Előfizetés

Pénz, drogok és társadalmi gyilkosság

Scheiring Gábor
Publikálás dátuma
2021.01.24. 14:30

Az amerikai kapitalizmus egzisztenciális válságban van. A rozsdaövezetben élő munkások várható élettartama húsz éve csökken, részben a gyógyszeripari legális heroin miatt. A politikai összefonódások biztosítják a folyamatos kínálatot, a neoliberalizmus okozta kilátástalanság pedig a keresletet. A megoldás egy alapjaiban új gazdaság.
Nem fejezi ki más jobban az életesélyeinket, mint az, hogy mikor halunk meg. Nem véletlen, hogy a Nobel-díjas Amartya Sen azt javasolta, hogy a gazdasági fejlődés sikerességét azzal kellene mérnünk, hogy mennyiben járul hozzá az egészségünkhöz. A világ legfejlettebb gazdaságának számító Egyesült Államok rozsdaövezetében élő munkások várható élettartama húsz éve csökken. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy az amerikai kapitalizmus egzisztenciális válságban van. E halálozási válság mögött az öngyilkosságokhoz, az alkoholhoz, valamint a drogokhoz kötődő halálozás meredek emelkedése áll. Ezeket nevezi a szintén Nobel-díjas közgazdász, Angus Deaton, reménytelenség okozta halálozásnak. Csak 2017-ben egy év alatt 158 000 amerikai halt bele a reménytelenségbe. Ez egyenlő azzal, mintha egy éven át napi egy tömött Boeing 737-es gép zuhanna le. Gondoljunk bele: egy éven át, napi egy repülőgép. Ezen belül a droggal kapcsolatos halálok száma nőtt a legdrámaibban. 1990-ben százezer amerikaira nagyjából három droghoz kötődő haláleset kapcsolódott. 2017-ben ez a szám meghaladta a 20-at. És nincs vége a folyamatnak.

Egyéni karakterhiba helyett társadalmi gyilkosság

Öngyilkosság, alkohol, drog: hajlamosak vagyunk ezeket egyéni karakterhibákként látni. Az öngyilkos szó szerint saját kezével vet véget életének. Nem áll távol ettől az alkoholista vagy a drogos, aki talán nem akar véget vetni életének, de tisztában van azzal, hogy mérgezi magát, mégis csinálja. Ez alapján a közkeletű vélekedés alapján a reménytelenség okozta halálozásnak nincs társadalmi vetülete, a folyamat pusztán rossz egyéni döntések összege. Bár eddig két Nobel-díjas közgazdászra hivatkoztam, valójában ők a kisebbséget alkotják saját szakmájukban. A közgazdászok többsége ugyanis a fenti közkeletű vélekedéshez hasonlóan az egyéni döntésekben látja a Deaton által azonosított halálozási válság okát. Úgy érvelnek, hogy a képzetlenek nem tudják felmérni döntéseik egészségügyi következményeit, ezért hajlamosabbak káros életmódot folytatni. A drogok hozzáférhetőségének emelkedésével pedig lehetőségük is van erre. E szerint az érvelés szerint tehát a baj nem az amerikai kapitalizmussal van, hanem az állammal, amely nem nyújt elég jó oktatást, és nem szabályozza a drogokat hatékonyan. Ami kissé paradox állítás annak a fényében, hogy a neoliberalizmus egyik célja az állami szerepvállalás visszaszorítása. Úgyhogy tekintsünk el ettől a gondolati gimnasztikától és forduljunk inkább a szociológia egyik alapító atyjához, Émile Durkheim-hez. Durkheim arról írt egy empirikus elemzésre épülő könyvet, hogy az öngyilkosság márpedig nem egyéni, hanem társadalmi jelenség. A korai kapitalizmus kialakulása során végbemenő gyors változások társadalmi dezintegrációt okoztak, ami hajlamosabbá tette az egyéneket az öngyilkosságra. Emellett arra is rámutatott, hogy azok a tényezők, melyek erősítik a társadalmi integrációt – például a vallásosság – ezzel szemben csökkentik az öngyilkosság gyakoriságát. Bár Durkheim 1897-es könyvét sok bírálat érte, a mai napig alapműnek számít. Durkheim előtt pár évtizeddel élt és alkotott Friedrich Engels, akinek az angol munkások korai XIX. századi helyzetéről adott leírása mai napig egyik legtöbbet idézett mű a viktoriánus Anglia társadalmi-gazdasági állapotáról. Engels Manchesterben töltött évei, és a város lakóiról alkotott jelentések alapján írt könyvében azt mutatja be, hogy a korai kapitalizmus által generált társadalmi változás, azon belül a kapitalisták szerepvállalása maga is összefügg a munkások megnövekedett halálozásával. Manchester és Liverpool – a korai angol kapitalizmus két ipari fellegvára – halálozási rátája másfélszerese volt az országos átlagnak. Durkheimmel ellentétben ugyanakkor Engels nem a társadalmi integráció hiányában látta a fő okot, hanem munkások életkörülményeiben. Engels azt is kimutatta, hogy a kapitalista polgárok, gyártulajdonosok és vezetők pontosan ismerték a munkások helyzetét, tudták, hogy az ipari termelés és az alacsony bérek hogyan betegítik meg őket, mégsem tettek semmit. „A társadalom olyan helyzetet teremt, hogy a proletárok százai szükségszerűen idő előtti, természetellenes halálra vannak kárhoztatva.” Ez Engels és a munkások szerint nem más, mint „társadalmi gyilkosság.” A XIX. század második felében az angol munkások helyzete sokat javult. A munkások „karakterhibáit” hangoztató érvelés szerint akkor ez a növekvő trend kizárólag a munkások helyes életmódválasztásainak köszönhető? Ahogy a növekvő halálozási rátára, a növekvő jólétre sem alkalmazható ez az érvelés. E javulás mögött részben a gazdaság töretlen növekedése, részben pedig a munkásmozgalom küzdelmeinek hatása (gyerekmunka tiltása, munkaidő szabályozása), illetve a közegészségügyet fejlesztő állami befektetések állnak. A XX. század nagy részében, a szabályozott, jóléti kapitalizmus korában a munkások várható élettartama minden korábbinál magasabb szintre emelkedett. Ez a trend torpant meg a XX. század végén, a XXI. század elején Amerikában.

