Előfizetés

A hetedik civil

Tömpe István
Publikálás dátuma
2021.01.24. 15:57

Fotó: Népszava
Hat párt összefogott a NER ellen, ám ha tartós szabadságot akarsz, a hetedik te magad légy!
Hat párt összefogott a NER ellen, ám ha tartós szabadságot akarsz, a hetedik te magad légy! A szabadságot, az önkormányzati önállóságot, a cselekvési lehetőséget az egészségesebb életre, a méltó oktatásra megkaphatod, de el is vesztheted, ha nem vigyázol, ha nem szerzed meg az erőt. Hatan ígérik, hogy nem lesz több lopás, hogy a beszerzések nyilvánosak lesznek, hat párton hat üvegzseb. A hetedik te magad légy! Tudósok ígérnek jó alkotmányt, hogy majd visszatérünk a hatalom hadi ösvényéről a jogállam zöldellő kertjébe. Te azért figyelj arra, nehogy ezt is meg lehessen puccsolni, ahogy a korábbit! Hat párt hatféle oldalról keresi a pár szavazattal nem megdönthető alkotmányt, hát te is keress eszközöket és módokat arra, hogy a hatalom, amit a választók a maguk szorgos munkájával összegyűjtenek, ne csak a kormányé legyen, hogy bele is lehessen szólni abba, amit a mi felhatalmazásunkkal tesznek! A pártok. Látod őket, tudod, mit csinálnak? Bújj beléjük vagy melléjük, vagy légy önálló! Nem üldözési mánia ez, miért is lenne, hiszen a rendszer üldözöttje vagy. Közös vagyonunkból nagy darabokat harap le a NER, szégyent hoz a magyar közjogi tradíciókra, szégyent az országra. Látszólag mindenki Európát akar, az is, aki már jobban érzi magát Keleten, meg az is, aki oda tart. Mielőtt hagynád, hogy üres lózungokkal tömjék tele a fejed, tartsd szem előtt: kétféle Európa létezik, a hivataloké, meg a választóké. A hivatalok fontosak, de ők főleg egymással szeretnek beszélni. Te tudod, mire mennyi pénzt kapunk Brüsszelből és hogyan? Tudod, ki dönt a javaslatokról és ki az elosztásról? Benne akarsz lenni? Van már képviselőd? Hatan ígérik a változást, de ha akarsz valamit, a hetedik te magad légy! Sokat dolgozol, kevés pénzt kapsz, azt is csak rövid ideig, ha elküldenek. Nem tetszik a rendszer? Nem akarsz magad mögé erőt? Talán még emlékszel a szóra: szakszervezetek. A szószékről az igét vagy a kormányt hallgatnád szívesebben? Nem akarod bántani azokat, akik a szegényeket támogatják és nevelik? És támogatni őket, azt akarnád? De legalábbis együtt érezni velük? Talán egyetértesz azzal, hogy a magyar tehetség ne kétmilliós tömegből emelkedjék ki, a merítés legyen ennek a két-háromszorosa. Ehhez kevesek a pártok, ehhez te is kellesz. Olyan legyen-e az önkormányzat, amilyen volt, vagy annál jobb? Tudod, mit akarsz, nem akarod megbeszélni a környezeteddel? Ne légy politikaellenes, az is bajt okozhat, ha kisebbet is, mint az oltásellenesség. A politikusok annyira a barátaink, amennyire minket képviselnek és közösek az érdekeink. Maradjon így. Ne csak a választás talpasai legyetek, hanem öntudatos választópolgárok. Csakis ti tudjátok, hogyan épül az út és a híd, milyen a magyar és a külföldi irodalom, a matek meg a torna, hogyan kell könyvet írni meg kötni. A civil nem pancser kívülálló, tudatlan és tehetetlen figura. A civil naponta fenntartja a világot. Süti a kenyeret, küldi a maga emberét az Országházba. Hatalmas teljesítmény leváltani egy kormányt, kiváltképp, ha az a NER. Mostanság, ahogy a választási hadjárat beindul, minden kicsit egyszerűbbnek látszik, sok az olcsó kacatmondat. A győztes választások után következik a neheze: a hatalmat jól gyakorolni és megtartani a bizalmat. Hatan akarják, hatan ígérik. A hetedik te magad légy!

