Előfizetés

Semmi ünnepi, csak Bézsé

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.11.14. 19:23

Mi, ostoba fociszurkolók, akik bele tudjuk élni magunkat, hogy ez a játék valami többről szól, bár megőrülünk a csapatunkért, általában mégsem vagyunk igazán boldogok, ha a hosszabbítás utolsó percében, egy vitatható büntetővel szerzi meg a győzelmet. Az a bizonyos szájíz, ugyebár… És ugyanígy, amikor átváltozunk ostoba szavazópolgárokká vagy politikai drukkerekké, akik képesek beleélni magukat, hogy egy választás többről szól, mint amiről szól (mert hogy valójában miről szól, arról senki se szól), nem érezhetjük egy órára sem megváltó erejűnek jelöltünk győzelmét, ha ködbe vész a hozzá vezető út. A focimeccs és a választás közösségi, nemzeti ünnep. Az igazság illuzórikus felcsillanása. Felemelő két óra vagy egy nap semmibe vett polgárok számára, hogy megéljenek valami tiszta dolgot, amelyben ők is naggyá válnak. Nagy győztesekké, őszinte örömmel, vagy nagy vesztesekké, őszinte bánattal. Joggal kérhetjük hát, hogy méltóságérzetünknek legalább ezeket az ünnepi gyertyafényeit ne vegyék el tőlünk. Ezért aztán különösen bosszantó, és vészjósló is, hogy a magasztosság, a mi tiszteletünk látszatával egyre kevésbé törődő politika egymás után másodszor rondít bele az amerikai elnökválasztás világszerte kedvelt játékába. Ha már sikerült elhitetni, hogy ilyenkor dől el négy évre a sorsunk, hadd adjuk át magunkat a szavazatszámok világformáló pörgésének. Hadd kábuljunk bele a mitikus igazságképünkről szóló mitizált igazság pillanatába. De úgy látszik, ma ennyi sem lehetséges. Négy éve Donald Trump győzelmét kérdőjelezték meg csalással, ami orosz beavatkozást jelentett, most pedig Joe Biden diadalára vetnek árnyékot a szavazás nehezen átlátható mozzanatai, Trump hisztérikus vádaskodásai. Ami a polgárokat öröm helyett a gyötrelmes reménykedés, békés düh helyett az önemésztő gonoszság állapotába taszítja. Vissza a lefojtottság szolgai hétköznapjaiba. Az amerikai tévécsatornákat is megizzasztotta a helyzet, hiszen elnökválasztás alkalmával ünnepi show-ra hangolják magukat. Ehelyett napokig vihették a balhét az elhúzódó szavazatszámlálás miatt. Rajtuk csattant, hogy miért nincs még végeredmény. Hát mit csinál ez a CNN? – kérdezhettük. Akárhányszor odakapcsolunk, csak duma, az elnyert elektori számok meg sehogy se változnak. Másnap se, harmadnap se. Csoda, ha az ember kedvét veszti, hogy óvja az idegeit? Olyan volt az egész, mintha napokig kéne felvezető műsort néznünk egy meccs előtt. Szakértők elemezgetnek már maguk se tudják, mit. Kapcsolgatnak mindenféle helyszíneket, itt mi van, ott mi nincs. Jön, mindjárt jön egy részeredmény, de nem jön. Azt mondják, hősiesen zajlik a számlálás, a képen épp egy üres terem, ja, lehet, hogy épp ebédszünet van. Ezzel együtt le a kalappal a tévések előtt! Hosszú napokon át kellett választási műsort csinálniuk, és állták a sarat. Kitöltötték az időt, nem látszott rajtuk egykedvűség. A szokatlan körülmények miatt Biden győzelmének (behozhatatlan előnyének) bejelentése sem könnyített a média helyzetén. A hírháttér műsorok beszélgetéseit belengte némi józan óvatosság. Még az orosz Rosszija csatorna nagy