Drogok a gyógyszertárból

A közgazdászoknak abban igaza van, hogy a drogokkal kapcsolatos állami szabályozás hibái fontos szerepet játszanak. Ám arról már hajlamosak elfelejtkezni, hogy ez nem mindig volt így. Az új típusú droghalálok kialakulása mögött a gyógyszeripar egy részének roppant politikai hatalma áll. Az ópiátok olyan drogok, amely a mák gubójából származó tejszerű folyadékból állíthatók elő; ilyen az ópium, a morfium vagy a heroin. Ezekkel rokon alapanyagokból készülnek az ópiát alapú fájdalomcsillapítók, az opioidok. Az opioidok agresszív fájdalomcsillapítók, melyek az ópiumhoz vagy heroinhoz hasonló alapelven működnek. A 90-es években az amerikai, piaci alapú gyógyszerlobbi elérte, hogy az amerikai laikus és orvosi közvélemény hozzáállása a fájdalomhoz megváltozzon, és a fájdalom csillapítása prioritást nyerjen. Természetesen vannak esetek – pl. műtét utáni lábadozás – ahol ez indokolt, de az Egyesült Államokban teljesen elszabadult a fájdalomcsillapító biznisz. Az amerikai gyógyszeripar elképesztő mennyiségben kezdett opioid fájdalomcsillapítókat gyártani és forgalmazni: elöntötte a piacot a legális heroin. 2015-ben az amerikai felnőttek több, mint harmadának, 98 millió embernek írtak fel orvosok ópiát alapú fájdalomcsillapítót. 2017-ben az orvosi vényre felírt ópiát alapú fájdalomcsillapítók túladagolása tette ki az ópiátokhoz kapcsolódó összes halálozás harmadát. Az érintett gyógyszercégek közül kiemelkedik a Purdue Pharma, a hírhedt OxyContin (szleng nevén csak Oxy) gyártója. A Sackler család tulajdonában álló cég ellen évek óta több ezer jogi eljárás zajlik. 2020 végén történelmi jelentőségű peren kívüli megállapodást kötött az amerikai igazságügy-minisztérium és a Purdue, melyben a cég elismerte bűnösségét a függőséget okozó Oxy agresszív marketingpolitikája és forgalmazása kapcsán. A cég beleegyezett, hogy 8 milliárd dollár (kb. 2300 milliárd forint, nagyjából a teljes magyar éves egészségügyi költségvetésnek megfelelő összeg) kártérítést fizet. A büntetőeljárások azonban tovább folytatódnak. Egy kisebb léptékű, korábbi per keretében egyébként a cég már 2007-ben beismerte, hogy szándékosan félrevezette a hatóságot, az orvosokat és a betegeket az OxyContin hatásait illetően. A peren kívüli egyezségben a cég elismerte többek között, hogy annak ellenére folytatta a függőséget okozó Oxy agresszív marketingjét az orvosok felé, hogy tudta, rengeteg orvos illegálisan írt fel fájdalomcsillapítót, amit a páciensek kis átalakítással heroin-alternatívaként használtak. A cég azt is elismerte, hogy törvénysértő módon ösztönözte az orvosokat a fájdalomcsillapító eladások növelésére. Valószínűtlen ugyanakkor, hogy a cég kifizetné ezt az összeget – vagy a várható hasonló büntetéseket –, ugyanis a növekvő perek láttán csődvédelmet kért maga ellen. A csődvédelem alatt álló cég új bevételi forrásai közül kiemelkedik az opioid-heroin függőség kezelésére kifejlesztett gyógyszerek (pl. metadon) forgalmazása. Az ügyben az áldozatokat képviselő számos ügyész elégtelen a megállapodással, ami a cég és szövetségesei számos húzását figyelmen kívül hagyta, a Sackler család és vagyona pedig továbbra is érintetlen, börtönbe pedig senki nem került az engelsi értelemben vett „társadalmi gyilkosság” miatt.

