Előfizetés

Báthori Csaba, a fegyverkovács

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.01.16. 19:18

Fotó: Molnár Ádám / All rights reserved
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XIX.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Báthori Csaba a kortárs magyar irodalom kellőképpen el nem ismert fegyverkovácsa, és aki nem érti ebben a viccet, mert nem tudja, hogy miképpen köszönt el a szép fegyverkovácsné a régi fiúktól, az olvasson tovább, majd megtudja – de olvasson tovább az is, aki érti: szeretném közelebbről meghatározni, hogy mit jelent e kellőképpen el nem ismertség. A kellőképpen el nem ismert költő nem az, akiben a „kortársi vakságban” szenvedő olvasói nem ismerik fel a „zsenit”, ezek amúgy is csak afféle legendák, utólag koholt, jól hangzó, jól eladható sztorik. A kellőképpen el nem ismert szerző státuszában feltétlenül érzek valamiféle igazságtalanságot. Pontosabban méltánytalanságot, mert ha igazságtalanságról lenne szó, akkor annak volna elkövetője. Holott a valóságban az el nem ismertségnek elkövetői nincsenek, jogi kifejezéssel élve ez afféle „gondatlanság”. Amikor ki-ki a maga köreiben felsorolja az általa jelentős alkotóknak tartott kortársakat, akkor Báthori Csaba neve ki szokott maradni, pedig költőnek és műfordítónak is elsőrangú. Az Elemi szonettek és a Minden repül című kötetek szerzőjére nem lehet azt mondani, hogy középszerű. Csak hát nem olvassák. Nem árulok el neveket, de elmesélek egy jellemző történetet: kérdezem Iksztől, az ismert prózaírótól, hogy mit szól Báthori szonettjeihez, meg a válogatott verseihez, mire azt mondja, hogy semmit, mert Báthori munkásságát nem tartja nagyra. Kérdem erre, hogy mit olvasott tőle, mire megrándítja a vállát, s azt válaszolja, hogy semmit, de neki az Ypszilon nevű költő egyszer azt mondta, hogy Báthori nem jó. Igaz, hogy ezt Ypszilon amúgy húsz évvel ezelőtt mondta, és azóta Báthorinak több verseskötete megjelent, de mindegy, ha egyszer Ypszilon ezt mondta, akkor tempózhat szegény Báthori, ahogy akar. Valami ilyesmit értek irodalmi elismertségen: nem díjesőt, nem reklámtáblákat, nem is interjúzuhatagot, nem médiaszereplést, hanem egy irodalmi közegben szinte mellékesen elhangzó mondatot, aminek az a lényege, hogy te, a Báthoritól ezt vagy ezt el kéne olvasnod. Az előbb említett kötetein kívül kiemelném a Kétszáz nyers vers című válogatást, meg a Melankóliát, a műfordításai közül pedig Rilke teljes levelezésének lefordítását: négy (!) vaskos kötet. Ha el akarsz menekülni a világ elől, bárhol felütöd, a Hold túloldalán találod magad. Nekem az volt a szerencsém, hogy Borbély Szilárddal beszélgethettem irodalomról sokat, és Báthorit és az ő feleségét, Balla Zsófiát – a „szép fegyverkovácsné” szerzőjét – dicsérte. Én meg Szilárdnak hittem – éppen úgy jártam, mint ahogyan fentebb Iksz járt Ypszilonnal, csak ellenkező előjellel. A 2013-as debreceni irodalmi fesztiválon találkoztam velük először, Balla Zsófia és Báthori Csaba közös irodalmi estjén, amelyen Korpa Tamás beszélgetett velük – utána pedig átmentünk a Mester 8 nevű vendéglőbe beszélgetni tovább. (Jut eszembe, a Mester 8 megszűnt, és már másik vendéglő nyílt a helyén, de érdemes volna a falára emléktáblát kitenni: az elmúlt évtizedekben Aczél Géza költő, az Alföld folyóirat volt főszerkesztője szinte a teljes magyar irodalmi életet vendégül látta ott.) Azon az estén Balla Zsófia és Báthori Csaba finom és elegáns volt, érdeklődő, halk szavú és figyelmes – a nyilvánosságnak mutatott arcuk nagyon hasonlít egymásra. Mondják, hogy idővel a házastársak hasonulnak egymáshoz, az ő esetükben is így történhetett – vagy tán eleve ezért találtak egymásra. Láttam őket szokásos esti sétájukon a Pozsonyi úton: egymásba karolva ballagtak lassú méltósággal, mint két ágból egyesült folyam. Báthoriban minden kedvessége ellenére érződik valamiféle belső feszültség. Nem szoktunk gyakran találkozni, de mindig azt érzem, hogy belül folyamatosan kovácsolja az anyagot, kínlódik, dolgozik, tipródik, feszül. Mintha elfojtott indulat munkálna benne. Őrzök róla egy emlékképet, amit nagyon jellemzőnek érzek: ígértem neki egy példányt A harminckét bolond címmel 2017-ben megjelent könyvemből, s kérdeztem, hol találkozzunk. Rávágta, hogy a Centrál Kávéházban. Ennek nem örültem, mert a puccos helyeket nem szeretem, de nem mondtam neki, hát legyen – pedig onnét csak egy kőhajításnyira van Egressy Zoltán törzshelye, a Grinzingi borozó. Leültünk hát a Centrálban, Báthori zakóban, nyakkendőben, aktatáskával, én meg prolinak öltözve. Kicsit beszélgettünk, majd átadtam neki a könyvemet – és sosem felejtem el azt az arckifejezést, ahogyan átvette! Ilyet más írónál még nem láttam. Olyan volt az arca, mint egy profi gyémántkereskedőé, aki minden kőhöz azzal a gyanúval nyúl, hogy egészen biztosan hamisítvány! A könyvet kicsit eltartotta magától, megnézte kívülről, belülről, megfordította, belenézett elöl-hátul, majd súlyosan rám pillantott és nagyot sóhajtott. Azóta se mertem megkérdezni, hogy az a sóhaj mit jelentett.

Zseni és sátán

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2021.01.16. 18:30

Fotó: PIM - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
Major Tamást tartották zseninek és kiszámíthatatlan sátánnak egyaránt. Nagy színész, rendező volt, de igazgatóként talentumokat rúgott ki elvtelenül a Nemzetiből, miközben más tehetségeket felnevelt.
Major Tamást tartották zseninek és kiszámíthatatlan sátánnak egyaránt. Nagy színész, rendező volt, de igazgatóként talentumokat rúgott ki elvtelenül a Nemzetiből, miközben más tehetségeket felnevelt. Védett és támadott. Színházi diktátor volt, de demokrata is, új törekvések felkarolója. Ellentmondásos, hatalmas tapasztalatú ember, aki mindazt, amit átélt, fölvitte a deszkákra, és rendszerint elementáris alakításokat nyújtott. Ez abból az alkalomból jutott eszembe, hogy Major Tamás arcai címmel, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális kiállítást rendezett róla. Hosszan bámulom Keleti Éva remek fotóját 1971-ből, ami Csurka István Döglött aknák című darabjának előadásáról regél. Major pizsamában, jobb oldalára dőlve ágyon fekszik, fejét felemeli és megtámasztja, bal kezét kitárva élénken gesztikulál, szája lemondóan, sőt lekicsinylően lefelé fittyed. Ő Moór, az úri ivadék, akinek lángossütő engedélykérelmét az ötvenes években elutasította a vonalas káder Paál, akit azóta ejtettek. Mindketten jelentős embernek érezve magukat bediliztek abba, hogy levitézlettek. És most ráadásul elmegyógyintézetben összecsukták őket egy kétágyas szobában, ahol nem győzik szapulni, marni egymást. Éppenhogy serdülő koromból ez volt Majorról az első, azóta sem halványuló színpadi élményem. Többször is megnéztem a produkciót. Paált Kállai Ferenc adta, a két színész együtt fenomenális volt a csaknem végeérhetetlen sikerszériában. Nekiszabadultak, komédiáztak ahogy belefér. Improvizáltak is, bátran éltek vaskos eszközökkel, megmutatták az ádáz, zsigerekben gyökeredző, de tulajdonképpen értelmetlen gyűlölet természetrajzát. A totálisan felhergelt emberek viselkedésmódját. Kállai pillanatok alatt paprikavörössé tudott válni, akár elájulva el is terült a földön. Major olyan vérfagyasztó gunyorossággal ejtett ki becsmérlő szavakat, hogy ettől