Előfizetés

Diktátorok álma

Azt kell mondanom, hogy minden diktátor álma lehetne Magyarországon születni és itt hatalmat gyakorolni. Új szinonimája a diktatúrának a demokrácia magyar módra, avagy operett/operatív törzsi diktatúra. Ami a mai magyar politika, azon már csak nevetni lehetne, ha nem vérre menne. Kormányfőnk Moliére színjátékaiba és Lehár Ferenc operettjeibe illő lépéseivel birodalmakat építő nagyságokat szégyenít meg. Julius Caesar nem vágyhatott volna jobb szenátusra, mint amilyen országgyűléssel most Orbán bír, hiszen már nemcsak a “133 bátor emberre” számíthat, hanem - a veszélyhelyzet meghosszabbítása ügyében - mögötte áll valamennyi parlamenti párt támogató nyilatkozata is.  Biztos sokan felhorkannak erre, hogy hol van itt diktatúra? Diktatúra ott van, ahol a társadalmi munkamegosztást és a megtermelt javak elosztását nem a társadalom valós szükségletei irányítják, hanem egy személy vagy egy kisebb társadalmi csoport/elit gazdasági és politikai érdekei, a népesség nagyarányú kizsákmányolása mellett. Ez fejletlen jogrendszerű államszervezetekben óhatatlanul csak nyílt erőszakszervezeti eszközökkel, fegyveres hatalommal biztosítható, de a volt szocialista államok sora Kazahsztántól Magyarországig bizonyítja, hogy nyílt erőszak nélkül is lehet diktatúrát csinálni, és így lehet csak igazán hatékonyan működtetni egy kapitalista államot.  Magyarországon is kiválóan működik a kapitalista diktatúra katonai és rendőri terror nélkül, sőt olcsóbban és kockázatmentesebben. Mi az ára? Amit az újdonsült oligarcháink zsebre tesznek. És ezt az árat szép csendesen még a közvélemény is elfogadja, ahogy magát a diktatúrát is. A mi kis operett diktatúránkhoz egzisztenciális kényszerítő eszközök, némi demagógia, látszólag működőképes parlament kell és az egészre áldást adó és minden tisztánlátást nélkülöző országgyűlési képviselők. Tehát Orbánnak nagyobb szerencséje van, mint Julius Caesarnak. Itt egyelőre nincs Brutus, nincs Cassius, nincs Ciceró. Orbánnak nem kell hazai és külföldi katonákra, ÁVO-ra építenie, mint diktátorelődjeinek, Kádárnak és Rákosinak, az túl költséges lenne, és ráadásul szemet szúrna az EU-nak és kevéssé lenne hatékony. Ehelyett politikai blöffökre, hazugságokra, különalkukra, szavazatvásárlásra, be nem tartott ígéretekre és kamarilla politikára építi rendszerét. A legutóbbi orbáni politikai blöff a rendkívüli jogrend, amiben tulajdonképpen semmi új sincs, hiszen tavasszal egy ilyet már sikeresen bemondott. Akkor bejött neki, miért ne blöfföljön újra meg újra? És a saját hatalmi szempontjából ugyanúgy sikeres lehet ez a blöff is. Pedig mára már mindenki előtt tiszta a kép: a tavaszi rendkívüli jogrend során az áldozatot a nép/nemzet hozta, és a kormányzó politikai és gazdasági elit zsebre tette a profitot. Így tud más kárán gazdagodni. Hiszen a járvány alatt az egészségügy, az oktatás, a kultúra cipeli a terheket, de egyik szektor se kap komoly állami segítséget (minek is, ha nem kéri komolyan). Miközben a kapitalista nagytőkébe fokozott intenzitással dől a pénz, ami persze azonmód folyik is ki az országból. Tessék ránézni a tőkés társaságok mérlegére a Cégbíróság honlapján és a Magyar Nemzeti Bank kimutatásaira. Dübörög a kapitalizmus, de jólét, jól lét és szabadság sehol! Az sem  szempont, ha az őszi-téli hónapok halálozása a többszörösére ugrik az előző évek átlagához képest, hiszen pártunk és kormányunk szerencséjére ez a járvány nem a munkaképes korosztályt sújtja a legjobban, meg aztán ha sújtaná is, majd importálunk munkaerőt Ukrajnából.  Hihetetlen, hogy a magyar jogrenden belül a demokrácia álarca mögött milyen széles eszközrendszere van a diktatúrának. Nem kell hozzá más, csak “133 bátor ember” és a saját érdekeit nem felismerő ellenzék. De miért garázdálkodhat szabadon az épp hatalmat gyakorló kormány, miért engedjük? Mert még az ellenzéki beállítottságú választópolgárok is készséggel elhiszik, hogy Magyarországon nincs diktatúra, hogy a rendkívüli jogrend során a kormány elsődleges célja minél több emberélet megmentése. Holott már tavasszal sem a védekezés volt az elsődleges kormányzati cél, hanem a Fidesz klientúra lojalitásának kifizetése és a tőkés társaságok vagyonának, profitjának zökkenőmentes gyarapítása.  