Drog, presztízs és politika

A Purdue Pharma távolról sem az egyetlen szereplője ennek a szövevényes drogkriminek. Számos további gyógyszercég, pl. a Johnson & Johnson ellen is folyamatban van hasonló eljárás. A Johnson & Johnson azért is érdekes szereplő, mert a cég tasmaniai mákültetvényeiről származik a gyógyszeripar által gyártott opioidok alapanyagának nagy része. A Purdue Pharma stratégiájához hasonlóan az Insys Therapeutics és a Mallinckrodt nevű gyógyszercégek ugyanúgy csődvédelembe menekültek a perek pénzügyi hatásai elől. Az Insys egy eredetileg rákos betegek tüneteinek kezelésére kifejlesztett fentanil-alapú gyógyszer, egy rendkívül erős opioid gyártója. A céget azzal vádolják, hogy megvesztegette az orvosokat, hogy ne csak rákosoknak írják fel az orvosságot. A gyógyszercégeken túl orvosok, a nagy amerikai gyógyszertár hálózatok (pl. CVS, Walgreens), és pénzügyi tanácsadó cégek is érintettek az ügyben. A nyilvánosságra hozott vádanyag e-mailekkel és prezentációkkal támasztja alá a McKinsey, a világ talán legnagyobb „presztízsű” tanácsadó cégének szerepét is. A McKinsey által nyújtott tanácsok többek között kiterjedtek arra, hogy az Oxy forgalmazói kapjanak pénzügyi jutalékot minden egyes hozzájuk kötődő OxyContin túladagolás után. A cég kiszámolta, hogy például 2019-ben a CVS gyógyszertárhálózat 2484 vásárlója adagolja túl magát vagy kerül káros drogfüggősébe várhatóan. A McKinsey azt javasolta, hogy a Purdue fizessen 14 810 dollárt minden egyes ilyen „esemény” után a CVS-nek, így ösztönözve a túladagolás, illetve függőség-alapú értékesítést. Arra ugyanakkor nincs bizonyíték, hogy a Purdue ezt a tanácsot konkrétan megfogadta-e. A McKinsey tanácsai emellett kiterjedtek arra is, hogyan vegyék rá a pácienseket nagyobb adagok használatára, hogyan válaszoljanak Oxy-túladagolásban meghalt fiatalok családjaitól érkező üzenetekre, és hogyan hosszabbítsák meg a szerfüggőség időtartamát. A McKinsey azt is javasolta, hogy az Oxy marketingje helyezzen nagy hangsúly arra, hogy az opioidok csökkentik a stresszt, fokozzák az optimizmust, és csökkentik a társadalmi izolációt. Egyébként a McKinsey hasonló tanácsokkal látta el a Johnson & Johnsont is. Mikor a talaj forróvá kezdett válni, a McKinsey kiszállt a drogbizniszből, s a vezetők arról e-maileztek, hogy a legsúlyosabb dokumentumokat a McKinsey semmisítse meg. Majd 2018-ban a cég kiadott egy jelentést „Miért van szükség az opioid járvány elleni határozottabb fellépésre?” címmel.
Az OxyContint 1995-ben engedélyezte az illetékes amerikai hatóság (Food and Drug Administration, FDA). A testületet rengeteg kritika érte nemcsak ezért a döntéséért, hanem a gyógyszerlobbinak utat engedő laza szabályozásért is. Amikor az FDA elkezdett foglalkozni az opioid problémával, a legjobb ötlete az volt, hogy a recepteket felíró orvosokat a gyógyszercégek képezzék tovább. E program hatékonyságának mérését az FDA a gyógyszercégektől bekért adatokra alapozta. A szabályozottra bízni a szabályozást – ez ugyanaz a neoliberális gyakorlat, ami kulcsszerepet játszott a 2008-ban kirobban pénzügyi válságban is. A The Washington Post oknyomozói feltárták azt is, hogy a gyógyszerlobbi hogyan hátráltatta a hatékony szabályozást. A lobbisták nyomására a kongresszus 2016-ban olyan törvényt fogadott el Obama elnök jóváhagyásával, mely megkötötte a drogokkal kapcsolatos visszaélések ellen küzdeni hivatott Drug Enforcement Administration (DEA) kezét. 2014-2016 között a gyógyszeripar összesen 102 millió dollárt költött kongresszusi képviselők befolyásolására. A filmekből is jól ismert DEA pontosan tudta, hogy a gyógyszercégek és korrupt orvosok együttműködése hogyan árasztotta el Amerikát legális heroinnal - ám az iparágat effektíven védő kongresszusi képviselők megakadályozták, hogy a DEA lefoglalja a gyanús szállítmányokat. A gyógyszerlobbi legfőbb kongresszusi barátját, Tom Marino republikánus képviselőt Trump szerette volna kinevezni a Fehér Ház drogellenes programjának élére, ám Marino kénytelen volt visszalépni az opioid-járványban betöltött szerepe miatt. Magyarországon és általában Európában sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak a szintetikus opioidokra. Így ez a probléma az amerikai formában nem létezik a világ e részén, bár a metadonnal kapcsolatos visszaélések ismertek. A metadont heroinfüggők kezelésére használják, segít társadalmilag elfogadott életvitelt kialakítani, ám előfordul, hogy az utcán tovább értékesítik.