Pénz, drogok és társadalmi gyilkosság

Scheiring Gábor
Publikálás dátuma
2021.01.24. 14:30

Az amerikai kapitalizmus egzisztenciális válságban van. A rozsdaövezetben élő munkások várható élettartama húsz éve csökken, részben a gyógyszeripari legális heroin miatt. A politikai összefonódások biztosítják a folyamatos kínálatot, a neoliberalizmus okozta kilátástalanság pedig a keresletet. A megoldás egy alapjaiban új gazdaság.
Nem fejezi ki más jobban az életesélyeinket, mint az, hogy mikor halunk meg. Nem véletlen, hogy a Nobel-díjas Amartya Sen azt javasolta, hogy a gazdasági fejlődés sikerességét azzal kellene mérnünk, hogy mennyiben járul hozzá az egészségünkhöz. A világ legfejlettebb gazdaságának számító Egyesült Államok rozsdaövezetében élő munkások várható élettartama húsz éve csökken. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy az amerikai kapitalizmus egzisztenciális válságban van. E halálozási válság mögött az öngyilkosságokhoz, az alkoholhoz, valamint a drogokhoz kötődő halálozás meredek emelkedése áll. Ezeket nevezi a szintén Nobel-díjas közgazdász, Angus Deaton, reménytelenség okozta halálozásnak. Csak 2017-ben egy év alatt 158 000 amerikai halt bele a reménytelenségbe. Ez egyenlő azzal, mintha egy éven át napi egy tömött Boeing 737-es gép zuhanna le. Gondoljunk bele: egy éven át, napi egy repülőgép. Ezen belül a droggal kapcsolatos halálok száma nőtt a legdrámaibban. 1990-ben százezer amerikaira nagyjából három droghoz kötődő haláleset kapcsolódott. 2017-ben ez a szám meghaladta a 20-at. És nincs vége a folyamatnak.

