Előfizetés

Kuka nostra

Egy normális országban nem csodálkoznánk azon, hogy Áder János az Alkotmánybíróságtól kérte bizonyos törvényi pontok megsemmisítését. Elvileg ez is dolga. Egy utolsó ellenőrzési stációként, ha úgy tartja jónak, visszadobhat friss szabályokat. Megnéztem: tett már hasonlót kútásás-ügyben (ami ma is téma, és a civilek újfent elnöki vétót kérnek), vagy épp az MNB-alapítványokon keresztüli közpénztelenítés kapcsán. (Orbánék az egyszerűség kedvéért emiatt most inkább átírják az Alaptörvényt, oszt jónapot.) Hogy ezek miért kevéssé emlékezetesek? Hát mert a köztársasági elnök mégiscsak Orbánék sok ezer felháborító jogszabályát láttamozta szó nélkül, számos esetben civil tiltakozások dacára. Emlékezzünk például, amikor a CEU kipaterolásakor az utcák Áder János nevét visszhangozták. Az, hogy a Fidesz-KDNP a saját Alaptörvényére is tesz, ha épp a hazai hulladékpénzekre vet szemet, nem meglepő. Az sem, hogy bár nyakatekert tervük legalább fél éve ismert, a szokás szerint éjfélkor, sunyin becsúsztatott módosítás hemzseg az átgondolatlan, ellentmondásos, vad, nyers pontoktól. Lerí, hogy valaki az asztalra csapott: vége a tilitolinak, holnapra az asztalomon a szabály, ami a Molhoz csatornázza a szemétpénzeket. És lőn, az irat megszületett, értelemszerűen kiváltva azok ellenérzését, akik a tevékenységet éppenséggel űzik. Több tízezer munkahely, ezermilliárdnyi eszköz. És most Áder János, nyilván a panaszok nyomán, tételesen végigveszi, mely alkotmányos alapelveket sérti a terv. Az úthenger elakadt. De ez nem egy normális ország. Kétségem sincs afelől, hogy a Vezér legfeljebb toppant egy bosszúsat, majd friss haditervet eszel ki az új akadály megkerülésére, kijátszására, alámosására, ellehetetlenítésére. Természetesen az Alaptörvényt is bármikor átírja azért, hogy a haverjai lenyúlhassák a kukapénzeket.

Ilyenné lett a városunk

Van nekem egy jóbarátom, aki azzal töltötte a tavaszi karantént, hogy írt egy könyvet a megváltozott Budapestről. Összevetette benne a rendszerváltáskori és a mai fővárost, leltárba vette az új hidakat, metrót, középületeket és a megújult közterületeket. Szelíden, nem sokat morgolódva a kihagyott ziccerek miatt. Egy ponton azonban érezhetővé vált a szerző indulata: amikor a Párisi udvar meglátogatásáról mesélt. Kilencvenben a „Felszab” téri Párisi udvar egy meglehetősen romos bérpalota volt, földszintjén a kalóriát talicskával porciózó Jégbüfé, fölötte az IBUSZ-központ, félhomályos passzázsában pedig néhány „jobb” üzlet. Most, harminc évvel később a tömb gyönyörűen helyreállított luxusszálloda, a passzázs szállodai előtér kávézóval. Ahová ha egy jólöltözött idős úr be akar lépni, jelezve, csak körülnézne, természetesen nem küldik el - de nem is tesznek úgy, mintha örülnének a bámészkodónak. Aminek csak abból a szempontból van jelentősége, hogy amikor a jordán üzletemberek az állami hitelt is bőven használó, kiemelt kormányzati beruházásnak minősített felújításba belefogtak, még úgy volt, hogy pompás városi térként, a XIX. századit