Drogbisznisz és a kapitalizmus születése

A fél-legális opioid kereskedelem a kapitalizmus születéséről fogva része a gazdasági rendszernek. Ismert, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság egyik legfőbb bevételi forrása az 1830-as években az ópiumkereskedelem volt. A kínai orvoslás régóta használta az ópiumot fájdalomcsillapításra, ám nem volt elterjedt használata drogként. Ehhez angol kereskedők – többek között a Kelet-indiai Társaság – közreműködése kellett, akik Indiában termelt ópiumot szállítottak Kínába, rendkívül nyereségesen. Az ópiumhasználat elterjedésének katasztrofális hatásai miatt Kína betiltotta az ópium importját, ami odáig vezetett, hogy 1839-ben elkoboztak és megsemmisítettek ezer tonna brit ópiumot egy kínai kikötőben. Válaszként a brit kereskedők rávették kormányukat, hogy küldjék segítségül a brit hadihajókat. A brit politikai elit már csak azért is volt nyitott erre, mert épp pár évvel korábban tiltották be a rabszolga-kereskedelmet, ami korábban az angol birodalom legjövedelmezőbb biznisze volt. Az ópiumkereskedelem elvesztése túl nagy érvágás lett volna. Így vette kezdetét az ópiumháború, ami Kína félgyarmati státuszba taszításával ért véget, Hongkong 1842-ben egyenesen brit fennhatóság alá került, Kína pedig kénytelen volt kompenzálni a brit kereskedőket – és a tengerészetet – az elszenvedett költségekért. Ezzel az brit tengerészet nemcsak visszaállította az ópiumkereskedelem jogát, hanem megnyitotta egész Kínát az angol „szabadkereskedelem” előtt. A brit-kínai drogkereskedelemben meggazdagodó és főszerepet játszó James Mathesont később a királynő lovaggá ütötte, és az egyik leggazdagabb, nagy tiszteletben álló polgárként élte le élete hátralevő részét. Cége ma is működik, a Hongkongban székelő Jardine Matheson Holdings a világ egyik legnagyobb vállalata. Fontos, hogy felismerjük ezeket a „kínálat-oldali” tényezőket, és adott esetben az igazságszolgáltatás megbüntesse a hatalmukkal visszaélő gyógyszercégeket. A kapitalizmus történelme ugyanakkor azt mutatja, hogy az üzleti elit és a politikai elit közötti összefonódás újra és újra hasonló problémákhoz vezet. Maga a fél-legális opioid-üzlet és a politika összefonódása sem mai kezdetű jelenség. Éppen ezért a szabályozás csak akkor szigorodik, amikor kellően erős a társadalmi felháborodás és a nyomás a politikusokon. Most ez történik épp az Egyesült Államokban, amihez az kellett, hogy két évtizeden át emelkedjen a drogokkal kapcsolatos halálozás. A Sackler család tagjait egészen a közelmúltig köztiszteletben álló sikeres vállalkozókként tartották számon, egyetemek (pl. Yale), múzeumok (pl. Guggenheim) viselték a család nevét adományaik miatt. A család számos tagját az angol királynő is lovaggá ütötte, ahogy 150 évvel korábban a kínai ópiumbizniszben meggazdagodó Jardine Mathesont. A perek hatására viszont megváltozni látszik a legális heroin gyártása és forgalmazása. Ám a jelek arra utalnak, hogy a függővé tett emberek, akikből több van, mint valaha, egyszerűen átváltanak illegális heroinra vagy más szintetikus opioidra, ahogy szigorodik az Oxy és hasonló termékek szabályozása. A fentanil, amit használnak a gyógyszeriparban és a drogiparban is, minden korábbinál erősebb szer. Ahogy csökken a gyógyszertári opioidokkal kapcsolatos túladagolás az elmúlt 2-3 évben, úgy nő a fentanil halálesetek száma.

Neoliberális reménytelenség helyett

A kínálat mellett a kereslet is óriási probléma. A Durkheim és Engels nyomdokaiban járó kortárs társadalomtudósok kimutatták, hogy a GDP növekedésének a gazdasági fejlődés előrehaladtával egyre kevesebb köze van a várható élettartam javulásához. Ez azt jelenti, hogy egy ponton túl a gazdaság növekedése nem fordul át általános egészség-javulásba. A GDP-nél sokkal fontosabb lenne figyelemmel tartani a javak és a vagyon eloszlását, a kapitalista nagyvállalatok mozgásterét, a munkaerőpiac szerkezetét. A munkahelyek védettsége, illetve az erős jóléti rendszerek és szakszervezetek, csökkentik a munkaerőpiaci kiszolgáltatottságot és ellensúlyozzák a nagytőke túlhatalmát. Kutatások sora bizonyítja, hogy ezek a tényezők jelentős szerepet játszanak a munkásosztályt sújtó opioid-járvány, így a reménytelenség okozta halálozás emelkedésében. A neoliberális politikák következtében az amerikai ipar és szabályozott kapitalizmus hanyatlásnak indult, ami fokozott stresszel, kilátástalansággal, reménytelenséggel jár, s fokozza az olyan hamis stresszkezelő szerek használatát, mint az alkohol és a drog. Ennek első hulláma a nagyvárosi ipari munkahelyek eltűnésével a belvárosi fekete közösségeket érintette a legsúlyosabban, ami a fekete munkások körében megugró halálozáshoz vezetett. Két évtizeddel később a gazdaság liberalizációja, az amerikai ipar zsugorodása és a szociális biztonságot adó ipari munkahelyek eltűnése elsősorban a metropoliszokon kívüli fehér munkásosztályt sújtja. A gazdasági gyökerek ugyanakkor hasonlóak. Nem véletlen, hogy a kiábrándult fehér munkások körében magas halálozás jól jelezte előre 2016-ban a Trump-szavazatokat. Az emberek egészsége és a demokráciák egészsége tehát erősen összefügg. Mi a megoldás? Az első lépés annak felismerése, hogy a reménytelenség öl, hogy az opioid-járvány elsősorban nem egyéni karakterhibák következménye, hanem a társadalmi gyilkosság egy formája. A második lépés egy új gazdasági rendszer felépítése, mely csökkenti a munkások kiszolgáltatottságát, és felszámolja a nagytőke túlhatalmát. Csak egy alapjaiban új gazdaság biztosíthatja az emberek, és a demokráciák egészségét.