tényleg hihetővé vált az eszméletvesztés. Nem fértek a bőrükbe, újabb és újabb lapáttal tettek rá. Rögtönöztek, ripacskodtak, rémséges emberi viszonyokat és rajtuk keresztül hátborzongató kelet-európai szituációkat jelenítettek meg, miközben halálra nevettették a nézőket. Két kiváló színész folyton inspirálta és fel is hergelte egymást, az általuk alakított figuráiknak megfelelően. Éreztették, hogy azok, akiket megtestesítenek, a címmel ellentétben, közel sem totálisan döglött aknák, a mentalitásuk, fennhéjázásuk, a fenn az ernyő nincsen kas jellegű öntömjénezésük, a kiskirálykodásuk, nagyon is a mindennapjaink része. És ez, sajnos, azóta is így van, főleg, hogy intenzíven visszakísért a múlt. Major is belejátszotta ebbe a kinevetni való ipsébe a múltját. Rendelkezett öniróniával, sőt öngúnnyal. Korát megelőzve otthonos volt az abszurd világában, ami mifelénk sajnos gyakran a realitás. Bámulom fiatalkori fotóit, már ekkor használ brutálisan erős, arcát igencsak megváltoztató sminkeket, maszkot, amiket később is meglehetősen kedvel. Szeret átváltozni, nagyon is mássá válni. Láthatjuk például álnévre szóló igazolványában a fényképét, amiről valószínűleg az édesanyja is nehezen ismerte volna fel. Elképesztően bele tudott bújni valaki bőrébe. A Sztanyiszlavszkij-módszer felkent papjaként módszeresen elemezte, honnan hová tart, akit játszik, felépítette a színpadi jelenlétét. Aztán Brecht tanaiba habarodott bele, ekkor pedig előszeretettel ki-kilépve a szerepéből, demonstrált. Olykor ezzel didaktikussá vált. Rendezőként pedig nem ritkán lecsupaszította a színpadot. Még általános iskolásként láttam a Rómeó és Júlia rendezését a Nemzetiben. A Zeffirelli-filmben megcsodált gyönyörűséges, felhőtlen égboltú, pacsirta csicsergéstől hangos, mediterrán szép Verona helyett az alul világított színpadon, szürke, hatalmas dobozszerű díszletelemeket tologattak a műszak áldozatos tagjai. A jelmezek sem voltak pompázatosak. A címszerepekben Törőcsik Marit és Sztankay Istvánt már többen túlkorosnak tartották. Nekem ettől még tetszettek, ahogy a félházas előadás is, de a közönség zöme elutasította. Major sűrűn tartott izgalmas, intenzív próbákat, amelyeken szeretett túltengeni, szemléletesen előjátszani a színészeknek - voltak, akik kedvelték ezt, mások ki nem állhatták. Többször nem jutott el a produkció teljes kidolgozásáig, az ötletsziporkái egésszé kovácsolásáig. A háború után előre eltervelten vált a Nemzeti igazgatójává. Döbbenetes két egymás mellé tett kép az 50-es évekből. Az egyiken asztal mögött állva beszél, a másikon a társulat jelentős része lesütött szemmel, lehajtott fejjel ülve hallgatja. Lerí, hogy pokolian nem tetszik, amit mond, de az is, hogy nincs mit tenni, ellenvéleménynek nincs helye. Major ekkor volt dicstelenül a párt ökle is. Elsárgult két gépelt oldalon nézhetjük meg például azt a fegyelmi határozatot, amihez a színházi törvényszéket ő hívta össze, rendszerellenességgel, demokrácia- és közösségellenességgel vádolva a nagy színészt, Tímár Józsefet. A határozat végeredménye a Nemzetiből való kicsapás, az üzemi szakszervezetből való kizárás, azzal a rezümével, hogy „Az ellenség kisöprése a mi megerősödésünket jelenti.” Lidérces és sajnos mindmáig áthallásos mondat. Olyan jeles művészek kicsinálásában működik közre, mint Németh Antal, Gellért Endre, Somogyi Erzsi, Rápolthy Anna. A forradalom idején bemegy a rádióba elszavalni a lázító erejű A walesi bárdokat, majd 56-os tevékenységük miatt kiseprűzi a Nemzetiből kebelbarátait, Gobbi Hildát, Sinkovits Imrét. Kaméleon. Ez erőssége a színpadon is. Egyik pillanatról a másikra a hidegből melegbe képes