azt is kisebb csodának tartják, ha egy-egy lap előkerül. Ennek részben egy Gabriel Wells nevű amerikai gyűjtő az oka, aki száz évvel ezelőtt – eléggé el nem ítélhető módon – szétszedte és oldalanként adta el a Bibliáját, hogy így még többet keressen rajta. Legutóbb négy lapért 970 ezer dollárt fizetett a Sotheby’s aukciósház árverésén egy nevét titkoló vásárló (2015). A tudományos kutatókat nagyon érdekelné, hogyan került a XV. századi (az érzékletesség kedvéért: Mátyás király koronázása előtt nyomtatott) Szentírás darabkája a kétes hírű ukrán üzletember-politikus birtokába, de hiába várnak tájékoztatást. Medvedcsuk a kijevi parlamentben a nekiszegezett kérdésre azt felelte: „Ilyesmiről nem beszél az ember.”

Heti abszurd: Lappantyú, griff, pénzmadár

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.02.07. 07:30

„Talán, ha a griffet és a kecskefejőt egy politikai Micsurin összemixelné, az lehetne a Fidesz-madár. Amelyik karma között most mintegy 5700 milliárdot tart, méghozzá a lehető legnagyobb csendben.”
Aki madárként akarja leírni a Fideszt, készüljön hosszú-hosszú homlokráncolásra, akkor is, ha okos ornitológus. A hatalom – az eredetmítosz pátoszával – turulnak festi magát. Csakhogy a karmai között akkora zsákmányt tart (most éppen 5700 milliárdról lesz szó, lásd: később), hogyha arra egy kerecsensólyom röptében csapna le, azonnal beleállna a földbe. És bizony ilyen méretes konccal a legnagyobb hazai sasfajta sem bírna szárnyalni, de még – ha úgyis árad a kormányzati sztyeppeérzés – a Közép-Ázsiában honos szirti sas sem lenne képes effajta erőemelésre, holott ezzel a kazah és a mongol vadászok farkasra mennek. (Rövid technológiai leírás: a madár rácsap az ordasra, a hátát célozza meg, és karmait a gerincébe vájja. Az eredmény bénulás vagy halál.) Ázsia kopár hegyei közül egyedül egy mesemadárnak sikerülne ez a mutatvány, az oroszlántestű, sasfejű griffnek – csakhogy ennek a lénynek a lényege, hogy nem létezik. Ám hiba lenne kukacoskodni, hadd legyen csak griff a Fidesz (reméljük, e csodajószágnak nem derogál). Viszont a griff alapismérve, hogy nem rejtőzik, nem lesből csap le, rettenetes fizikai ereje tudatában nyíltan repül rá áldozatára/ellenfelére. A Fidesz viszont gyakran radar alatt navigál zsákmányra, szinte észre sem venni, amint elhúz a közbeszerzési égen vagy a jogalkotási mocsár felett. Ha a hatalomhoz hasonlóan titkolózni próbáló madárcsoportot keresünk, akkor szinte kínálja magát a lappanytúké. A népnyelv kecskefejőként ismeri e kis madarakat, amelyek éjszaka portyáznak és csapnak le kérlelhetetlenül mindenre, miközben aprócska testükhöz képest brutálisan nagyra képesek tátani a szájukat, hogy mindent, de mindent lenyeljenek. Ha úgy tetszik, ők a madárvilág kisgömböcei, csakhogy a népmesei szörnyecskével ellentétben nem képesek testméretüket is tetszés szerint növelni – így mégsem alkalmasak hatalmi szárnyasnak. Talán, ha a griffet és a kecskefejőt egy politikai Micsurin összemixelné, az lehetne a Fidesz-madár. Amelyik karma között most mintegy 5700 milliárdot tart, méghozzá a lehető legnagyobb csendben. Ez a pénz az uniós gazdaságélénkítő csomag támogatási és hitelrésze. Aminek elköltéséről érdemi társadalmi vitát kellene folytatni, de a kabinet nem párbeszél, egy gyér forgalmú honlapon publikálta, mire is menne a sok-sok milliárd – és az ország életminőségét eddig négy civil szervezet véleményezte, többek között egy természetjáró egyesület és az Amerikai Kereskedelmi Kamara. Nem tűnik reprezentatív, össznépi diskurzusnak. Persze lehet, hogy nem kellene félig valós, félig mesebeli madárral kísérletezni, elegendő lenne Mészáros Lőrincet madárpozícióban (gubbaszthat, költhet, károghat – vagy csak simán szárnyakat kap) ábrázolni. Hisz a jelek szerint nincs olyan préda, ami lohasztaná zsákmányolókedvét: egyetlen év alatt mintegy 72 milliárd forinttal növelte vagyonkáját (ez napi 197 millió forintnyi gyarapodás), aminek értéke így alulról súrolja a 480 milliárd forintot. És bizony nem kérdés, hogy ő a valaha élt leggazdagabb magyar. Igaz, ha a griffet megalkothatta a közép-ázsiai fantázia (nevezzük kipcsák szellemnek), akkor a magyarok is adhatnak egy csodaszárnyast a világnak – pél­dául a boldogság pénzmadarát. (Ezúton kérünk elnézést Pimpikétől, Az erdő kapitánya című mesefilm szuperhősétől.) Viszont az is igaz, hogy nem feltétlenül e két alapismérv (zsákmányejtő és -cipelő képesség, illetve rejtőzködési készség) kellene meghatározni, milyen fajta is a NER-madár. Lehet ez a kritérium a madárvilágon belüli szolidaritás is. Közismert, hogy a madáretetőket több faj látogatja – és eltérő táplálkozási módjával támogatja egymást. (Például a magot kicsi kemény csőrükkel hántoló verebek után mindig marad annyi magbél, ami elég a pucolással nem boldoguló fajoknak.) Bőség esetén nincs is baj. Ám ha fogy az élelem, kezdődik a villongás. És ebben élen járnak a cukinak tűnő cinkék. Amelyek rárepülnek a kisebb madarakra, és előszeretettel fogyasztják például az agyukat. Nos, nagyjából ehhez a tempóhoz hasonlítható, amikor az egészségügyi kormányzat úgy döntött: aki hat hónapja nem fizetett tb-járulékot, azt immár nem látják el mindaddig, amíg nem rendezi a hátralékát. Nem vitás, a társadalmi szolidaritás megköveteli, hogy mindenki kivegye a részét az egészségügy fenntartásából. De azt is, hogy egy járvány közepette – miközben sok ezren veszítik el az állásukat – a kormányzat kellően érzékeny legyen, és ne lökjön a semmibe költségvetési hiányra hivatkozva. Akinek meg elege van a madarakból, főleg, ha politikaiak, az foglalkozzon a mormotákkal. Például Észak-Amerika időjósával, Phillel, aki úgy becsüli: hat hétig velünk marad még a tél. Már ha ezt a hűvösnél alig hidegebb maszatolást télnek lehet nevezni.