állami propagandistája, Vlagyimir Szolovjov is a szokottnál finomabbra hangolta az amerikai választásról szóló esti vitapartiját. A processzus zavarai miatt persze az amcsik megkapták a magukét, de a nemzetvédő szakértők kerülték a nyílt állásfoglalást Bidenről és Trumpról, megelégedtek néhány lehetséges politikai alternatíva felvázolásával – egymás leordítása nélkül. A közös nevező: „A végén úgyis Oroszország lesz mindenért a felelős.” Szerencsére egy legény azért talpon maradt a tévégáton. A mi Bayer Zsoltunk. Ő már a választás másnapján kijelentette gúnyos derűvel, hogy Trump nyert, hacsak nincs óriási csoda vagy csalás. Egyikkel sem számolva komolyan, csillogó szemű élvezettel szuszogta a magyarosan csípős epét a demokratákra, az amerikai liberalizmusra - két kombinatív mindentudó, Bogár László és Boros Imre társaságában. Jól szórakoztak, csak a pezsgő, a zene és a tánc hiányzott. Óriási újságírói hiba volt biztos eredmények híján ünnepelni a nyilvánosság előtt, mert jött a csoda: Biden fordított. Ám Bayer nem sütötte le a szemét, hanem a Trump-hívők bejegyzéseivel konzultálva eldöntötte, hogy óriási csalás történt, amit vasárnapi show-jában közölt a Hír TV nézőivel. Mert a levélszavazás csalás, éljen a magyar kormány, a demokrata levélszavazatok megszámlálása csalás. Éljen Trump és a magyar kormány! Mert a demokraták csalnak. Meg is mutatta nekünk milyenek a Biden-szavazók. Bejátszott egy elszállt nőt, aki ezt kiabálja: „A véres p...mat törlöm ki a Biblia lapjaival, ha úgy van kedvem.” Hát, ezek szerint ilyenek. Mind a 75 millióan. Csoda, ha Bayert is elkapja néha az indulat? És egy nap múlva a Sajtóklubban egy újabb provinciális szemléletű csalásozás után így beszélt, immár a jogállamiság feltételét követelő uniós képviselőkről: „És ezt fröcsögve, őrjöngve, egy ilyen nulla intellektusú pöcsök meg libák hörgik a plenáris ülésen.” De az Országgyűlés elnöke még így is tanulhat tőle kulturált fogalmazást.

A rasszizmus melegágya a kapitalista önérdek - Új Egyenlőség

Eredics Lilla
Publikálás dátuma
2020.11.14. 19:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Ibram X. Kendi Hogyan legyél antirasszista című kötete igazi sikerkönyv, bestseller volt a New York Times 2020-as listáján (Ibram X. Kendi: How To Be an Antiracist. One World, 2019.). A könyv egyfelől értekezés a rasszizmus komplex rendszerének megértéséről, másfelől visszaemlékezés arról, hogy a rasszizmus hogyan volt jelen a szerző gondolataiban és cselekedeteiben. Kendi végigkísér minket az úton, amit bejárt: fekete-ellenes rasszista beidegződéseitől kezdve gyűlölködő fehér-ellenes dühén át antirasszista megvilágosodásáig. Életútjának egyes pillanatait mindig azok történelmi, politikai és gazdasági beágyazottságával együtt meséli el, így megalapozza a rasszizmus rendszerszintű és komplex megértését. A valódi ok az egyenlőtlenség

