Előfizetés

Bér, lakás, vagyon

Két petíció is készült (egy online, egy nyomtatott), összesen több mint 400 budavári lakos aláírásával azzal az új lakásrendelet-tervezettel kapcsolatban, amelyet V. Naszályi Márta polgármester és a képviselő testület ismertetett nemrég. Polgármester asszony írásban reagált a felvetésekre, a párbeszéd zajlik. El kell azonban mondanom, hogyan néz ez ki belülről, olyasvalakinek a szemszögéből, aki ugyanabban a lakásban él, ahova született, és akinek a szülei, nagyszülei is közel 90 éve ugyanabban a házban élnek. Úgy tűnhet, az ellenállás leglényegesebb oka a tervezett lakbéremelés, a cserejog korlátozása, a vagyoni helyzet vizsgálásának szándéka; de valójában inkább mindezeknek az alapja: az a szemléleti különbség, mondhatni paradigmaváltás, ami az új polgármester megnyilvánulásaiban tükröződik. Azaz a Budavári Önkormányzatnak a „bérlakás-vagyonához” való hozzáállása. A rendszerváltás környékén az állam szabadulni akart a 60-as, 70-es években épített lakótelepi lakásoktól és az ötvenes évek privatizációja során birtokába jutott bérházaktól: kedvező áron eladta a lakásokat a bennük lakó bérlőknek. Ennek érdekében átadta az önkormányzatoknak ezeket a lakásokat, azok pedig rövid időn (tipikusan pár éven) belül továbbadták a lakóknak. Ha egy lakó nem tudta, vagy nem akarta megvenni a lakását, az az elhalálozása után az önkormányzat szabad rendelkezésére szállt. Így lett az önkormányzatoknak „lakásvagyonuk”. Ezeket az üres lakásokat aztán vagy kiutalták szociális lakbérrel a rászorulóknak, vagy piaci áron bérlőknek hirdették meg. Ez történt az ország összes városában, Budapest összes kerületében, így az I. kerületben is. Az önkormányzatnak nincs is – vagy elenyésző – a lakástulajdona a Gellérthegyen, a Naphegyen, a Vízivárosban. Miért van hát a budai Várban? Ott egy porszem akadt az eladás gépezetébe: a folyamatot szabályozó 1993-as törvény szerint „a műemléképületben lévő lakást vagy helyiséget a műemléki hatóság hozzájárulásával, a külön jogszabály rendelkezéseinek figyelembevételével lehet elidegeníteni”. Az egyébként, hogy mely ház műemlék és melyik nem, gyakran attól függ, hogy mekkora sérüléseket szerzett a II. világháborús ostrom alatt. Ha a kapualji ülőfülkék és a homlokzat nagyjából épen maradt, a ház műemlék lett; ha nagyobb újjáépítés volt szükséges, általában nem kapott ilyen besorolást. A homlokzatban megmaradt kilenc darab középkori kőnek vagy a lépcsőházi ülőfülkéknek a lakások tulajdonjogához azonban semmi köze, ezek kellően szigorú szabályokkal megvédhetők volnának – amint azt kérésünkre el is ismerte a korábbi műemléki hatóság. Az elidegenítéshez azonban a kerületi önkormányzat nem kérte ki a műemléki hatóság hozzájárulását, nem vette figyelembe a külön jogszabályi rendelkezéseket, hanem az eladást mondvacsinált okokra hivatkozva újból és újból megtagadta. Az egyik ilyen hivatkozás volt, hogy „a Vár UNESCO Világörökség, egységes kezelés szükséges”. Amely „egységes kezelés” pl. az Úri utca elején így néz ki: Úri 2: eladva, 4: eladva, 6: nem eladva, 8: nem eladva, 10: eladva, 12: eladva, 14: nem eladva; 16 nem eladva. Így tehát az el nem adott házak lakói bérlők maradtak azokban a lakásokban, amelyek teljes vételárát egyszer már kifizették, amikor