Felvételi inkognitóban

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.01.24. 14:15

Fotó: Shutterstock
„Próbálunk kellő távolságot tartani a tárgyi tudás szentségében hívő, megint visszaporoszosodó magyarországi oktatástól.”
Hát eljött ez is. Még javában birkózik az „r” betűkkel és az első német mondatokkal, még alig van köze a felnőtt világhoz, de máris megérkezett az első próbatételhez. Felvételinek mondjuk, bár igazából csak egy beszélgetésből áll, rajzból és számolásból, egy kis mozgásból, egyszóval: az iskolaérettség felméréséből. Mégis van tétje, mert túljelentkezés van a bécsi magyar-német iskola első osztályába, s valahogyan el kell dönteni, hogy ki marad, ki megy. A „követelmények” nem teljesen megfoghatók, vélhetően ezer és egy szempont belejátszik a szimpátiától a fontosabb kompetenciákig. Van, aki azt mondja, hogy nem annyira fontos a német nyelvtudás, más szerint meg mégis, hiszen ezen a nyelven teszik fel a kérdéseket. Ahogy közeledik a beszélgetés/felvételi órája mi egyre idegesebbek vagyunk, pláne én, akinek már épp elég része volt az efféle megmérettetésekből. Dusinak persze igyekszünk ebből semmit sem átadni, nem is mondtuk neki, hogy elvileg mi a beszélgetés célja, úgy tudja, hogy mi nézzük meg az iskolát, és mi döntünk arról, hogy maradunk-e vagy sem. Egy pillanatig sem szeretnénk semmiféle terhet rárakni, az már a mi, a szülők dolga lesz, ha B-tervet kell kovácsolni (egyébként már meg is van: maradunk Szekszárdon, és itt kezdi el a sulit). Még nincs itt az ideje, hogy a kudarccal szembesüljön, pontosabban azzal, hogy ő nem felel meg valahol valamiféle – ki tudja, milyen – szempontoknak, hogy ő kevesebb, mint más: épp elég alkalom lesz majd ezt a paradoxont feldolgozni felnőttként. Mármint, hogy a teljesítményt, a tudásunkat egzakt számokkal is ki lehet – nem lehet – fejezni. Ezt bizony meg kell tanulni a helyén kezelni: kicsit komolyan venni, kicsit legyinteni rá. Persze így a sikerélmény is kiesik a játékból, de ezt egyáltalán nem bánjuk, a felnőttség visszafordíthatatlan kezdete, amikor sikerre és kudarcra osztjuk fel a világot. A gyermekkor a reggae örök élménye, ahogy Bob Marley danolta anno: minden úgy jó, ahogy van. Rám az első felvételi vizsga nyolcadik végén várt, úgy tizennégy évesen. Hát az sem a felnőttség közepe, de még csak nem is a széle. Akkor már tudtam, hogy az én akkori és leendő vizsgáim zömét a román nyelv határozza majd meg. Mennyire múlom alul magam benne. Máig biztos vagyok benne, hogy soha nem érettségiztem volna le románból, ha azon a kies napon nem hagynak minket puskázni. ’90 késő tavasza volt, senki sem akart izmozni, főként nem a magyar tanulókkal. Pár évre rá, amikor az írásbeli mellé felvették a szóbelit is, már sok erdélyi (és főként székely) tanulónak ez lett a vízválasztó. (Vesd össze: a magyarországi diploma és az idegen nyelv viszonyának rétestésztaként nyúló kérdését.) Persze mindmáig hallom a fülemben apám sztentori hangját: csak úgy leszel valaki, ha megtanulsz románul. (Ez gyakran összecsengett a román nacionalisták alaptételével: csak az boldogulhat Romániában, aki megtanulja a nyelvet.) Én meg már akkor is azt vallottam makacsul, hogy nekem senki se szabjon ilyen nevetséges feltételeket. Ne adjon nyelvet, ha én nem kérem. Igazából szerencsém volt, mert csak oda nem jutottam be, ahová nem is akartam. Még mindig borzongva gondolok bele, mi lett volna, ha ’90-ben bejutok a kolozsvári gépészmérnöki szakra, vagy még azon a nyáron a kétéves asztalosképzésre Szatmáron, amivel az egyetemi felvételiről kipotyogott barátaim vigasztalták magukat. Persze a kacskaringókat én sem spórolhattam meg, még várt három évnyi fogászat, amíg lassan, de biztosan eljutottam a mai hivatásomig: a szavakkal való foglalatosságig. Úgy is mondhatnám hát, hogy sok és válogatott kudarccal volt kiverve a sikerhez vezető út. Sok stresszel, világvégi hangulattal (mi lesz belőlem? – vettem át egy idő után én is a szüleim aggodalmát). Ettől szeretnénk most még megkímélni Dusit. Persze nem a kudarcaitól, azok úgyis ott várnak majd rá, hanem attól, hogy folyton a mérlegre gondoljon, mert a világ néha csak így, ilyen ostobán tud dönteni. Ezért is próbálunk kellő távolságot tartani a tárgyi tudás szentségében hívő, megint visszaporoszosodó magyarországi oktatástól. Ahol a megmaradt alternatív iskolák is csak addig maradhatnak talpon, amíg gondol egyet valaki valahol, s másnap törvény nem lesz belőle. Hiszen világosan megmondta a kerettanterv egyik csodásan dilettáns szülőatyja, hogy az iskola nem azért van, hogy a gyerek élvezze. Mi viszont úgy véljük, hogy tán nem árt, ha nem szívatós, stresszgeneráló, kiégett helyként látja azt az intézményt, ahová hosszú évekig járni fog, és második otthonaként szolgál majd. A tudás élmény, és addig jó, amíg képes megőrizni az élményszerűségét. Magyarországon erre egyre kevesebb tanár és iskola képes, és ahogy látom, legszívesebben ezt is beleszürkítenék a nemzetinek hazudott maszlagba. Miért ne lehetne magyar a felszabadult, a laza, görcsöktől mentes tudás? Mert az nem passzol annyira az alattvalói mentalitáshoz? De hát akkor miért nem hívjuk Alattvalói Tantervnek a tákolmányt? (Maguk között tán így is hívják.) Hál’ istennek az EU csodákra is képes: könnyen lehet, hogy labancok között leszünk igazi kurucok.