Aki dolgozott már államigazgatásban és akár csak vázlatosan ismeri a magyar államszervezetet és értelmezett már jogszabályokat, az pontosan tudja, hogy tavasszal is és most is a rendkívüli jogrend nélkül is minden járványügyi, belbiztonsági és gazdaságélénkítő intézkedésre joga volt és van a kormánynak. Ha ez így van, akkor Orbán szempontjából miért szükséges a rendkívüli jogrend? Hogy a saját belső ellenzékét féken tartsa, továbbá a nyomokban még létező és döcögve működő társadalmi egyeztetési kötelezettségeket negligálhassa és a tiltakozási lehetőségeket korlátozhassa. Konkrétan figyelmen kívül hagyhassa az egészségügyben, oktatásban, kultúrában dolgozók elégedetlenségét, szakszervezeti jogait, sztrájk, béralku igényét. És az önkormányzatokra a szokásos jogkör megvonások mellett újabb terheket róhasson.  Végül csak egy kérdésem maradt: hol rejtőzik korunk Brutusa, Cassiusa, Cicerója, akik hisznek, sőt cselekedni mernek a köztársaságért, a demokráciáért?

Új szakma hatvan felett

George M. bányász ifjúkori vágyálma az asztalos szakma volt. Fával dolgozni, székeket, asztalokat, szépséges konyhaszekrényeket készíteni! Ám George M. egy bányászvárosban élt, ahol a nagyapja, az apja és a két bátyja is bányász volt – nem kell magyarázni. Emma O. pincérnő inkább tanár szeretett volna lenni, mint imádott angoltanára, de a család anyagi helyzete annak idején, ugye… A többit tudjuk. Louis V. rendőrőrmestert ifjan a női fodrászat vonzotta: kamaszkorában a húgának hajkölteményeket kreált, de nem fodrász lett. Ma, közel a hetvenhez mindhárman nyugdíjasok. És George M. asztalos lesz, Louis V. női fodrász, Emma O. pedig tanítani fog, ha nem is iskolában, hanem talán magánúton és az interneten. Abban a kanadai városkában, ahol gyerekkori barátnőm él, a helyi főiskola képzést indított a hatvan éven felülieknek. Tizenhét szakmát tanulhatnak meg egy, maximum két év alatt a képzettségüktől és a választott szakmától függően, három havi ciklusokra bontott tantervvel. Lehetnek asztalosok, fodrászok, villanyszerelők, tanítók, zenészek, szakácsok, cukrászok, szobafestők vagy éppen kutyatrénerek, illetve újságírók, stb. A tananyagot a szakma képzett és tapasztalt szakemberei állították össze a főiskola pedagógia oktatóival együttműködve. A képzés interneten folyik, különösen most, a járvány idején, de amelyik szakmában szükséges, hetente egyszer találkozásra és gyakorlati foglalkozásra kerül sor, a megfelelő biztonsági intézkedések betartásával. A képzés során dolgozatok, tesztek, felmérések, gyakorlati feladatok jelzik, hogy egy-egy „diák” hol tart, miben maradt le, milyen segítségre van szüksége. Az oktatási ciklusok befejezése végén a tanuló záróvizsgát tesz, amelynek elméleti és gyakorlati része van. Az elméleti vizsga tesztekből áll, a gyakorlati megmérettetés pedig egy vizsgamunka elkészítése. A teljes képzést a város önkormányzata finanszírozza, nagyrészt állami támogatásból. Amint az erről szóló tervezetben olvasható, több célt is el szeretnének érni a Golden University programmal. Az első, hogy az egyre hosszabbra nyúló időskor, amelyben sokkal egészségesebbek és aktívabbak a koros emberek, mint az egykori öregek voltak ötven-száz évvel ezelőtt, értelmes, örömteli, sikeres időszakká változzon. A második, hogy a megszerzett tudással a közösség szolgálatába állhassanak, ami különösen a hiányszakmákban fontos. A harmadik, hogy új, vágyott szakmáik ne csak boldogabbá tegyék a tanulást választó időseket, hanem bevételhez, azaz jobb minőségű életszínvonalhoz segítsék őket és családjukat. A negyedik cél, pontosabban előny, hogy az új szakmát tanulók családjára, környezetére nem nehezedik rá a munkából kieső, esetleg depresszióssá váló és azt szomatizáló, megbetegedő idős ember. Kanadai barátnőm külön kiemelte annak