Egy olyan világban élünk, ahol a főáramú gondolkodásban a nyílt rasszizmus kevéssé tűrt és politikailag nem korrekt. Mind a konzervatív, mind a liberális politikai és gazdasági elit törekszik elhatárolódni a rasszizmustól. Trump például saját bevallása szerint a legkevésbé rasszista ember, akinél többet csak Lincoln tett a feketékért, Joe Biden viszont úgy gondolja, hogy Trump az Egyesült Államok történelmének első rasszista elnöke. Érdekes. Nem kell azonban az Egyesült Államokig menni, hogy rálássunk az antirasszista diskurzus hiányára. A romáknak, és az őket érintő nyílt és burkolt szegregációnak, a munkaerőpiaci, oktatásbeli és szociálpolitikai kirekesztettségnek vajmi kevés hely jut a társadalmi igazságosságért folytatott harc porondján. Ha éppen nem szegregáló intézkedések vagy nyílt megkülönböztetések sújtanak nem fehér csoportokat, akkor a rasszizmussal szembeni küzdelem jellemzően kimerül a „színvak” közpolitikákban („colorblindizmusban”) és az asszimilációs intézkedésekben – általában az elnyomottak bevonása nélkül. Kevés törekvésen látszik, hogy a rasszizmus valójában mennyire alapvető elemét képezi a kapitalista rendszernek. Ibram X. Kendi a Bostoni Egyetem Antirasszista Kutató és Közpolitikai Központjának igazgatója. Könyvében hangsúlyozza, hogy bármilyen rasszú és hátterű emberek tanúsíthatnak rasszista vagy nem rasszista viselkedést vagy gondolatot bármely pillanatban, hiszen maga a kapitalista rendszer, amiben élünk, a rasszizmusra épül. Éppen ezért, Kendi nem az egyes emberek rasszista viselkedésére, hanem a rasszizmust kitermelő kapitalista rendszer megváltoztatására fókuszál. Ha megmaradnak a nem fehér népcsoportokat sújtó brutális egyenlőtlenségek, akkor megmarad a rasszista gyűlölködés is.

Szegregációs és asszimilációs törekvések

Kendi azzal kezdi a történetét, hogy saját rasszista gondolatainak gyökereit bontja ki. Szüleiről mesél, és a kor rasszista intézkedéseiről, amelybe született. Kendi szülei a 60-as évek polgárjogi mozgalma és a gazdasági növekedés nyomán felemelkedő új fekete középosztályba küzdötték fel magukat rabszolga felmenőik szegénységéből. Annak ellenére, hogy fiatal korukban szülei elkötelezetten küzdöttek a rasszizmus ellen, Kendit óvták a „rossz feketéktől”, azoktól a fiataloktól, akik az utcán drogoznak, bűnöznek és kerülik az iskolát. Azoktól az alsó osztálybeli fiataloktól, akiket Ronald Reagan elnöknek a drogok ellen 1981-ben meghirdetett kampánya („War On Drugs”) célba vett, megalapozva a kor neoliberális ideológiája mögé bújtatott rasszizmusát. A 70-es évek gazdasági válságának terhét az elit az alávetett osztályokra hárította át megszorító politikákkal, privatizációval és adócsökkentéssel. Reagan neoliberális politikája alatt addig nem látott rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés vette kezdetét, intézkedései kifejezetten a szegénységben élő feketék és latinók szegregációját erősítették, akiknek társadalmi helyzete a jóléti közpolitikák eltűnése nyomán még kiszolgáltatottabb lett. A munkakerülő, veszélyes, drogfogyasztó „csúcsragadozó” (super predator) fekete és latinó fiatalok képében beitta magát a társadalomba. Ennek ellenpólusaként a saját sikereiért felelős, keményen dolgozó polgárt állították be. A kor bújtatott rasszizmusa az új középosztálybeli feketéket is meg tudta szólítani, köztük Kendi szüleit is: könnyen értelmezték saját felemelkedésüket a kemény munka és tanulás jól megérdemelt eredményeként, amit az új generáció munkakerülő feketéi önhibájukból tagadtak meg önmaguktól.