Bűzlik a kínai leves – Jack Ma portréja

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2021.01.24. 10:38

Fotó: PHILIPPE LOPEZ / AFP
Alig egy évvel ezelőtt 60 milliárd dollárra taksált vagyonával Kína leggazdagabb embere volt, a Forbes listáján pedig az egész világon a 20. helyezett. Azóta 12 milliárd dollárral apadt a pénztárcája.
Négy vicces kedvű egyetemista elhatározta, hogy megtöri az agglegényélet monotonságát, felpezsdíti a Jangce partján álló Nanking Egyetemen a társasági életet. Történt ez 1993. november 11-én, és a 11/11, azaz a négy 1-es, ha úgy tetszik négy szingli első bulija lavinát indított el, és egyúttal hagyományt teremtett a kínai társasági életben, azóta minden évben fergeteges partikkal ünneplik meg a „szinglik napját.” Ha már ünnep, akkor ezt az üzlet sem hagyta kihasználatlanul, és kinek, ha nem Jack Ma-nek, az Alibaba tulajdonosának jutott eszébe, hogy nyugati mintára, óriáskiárusítással is emlékezetessé tegye a napot.
Ahogy 2009-óta mindig, tavaly is milliók ültek le számítógépeik elé, helyezték készenlétbe okostelefonjaikat az előestén, november 10-én, hogy a tuti üzlet reményében várják az éjfélt, és az elsők között csapjanak le az áhított portékákra. Az Alibaba vezetői évek óta hagyományosan együtt számolják a másodperceket: mennyi idő telik el addig, hogy az első milliárdot, persze dollárban, kipengessék a vásárlók. A legutóbbi alkalommal egy perc sem kellett hozzá. Jack Ma, az alapító azonban, először a rendezvény története során, hiányzott a társaságból.