jelentőségét, hogy az idős családtag gyakran tanulási támogatásra szorulhat, és ekkor igénybe veheti a gyerekek, unokák segítségét, ami lelkileg mindegyikük számára együttes élmény, „adrenalinlöket”, ahogy Annamária fogalmazott. Mindezt csak azért tartottam fontosnak megírni, mert bizonyára lesz majd egy olyan kormánya Magyarországnak, amely a másfélmillió hatvan éven felüli honfitársunk tanulásra, szakmaszerzésre vállalkozó részének lehetővé teszi a fenti okok, célok, előnyök figyelembevételével az ismertetett oktatási lehetőségek megteremtését. Egy ilyen kormány felállása és az efféle helyi akciók támogatása Magyarországon azért is különösen fontos lehet, mert a félmillió Nyugatra távozott magyar, a sok százezer szakember rettenetesen hiányzik. Nemcsak az a gond, hogy akik maradtak, villanyszerelők, asztalosok, gázszerelők stb., azok közül sokan csillagászati összegeket kérnek azért is, ha belefinganak a lakásunk légterébe, de a szakmák feltöltődtek kontárokkal, akiknek jóvoltából a baleseti sebészetek feladatai szaporodhatnak. Miután a fent jelzett elmenekülés miatt az orvoshiány is jelentős, szükségessé válhat a temetők kibővítése. Ennek érdekében még az is megtörténhet, hogy a stadionok további építésétől kell elvonni a pénzt, amit egyetlen magyar sem akarhat, mert a focinál nincs fontosabb. Az öregek pedig velem együtt dögöljenek meg, és végrendeletileg égettessék el magukat, hogy kevesebb helyet foglaljanak el a drága magyar anyaföldben. A kanadai városkát meg az időseket használható kétkezi szakmára tanító Golden Universityt amúgy senki se keresse a neten, mert ilyen nincs. De éppenséggel lehetne!

Rendíthetetlen parisztokraták

A parisztokrácia a paraszt és az arisztokrácia szavakból összeállított kifejezés, amellyel a legújabb kori magyar történelemnek a gyorsan a hatalomba emelkedett, többnyire vidéki-falusi származású vezető rétegét lehet jellemezni, amelyik a nagy politikai-társadalmi fordulatok idején jutott fontos kiszolgáló szerephez az állam működtetésében. Ez a réteg annak a sajátos kelet-európai társadalomfejlődésnek a terméke, amely élesen elválasztotta egymástól az évszázadok alatt megszilárdult vidéki társadalmat, és az ettől gyökeresen eltérő kapitalista fejlődéshez kötődő polgári világot. A két társadalom nemcsak az iskolázottságban, hanem a kultúrában, szokásrendszerben, szemléletben és identitásban is eltérő képződmény volt és maradt. A paraszti létformához és gondolkodáshoz kötődés számos értéket hordozott. Olyan „energetikai mezőt” alkotott, amelyet a génekbe kódolt szabályrendszer működtetett és működtet (Heilinger). A puritánság, életközelség, célszerűség, a családi, helyi, a nemzeti közösségi összetartozás és a keresztény hit pozitív életformáló érzéseihez azonban ezek negatív párjai is társultak. A környező népek lebecsülése, a minden más értékkel és azok hordozóival (főképpen a zsidósággal és a cigányokkal) szembeni bizalmatlanság, az új gondolatok iránti fogékonyság hiánya, a különböző módokon megjelenő civilizációs és kulturális igénytelenség általánosan jellemzőek voltak. A kiszolgáltatottság elfogadása, a sógorság-komaság kapcsolatainak magától értetődő érvényesülése részévé volt a mindennapoknak. Azt már a tsz-ben tanulták, hogy „lopni nem szégyen, de mindenki csak tiszte szerint tegye”. (A zárt világban kezelhetetlen, beteljesületlen vágyak és az ösztönélet problémái is gyakran vezettek-vezetnek lelki konfliktusokhoz és emberi tragédiákhoz.) A gyökeres politikai változások nyomán az 1950-es években az állam, a gazdaság és a társadalom életének minden területéről eltávolították a korábbi vezetői-értelmiségi és alkalmazotti csoportokat. Megnyílt az út a „mi kutyánk kölykeinek” tömeges felemelkedése előtt, akik magukkal hozták az évszázados beidegződéseiket, polgárellenességüket. Még az 1960-as évek végén is általánosan jellemző volt az a kissé cinikus megjegyzés, miszerint „…az itt élőket csak három dolog érdekli: főjön ki a pálinka, 1-2 disznót vághassanak, és legyen a városnak egy jó