Tehetség győzi le a káderkorszakot

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2021.02.07. 07:00

Évtizedekig búvópatakként működött, aztán az utóbbi hónapokban buzgárként tört a felszínre a Mathias Corvinus Collegium (MCC). A kormányközeli – ezért a médiában gyakran fideszes káderkeltetőként említett – intézmény jóllehet elsősorban tehetséggondozással foglalkozik, az egyetemekhez hasonlóan modellt váltott, és 500 milliárd forintnyi közvagyont kapott tavaly. Ez a felsőoktatás éves támogatásához mérhető. Forrásaink szerint emögött elsősorban a kultúrharc és az ahhoz szükséges anyagi és emberi erőforrások létrehozása áll. Leegyszerűsítve nem más, mint a nemzeti elkötelezettségű, kereszténydemokrata embertípus megteremtése, aki persze jobb híján Fidesz-szavazó. Orbán Viktor víziója látszik megvalósulni, aki 2018-as tusványosi beszédében szövegezte meg az újabb (49,27 százalékos listás eredményből következő) kétharmados félreértést: „kulturális korszakba kellene ágyazni a politikai rendszert”. Ez csak fiatalokkal megy, viszont a mérések szerint a 18–29 éves korosztály elfordulni látszik Orbán országától. Az MCC mind ez idáig ellenállt: a tehetség nem ideológiai alapon születik, legutóbb a kádárizmusnak is csak megerőszakolnia sikerült ezt a makacs tényt.
„Ha harmincéves volna egy választási ciklus, akkor talán Orbán Viktor sem törné kerékbe az országot. Megvárná, amíg a világlátott, nyelveket beszélő, tanult, rokonszenves kormánypárti fiatalok megmutatnák, hogy nem kell posztkommunistákat festeni a falra azért, hogy a nemzetállami gondolat híveket szerezzen. De ehhez meg kellene engedni, hogy a világ sokszínű legyen. Az orbáni világ azonban fekete-fehér. Álláspontjuk szerint, ha a szavazójuk vagy, akkor szerinted minden menekült illegális migráns; akkor az SZFE szabad szellemű hallgatóit Lenin-fiúknak, szutykos odúban megbúvó ótvaros szektásoknak (Bencsik András közlése) tartod. Ezt nem eszik meg a fiatalok, ettől a konzervatív gondolat nem lesz menő. Csak lemenő…” – ezt írta kérdésünkre az MCC egyik alumnusa, egy nyugat-európai egyetem mesterszakosa.