rántani a publikumot, tragikumból komikumba sasszézik és vissza. Mindig megérzi az idők szavát. Amikor nyílik a friss szellemű Katona József Színház, átigazol oda. Itt mutatják be a hattyúdalának is számító, Az imposztor című darabot, amiben a szintén kétkulacsos lengyel színészkirály, Boguslawski szerepét Spiró György direkt neki írja. Ebbe belejátszhat mindent, amit életről, színházról tud. Tóth István Csaba fotóján a deszkákon is szódásüveg vastagságú szemüvegben van. Ekkor már alig látott. Időnként alig élt. A színfalak mögött támogatni kellett, de a reflektorfényben megtáltosodott. Vérbeli színész, korszakot meghatározó művész volt. Karizmatikus alakját szemléletesen segít megidézni az a kiállítás, aminek eredetileg Csiszár Mirella, Gajdó Tamás voltak a kurátorai, és ebből a virtuális változatot Hadi Barbara készítette.

Színház az egész világ

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2021.01.16. 17:45

Fotó: Orbán Viktor Facebook oldala
Szerencsére úgy tűnik, hogy sikerül megszabadulni Trumptól, de amikor ezt írom, még elképzelhető, hogy újraindul 2024-ben.
Kapcsolgatok híradások között: "Nem lehet tudni mi várható, mikre képes még" - mondják szakemberek. Szlávik János a koronavírusról, míg Carl Bernstein Donald Trumpról beszél. Winston Churchill állítása, miszerint "egy öt percnyi beszélgetés egy átlag szavazóval a legütősebb érv a demokrácia ellen", az elmúlt négy évben komolyabbra fordult. Elég öt percnyi beszélgetés az Amerikai Egyesült Államok elnökével, hogy kételkedjünk a rendszerben. Szerencsére úgy tűnik, hogy sikerül megszabadulni Trumptól, de amikor ezt írom, még elképzelhető, hogy újraindul 2024-ben.

Tévéműsor és valóság

Négy éve azt hittem, hogy az egy dolog, ahogy tömeggyűlésein beszél, de egy koncepciózus vezetőt fogunk hallani, amikor a The New York Times szerkesztőivel találkozik. Tévedtem. Elnöksége első hetén kiderült, hogy viselkedése nem egy póz szavazói felé hanem valóban egy bunkó került a Fehér Házba. Győzelmével gazdagodott az orwelli szókincs az "alternatív tények" és a "post-truth" - az igazság objektív mércéjének mellőzése - kifejezésekkel. A közvéleményt a tények kevésbé befolyásolják, inkább érzelmek, személyes elképzelések, elvárások kapnak teret. Az amerikai választók már a nyolcvanas években megismerhették Trumpot. Michael Kruse írt első, 1987-es kampánybeszédéről. Több szakértőt idéz, akik szerint Trump világnézete nem veszi tudomásul, hogy Amerika szövetségi, gazdasági kapcsolati és diplomáciai rendszere tette lehetővé, hogy az USA globális szuperhatalom lett.
A bulvársajtó Trump életviteléről (pénz- és nőügyeiről) írt, míg Garry Trudeau Doonesbury című képregénye a politikai lépésein gúnyolódott és így sok családban napi téma lett a milliomos. Az új elnökről írt cikkében Ed McMenamin 2017 januárban utalt Neil Postman 1985-ös könyvére, miszerint a politikát bekebelezte a szórakoztató ipar. Trump már 2000-ben pályázott az elnöki posztra mint a Reform Párt jelöltje, de a kaliforniai, számára sikertelen előválasztás után visszalépett. Három évvel később indult a The Apprentice (A tanonc) című műsor, amit vezetett és amely évekig ment magas nézettséggel. 2005-ben mutatták be az életéről szóló filmet - Trump Unauthorized (Trumpról jogosulatlanul) -, melyben a kanadai Justin Louis játszotta a főszerepet. Az alapja Gwenda Blair két könyve volt: a The Trumps (A Trump család), mely az emigráns nagyapa, Friedrich Drumpf karrierjétől kezdve taglalta Trump vagyonosodását, illetve a Donald Trump: Master Apprentice (Donald Trump, mestertanonc), amely már a sikeres tévéceleb és ingatlanfejlesztőről szólt.