Egyéni karakterhiba helyett társadalmi gyilkosság

Öngyilkosság, alkohol, drog: hajlamosak vagyunk ezeket egyéni karakterhibákként látni. Az öngyilkos szó szerint saját kezével vet véget életének. Nem áll távol ettől az alkoholista vagy a drogos, aki talán nem akar véget vetni életének, de tisztában van azzal, hogy mérgezi magát, mégis csinálja. Ez alapján a közkeletű vélekedés alapján a reménytelenség okozta halálozásnak nincs társadalmi vetülete, a folyamat pusztán rossz egyéni döntések összege. Bár eddig két Nobel-díjas közgazdászra hivatkoztam, valójában ők a kisebbséget alkotják saját szakmájukban. A közgazdászok többsége ugyanis a fenti közkeletű vélekedéshez hasonlóan az egyéni döntésekben látja a Deaton által azonosított halálozási válság okát. Úgy érvelnek, hogy a képzetlenek nem tudják felmérni döntéseik egészségügyi következményeit, ezért hajlamosabbak káros életmódot folytatni. A drogok hozzáférhetőségének emelkedésével pedig lehetőségük is van erre. E szerint az érvelés szerint tehát a baj nem az amerikai kapitalizmussal van, hanem az állammal, amely nem nyújt elég jó oktatást, és nem szabályozza a drogokat hatékonyan. Ami kissé paradox állítás annak a fényében, hogy a neoliberalizmus egyik célja az állami szerepvállalás visszaszorítása. Úgyhogy tekintsünk el ettől a gondolati gimnasztikától és forduljunk inkább a szociológia egyik alapító atyjához, Émile Durkheim-hez. Durkheim arról írt egy empirikus elemzésre épülő könyvet, hogy az öngyilkosság márpedig nem egyéni, hanem társadalmi jelenség. A korai kapitalizmus kialakulása során végbemenő gyors változások társadalmi dezintegrációt okoztak, ami hajlamosabbá tette az egyéneket az öngyilkosságra. Emellett arra is rámutatott, hogy azok a tényezők, melyek erősítik a társadalmi integrációt – például a vallásosság – ezzel szemben csökkentik az öngyilkosság gyakoriságát. Bár Durkheim 1897-es könyvét sok bírálat érte, a mai napig alapműnek számít. Durkheim előtt pár évtizeddel élt és alkotott Friedrich Engels, akinek az angol munkások korai XIX. századi helyzetéről adott leírása mai napig egyik legtöbbet idézett mű a viktoriánus Anglia társadalmi-gazdasági állapotáról. Engels Manchesterben töltött évei, és a város lakóiról alkotott jelentések alapján írt könyvében azt mutatja be, hogy a korai kapitalizmus által generált társadalmi változás, azon belül a kapitalisták szerepvállalása maga is összefügg a munkások megnövekedett halálozásával. Manchester és Liverpool – a korai angol kapitalizmus két ipari fellegvára – halálozási rátája másfélszerese volt az országos átlagnak. Durkheimmel ellentétben ugyanakkor Engels nem a társadalmi integráció hiányában látta a fő okot, hanem munkások életkörülményeiben. Engels azt is kimutatta, hogy a kapitalista polgárok, gyártulajdonosok és vezetők pontosan ismerték a munkások helyzetét, tudták, hogy az ipari termelés és az alacsony bérek hogyan betegítik meg őket, mégsem tettek semmit. „A társadalom olyan helyzetet teremt, hogy a proletárok százai szükségszerűen idő előtti, természetellenes halálra vannak kárhoztatva.” Ez Engels és a munkások szerint nem más, mint „társadalmi gyilkosság.” A XIX. század második felében az angol munkások helyzete sokat javult. A munkások „karakterhibáit” hangoztató érvelés szerint akkor ez a növekvő trend kizárólag a munkások helyes életmódválasztásainak köszönhető? Ahogy a növekvő halálozási rátára, a növekvő jólétre sem alkalmazható ez az érvelés. E javulás mögött részben a gazdaság töretlen növekedése, részben pedig a munkásmozgalom küzdelmeinek hatása (gyerekmunka tiltása, munkaidő szabályozása), illetve a közegészségügyet fejlesztő állami befektetések állnak. A XX. század nagy részében, a szabályozott, jóléti kapitalizmus korában a munkások várható élettartama minden korábbinál magasabb szintre emelkedett. Ez a trend torpant meg a XX. század végén, a XXI. század elején Amerikában.