Fiatalokba fojtott szó

A fenti kormánykritikából látszik, ha janicsárképző is volna az intézmény, nem végzett tökéletes munkát. Egyébként nem az, ezt minden megszólaló cáfolta nekünk. Ettől függetlenül még lehet olyan elhibázott stratégia az MCC szolgáltatásaival számoló kormánypártokban, hogy kineveljenek maguknak egy parancsteljesítő, talpas sereget. Egy szintén külföldön tanuló, és szintén ellenzéki fiatal lelkemre kötötte: írjam meg, mennyi mindent köszönhet az MCC-nek. Nagyszerű társadalomtudományi kurzusok, jó közösség, szuperolcsó kollégium, ingyenes nyelvórák, jó bulik – ezt minden rivális fővárosi egyetemi műhely irigykedve nézi csak. Megjegyezve, tudomása szerint a titkársági szervezés miatt a Mathias Corvinus nem klasszikus szakkollégium. Éppen a titkárság volt az, ami a gondokat okozta. Egyre inkább beavatkoztak a kurzusok szervezésébe. Volt, amikor egyenesen lelőtték az ötletüket, és a meghívott előadó helyére egy kormányközeli szereplőt tettek, máskor megmondták, a független előadók csak úgy jöhetnek, ha ugyanennyi kormánypárti is melléjük ül. De ezek csak előre jelezték a későbbi mérföldköveket, amelyek megtörték az MCC iránti alumnikötődést. „Az első csalódás az volt, amikor az MCC és a Századvég megalapította a Migrációkutató Intézetet, és ez 2015 végén megjelent a Somlói úti campuson. A kormánnyal egy követ fújó intézet úgynevezett kutatói ettől kezdve számos kurzuson megjelentek előadóként. Ahogy egyébként a Mandiner ultrakonzervatív munkatársai vagy az Alapjogokért Központ munkatársai is, akik szintén minősíthetetlen kormánypártisággal hoznak szégyent a független kutatóműhelyi toposzra” – meséli a fiatalember. Itt idézzük az AK igazgatójának, Szánthó Miklósnak a minapi publicisztikáját, aki szerint manapság nem elfoglalás, hanem a posztkommunista struktúrák megtörése zajlik. Mint írja: korábban nemcsak azért nem lehetett beszélni „kultúrharcról”, mert az nem volt eléggé européer hozzáállás, hanem mert egyszerűen nem volt, aki jobboldalról megvívja azt. „Ahhoz pedig, hogy fel lehessen menni a pástra és meg lehessen küzdeni a (jogtalan) helyzeti előnyből induló balliberális oldal lánglelkű folyosófantomjaival, eszköz és felület kell.” Még mennyi? – kérdezhetnénk. Az imént idézett fiatalember egy másik törést is említett: „Ez egy eseményhez, a CEU elleni kormányzati kampányhoz kötődött 2017-ben, amikor az intézmény legnagyobb és leghangosabb összejövetele követelte az aulában a szolidaritás kinyilvánítását. Azt akartuk, hogy hangot adhassunk a véleményünknek, amivel minden jelenlévő egyetértett. Később persze azt mondták, hogy az ellenvéleményen lévők féltek megszólalni, de ez baromság. Jó kapcsolatunk volt a CEU-sokkal, sokan jártak tőlük hozzánk, gyalázatosnak tartottuk Orbánék eljárását, követeltük a megszólalást, ennek ellenére csak egy puha, semmitmondó nyilatkozatra futotta. Szégyelltem magam. Akkor és ott, az aulában Tombor András tette nyilvánvalóvá, hogy az MCC nem fog megnyilvánulni egy szerinte politikai kérdésben. Itt minden elromlott szerintem” – mondta az alumni. Aki a vírusjárvány mellett részben a megcsömörlöttséggel magyarázza azt is, hogy az SZFE-ügyben nem volt különösebb, szervezett megmozdulás a Gellért-hegyi szakkollé­giumi hallgatók között.