Kendi emellett számos, főként iskolai történetével példázza azt, hogy a rasszizmus nemcsak szegregációs vagy elkülönítő törekvésekben és folyamatokban fejeződik ki, hanem olyan asszimilációs gyakorlatokban is, amelyek a feketéket fejlesztendő, civilizálandó csoportként jelenítik meg. Például tapasztalta, hogy a teljesítményszakadékot - a fekete diákok tanulmányi sikeressége jóval elmaradt fehér és ázsiai társaikhoz képest - gyakran morális-kulturális okokkal magyarázzák. A fekete diákoktól kevesebbet vártak el a tanárok, jellemzően előbb szólították fel a nem feketéket, elvárták tőlük, hogy előbb tanuljanak meg „rendesen” angolul, miközben az iskolában, ahova a fekete középosztálybeli gyerekek jártak, az egész tantestületben egyetlen fekete volt. Az asszimilációs törekvések az iskolai akadályokat az eltérő kultúrából, nevelésből és szokásokból vezetik le, így szem elől tévesztik azokat a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, amelyek a valóságos hátterét képezik a szakadéknak. A szegregációs diskurzushoz hasonlóan, itt is az elnyomott csoportokat teszik felelőssé az egyenlőtlenségek eredetéért. Ahogy Kendi írja, az oktatáspolitikában például rendre nem vették figyelembe, hogy a fehér és ázsiai diákoknak általában lehetőségük volt külön tanárhoz járni, és ezzel már korán felkészítették őket a tudásszintet és a képességeket felmérő tesztekre. Továbbá az afroamerikai népi angolt, amit a fekete diákok az iskolába érkezéskor beszéltek, csak a 90-es években ismerték el hivatalos nyelvként és akkor is csak nagy jogi és politikai viták árán. Addig a hivatalos angol nyelv helytelenül használt változatának tartották. Kendi a fentihez hasonló történetei alapján háromféle közpolitikai stratégiát különböztet meg, amelyek hatást gyakorolnak a rasszalapú egyenlőtlenségekre. A szegregáció diskurzusa a nem fehér csoportokat integrációra képtelennek láttatja, szemben az asszimilációs stratégiákkal, amelyek alapján - a többségi társadalom beavatkozásával - a színes bőrű embereket be kell olvasztani, hozzá kell idomítani a többségi társadalomhoz. Ezekkel szemben az antirasszista közpolitika a rasszalapú egyenlőtlenségeken próbál változtatni, és nem a csoportok képességeiben keresi a problémát. Kendi szerint például így néz ki a háromféle stratégia a feketék közötti erőszakos bűncselekedetek leküzdésére: rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés (szegregációs szemlélet), intenzív jogi beavatkozás és mentortípusú szolgáltatások (asszimilációs szemlélet), illetve magasabb fizetések (antirasszista szemlélet). Rögös az út az antirasszizmusig Kendi több olyan történetet is megoszt, amikor őbenne fogalmazódott meg feketékkel kapcsolatos düh, rasszista gondolat. Sokáig hibáztatta a feketéket rossz társadalmi helyzetük és a róluk kialakult előítéletek miatt, kerülte és lenézte azokat az alsó osztálybeli feketéket, akiket a rendszer veszélyesnek és iskola- vagy munkakerülőnek bélyegzett. Emellett olyan történetet is elmesél, amelyben Afrikából újonnan érkezett és már az Egyesült Államokban született afroamerikai diákok között jelent meg rasszista ítélkezés egymás különböző kulturális és viselkedésbeli jegyeivel kapcsolatban. Ehhez hasonlóan Kendi beszámol arról is, hogy fekete iskolatársai között jellemző volt, hogy a világosabb bőrű fekete nőket vonzóbbnak, értékesebbnek ítélték. Azt, hogy a feketékben hogyan születik meg a rasszizmus, Kendi az amerikai szociológia afroamerikai klasszikusa, W. E. B. Du Bois „kettős tudat” fogalmával magyarázza. A „kettős