idéző üzletsorral kapja vissza a passzázst Budapest. Örvendetesen szaporodnak a városban a pusztulástól megmentett, szépen felújított épületek, az újonnan emelt létesítmények, ám egyre több az olyan is, ahonnan lassan kiszorulnak a városlakók. Mint mondjuk a Várkert Bazárból, amelynek díszkertjéből persze fel lehet mozgólépcsőzni a Várba, sőt rendeznek benne kiállításokat is - a hely lényege azonban mégiscsak a hegy gyomrában megbúvó méretes terem, ahol olyan remekül lehet évről évre országot értékelni, a creme de la creme tapsától kísérve. És nézzék csak meg mondjuk a Parlament körüli tágas területet. Körbejárhatja az ember, mint valami szabadtéri panoptikumot, megnézheti, hogyan próbál magának ideológiát rajzolni egy végtelenül pragmatikus – csak a hatalmat vágyó - rezsim válogatottan félresikerült szobrokból. Elszomorodhat azon, hogy vezetői még Trianonra sem hagyják európai módon emlékezni a nemzetet, és közben jó eséllyel fel sem tűnik, hogy mi nincs itt. A törvényhozó hatalom maga. Mert az mélygarázsba érkezik és onnan is távozik, hivatalnokai föld alatti folyosón surrannak át a semmitmondó neoreneszánsz homlokzat mögé rejtett, amúgy kitűnő kortárs építészetet felmutató irodaházukból a kupolás szentélybe, ahová lassan senki sem léphet be, újságíró meg különösen nem. És miközben tényleg nem vágyjuk vissza a Kossuth teret megtöltő képviselői Ladákat, arra azért emlékszünk, hogy egykor Pestre vonatozó MDF-es hölgyek várták itt esténként Kónya Imrét, csak hogy váltsanak vele néhány szót. És persze nem lehet majd csak úgy bemenni az ismét Kúriává váló Néprajzi Múzeumba sem, s miközben a Magyar Rádió épülettömbje lehetett volna a Nemzeti Múzeumé is, végül – hozzászólás van pajtások, nincs pajtások, köszönöm pajtások – a Pázmány Egyetem kapta meg. A rettenetes pénzekért felhúzott Duna Arénában földi halandó inkább ne úszkáljon, a Karmelita irodaház környékén lakók pedig ne parkolgassanak, mert elveszik a helyet a Várba fölrendeltektől. Nem ismételnénk el a számokat, hogy nem pusztán az elmúlt években, hanem konkrétan az idei, járvány és gazdasági válság sújtotta esztendőben is mennyi pénz jutott arra a mindnyájunkéból, hogy Orbán Viktor visszaalakítsa a vári kulturális negyedet egy sodródó ország nagyságról szőtt álmait téglába és gipszbe öntő, mérsékelten ízléses kulisszává. Van már neki ott egy kisebb irodája – albérletben kiadva a köztársasági elnöknek –, meg egy jó nagy, újabb; áll már a Királyi Lovarda és a Főőrség, épül a Pénzügyminisztérium és a palota déli szárnya; nemsokára kezdik újraépíteni a Vörös Kereszt egykori székházát, és már tervezik a brutális tömegű József főhercegi palotát is a nyugati várfalra. Mindez merőben értelmetlen, fájóan ízléstelen és esztelen pénzpazarlás, amivel kizárólag a baráti építő cégek járnak jól. És persze most még csak a Színház utcát zárják le, ha feltűnik a Karmelita környékén egy újságíró a kamerájával. De bármikor fejleszthetik a módszert. Hiszen látják, hogy az eddigieket is lenyeltük, már mindenbe beleszoktunk. 

