Előfizetés

Viharfelhők

Lakópark vagy viharjelzés?! – kiabálná fejhangon Stohl András, ha valami valóságshow-ban kellene dönteni a kérdésről, aztán jöhetnének az emelt díjas sms-ek. De hiába a bulvár által tengermélybe lökdösött nívó, a nagyközönség vélhetően a siófoki meteorológiai obszervatórium mellett tenné le a voksát. Igencsak torzult gondolkodásra van ugyanis szükség ahhoz, hogy egy 64 éve működő, emberek sokaságának életét befolyásoló tudományos szolgáltatást beáldozzanak valaki anyagi gyarapodása ellenében. Legalábbis egy NER-en kívüli világban. A 2010-es évek Magyarországában viszont szemrebbenés nélkül ellehetetleníthető bármi ad hoc politikai szempontok alapján, vagy a holdudvar boldogulása érdekében. CEU, MTA kutatóintézetek, SZFE, vagy – hogy közelítsünk helyileg a siófoki obszervatóriumhoz – a Bahart reorganizációnak keresztelt lerablása, a Balaton mészárososítása, tiborczosítása. Semmi sem maradhat parlagon, és a morzsákért is érdemes lehajolni. Így épül hát ötszintes, nyolclakásos apartmanház az obszervatórium mellé, ellehetetlenítve a szakemberek munkáját, kukára ítélve közel hat és fél évtized méréseit, tudományos megállapításait. A szakma, a civilek, a helyiek, a Balatont értők és szeretők, a tudományos élet persze tiltakozott minden létező helyen és szinten, a gépezet azonban óramű pontossággal működött ismét. Sok éves jogi hercehurca után a kormányhivatal megadta az engedélyt, az érintett minisztérium és az alárendelt meteorológiai szolgálat pedig fellebbezés helyett ezt tudomásul vette. A térségi kormánypárti honatya látszattárgyalt egyet a kancelláriával, majd tudományos-egyetemi szakvéleményt ígértek karöltve, és míg az obszervatóriumért aggódók erre vártak, az építkezés elkezdődött. A vállalkozó felett kitisztult az ég. Mindenki másnak befellegzett.

Minszki példa

Az utóbbi években sokan elvesztették a demokráciába vetett bizalmukat. Miért higgyenek egy nyugati berendezkedésű államszerkezetben, ha a világ leghatalmasabb országának első számú vezetője is kacérkodik a diktatúrával? Időnként mintha többségben volnának a politikai korrektséget elvetők, pedig nem erről van szó: csak sokkal hangosabbak és erőszakosabbak a demokratikus többségnél. A változó világ abszurditására jellemző, hogy épp „Európa utolsó diktatúrája”, vagy legalábbis az ott élők adnak leckét mindannyiunknak abból, mit is jelent demokratának lenni. Belaruszban augusztus 8-án zajlott le az Alekszander Lukasenko elnök által elcsalt elnökválasztás, a diktátor elleni tüntetések azonban azóta sem hagytak alább. Pedig a megmozdulások résztvevőinek sorsa megpecsételődött azzal, hogy – némi bizonytalankodás után – Vlagyimir Putyin elnök Lukasenko támogatása mellett döntött, attól tartva: egy rezsimváltás után Minszk is kikerülne az orosz érdekszférából. Ezután hirtelenjében olyan felségjelzés nélküli egyenruhások jelentek meg az országban, mint egykor a Krímben. Ők a tüntetők szerint nem is emberek, nincsenek tekintettel a tiltakozók korára, nemére, kegyetlenségük nem ismer határt. A tüntetők azonban a reménytelen jövőkép, a folyamatos és egyre fokozódó terror ellenére sem adják fel. Moszkva kezdi elveszíteni a türelmét, a minap Szegej Lavrov külügyminiszter némi cinizmussal jegyezte meg: üdvözlendő, hogy kevesebben tüntetnek, de aggasztó, hogy a tiltakozási hullámnak még mindig nem vetettek véget. A Kreml megint rossz taktikát választott. Ahelyett, hogy Lukasenkót arra intené, kezdjen őszinte tárgyalásokat az ellenzékkel a békés hatalomátadásról, hogy így állítsa helyre a társadalmi békét, láthatóan szemet hunyna afelett, ha a belarusz elnök vérbe fojtaná a megmozdulásokat. Ezzel azonban az orosz vezetés csak azt éri el, hogy teljesen elidegeníti magától a belarusz lakosságot. Azzal, hogy Moszkva rendre a térség diktátorai mellé áll, hosszabb távon saját geopolitikai helyzetét gyengíti. 