Drogok a gyógyszertárból

A közgazdászoknak abban igaza van, hogy a drogokkal kapcsolatos állami szabályozás hibái fontos szerepet játszanak. Ám arról már hajlamosak elfelejtkezni, hogy ez nem mindig volt így. Az új típusú droghalálok kialakulása mögött a gyógyszeripar egy részének roppant politikai hatalma áll. Az ópiátok olyan drogok, amely a mák gubójából származó tejszerű folyadékból állíthatók elő; ilyen az ópium, a morfium vagy a heroin. Ezekkel rokon alapanyagokból készülnek az ópiát alapú fájdalomcsillapítók, az opioidok. Az opioidok agresszív fájdalomcsillapítók, melyek az ópiumhoz vagy heroinhoz hasonló alapelven működnek. A 90-es években az amerikai, piaci alapú gyógyszerlobbi elérte, hogy az amerikai laikus és orvosi közvélemény hozzáállása a fájdalomhoz megváltozzon, és a fájdalom csillapítása prioritást nyerjen. Természetesen vannak esetek – pl. műtét utáni lábadozás – ahol ez indokolt, de az Egyesült Államokban teljesen elszabadult a fájdalomcsillapító biznisz. Az amerikai gyógyszeripar elképesztő mennyiségben kezdett opioid fájdalomcsillapítókat gyártani és forgalmazni: elöntötte a piacot a legális heroin. 2015-ben az amerikai felnőttek több, mint harmadának, 98 millió embernek írtak fel orvosok ópiát alapú fájdalomcsillapítót. 2017-ben az orvosi vényre felírt ópiát alapú fájdalomcsillapítók túladagolása tette ki az ópiátokhoz kapcsolódó összes halálozás harmadát. Az érintett gyógyszercégek közül kiemelkedik a Purdue Pharma, a hírhedt OxyContin (szleng nevén csak Oxy) gyártója. A Sackler család tulajdonában álló cég ellen évek óta több ezer jogi eljárás zajlik. 2020 végén történelmi jelentőségű peren kívüli megállapodást kötött az amerikai igazságügy-minisztérium és a Purdue, melyben a cég elismerte bűnösségét a függőséget okozó Oxy agresszív marketingpolitikája és forgalmazása kapcsán. A cég beleegyezett, hogy 8 milliárd dollár (kb. 2300 milliárd forint, nagyjából a teljes magyar éves egészségügyi költségvetésnek megfelelő összeg) kártérítést fizet. A büntetőeljárások azonban tovább folytatódnak. Egy kisebb léptékű, korábbi per keretében egyébként a cég már 2007-ben beismerte, hogy szándékosan félrevezette a hatóságot, az orvosokat és a betegeket az OxyContin hatásait illetően. A peren kívüli egyezségben a cég elismerte többek között, hogy annak ellenére folytatta a függőséget okozó Oxy agresszív marketingjét az orvosok felé, hogy tudta, rengeteg orvos illegálisan írt fel fájdalomcsillapítót, amit a páciensek kis átalakítással heroin-alternatívaként használtak. A cég azt is elismerte, hogy törvénysértő módon ösztönözte az orvosokat a fájdalomcsillapító eladások növelésére. Valószínűtlen ugyanakkor, hogy a cég kifizetné ezt az összeget – vagy a várható hasonló büntetéseket –, ugyanis a növekvő perek láttán csődvédelmet kért maga ellen. A csődvédelem alatt álló cég új bevételi forrásai közül kiemelkedik az opioid-heroin függőség kezelésére kifejlesztett gyógyszerek (pl. metadon) forgalmazása. Az ügyben az áldozatokat képviselő számos ügyész elégtelen a megállapodással, ami a cég és szövetségesei számos húzását figyelmen kívül hagyta, a Sackler család és vagyona pedig továbbra is érintetlen, börtönbe pedig senki nem került az engelsi értelemben vett „társadalmi gyilkosság” miatt.