A tévésorozat politikailag jó befektetésnek bizonyult. Amikor a 2016-os választási kampány során riporterek kérdezték támogatóit a botrányairól, egy hölgy azzal válaszolt, hogy "ezek pletykák, én ismerem Donald Trumpot, mindig néztem The Apprentice-t". Így mosódik össze a valóság egy műsorral, ami nem ritka jelenség. Egy esti beszélgető műsorban valamikor 1962-ben Richard Chamberlain volt a vendég. A népszerű NBC kórházsorozat, a "Dr. Kildare" sztárja nevetgélve mesélte, hogy vannak, akik megállítják az utcán orvosi tanácsot kérve. (Évtizedekkel később Gazdag Tibor, a Jóban Rosszban sorozat Dr. Pongrácz Pétere mondott hasonlót.)
Már az 1967-es A spektákulum társadalma című könyvében megfogalmazta Guy Debord, hogy a választási hadjáratok olyanok mint a valóságshow-k. Hozzátenném, hogy ez nem csak kampány idején van így, illetve az egész négy év kampánymódban zajlik. Ellenzékiek novemberben nekimentek a kormánynak Demeter Szilárd írása kapcsán. (Szerintem az ellenzék túl nagy teret adott ennek, elég lett volna elintézni azzal, hogy ilyenek Orbán emberei.) Persze a Fidesz képviselőit felkészítették, és azzal vágtak vissza, hogy miket mondott Bíró László 2018-ban ("Judapest"), meg hogy a DK-s László Imre szerint Hitler megérdemelten lett a Time magazin "Év embere" 1938-ban. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt a titulust nem csak pozitív figurák kapják, mivel hatásuk a történelemre a mérce.) Az ellenzékiek lapultak, ahelyett, hogy azt mondták volna: "ha maguk szerint helytelenül maradtunk csöndben és maguk jobbak nálunk, itt az alkalom véleményezni Demetert". (Ha bárki is kételkedett Pröhle Gergely szavaiban, miszerint a szélsőjobb kulturális nyomulása miatt küldték el a PIM éléről, Demeter cikke a bizonyíték igazára.)
A látvány a lényeg 2016 előtt Trump szórakoztató műsorok gyakori vendégeként szerepelt. Micsoda szövegek! Csak néhány, amit magam is láttam, hallottam: mutogatta kezeit, egyértelműen arra utalva, hogy más testrésze is megfelelő méretű; megvádolta republikánus vetélytársát, hogy apjának része volt a Kennedy gyilkosságban; állította, hogy Barack Obama nem volt legitim elnök mert nem az USA-ban született; a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után meg az jutott rögtön eszébe, hogy most már övé a legmagasabb épület New Yorkban; Diana hercegnő halálának hírére arról hencegett, hogy lefektethette volna. 2017. március 4-én azt twitterezte, "most tudta meg", hogy Obama elnök elrendelte telefonja lehallgatását a választási kampány idején. Annak ellenére, hogy az FBI, a CIA, és az Igazságügyi Minisztérium mind közölték, semmit nem tudnak erről. Tanácsadója, Kellyanne Conway állítása szerint "az elnök olyasmiket is tud, amit más nem". Az FBI-vizsgálat semmit sem talált, ami igazolta volna a vádat. Trump viszont nem volt hajlandó megosztani információja forrását. Az EBRD 2017-es januári konferenciáján Orbán Viktor kijelentette, hogy Trump győzelmével a Nyugat visszatérhet "az igazi demokráciához", meg "vége a PC-nek". Ez az ő sajátos demokrácia felfogása; nem mellesleg, ahogyan szidja a Nyugatot, azt Rákosi is megtapsolná. Orbán Viktor Trumpot akarta látni a Fehér Házban, tudta, hogy tőle nem fog kapni kérdéseket a jogállamiságról. Ők rokonlelkek. 