Melegházasság előtt

Középiskolás kora óta vesz részt a képzéseken egy fiatalember, aki az elsőéves egyetemi junior program mellett már harmadévesen tagja a jogi iskolának. Azt mondja, a modellváltásból eddig csak pozitívumokat láttak, mind a hat iskolának lett 2-4 állandó oktatója például (az MCC külföldről is számos oktatót igyekszik állandó státusszal az intézményhez kötni – a szerk.). Az új tanárok a korábbi alulról szerveződő, és öt hallgató esetén elinduló kurzusok után saját javaslattal is élnek, mondja a fiatalember. De szerinte ez nem tűnik se vállalhatatlannak, se diktátumnak, az iskolai képzésben amúgy sincsenek kötelező kurzusok. Általában 8-10 hallgatók és 4-6 oktatók által szervezett állandó kurzus van egy évben. A janicsárképzést hallva, és ezen nevetve az jutott eszébe, hogy nagyon színes társaságról szó, akik igénylik és szeretik a parázs vitákat, amihez sokféle gondolat kell. Ez megvolt azon a pár évvel ezelőtti gendervitán is, ahol az Alapjogokért Központ szakértője vitázott egy ELTE-s oktatóval. Egy a magánszektorban dolgozó közgazdász a külföldi oktatókat említette. Belga és amerikai egyetemi professzorok tartottak előadásokat és szemináriumokat vállalkozásról, a brit National Health Service egyik korábbi vezetője is tartott hétvégi órát. „Konkrétan nem voltam olyan oktatáson, ahol a Fidesz politikai agendáját oktatták. Kritikus gondolkodásra neveltek, volt vitaest Pogátsa Zoltán és olyan PwC-s vezető között, aki részt vett a budapesti olimpia hatástanulmány elkészítésében” – meséli. Néhány aktuálpolitikáról szóló beszélgetés során, amiken Tombor is részt vett, többen azt az álláspontjukat fejezték ki, hogy nem értenek egyet a Fidesz populista, migránsozós és origós vonalával. „Ezek a diákok is ugyanúgy végeztek, nem érte őket retorzió, kaptak diplomát, tehát kifejezhették szabadon a véleményüket. És egyébként ők kiváló diákok voltak.” Egy a pszichológiai iskolába járó hölgy szerint a modellváltás eddig csak pozitív eredményeket, színvonal-emelkedést hozott. „Olyan elő­adókat hallgathattunk, akikről korábban csak álmodhattunk. Ha kipattan a fejünkből egy kurzusötlet, azt nagyobb eséllyel szervezhetjük meg” mondja a hallgató. Ideológiai-politikai nyomást sosem tapasztalt, és szerinte a vezetőség célja különben is az egyéniségek és a különbözőségek éltetése, s az, hogy mindenki megkapja a személyre szabott fejlődés lehetőségét. Az öt éve MCC-s hallgató magát apolitikusnak vallja, s az sem zavarta, hogy a CEU-ügyben nem csattant fel az ércesebb szolidaritás hangja. A világnézeti preferenciára vonatkozó kérdést a leendő pszichológus ügyesen elhárította, és a halálbüntetés-pártiságra vonatkozó érdeklődésnél (még a melegházasságról és a mozaikcsaládokról szóló kérdés előtt) jelezte: a beszélgetésünk elhagyta a kijelölt medret. És abszolút igaza volt.