Drog, presztízs és politika

A Purdue Pharma távolról sem az egyetlen szereplője ennek a szövevényes drogkriminek. Számos további gyógyszercég, pl. a Johnson & Johnson ellen is folyamatban van hasonló eljárás. A Johnson & Johnson azért is érdekes szereplő, mert a cég tasmaniai mákültetvényeiről származik a gyógyszeripar által gyártott opioidok alapanyagának nagy része. A Purdue Pharma stratégiájához hasonlóan az Insys Therapeutics és a Mallinckrodt nevű gyógyszercégek ugyanúgy csődvédelembe menekültek a perek pénzügyi hatásai elől. Az Insys egy eredetileg rákos betegek tüneteinek kezelésére kifejlesztett fentanil-alapú gyógyszer, egy rendkívül erős opioid gyártója. A céget azzal vádolják, hogy megvesztegette az orvosokat, hogy ne csak rákosoknak írják fel az orvosságot. A gyógyszercégeken túl orvosok, a nagy amerikai gyógyszertár hálózatok (pl. CVS, Walgreens), és pénzügyi tanácsadó cégek is érintettek az ügyben. A nyilvánosságra hozott vádanyag e-mailekkel és prezentációkkal támasztja alá a McKinsey, a világ talán legnagyobb „presztízsű” tanácsadó cégének szerepét is. A McKinsey által nyújtott tanácsok többek között kiterjedtek arra, hogy az Oxy forgalmazói kapjanak pénzügyi jutalékot minden egyes hozzájuk kötődő OxyContin túladagolás után. A cég kiszámolta, hogy például 2019-ben a CVS gyógyszertárhálózat 2484 vásárlója adagolja túl magát vagy kerül káros drogfüggősébe várhatóan. A McKinsey azt javasolta, hogy a Purdue fizessen 14 810 dollárt minden egyes ilyen „esemény” után a CVS-nek, így ösztönözve a túladagolás, illetve függőség-alapú értékesítést. Arra ugyanakkor nincs bizonyíték, hogy a Purdue ezt a tanácsot konkrétan megfogadta-e. A McKinsey tanácsai emellett kiterjedtek arra is, hogyan vegyék rá a pácienseket nagyobb adagok használatára, hogyan válaszoljanak Oxy-túladagolásban meghalt fiatalok családjaitól érkező üzenetekre, és hogyan hosszabbítsák meg a szerfüggőség időtartamát. A McKinsey azt is javasolta, hogy az Oxy marketingje helyezzen nagy hangsúly arra, hogy az opioidok csökkentik a stresszt, fokozzák az optimizmust, és csökkentik a társadalmi izolációt. Egyébként a McKinsey hasonló tanácsokkal látta el a Johnson & Johnsont is. Mikor a talaj forróvá kezdett válni, a McKinsey kiszállt a drogbizniszből, s a vezetők arról e-maileztek, hogy a legsúlyosabb dokumentumokat a McKinsey semmisítse meg. Majd 2018-ban a cég kiadott egy jelentést „Miért van szükség az opioid járvány elleni határozottabb fellépésre?” címmel.
Az OxyContint 1995-ben engedélyezte az illetékes amerikai hatóság (Food and Drug Administration, FDA). A testületet rengeteg kritika érte nemcsak ezért a döntéséért, hanem a gyógyszerlobbinak utat engedő laza szabályozásért is. Amikor az FDA elkezdett foglalkozni az opioid problémával, a legjobb ötlete az volt, hogy a recepteket felíró orvosokat a gyógyszercégek képezzék tovább. E program hatékonyságának mérését az FDA a gyógyszercégektől bekért adatokra alapozta. A szabályozottra bízni a szabályozást – ez ugyanaz a neoliberális gyakorlat, ami kulcsszerepet játszott a 2008-ban kirobban pénzügyi válságban is. A The Washington Post oknyomozói feltárták azt is, hogy a gyógyszerlobbi hogyan hátráltatta a hatékony szabályozást. A lobbisták nyomására a kongresszus 2016-ban olyan törvényt fogadott el Obama elnök jóváhagyásával, mely megkötötte a drogokkal kapcsolatos visszaélések ellen küzdeni hivatott Drug Enforcement Administration (DEA) kezét. 2014-2016 között a gyógyszeripar összesen 102 millió dollárt költött kongresszusi képviselők befolyásolására. A filmekből is jól ismert DEA pontosan tudta, hogy a gyógyszercégek és korrupt orvosok együttműködése hogyan árasztotta el Amerikát legális heroinnal - ám az iparágat effektíven védő kongresszusi képviselők megakadályozták, hogy a DEA lefoglalja a gyanús szállítmányokat. A gyógyszerlobbi legfőbb kongresszusi barátját, Tom Marino republikánus képviselőt Trump szerette volna kinevezni a Fehér Ház drogellenes programjának élére, ám Marino kénytelen volt visszalépni az opioid-járványban betöltött szerepe miatt. Magyarországon és általában Európában sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak a szintetikus opioidokra. Így ez a probléma az amerikai formában nem létezik a világ e részén, bár a metadonnal kapcsolatos visszaélések ismertek. A metadont heroinfüggők kezelésére használják, segít társadalmilag elfogadott életvitelt kialakítani, ám előfordul, hogy az utcán tovább értékesítik.