2002-ben és 2006-ban Orbán emberei ugyanazt próbálták elérni, amit Trump csőcseléke január 6-án. Nem csak a PC-nek, hanem a józan észnek is "kampó". Nem véletlenül hasonlította Orbánt Trumphoz a szinész Chuck Norris, akit Orbán körbekalauzolt Budapesten, dicsekedve, hogy "utcai harcos vagyok". Mindkét politikus show-műsort csinál. Láthattuk idén márciusban, amint Orbán felsiet egy repülőgép lépcsőjén és tapogatja a hatalmas csomagokat, amikben állítólag kínai szájmaszkok voltak. Ez nem az ő dolga, de a látvány a lényeg. A Cambridge-i Egyetemen tanító Paul Sagar írta, hogy Francis Fukuyama volt az első, aki sejtette, hogy Trump mit jelent. Az 1992-ben kiadott A történelem vége című könyvében a "megalothymia" (domináló akarat) kapcsán írta, hogy olyanokra gondol, mint "az ingatlanfejlesztő Donald Trump". Az egyetemi tanár Dan P. McAdams felvázolta Trump pszichológiai profilját egy több oldalas cikkben a The Atlantic 2016 júniusi számában. Óvatosan fogalmazott, de elkerülhetetlen volt utalni Trump önimádatára, és idézett több pszichológust is. McAdams figyelmeztetett, hogy a narcisztikus személyek nehezen bírják a kritikát, és erős az autoriter hajlamuk. De van, ami még így is meglepő: 2016. január 24-én egy beszédben a Dordt főiskolán Sioux Centerben, Iowa államban Trump azt állította, hogy szavazótábora akkor sem hagyná el ha "az Ötödik Sugárút közepén lelőnék valakit". Már több mint egy hónapja volt a "szabad világ" első számú vezetője, amikor a legkülönbözőbb elemzők olyan jelzőket használtak rá, mint "kiszámíthatatlan".
A populizmus vírusa Habár a szovjet zónán belül nem ismertük - nem ismerhettük! - az 1984 című regényt, Orwell disztópiája nem hozott volna sok meglepetést. Aztán történt egy s más, és az említett Neil Postman könyvével kell egyetértenem. Többek között azt írja az Amusing Ourselves to Death (Halálra szórakoztatva) című kötetében, hogy míg a Nagy Testvér tudásellenes volt, a mai nyugati világban inkább Aldous Huxley Szép új világának víziója valósult meg. "Orwell arra figyelmeztetett, hogy kívülről fognak minket elnyomni, míg Huxley szerint viszont nem kell ide Nagy Testvér, hogy elveszítsük autonómiánkat, érettségünket és történelmünket. Az emberek szeretni fogják az elnyomást, és imádni a technológiákat melyek megfosztják őket a gondolkodás képességétől" - írta Postman. Hogy ez mennyire igaz, azt jól illusztrálja egy történet: a vesztes dél-vietnámi kormány egy vezetője, Nguyen Cao Ky volt az NBC talkshow vendége a 60-as években. A tábornok a háború végén menekült az USA-ba. A műsorvezető Merv Griffin kérdezgette családjáról, beilleszkedési nehézségeiről, és a végén a következő hangzott el: "Tábornok, látom van még egy percünk, maga szerint hol rontottuk el?" Az embereket nem érdekli a tudás, a szórakoztatóipar visz mindent. Amerikában ez már évtizedek óta erodálja a politikát, és Trump győzelmével be is teljesült egy korábbi elnök, Ronald Reagan - akkor kaliforniai kormányzó - 1966-os megjegyzése: "a politika olyan mint a showbiznisz. Van egy bombasztikus nyitás, aztán úszol az árral, majd jöhet egy bomba jó finis". Apropó showbiznisz, érdekes a csend, ami fogadta Baka András, Berend T. Iván, Debreczeni József és mások kritikus véleményét az Orbán-kormányról. De amikor egy színész egy félmondatban egy kalap alá vette Orbánt és a brazil Bolsonarót, felmordult az egész kormányoldal. Farkas Örs és mások összevissza beszéltek Sorosról, míg az igazságügy-miniszter kávézni hívta George Clooneyt, mire Menczer Tamás államtitkár szólt, hogy nem biztos, hogy a színész tudja, hol van Magyarország. Timothy Snyder a könyve - On Tyranny (A zsarnokságról) - kapcsán beszélgetett egy műsorban Rick Perlstein történésszel 2017. februárban. Felmerült a kérdés, hogy "mit tudunk tanulni a múltból, ami segítene jobban eligazodni a jelenben?" Snyder szerint az amerikaiak sokat tanulhatnak a múlt századi Európa 1920-as és 1940-es évei közötti időszakból, amikor etnikai csoportokat vettek célkeresztbe és a nacionalizmus lett a domináns vonal. "Amerika alapító atyái arra biztattak, hogy tanulmányozzuk a zsarnokságot. Aggódtak, mivel a demokrácia mindig elbukott. Ókori Görögország, Róma, mind oligarchiák és birodalmak lettek. És attól tartottak, hogy az amerikai kísérlet is oda vezet. Szkeptikusak voltak saját magukat és a többi polgárt illetően. Ezért lettek a fékek és ellensúlyok, amelyek legalábbis nehezebbé tették egy zsarnokság létrejöttét." És pont ez az amit Trump és Orbán rühellnek. Anthony Scaramucci, Trump ex-kommunikációs igazgatója szerint, ha Trump megnyerte volna a 2020-as választást, egy magyar típusú autoriter rendszert alakított volna ki. Milliókat vonzanak az ilyen rendszerek. Túl nagy teher lenne a demokrácia? Az információdömping és az elemzésképtelenség - hála a szellemi felkészületlenségnek - bénító hatásúaknak tűnnek. Félő, hogy sokak számára szellemileg és - ami még fontosabb - lélektanilag kényelmesebb a diktatúra, pláne demokrata álcában. Komoly feladat vár Joe Bidenre és kormányára. Világunkban rengeteg a konfliktus - mikor nem volt így? - , beleértve a fegyveres harcokat. Jelenleg négy kelet-afrikai országban 20 millió embert fenyeget az éhhalál. A világ több régiójában egy nagyobb háború valószínűbb, mint a kompromisszumos megoldás. A klímaváltozás olyan kihívások elé állítja hamarosan a világ népeit, amit sokan még el sem tudnak képzelni. A hazai ellenzéket se irigylem, ha netán sikerül nyerni 2022-ben. Kétharmad kell a jogállamiság rendbetételéhez. Közben a populizmus vírusa a múltba viszi az országot. Mit hisz, el a tömeg? Mindig is voltak "magyarázatok", melyek tények helyett hiedelmeken alapultak. Titkos társaságok összeesküvése, stb., és ezek gyakran tragédiához vezettek, mint például a vérvád hisztéria. Van ártalmatlan hülyeség is; most is van, aki szerint a Föld lapos, a COVID-vírus meg csak olyan, mint a nátha. Erich Fromm 1955-ös elgondolkodtató - és egyben nyugtalanító (vagy e kettő együtt jár?) - könyve, a "The Sane Society" (Az épelméjű társadalom) figyelmeztet: "az a tény, hogy sok millió ember osztozik tévedésekben, nem jelenti azt, hogy a tévedések igazak lennének". Az oktatási rendszer elég silány. Kételynek nincs helye, és amúgy is macerás utánajárni hogy tényleg úgy van-e. Tényleg nem tanultunk semmit? Nem is tudunk? Nem is akarunk? Feladtuk? Ami részben érthető is, mivel mindegy, mit gondolnak milliók a kormányok teljesítményéről, amíg a többség érzelmi szálakon van (félre)vezetve. Ezért a drámák, ezért a Gonosz (= Soros), az állandóan leselkedő veszély és áskálódás, hogy aztán jöjjön a Megmentő. De legalább ne legyen "színész benne minden férfi és nő", hagyjuk a színészkedést a kormányoldalra. Most, hogy Antony Blinken lesz az amerikai külügyminiszter, Szijjártó Péter bemagolhat egy új szöveget, adva Blinken nevelőapját, Samuel Pisart. Blinkennel nem lehet majd "sorosozni". Ha jól tudom, egyetlen magyar közkönyvtárnak sincs meg Pisar önéletrajza, az Of Blood and Hope (Vér és remény) - érdemes lenne kiadni magyarul. Érdekes idők jönnek.