„Hol azelőtt angyal állt…”

Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,/ a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,/ az új falak tövében felhangzik majd szavam;/ magamban élem át már mindazt, mi hátravan,/ nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem/ sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;/ ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints./ Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.” Radnóti Miklós 1944 tavaszán írta ezeket a sorokat (Sem emlék, sem varázslat), egy olyan korban lefestve az ember magányát, amelynek végét nem láthatta meg. Profán pofátlanság ide idézni, de voltaképp mindegy, hogy „karddal védő angyalunknak” a szerelmet, vagy a teremtőt tekintjük-e, a lényeg nem ez, hanem a totális tanácstalan védtelenség érzete, amely ma is eluralkodik rajtunk, ha körülnézünk a világban. És eszünkbe sem jut – juthat-e, s mikor jutott? –, hogy egyetlen valóságos védangyalunk lehet: a társadalom. A közösség, amely Radnótit is cserben hagyta. Akkor, amikor a közösség nem tudott ellenállni a barbárságnak, amelyet nem szabad leszűkítenünk a nácizmusra, mert olyan hatalom, amely éppen a legcivilizáltabbakban ébred szinte vágyként. Mert a barbárság egyszerűen megélhető és gyakorolható törvények szerint létezik, egyszerű „igazságokkal”: igen-nem, fekete-fehér, élet-halál, ellenség-barát. A történelmet sokféleképpen értelmezték már. Itt és most bennünket csak az a hegeli világszellem helyére ültetett Történelem érdekel, amelynek belső, szükségszerű mozgását Marx vélte felfedezni és leírni, mint osztályharcok történetét, és amelyben nem hiszünk. A történelmet inkább úgy szemléljük, mint az ego, az egyéni autonómia és a közösség folytonos egyensúly keresését, a kettő közötti harmónia megteremtésének igényét, amelyet kifejez, kifejezhet az az örök – de Jézus és a kereszténység óta feltétlenül kimondottan is létező – emberi vágy, hogy létezhet, megteremthető az igazságos társadalom. Az ember – Arisztotelész óta tudjuk – egyszerre közösségi lény és individuum. Egy testben két lélek: közösségi lény és szabadságra vágyó teremtmény, amely a szabadságát csak közösségben tudja kiteljesíteni. Ezért azt gondoljuk, hogy tudatára kell ébrednie: legnagyobb szabadsága éppen abban van, hogy olyan közösséget teremthet, amely minden közös érdekű kötöttséggel együtt szabadságot nyújt tagjainak. A szabadság szüli a rendet, nem a rend a szabadságot (József Attila). Most éppen vigasztalhatatlanul magányosnak érezzük magunkat egy vírus halálos ölelésében, elzárkózva-elzárva a közösségtől, hiányolva azt akkor is, ha nem éreztük túl komfortosan benne magunkat. Félünk. Bizonytalanok vagyunk, bámuljuk a karddal őrködő angyal hűlt helyét, mentjük az irhánkat, féltjük a másnapi kenyerünket. A vírus – egy szappannal leölhető, láthatatlan kicsinységű valami – néhány hónap alatt dagadt fejűre verte a civilizációt. Felfestette a jövőt, amelyben állandó kísértet lesz. Ki fog derülni, hogy az Angyalt mi öltük le, vagy a véletlen sodorta utunkba ezt a mikroszkopikus lényt, amelynek megjelenése csak megerősítheti azt, amit a Covid előtt is tudhattunk: a civilizáció folytathatatlan úgy, ahogy addig az emberiség megélte és megcselekedte. A pandémia csak átmenetileg szoríthatta cserepadba a többi globális problémát, élükön a felmelegedéssel. Nyakunkon egy új világ, egy másfajta civilizáció, amelynek arcát éppen a Covid fedte fel: a digitális valóság. Kénytelenek vagyunk meglátni e világot, bár az ember lusta és feledékeny, és annyira féli a bizonytalant, hogy az öngyilkosságig hajlamos ragaszkodni a megszokotthoz. Fél a döntésektől. Fél a szabadságtól, inkább annak a vállára rakja annak terhét, kezébe a saját sorsát, aki erre a félelemre alapozza közösség feletti hatalmát. Semmibe véve a demokrácia alapelvét: a közösség vezetőjét egyetlen cél vezérelheti, a közjó gyarapítása. Volt: a pandémia előtt. Lesz: a pandémia után, a globális kihívások csak gyarapodtak a vírussal.  „Az 1918-ban kitört spanyolnátha-járvány sokkal több áldozatot szedett mint a koronavírus, de a gazdasági hatásai szinte elhanyagolhatóak voltak. Ma viszont más a helyzet, aminek az oka az, hogy a gazdaság nem hiánnyal, hanem fölösleggel küzd” – olvassuk Max Ehrenfreund gazdaságtörténész elemzését a Foreign Policy-ben. Ehrenfreund szerint ennek oka némi leegyszerűsítéssel az, hogy sokkal jobban élünk, mint korábban. Egy évszázada az emberek fogyasztásának jelentős részét a létszükségletekhez kapcsolódó kiadások jelentették, így járvány idején sem csökkent jelentősen a kereslet. A spanyolnátha idején egy átlagos háztartás a bevételeinek 73 százalékát költötte lakhatásra, alapvető élelmiszerekre és ruhára, ma viszont mindössze 35 százalékot. Vagyis a kereset nagy része nem okvetlenül szükséges dolgokra megy el. Igaz, hogy oktatásra és egészségügyre jóval többet költenek az emberek, mint korábban, ám a járvány miatt sokkal kevesebben iratkoznak be egyetemre és kevesebbet járnak orvoshoz. Nem meglepő hát, hogy a járvány hatására rendkívüli mértékben emelkedett a megtakarítások aránya. A megtakarítások magas aránya, és persze a kormányzati, illetve jegybanki élénkítés miatt alacsonyak a kamatok, így a növekvő munkanélküliség és a termelékenység visszaesése ellenére szárnyal a tőzsde, és az ingatlanárak sem zuhannak. Míg tehát a korábbi járványok idején a kínálat csökkent, ma a kereslet visszaesése okoz súlyos gazdasági gondokat." Ehrenfreund szerint a nagy kérdés, milyen hatása lesz a megtakarítási kedvre a járvány végének. Az emberiség történelmének korábbi válságai után a munkaerőhiány jelentős bérnövekedést okozott, ami pedig felpörgette a gazdaságot. Ma azonban ez aligha várható, hiszen a koronavírus (szemben például a spanyolnáthával) elsősorban nem a gazdaságilag aktív korosztályból szedi áldozatait. Ehrenfreund felidézi, hogy a második világháború utáni gyors gazdasági növekedést a New Deal ösztönzői mellett a háború idején felhalmozott megtakarítások gyors elköltése okozta. Igen ám, csakhogy akkor tartós iparcikkeket vásároltak és házat építettek, vagyis pótolták az elhalasztott fogyasztást. Az viszont aligha valószínű, hogy a koronavírus lecsengése után az emberek kétszer annyit járnak majd moziba és étterembe, vagy kétszer annyit utaznak, mint a járvány előtt. A globalizáció miatt ráadásul a gazdasági fellendülés elsősorban nem a belső kereslet alakulásától függ – jegyzi meg Ehrenfreund. Azt gondoljuk, a pandémia utáni közvetlen gazdasági gondokat a kapitalizmus meg fogja oldani. De azt is gondoljuk: ezzel nem fog megoldódni a kapitalizmus, mint globális termelési rendszer válsága, amit már a vírus előtt is láttunk, és aminek némely gyakorlati oldalát – az egészségügyi, a szociális rendszerek csonkaságát, a szegénység következményeit – a pandémia csak élesebben mutatta meg, mint „békeidőben” látszik. A pandémia egyszer elmúlik, vagy legalább is szünetet tart, de a civilizációt gyomron vágta, jelezve, mivel kell szembenéznie a világnak a jövőben: olyan mindenkit érintő kihívásokkal, amelyekkel csak globálisan lehet felvenni a küzdelmet, ha ezen a bolygón emberi civilizációt akarunk feltételezni akár csak száz év múlva. Márpedig ez a civilizáció egyetlen és globális, ezerféle kulturális arccal. A világ  multikulti, még ha erre csak akkor ébredhetett rá az emberiség, amikor az érintkezési viszonyok – a közlekedés, a kommunikáció, és a tőke mozgásának egyetemessé válásával, a gazdaság –, ez az ezerféle kultúra globálisan megismerhetővé és átélhetővé vált. A kapitalizmus globálissá válása, az államok közötti gazdasági verseny globalitása csak láthatóvá tette azt a folyamatot, amit talán Oswald Spengler óta a „Nyugat hanyatlásaként” írnak le. Holott az csak búcsú a nyugati kultúra civilizációs egyeduralmától. A Kelet