Drogbisznisz és a kapitalizmus születése

A fél-legális opioid kereskedelem a kapitalizmus születéséről fogva része a gazdasági rendszernek. Ismert, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság egyik legfőbb bevételi forrása az 1830-as években az ópiumkereskedelem volt. A kínai orvoslás régóta használta az ópiumot fájdalomcsillapításra, ám nem volt elterjedt használata drogként. Ehhez angol kereskedők – többek között a Kelet-indiai Társaság – közreműködése kellett, akik Indiában termelt ópiumot szállítottak Kínába, rendkívül nyereségesen. Az ópiumhasználat elterjedésének katasztrofális hatásai miatt Kína betiltotta az ópium importját, ami odáig vezetett, hogy 1839-ben elkoboztak és megsemmisítettek ezer tonna brit ópiumot egy kínai kikötőben. Válaszként a brit kereskedők rávették kormányukat, hogy küldjék segítségül a brit hadihajókat. A brit politikai elit már csak azért is volt nyitott erre, mert épp pár évvel korábban tiltották be a rabszolga-kereskedelmet, ami korábban az angol birodalom legjövedelmezőbb biznisze volt. Az ópiumkereskedelem elvesztése túl nagy érvágás lett volna. Így vette kezdetét az ópiumháború, ami Kína félgyarmati státuszba taszításával ért véget, Hongkong 1842-ben egyenesen brit fennhatóság alá került, Kína pedig kénytelen volt kompenzálni a brit kereskedőket – és a tengerészetet – az elszenvedett költségekért. Ezzel az brit tengerészet nemcsak visszaállította az ópiumkereskedelem jogát, hanem megnyitotta egész Kínát az angol „szabadkereskedelem” előtt. A brit-kínai drogkereskedelemben meggazdagodó és főszerepet játszó James Mathesont később a királynő lovaggá ütötte, és az egyik leggazdagabb, nagy tiszteletben álló polgárként élte le élete hátralevő részét. Cége ma is működik, a Hongkongban székelő Jardine Matheson Holdings a világ egyik legnagyobb vállalata. Fontos, hogy felismerjük ezeket a „kínálat-oldali” tényezőket, és adott esetben az igazságszolgáltatás megbüntesse a hatalmukkal visszaélő gyógyszercégeket. A kapitalizmus történelme ugyanakkor azt mutatja, hogy az üzleti elit és a politikai elit közötti összefonódás újra és újra hasonló problémákhoz vezet. Maga a fél-legális opioid-üzlet és a politika összefonódása sem mai kezdetű jelenség. Éppen ezért a szabályozás csak akkor szigorodik, amikor kellően erős a társadalmi felháborodás és a nyomás a politikusokon. Most ez történik épp az Egyesült Államokban, amihez az kellett, hogy két évtizeden át emelkedjen a drogokkal kapcsolatos halálozás. A Sackler család tagjait egészen a közelmúltig köztiszteletben álló sikeres vállalkozókként tartották számon, egyetemek (pl. Yale), múzeumok (pl. Guggenheim) viselték a család nevét adományaik miatt. A család számos tagját az angol királynő is lovaggá ütötte, ahogy 150 évvel korábban a kínai ópiumbizniszben meggazdagodó Jardine Mathesont. A perek hatására viszont megváltozni látszik a legális heroin gyártása és forgalmazása. Ám a jelek arra utalnak, hogy a függővé tett emberek, akikből több van, mint valaha, egyszerűen átváltanak illegális heroinra vagy más szintetikus opioidra, ahogy szigorodik az Oxy és hasonló termékek szabályozása. A fentanil, amit használnak a gyógyszeriparban és a drogiparban is, minden korábbinál erősebb szer. Ahogy csökken a gyógyszertári opioidokkal kapcsolatos túladagolás az elmúlt 2-3 évben, úgy nő a fentanil halálesetek száma.