odakerültek (ingatlanban, készpénzben, cserelakásban), és/vagy maguk hozták azokat helyre, akár háborús romjaikból, akár 40 év teljes lelakottságából. Rendszeridegen elemmé váltak egy megváltozott jogi környezetben, ahol a „bérlő” azt jelenti, hogy vagy szociális rászorultság alapján kapta, ellentételezés nélkül az önkormányzattól a lakást, vagy az utcáról jött, és piaci díjért, határozott időre kibérelte. „Kényszerbérlői” státusz azonban nincs, holott e műemlék lakásokba „beszorultakra” – a budaváriak többségére – éppenséggel ez a kategória illene. Az 1990-es, 2000-es évek önkormányzatai azzal kompenzálták az ittenieket, hogy bérleti jogukat „örökbérlet” cím alatt kvázi tulajdonjogként hasznosíthatták. A lakás belső karbantartása a bérlőket terhelte ugyan, de élethelyzetük megváltozása esetén szabadon cserélhették, kiadhatták; és közel ugyanannyit fizettek „bérleti díj” címén, mint a szomszéd, eladott házak lakástulajdonosai közös költség formájában. A házak egészének karbantartása az önkormányzat feladata maradt (noha a házak többségére túl sokat nem költött). A kedvezményes bérleti díjat pedig, jobb híján, formálisan a „szociális” rubrikába tették be, holott jobb lett volna erre egy külön kategóriát alkotni. Az új kerületi önkormányzat azonban totális vakságot mutat mindezen történelmi tények iránt. Olyan lakásrendelet-tervezetet kommunikál, amely egybemossa a „kényszerbérlőt” a szociális alapon kiutalt lakások bérlőivel. Ahhoz, hogy ebben a kategóriában maradhassanak, vizsgálni akarja a vagyoni helyzetüket, lakbérüket jelentősen emelné, a csere- és öröklési jogot korlátozná. Hasznosítani akarja a tulajdonát – ami helyes is lenne, ha az övé lenne. De a fentiek alapján mi ezeket a lakásokat nem tekintjük az övének. Tetézi az elégedetlenséget, hogy választóinak egy éve megígérte: kezdeményezi a jogfosztottság felszámolását, igyekszik megadni a lakás megvásárlásának lehetőségét a műemlékben élőknek is. Ezzel többszáz szavazatot besöpört, majd megválasztása után, ígéretét megtagadva – száznyolcvan fokos fordulattal – nemcsak leszögezi, hogy az „önkormányzat lakásvagyona” bővítendő, és a legkevésbé sem eladó, hanem még a maradék jogokat is megnyirbálja, elveszi, és durva, akár lakosságcseréhez vezető lakbéremelést tervez. Visszamenőleg támadja azokat, akik a csere itteni kényszeres módján – cserealap felajánlásával és készpénz-különbözet fizetésével – kerültek ide. A polgármester erre építette választási kampányát: „leleplezzük a kormányközeliek törvénytelenségeit”. Ez nagyon tetszett a (történelmi hátteret nem ismerő) médiának, és ha valaki panaszosan megírta az újságban, hogy milyen torz módon kényszerülünk itt a cserét végrehajtani, a polgármester perrel fenyegeti: „Önmagát jelentette fel!” Bár az önkormányzat saját tulajdonának deklarálja a lakásainkat, önkormányzati lakásvagyonról beszél, a közös vélemény az: az általa szociális alapon kiutalt vagy piaci alapon kiadott üres lakásokra olyan rendeletet alkot, amilyet akar, de a miénkre nem. Ezidáig egyetlen kerületi vezetőnek sem sikerült ilyen széles egységfrontot létrehoznia politikai és meggyőződésbeli hovatartozásra való tekintet nélkül – mindannyiunk kára, hogy önmaga ellen. A szerző produkciós vezető, vári lakos 