Csodavárás

A kormány jelenleg egy általános, minden ágazatot segítő, gazdasági-növekedési akcióterv részletein dolgozik – tájékoztatta az MTI-t Tállai András. A Pénzügyminisztérium parlamenti ügyekért felelős államtitkára csupán ennyit árult el az eredetileg szeptember közepére ígért, de azóta is csak készülő gazdaságmentő csomagról. És mi még mindig bízunk benne, hogy lesz ilyen. Talán azért, mert tudjuk, hogy szükség volna rá. De a kormány tudja-e? Vagy csak beszél róla, és ezzel éltet hamis reményeket? Végigkövetve a márciustól november végéig terjedő időszakot, hajlok rá, hogy ez utóbbiról van szó. Az is lehet, hogy a kormány maga is csatlakozott a csodavárókhoz. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a tavaszi teljes zárlatot nyáron a teljes elengedés követte? A második hullám idején az óvatos és megkésett szigorítások, a csak egy hónapra szóló félig bezárások azt sugallják: hamarosan csoda történik. És a csodavárás közepette a kormány elfeledkezett arról, mindez hogyan csapódik le a társadalomban. A tavaszi lezárások idején a vállalkozók nem csodát, csak segítséget vártak volna. Amit kaptak, az féloldalas volt és megkésett. Ez azt üzente nekik, igazából ne számítsanak támogatásra, oldják meg a gondjukat maguk. Ezt érezték a gyerekkel otthonmaradó szülők és a munkanélkülivé vált tömegek is, akik mindössze három hónapig kaptak némi álláskeresési járadékot. Ha egyáltalán be tudtak kerülni a regisztráltak közé. Most újabb elbocsátási hullám készül, és egyre több iskola áll át digitális oktatásra – de valódi segítség továbbra sincs. Pedig előre lehetett tudni, hogy az iskolakezdés és a tanítás nem lesz sétagalopp, bármikor beüthet az újabb fertőzéshullám, amikor újra oda kell ülni a számítógépek elé. És amikor itt van a baj, megint mindenki csak kapkod. Az otthonmaradásra kényszerülő szülőknek pedig főhet a fejük, hogyan tudnak dolgozni, és ha táppénzre, vagy fizetésnélkülire kényszerülnek, miből pótolják a kieső jövedelmet. A szállodaipar és a vendéglátás még kap valamit az egyhónapos zárás idejére, persze csak ha megfelelnek az elvárásoknak. A vállalkozóként működő jógaoktató viszont igyekszik áthelyezni óráit a még nyitva tartó szépségközpontba, a karateedző igazolt versenyzőt csinálna a hobbi tanoncaiból, ahogy az úszótanár is. Mert akkor megtarthatja óráit és pénzhez jut. A kiskaput keresi most mindenki a zárás elől, így hatott a kormány mindenkit megsegítünk „ígérete”.    A kabinet szeme előtt csak az lebeg, hogy a gazdaságot működésben tartsa, és ennek oltárán mindent feláldoz. De milyen áron? Valóban csoda volt-e, hogy a költségvetésnek alig 100 milliárdjába került a tavaszi bértámogatás, miközben az egész évi pluszköltések várhatóan meghaladják majd a 3000 milliárd forintot? És bőven jutott halasztható dolgokra. Az őszi bértámogatás még ennél is kevesebbe kerülhet. De megéri-e így fukarkodni? A potenciális vírushordozó dolgozni jár, mert meg kell élnie, a vállalkozó pedig dolgoztatja, mert neki is. És a kormány változatlanul bízik a csodában: hogy így kibekkelheti 2022-ig.