megugrásával „csak” helyrebillen az az egyensúly, amely évszázadokig előbb a Mediterráneumot, majd Európát és az Egyesült Államokat – a szabadság földjét! – tette a világ vezető térségévé. E folyamatban (megkerülhetetlen) epizód, hogy „felemelkedéséhez, felzárkózásához” a Kelet a Nyugat technológiáját, használta, ugyanakkor saját kultúrája súlyos árat fizetett és fizet érte. A „Nyugat hanyatlása” egyrészt optikai csalódás, és arra sincs ismeretünk, hogy a Kelet felemelkedésének sajátos gyökereit leírjuk, másrészt valóság, amennyiben a nyugati kapitalizmus válságának – a globális gondokat is befolyásoló - hullafoltjait a Nyugat politikai életén felfedezni véljük. Mindenekelőtt: a liberális demokrácia komoly bajban van. A kapitalizmus – amely a történelemben hihetetlen jólétet és szegénységet teremtett egyszerre – legkellemesebb ágyasa a liberális demokrácia. Ez a politikai forma teremtett szinte tökéletes keretet a tőkés fejlődésnek. A keret töredezni látszik. A polgári rend saját kebelében hosszú ideig kezelni tudta a szociális ellentmondásokat. Szörnyű ára volt: a gazdasági válságok, a szociáldemokrácia első világháború előtti csődje, a kommunista mozgalom kiválása, a második világháború, a hidegháború, amely az atombomba fenyegetésé végletesen megosztotta a civilizációt. Aztán a jóléti állam létrehozásával, a tőke és a liberális demokrácia közötti kiegyezéssel (az 1969-es német bad godesbergi szocdem pártprogram ennek mérföldköve) hosszú békeidő következett be. Ez az egyezség újratárgyalásra vár. A politikai felszín mutatja, miért: ma már világos, elsietett volt az Európai Unió keleti bővítése. Sem a volt szocialista blokk országai nem voltak alkalmasak a nyugati demokrácia befogadására, a szabadságért folytatott mindennapi küzdelemre, sem Európa nyugati fele a kelet-európai történelmi gondok kezelésére. Másrészt: a nyugati tőkét tárt karokkal várták Kelet-Európában, jött és jön hatalmas pénz, de sem ez, sem a tőkével érkező munka- és technológiai kultúra nem feledteti a lekezelést és azt, hogy megszerezhető piacnak nézték az olcsó munkaerejű keleti végeket. Mindez felszította a nacionalizmust, amit az autoriter politikusok ki is használnak. A tőke pedig a polgári demokrácia matrac nélküli keleti ágyát felcserélte a kilógó rugójú autoriter heverővel – a profit így is megvan, a politikai nyugalmat pedig biztosítják az autoriter hatalmak. A liberális demokrácia megtámadását erőtlen intézményi tanácstalansággal fogadta az Unió. Európa a német-francia kiegyezés után lélektanilag is képtelen kezelni a problémát, nem érti a „nemzetállamok kontra birodalom” vádját, ami már csak a francia gloire árnyékában is értelmezhetetlen. És valójában értelmetlen is. Az osztály-kategóriákban való marxi gondolkodás azért is vált meghaladottá, mert a jóléti állam megteremtette a tömegtársadalmat (és fordítva), és a tömegtársadalom az egyetlen út a társadalmak globalizálódása felé, mert szemben az előzővel nem (ki)tagadáson, hanem befogadáson alapul. Globálisan gondolkodni „csak” annyit tesz, hogy globálisan látjuk az emberi nemet, s mert csak így juthatunk közelebb a globális gondok – a szegénységtől a felmelegedésig – megoldásához. Ehhez nem csak a kulturális nemzetállamok – a világ ezerarcú kultúrájának – ápolására, hanem a politikai nemzetállamok meghaladására is szükség van. Könnyű kimondani, nehéz megérteni: a Föld kirablását abba kell hagyni, ha nem akarjuk megélni saját végünket. Az állandó növekedés, a fogyasztás fétise repedezik. Eljött az ideje, hogy azon gondolkodjunk, hogyan szervezhetjük át a globális gazdaságot, s hogyan szervezhetjük meg azt a társadalmat, amelyben egyszerre élhetjük meg egyéni és közösségi szabadságunkat, autonómiánkat. Hogy ebben mennyire fog segíteni a digitális forradalom, meglátjuk. A Föld kizsigerelése a vesztünk. Pedig Marxnak igaza volt: minden történelem előfeltétele, hogy megéljék.