Előtérben a háttérember

A Mathias Corvinus Collegiumot egy sikeres befektetés révén, magánvagyonából alapította meg 1996-ban a Tombor család. Balázs, az alapító nemrég kapott magas állami kitüntetést. Az ötlet a fiáé, Tombor Andrásé volt, akinek az epitheton ornansa, állandó jelzője a Habony-hitelező lett. A rejtőzködő sokkal beszédesebb volna. Még beszédesebb az élettörténete, ami egy világlátott, megnyerő, gyors észjárású, mérsékelten jobboldali üzletember arcélét rajzolja meg. Győri bencés diákként végzett, nemzetközi közgazdasági diplomáját az amerikai Johns Hopkins Egyetemen szerezte, majd Orbán biztonságpolitikai főtanácsadója lett. A nyilvánosságtól mindvégig távol tartotta magát, a háttérben szövögette üzleti hálóját. Ennek ilyen-olyan kötődéssel része volt az elmúlt évtizedekben a Multireklám, az állami Tokaj Kereskedőház, a Morando befektetési cég, az erdőbényei Bardon borászat, és legújabban már a hadiiparban is érdekeltséget szerzett: cégük vette meg a cseh Aero Vodochody repülőgépgyárat. Mindezekhez kivételes kapcsolatitőke-ápolási képesség kell: sajtóértesülések szerint a hadiipari megjelenésében Maróth Gáspár kormánybiztosnak, a volt MCC-főigazgató, jelenleg az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat elnöke, Maróth Miklós fiának lehetett szerepe. Mészáros Lőrinccel közös vállalkozása a hirdetési piacon működik, az Atmédia értékesíti egyebek között az ATV és a TV2 reklámidejét. A végzettek nagy részével szoros kapcsolatot ápol, amiben forrásaink szerint – a feltételezés persze nem túl kockázatos – mind üzleti, mind politikai megfontolások is lehetnek. Az uniós helyreállítási alap 1500 milliárd forintos, és az oktatásra szánt kerete egyszerre üzleti és politikai lehetőség a Fidesznek. Sokak szerint alapvetően erről szól a modellváltás, a közpénz közelében előnyös mozgástérről.

Kaotikus, rombol, ráront

Az MCC-t 2020-ig fenntartó Tihanyi Alapítvány tavaly májusban egyfajta kakukktojásként került be a közalapítványi modellváltáson áteső intézmények sorába. Ahol modellváltás ide, állami támogatás oda, nem ritka a konzervatív gondolat. Az intézmény Facebook-oldalán könnyű belebotlani olyan tartalmakba, ahol patriotizmusvitában éltetik a nemzetállamokat, amivel még nem is volna baj. Az sem gond persze, hogy megjelenik Dennis Prager amerikai konzervatív médiaguru, akinek a trumpista gondolatai inkább fedik le a szélsőjobboldaliságot, mint a mérsékelt reagani republikánus világot. Szerinte a nem baloldali gondolatokat nem hagyják megszólalni az egyetemeken, főként, ha az iszlámot kritizálják. Ha valaki ez ellen felveszi a kesztyűt, jó eséllyel kirúgják. A „szólásszabadság elnyomásának rákja” elterjedt más területeken is, őt suttogva szólítják meg, ha felismerik egy repülőtéren, hogy ők is konzervatívok, és Trumpot támogatják. A rádiós műsorvezető szerint: „Nincsenek jó baloldaliak. A baloldal teljes mértékben romboló erő. Nincs kivétel. A baloldal az emberiség katalizátora a káosz felé.” Azt nem mondta, de nyilván gondolta, hogy a „baloldal, amikor csak teheti, ráront a nemzetére” – hogy egy tusványosi mondással keretezzünk. Nincs gond a gondolatokkal, ha van mellettük másik, ami kiegyensúlyoz, és amihez mérhetők. Amúgy sok minden elfér a nap alatt. Csak a sötétség nem, ugye, legalábbis a fizikában.