Hiányzó nagyfőnök

A pénz nem vette észre a nagyfőnök hiányát, dőlt az Alibaba kasszájába, az előző évi dupláját, összesen 75 milliárd dollárt számoltak össze 24 óra elteltével. A minden eddigit megdöntő forgalom eufóriájában senki nem kereste Jack Ma-t. A tantusz január elején esett le, amikor napvilágot látott a hír, halálra ítéltek egy volt bankvezért bigámiáért és korrupcióért. Ekkor hirtelen észbe kapott, és elkezdett kérdezősködni a világsajtó: „Hol van Jack Ma?” Jack Ma nem felelt, környezetéből semmi nem szivárgott ki, fülsiketítő volt a csend a világ egyik legtekintélyesebb üzletembere körül. Az Alibaba alapítója utoljára tavaly október 10-én posztolt a Twitteren, majd október 24-én Sanghajban felszólalt egy konferencián. Azóta eltűnt a nyilvánosság elől, a kínai üzleti élet keleten, nyugaton elismert diplomatája nem jelent meg az „Afrika üzleti hősei” számára létrehozott televíziós tehetségkutatón, majd a képét is levették az általa kitalált és szponzorált esemény weboldaláról. Hiánya csak január elején kezdte foglalkoztatni a firkászokat, akiket nyilván elgondolkodtatott az említett halálos ítélet, s elkezdték visszapergetni az utóbbi két hónap történéseit. Hirtelen emlékeztek rá, hogy Ma az ominózus tanácskozáson nemes egyszerűséggel „zacihoz” hasonlította az állami pénzintézeteket, kritizálta a pénzügyi hatóságokat, mondván, megölik az innovációt, s hozzátette: „kockázat nélkül nincs megújulás, nem lehet jövőt építeni a múlt eszközeivel”. (E hét szerdáján előkerült egy a kínai állami média által közölt videó, amelyen állítólag az Alibaba alapítója szólal meg. A felvételen – amelyről nem tudni, mikor készült, állítólag szerda reggel – Jack Ma tanárok előtt beszél egyebek között a koronavírus-járványról. A videó közzététele után az Alibaba részvényei jelentősen emelkedtek a hongkongi tőzsdén.) Sokan állítják, ez a bírálat volt a veszte. Azóta ugyanis történt egy és más. November elején a tőzsdei debütálás előtt alig 48 órával, Peking blokkolta az Alibaba pénzügyi gyöngyszeme, az Ant Group 34 milliárd dollárra taksált sanghaji részvénykibocsátását, ami a világ addigi legnagyobb nyilvános tranzakcióját jelentette volna. Az elektronikus banki szolgáltatások elégtelen ellenőrzésére, a részvénykibocsátási szabályok, a regisztrációs követelmények, és nem utolsó sorban a nyilvánosságra hozott információk hiányosságaira hivatkoztak az illetékesek. A valamivel későbbre tervezett hongkongi megjelenést már magyarázkodás nélkül törölték. A kínai központi bank elnöke vélhetően a pártelnök kifogásait is tolmácsolva kifejtette, hogy az Ant Group vállalatirányítása „nem megbízható” ,„közömbös” a törvények iránt, és „lenézi” a megfelelési követelményeket, miközben kihasználja dominanciáját, hogy kizárja a riválisokat. Peking szerint az új modellt követő pénzügyi vállalkozások a túlságos eladósodottság és az „árnyékbankolás” miatt, az amúgy is veszélyes vizek felé sodródó pénzügyi szektor biztonságát veszélyeztethetik. December végén monopóliumellenes vizsgálatot kezdtek az anyavállalat, az Alibaba ellen, aminek kimenetéről még találgatások sem láttak napvilágot. Az Alibaba és az Ant Group  – kommunikációjuk szerint – figyelnek Peking üzeneteire, értékelik az „iránymutatást és a segítséget”. Maga Jack Ma nem szólalt meg, a kívülállók pedig találgatják a hatalom szándékait, és azt, hogy a kormány közelmúltbeli lépései milyen messzire vezethetnek. Radikális fordulat következik-e a Mennyei Birodalom gazdaságirányításában, az 50-es évek szelleme kísért, vagy a hatalom, nevezetesen Hszi Csin-ping pártelnök megelégszik azzal, hogy megregulázza a pénzügyi szektort, és néhány szemrevaló vállalatot besorakoztat az állami irányítás alá. Ez utóbbi lehetőség egyre valószínűbbnek tűnik, a napokban az International Business Times úgy értesült, Peking államosításokra készül, és az Alibaba, valamint az Ant Group is célkeresztben van. A tanácstalan elemzőktől egyelőre mindössze annyi megjegyzés telik, miszerint Jack Ma túl nagyra nőtt, ami némileg humoros, hiszen az Alibaba-alapító alig 150 centi magas…

Nem feladós típus

Alig egy évvel ezelőtt 60 milliárd dollárra taksált vagyonával még Kína leggazdagabb embere volt, a Forbes listáján pedig az egész világon a huszadik. Azóta a Bloomberg számításai szerint 12 millárddal apadt a pénztárcája, és ez már csak a kínai rangsor 4. helyére elég. Él-e, hal-e, börtönben van, vagy csak bujdosik, esetleg egy homokos strandon múlatja az időt, nem tudni, ami biztos, az eddig meglehetősen aktív közszereplő nem mutatkozik, és semmiféle hír nincs arról, hogy bármiféle tárgyalás folyna a hatalom és közte. „Ha valaki börtönbe megy az Alibabától, az én leszek” – mondogatta nem is egyszer Jack Ma, ahogy 2010 táján az is elhangzott a szájából, hogy „ha a kormánynak kell az Ant, átadom!” Lehet, hogy valóra kell váltani könnyelmű kijelentését? Ma Yun, vagy nyugatias nevén Jack Ma nem az a feladós típus. Gyerekkorában éveken át naponta 27 kilométert tekert bringáján, hogy amerikai turistákat kalauzoljon szülővárosa környékén. Háromszor futott neki a felvételinek a Hangcsou Egyetemen, ahol végül is 1988-ban szerzett angol nyelvből diplomát. Közben tízszer próbálkozott a Harvardon, mindannyiszor kirúgták gyenge matekja miatt. Nem ment egyszerűen az állásszerzés sem, saját bevallása szerint legalább harminc helyen próbálkozott, nem volt jó rendőrnek sem, és amikor huszonnegyed magával jelentkezett a Hangcsouba betelepülő KFC-hez, 23 jelentkezőt felvettek, őt azonban alkalmatlannak találták arra, hogy felszolgálja a rántott csirkét. „Ha 35 évesen nem leszek milliomos, ölj meg” – szólította fel barátját a 90-es évek elején, amikor egy fordítóirodát működtetett. 1995-ben azután eljutott Amerikába, egyenesen Seattle-be, ahol összeismerkedett Stuart Trustyvel, aki az egyik első tengerentúli internetszolgáltatót irányította. Hazatért, és megalapította a China Pages-t, egy online névjegyzéket, segítendő a hazai vállalkozásokat a tengerentúli vevők felkutatásában. Fáradhatatlan volt, ajtókon bekopogva gyűjtötte az információkat, amelyeket angolra fordítva e-mailen juttatott el el Seattle-be, ahol partnerei kitették az ott már működő világhálóra. A chinapages.com domain révén három év alatt 800 ezer dollár folyt be a kasszába. 1999 februárjában 17 barátjával, köztük feleségével, 60 000 dollárnyi kölcsönpénzből megalapították az Alibabát. A kitűzött cél egy olyan virtuális tér létrehozása volt, amely összehozza a globális kereskedelemben érdekelt kis- és középvállalkozásokat. Nem sokkal az indulás után a Goldman Sachs egyik ázsiai partnere, Shirley Lin, egy barátja révén meghívást kapott Jack Ma-hez. „Kínai tésztaszag és éktelen nyüzsgés volt, mindenki dolgozott, soha nem láttam ilyen tempót” – emlékezett nemrég Lin a tapasztaltakra. Egy hónappal később a Goldman Sachs 5 millió dolláros befektetési ajánlatot tett. Hamarosan megjelent a színen a japán SoftBank is – 20 millió dollárral. A fogyasztóorientált kereskedelmi platform ötlete 2002-re datálódik, de az Alibaba topmenedzserei ágáltak ellene, tartottak attól, hogy az eBay legyőzhetetlen Kínában. Jack Ma azonban felhívta a SoftBank vezérét, aki öt perc gondolkodási időt kért, hogy azután röviden annyit mondjon: „benne akarok lenni.” „Taobao” – azaz „Kincskereső” néven 2003 nyarán elindult az online kereskedőplatform, amely az eBay helyi partnerével, az EachNet-tel ellentétben nem számolt fel jutalékot. A gerillaháborút a Taobao nyerte, amely 2013-ra a kínai elektronikus kereskedelem 80 százalékát tartotta kezében, forgalma pedig 296 milliárd dollárt tett ki.