A második vasárnap

Minden reggel pontosan kilenckor ér a kereszteződéshez. Itt dolgozik, vagyis ez a munkahelye. Én is minden reggel kilenckor érek a kereszteződéshez. Megyek dolgozni. Az erre járók csendes, szerény embernek ismerik. Nem követelőzik, nem morog, mindenkihez van egy jó szava. A Szép Juhászné melletti erdőben lakik a párjával, egy kunyhóban. Néha beszélgetünk. Nem sokat, csak egy lámpányit. A párjának van igazi munkája, takarít egy háznál Remetén. Valaha neki is volt, de amióta az erdőben laknak, senki nem áll szóba vele. Kivéve azokat, akik a lámpánál megállnak. Pontosan nyolc autó. Ennyi megy át a zöldnél. Mindig ugyanaz a menet. Sosem szabad az elsőhöz menni, mert az siet - mondja. A második is. A lámpát lesik, hogy mikor vált. A harmadiknál már van esély. A legjobb a nyolcadik. Mert az sosem hiszi el, hogy átjut, van ideje kotorászni a kesztyűtartóban a pénzért. A nagy autóknál nem érdemes megállni, azokból nemigen kap semmit. A Mercik és a BMW terepjárók a legrosszabbak. A múltkor szeméttel is megdobták. A Suzukik meg a régi Opelek jobbak. Meg az idősebb sofőrök. Ők még a híreket is hallgatják. Ha ez ember jó ütemben ér oda a nyitott ablakhoz, elcsípheti a legfontosabbakat. Persze csak egészkor és félkor. Sok éves rutinja van abban, hogy öt másodpercekből összerakja a lényeget. Ennyi idő jut egy ablakra. Mostanában erről a Szájerről beszélnek sokat. Valami ereszcsatornán mászott fel (vagy le?) – mondja. A dologban az a különös, hogy ereszcsatornáról nem szoktak beszélni a hírekben. Évek óta dolgozik itt, már sok mindent hallott, de ereszcsatornáról még soha. Valami nagyon fontosnak kell lennie, ha ennyit beszélnek róla. Meg a vírusról. Hogy ennyi halott meg annyi halott. Hogy zsúfoltak a kórházak. Három éve egyszer olyan beteg lett, hogy a párja mentőt hívott hozzá. Bevitték a kórházba. Szörnyű állapotok voltak: a kórteremben, ahol feküdt, naponta haltak meg emberek. Mindenféle vírus nélkül, csak úgy. De legalább igazi ágyban feküdt, kapott enni, és volt vécé is. Bár nagyobb volt a mocsok, mint náluk a budin. Egy hétig tartották bent, aztán hazaengedték. Azt mondták, az immunnal van baj, és változtasson az életmódján. Csak az a baj – mondja –, hogy már nem emlékszik arra, hogyan lehetne másképp élni. A fekete terepjáróból bömböl a rádió kifelé. „Advent második vasárnapján, a remény gyertyáját gyújtjuk meg. Orbán Viktor is meggyújtotta a második adventi gyertyát. A miniszterelnök erről közösségi oldalán tett közzé egy videót.” Egy pillanatra megáll, benéz a kocsiba. A sofőr, egy elegáns férfi, fekete garbóban a kesztyűtartóban turkál. Három, négy, öt. Egy pillanatra találkozik a tekintetük. A garbós int, hogy kotródjon tovább. A nyolcadikból egy százast kap. Ha minden jól megy, estig összejön egy kiló virsli. És talán két vekni kenyér is. Három, négy öt. „A jövő vasárnap meggyújtott gyertya rózsaszín lesz, hiszen az az örömöt jelképezi. Most pedig, kedves hallgatóink, bújjanak össze a párjukkal, hallgassanak egy kis adventi muzsikát. És legyen kellemes a napjuk!”  

Lázármok

Kiszorítaná Magyarországról Lázár János kormánybiztos a nemzetközi élelmiszer kiskereskedelmi láncokat. Legalábbis erről beszélt egy múlt heti online konferencián, és ezt aligha vethette fel Orbán Viktor jóváhagyása nélkül. Lázár szerint a következő 7-10 évben a hat nagy láncnak mennie kellene, mert a haza nem függhet a külföldtől, önellátónak kell lennie az élelmiszer termelés, feldolgozás és forgalmazás terén. Egyelőre homály fedi, hogy hogyan képzelik el kituszkolni a majd’ kétezer milliárd forintos éves forgalmat elkönyvelő multikat. Ezzel az elmúlt tíz évben Orbán már többször hiába próbálkozott. A brüsszeli bürokraták mindig keresztbe tettek, amikor például a külföldi láncokra szabott extra büntető adókkal, építési tilalmakkal, egyebekkel igyekezett elüldözni a multi láncokat. Az uniós alapjogba ütköző protekcionista, diszkriminatív lépések miatt kötelezettségszegési eljárás is indult a kormány ellen. Csak találgatni lehet az indítékokat. Lehetséges, hogy a sok milliárdos ingatlan vagyonra, a multik itteni piacaira fáj a foguk, talán megint „üzentek Brüsszelnek”, esetleg a Demeter Szilárd-, Szájer József-féle botrányokról igyekeznek elterelni a figyelmet. Azzal ugyanis Orbánnak is tisztában kell lennie, hogy ha komolyan gondolná a régi-új ellenség kiseprűzését, azzal nemcsak a sokadik kötelezettségszegési eljárást vonná a saját fejére, de végképp diszkreditálná magát az Európai Unióban, magával rántva az egész országot. Emellett még tovább drágulnának az élelmiszerek, megugrana az ágazatban munkanélküliség, szűkülne a kínálat, sőt a magyar termelők piaca is, hiszen a nagy láncok sok magyar élelmiszert árusítanak a más országokban található üzleteikben. Szóval itt a sokadik ellenség és a sokadik gumicsont. Fel kellene már ébredni ebből a lázálomból – is.