Neoliberális reménytelenség helyett

A kínálat mellett a kereslet is óriási probléma. A Durkheim és Engels nyomdokaiban járó kortárs társadalomtudósok kimutatták, hogy a GDP növekedésének a gazdasági fejlődés előrehaladtával egyre kevesebb köze van a várható élettartam javulásához. Ez azt jelenti, hogy egy ponton túl a gazdaság növekedése nem fordul át általános egészség-javulásba. A GDP-nél sokkal fontosabb lenne figyelemmel tartani a javak és a vagyon eloszlását, a kapitalista nagyvállalatok mozgásterét, a munkaerőpiac szerkezetét. A munkahelyek védettsége, illetve az erős jóléti rendszerek és szakszervezetek, csökkentik a munkaerőpiaci kiszolgáltatottságot és ellensúlyozzák a nagytőke túlhatalmát. Kutatások sora bizonyítja, hogy ezek a tényezők jelentős szerepet játszanak a munkásosztályt sújtó opioid-járvány, így a reménytelenség okozta halálozás emelkedésében. A neoliberális politikák következtében az amerikai ipar és szabályozott kapitalizmus hanyatlásnak indult, ami fokozott stresszel, kilátástalansággal, reménytelenséggel jár, s fokozza az olyan hamis stresszkezelő szerek használatát, mint az alkohol és a drog. Ennek első hulláma a nagyvárosi ipari munkahelyek eltűnésével a belvárosi fekete közösségeket érintette a legsúlyosabban, ami a fekete munkások körében megugró halálozáshoz vezetett. Két évtizeddel később a gazdaság liberalizációja, az amerikai ipar zsugorodása és a szociális biztonságot adó ipari munkahelyek eltűnése elsősorban a metropoliszokon kívüli fehér munkásosztályt sújtja. A gazdasági gyökerek ugyanakkor hasonlóak. Nem véletlen, hogy a kiábrándult fehér munkások körében magas halálozás jól jelezte előre 2016-ban a Trump-szavazatokat. Az emberek egészsége és a demokráciák egészsége tehát erősen összefügg. Mi a megoldás? Az első lépés annak felismerése, hogy a reménytelenség öl, hogy az opioid-járvány elsősorban nem egyéni karakterhibák következménye, hanem a társadalmi gyilkosság egy formája. A második lépés egy új gazdasági rendszer felépítése, mely csökkenti a munkások kiszolgáltatottságát, és felszámolja a nagytőke túlhatalmát. Csak egy alapjaiban új gazdaság biztosíthatja az emberek, és a demokráciák egészségét.