A New York-i tőzsdén

Bejelentkezett vevőként az eBay, ám Jack Ma inkább a Yahoo társtulajdonosával Jerry Yang-gel társult, aki 1 milliárd dollárt fektetett a cégbe. Az üzlet szárnyalt, és nem sokkal később Jack Ma már mindent megtett, hogy visszaszerezze a szerinte könnyelműen eladott részvényeket. Az Alibaba beköszönt a New York-i tőzsdére is, 2014-ben 25 milliárd dollár értékű részvénycsomagot jegyeztek le a befektetők. A kereskedelmi platformból komplex pénzügyi szolgáltató vállalkozások nőttek ki, amelyek gyöngyszeme az Ant Group, illetve az Alipay. Utóbbi a világ legnagyobb online fizetési rendszere, havi átlag 730 millió ember használja, tavalyi forgalma 20 százalékkal haladta meg a kínai GDP-t. A 173 milliárd dollárra értékelt cégcsoport több mint 100 000 embernek ad munkát. „Ezeregy ballépés” – emlékezett vissza az Alibaba kezdeteire Jack Ma, amikor tavaly úgy döntött, 55 évesen nyugdíjba vonul és átadja a cégvezetést. „Az első három év egy lyukas garast sem ért, épp hogy túléltük, de a felhasználók nem jártak rosszul. Sokszor előfordult, hogy egy cédula várt kedvenc vendéglőmben, amikor számlát akartam törleszteni, kifizetve.” Szívmelengető volt az ehhez fűzött kommentár: „Kliense vagyok az Alibaba platformján, sok pénzt kerestem rajta, de tudom, hogy Ön még nem…” Mostanra azért neki is csurrant-csöppent, távozásakor a zsebében lapult az Alibaba 5 százalékos pakettje, ami 25 milliárd dollárt ért.
A kínai milliárdosok amúgy kivétel nélkül a párt kegyeltjei is, politikai és üzleti kapcsolataik gyökerei mind a párt hálózatában keresendők. Üzletet még el lehet indítani, de a fenntartása a párt támogatása nélkül elképzelhetetlen. Jack Ma eddig nem lógott ki a sorból. A Buddha-hívő kung-fu mester, popénekes és nagyvonalú filantróp a hatalommal szorgalmasan ápolta kapcsolatait. 2018-ban alelnöke lett egy 300 tagot számláló webes szövetségnek, amelyet a „központi szocialista értékek” mottójával hoztak létre. Tagja a Kínai Kommunista Pártnak, kormánybarát lapokat vásárolt. Nyilatkozataitól nem idegen a „kulturális forradalom” pozitív hatásainak taglalása. A valósághoz azonban közelebb áll életrajzírója, Duncan Clark megjegyzése, aki szerint Jack Ma „szerelmes a kormányba, de soha nem házasodik”. A jelek szerint ez kevé; az állami televízióban egy napokban leadott kommentár vámpírként, pénzügyi parazitaként említette cégcsoportját. És hogy milyen a közhangulat: Jack Ma-nek és a hozzá hasonló milliárdosoknak lámpaoszlopon kellene lógniuk – írta valaki a kínai közösségi oldalon, a Weibo-n, s a linket 122 ezren lájkolták.

Fillérre megvolt

Kidőlt a pénz a széfekből és szekrényekből, amikor az állami televízió élőben közvetítette pekingi luxuslakásából Lai Xiaomin, egy nagy kínai állami pénzügyi konglomerátum irányítójának vallomását. A mintegy tíz esztendő alatt felhalmozott 215 millió eurónyi készpénzzel megvesztegették, ám elkölteni nem merte, „Egy fillér sem hiányzik belőle” – hangoztatta mentegetőzve a napokban halálra ítélt mágnás. Hszi Csin-ping hivatalbalépése, 2012 óta legkevesebb másfél millió, egyes értesülések szerint több millió kínai kádert vádoltak meg korrupcióval. Több halálbüntetést is kiszabtak. A kivégzésekről egyébként csak becslések vannak, hivatalos adatok nem látnak napvilágot, a sajtó azonban évi több ezerre teszi számukat.