futballcsapata”. Az új vezetőknek „szerencséjük volt”, hogy egy olyan rendkívül centralizált hatalmi rendszer jött létre, amelyben nem a szakmai alkalmasság, hanem a politikai hűség és a rájuk rótt feladatok maradéktalan végrehajtása bizonyította a vezetők alkalmasságát. Nem volt szükség és lehetőség sem a gondolkodásra, a mérlegelésre, az emberségre, mert a fentről vezérelt politika és az ahhoz szervesen kapcsolódó vazallusi láncolatok mindent meghatároztak. Az 1970-es években megindult decentralizáció és relatív demokratizálás ezzel a vezetői garnitúrával elkerülhetetlenül akadályokba ütközött. Bebizonyosodott, hogy „demokrácia demokraták nélkül elképzelhetetlen” (Paul Lendvai). Ez a politikai vezetés gátolta azt a modernizációs folyamatot is, amelyet a nagyüzemi mezőgazdaság kiépítése, a jól képzett agrárszakemberek megjelenése váltott ki a falvakban. A gyorsan gyarapodó gazdasági vezetők és a hatalom képviselői között egy idő után fokozatosan kialakultak a rejtett vagy nyílt érdekközösség különféle formái. A hatalmat gyakorló csoportok elfogadták a különféle eszközökkel elért gazdagodást – cserébe nekik is juttattak a megszerzett javakból és „elismerték a párt vezető szerepét”, azaz nem zavarták meg a közélet színpadjain zajló előadásokat. Az 1980-as évekre azonban a gazdaság és a társadalom „mindennapi” irányítása a szakértelmiség vezető csoportjainak a kezébe került. Még a „magyar Távol-Keleten" (Lengyel László), Békésben is olyan fejlesztési alternatíva született, mint a „Környezetvédelmi mintamegyévé fejlesztés komplex programja”, amely ma is egyedülálló elképzelés volna az agrárgazdaságra épült világ továbbfejlesztésére. A fejlődés azonban nem erre haladt tovább. A rendszerváltás az idősebb „párt-generáció” többségét eltávolította a vezetői pozíciókból. A helyi hatalom más (elsősorban fiatal értelmiségi) csoportok kezébe került, amelyek a választási eredményektől függően váltogatták egymást, anélkül, hogy tartós változtatásokat értek volna el. A 2010 után végbement hatalomváltás aztán újra stabilizálta a vidéket uraló társadalmat. A végletekig újra központosított állami berendezkedés ugyanazon követelményeket és érdekrendszert teremtette újjá, mint egykor az előző. Kiderült, hogy a korábbi nagy történelmi átalakítások csak a felszínt változtatták. A felszín alatt olyan ősi gazdasági-társadalmi és kulturális struktúrák léteznek, amelyek túlélik az évszázadokat, és gyorsan regenerálódnak, ha támogatást kapnak. A magyar nemzet és a kereszténység védelme, az idegenellenesség tudatosan felszított érzelmei újra erőre kaptak, visszhangra találtak a társadalom nagy részének a lelkében, és politikaformáló tényezőkké váltak. Most újra a falu adta-adja a rendszer támaszait és új vezetői csoportjait. A falusi társadalomban élő konzervatív értékek (és az egykori úri világból feltámasztott különféle eszmék) szinte kizárólagos társadalmi-politikai célkitűzésekké lettek, amelyek már beépültek a helyi hatalmukat megszilárdító érdekcsoportok propagandájába és mindennapi tevékenységébe, meghatározzák a mindennapok világát. Gondolkodás nélkül teljesíteni az elvárásokat – ez minden diktatúra lélekben létrejött alapja. A „falu legyőzte a várost”. Ez a rendszer mára már kísértetiesen hasonlít a korábban meghaladott, csődbe jutott világhoz – hasonlóan működik, ugyanolyan látszat valóságot teremtett és ugyanúgy gátolja a demokrácia, a haladás és az emberi tehetség kibontakozását. Alapvető különbség, hogy az infokommunikációs rendszerek kiépítése nyomán sokkal hatékonyabb annál. A most hatalomba emelt fiatal generáció ugyan szakmailag iskolázottabb az előzőnél, de társadalmi és kulturális tekintetben nem műveltebb, mert nem polgárosulhatott. Ezernyi szállal kötődik a régi világhoz, a parisztokrata mentalitáshoz, és akaratlanul is a múltat teremti újjá. Felemelkedése és jövője is attól függ, vállalja-e a jól fizetett szolgák sorsát. Bár büszkén vallja, hogy új világot teremt, valójában egyre távolabbra viszi az országot egy valóságos felemelkedéstől.