Felvételi inkognitóban

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.01.24. 14:15

Fotó: Shutterstock
„Próbálunk kellő távolságot tartani a tárgyi tudás szentségében hívő, megint visszaporoszosodó magyarországi oktatástól.”
Hát eljött ez is. Még javában birkózik az „r” betűkkel és az első német mondatokkal, még alig van köze a felnőtt világhoz, de máris megérkezett az első próbatételhez. Felvételinek mondjuk, bár igazából csak egy beszélgetésből áll, rajzból és számolásból, egy kis mozgásból, egyszóval: az iskolaérettség felméréséből. Mégis van tétje, mert túljelentkezés van a bécsi magyar-német iskola első osztályába, s valahogyan el kell dönteni, hogy ki marad, ki megy. A „követelmények” nem teljesen megfoghatók, vélhetően ezer és egy szempont belejátszik a szimpátiától a fontosabb kompetenciákig. Van, aki azt mondja, hogy nem annyira fontos a német nyelvtudás, más szerint meg mégis, hiszen ezen a nyelven teszik fel a kérdéseket. Ahogy közeledik a beszélgetés/felvételi órája mi egyre idegesebbek vagyunk, pláne én, akinek már épp elég része volt az efféle megmérettetésekből. Dusinak persze igyekszünk ebből semmit sem átadni, nem is mondtuk neki, hogy elvileg mi a beszélgetés célja, úgy tudja, hogy mi nézzük meg az iskolát, és mi döntünk arról, hogy maradunk-e vagy sem. Egy pillanatig sem szeretnénk semmiféle terhet rárakni, az már a mi, a szülők dolga lesz, ha B-tervet kell kovácsolni (egyébként már meg is van: maradunk Szekszárdon, és itt kezdi el a sulit). Még nincs itt az ideje, hogy a kudarccal szembesüljön, pontosabban azzal, hogy ő nem felel meg valahol valamiféle – ki tudja, milyen – szempontoknak, hogy ő kevesebb, mint más: épp elég alkalom lesz majd ezt a paradoxont feldolgozni felnőttként. Mármint, hogy a teljesítményt, a tudásunkat egzakt számokkal is ki lehet – nem lehet – fejezni. Ezt bizony meg kell tanulni a helyén kezelni: kicsit komolyan venni, kicsit legyinteni rá. Persze így a sikerélmény is kiesik a játékból, de ezt egyáltalán nem bánjuk, a felnőttség visszafordíthatatlan kezdete, amikor sikerre és kudarcra osztjuk fel a világot. A gyermekkor a reggae örök élménye, ahogy Bob Marley danolta anno: minden úgy jó, ahogy van. Rám az első felvételi vizsga nyolcadik végén várt, úgy tizennégy évesen. Hát az sem a felnőttség közepe, de még csak nem is a széle. Akkor már tudtam, hogy az én akkori és leendő vizsgáim zömét a román nyelv határozza majd meg. Mennyire múlom alul magam benne. Máig biztos vagyok benne, hogy soha nem érettségiztem volna le románból, ha azon a kies napon nem hagynak minket puskázni. ’90 késő tavasza volt, senki sem akart izmozni, főként nem a magyar tanulókkal. Pár évre rá, amikor az írásbeli mellé felvették a szóbelit is, már sok erdélyi (és főként székely) tanulónak ez lett a vízválasztó. (Vesd össze: a magyarországi diploma és az idegen nyelv viszonyának rétestésztaként nyúló kérdését.) Persze mindmáig hallom a fülemben apám sztentori hangját: csak úgy leszel valaki, ha megtanulsz románul. (Ez gyakran összecsengett a román nacionalisták alaptételével: csak az boldogulhat Romániában, aki megtanulja a nyelvet.) Én meg már akkor is azt vallottam makacsul, hogy nekem senki se szabjon ilyen nevetséges feltételeket. Ne adjon nyelvet, ha én nem kérem. Igazából szerencsém volt, mert csak oda nem jutottam be, ahová nem is akartam. Még mindig borzongva gondolok bele, mi lett volna, ha ’90-ben bejutok a kolozsvári gépészmérnöki szakra, vagy még azon a nyáron a kétéves asztalosképzésre Szatmáron, amivel az egyetemi felvételiről kipotyogott barátaim vigasztalták magukat. Persze a kacskaringókat én sem spórolhattam meg, még várt három évnyi fogászat, amíg lassan, de biztosan eljutottam a mai hivatásomig: a szavakkal való foglalatosságig. Úgy is mondhatnám hát, hogy sok és válogatott kudarccal volt kiverve a sikerhez vezető út. Sok stresszel, világvégi hangulattal (mi lesz belőlem? – vettem át egy idő után én is a szüleim aggodalmát). Ettől szeretnénk most még megkímélni Dusit. Persze nem a kudarcaitól, azok úgyis ott várnak majd rá, hanem attól, hogy folyton a mérlegre gondoljon, mert a világ néha csak így, ilyen ostobán tud dönteni. Ezért is próbálunk kellő távolságot tartani a tárgyi tudás szentségében hívő, megint visszaporoszosodó magyarországi oktatástól. Ahol a megmaradt alternatív iskolák is csak addig maradhatnak talpon, amíg gondol egyet valaki valahol, s másnap törvény nem lesz belőle. Hiszen világosan megmondta a kerettanterv egyik csodásan dilettáns szülőatyja, hogy az iskola nem azért van, hogy a gyerek élvezze. Mi viszont úgy véljük, hogy tán nem árt, ha nem szívatós, stresszgeneráló, kiégett helyként látja azt az intézményt, ahová hosszú évekig járni fog, és második otthonaként szolgál majd. A tudás élmény, és addig jó, amíg képes megőrizni az élményszerűségét. Magyarországon erre egyre kevesebb tanár és iskola képes, és ahogy látom, legszívesebben ezt is beleszürkítenék a nemzetinek hazudott maszlagba. Miért ne lehetne magyar a felszabadult, a laza, görcsöktől mentes tudás? Mert az nem passzol annyira az alattvalói mentalitáshoz? De hát akkor miért nem hívjuk Alattvalói Tantervnek a tákolmányt? (Maguk között tán így is hívják.) Hál’ istennek az EU csodákra is képes: könnyen lehet, hogy labancok között leszünk igazi kurucok.