tudat” itt arra utal, hogy a feketéknek sok esetben egyszerre vannak antirasszista gondolataik és munkál bennük az asszimilációs vágy. A kettős tudat az alávetettekben a feléjük támasztott ellentmondásos elvárásokból ered: akkor is megkérdőjeleződnek, ha az alárendeltnek bélyegzett szerepjegyeket jelenítik meg, és akkor is, ha azokat le akarják vetkőzni. Így vagy úgy, cselekedeteik mindenképpen az uralkodó osztály érdekeit és így saját alávetettségüket szolgálják. Felső- és középosztálybeli feketék például sok esetben látják és valószínűleg el is szenvedik a rasszizmus bizonyos formáit, viszont vágynak arra, hogy a társadalom elismert és integrált tagjai lehessenek. Ezért éppen úgy, ahogyan a fehér hatalom megkülönbözteti a „jó fehért” a „rossz feketétől”, a felsőbb osztályokba tartozó feketék gyakran megkülönböztetik magukat a „rossz feketéktől”, a sztereotip jegyeket az alsó osztálybeli feketékre tolva. Annak ellenére, hogy a különböző etnikai és rasszú csoportok a saját valós értelmezésükben nem kapnak megfelelő elismerést, gyakran előfordul, hogy az elnyomott csoportok belsővé teszik az uralkodó fehér hatalom hierarchikus szemléletmódját, amelyben az a legelfogadottabb, aki a legjobban hasonlít a fehér normatív jegyekhez. Az alávetett csoportok gyakran magukévá teszik ugyanazt a mércét, ami szerint ők maguk alacsonyabb rendűnek ítéltetnek. Megalázó alávetettség-érzetüket azzal enyhítik, hogy a náluk kirívóbb társaikat maguk ítélik el ugyanazon mérce alapján, hogy ezzel önmaguknak is némi elismerést szerezhessenek. Kendi, amikor már-már levetkőzte a feketék hibáztatását, egyetemista évei elején a fehérek gyűlöletébe csatornázta a rasszizmussal kapcsolatos dühét. Számot ad arról, hogy a mindennapokban a rasszizmust a feketék sok esetben fehér átlagemberektől tapasztalják, akiknek a szavazatait a rasszista fehér politikai hatalom azzal az ígérettel szerzi meg, hogy a közpolitikai intézkedések nekik kedveznek majd. A gazdasági és politikai manőverek miatt azonban a fehér átlagember is áldozata, mintsem kedvezettje a rendszernek. A bércsökkentés, a szakszervezetek szétrombolása, a bankok és nagyvállalatok deregulációja, az oktatásból és egészségügyből kivont összegek az alávetett fehéreket is sújtják. S habár a fehér alsó- és középosztály profitálhat valamennyit a rasszista közpolitikából – például lehet, hogy előbb jut munkához –, de közel sem annyit, mint egy egyenlőségen alapuló társadalomban, ahol nem a szupergazdagok rendelkeznek a társadalmi erőket alakító tőkékkel. Antirasszistának lenni azt jelenti, hogy látjuk: az emberek mindennapjaiba beivódott rasszizmus hátterében az azt alakító politikai és gazdasági intézkedések állnak. Éppen úgy, ahogyan nem a feketékben kell keresni az őket sújtó társadalmi egyenlőtlenségek eredőjét, úgy a fehér átlagemberekben sem érdemes. Kendi az antirasszizmus felé vezető út utolsó lépéseként felismerte, hogy az antirasszista küzdelemnek szükségszerűen antikapitalistának és feministának kell lennie ahhoz, hogy az egyenlőtlenségek elleni harc ne csupán az elnyomáson és kizsákmányoláson alapuló rendszer átmeneti foltozgatását jelentse. Habár nem nevelték kifejezetten szexistának, Kendi is „megtanulta” a társadalom férfiközpontú (patriarchális), heteronormatív és osztályvak szűrőjét. Később rájött, hogy az elnyomás különböző formái összefonódnak: az alsó osztálybeli fekete nők például olyan terheknek vannak kitéve, amilyeneket sem a fekete férfiak, sem a fehér nők nem tapasztalnak meg. Kendi érvelése az interszekcionális szemlélet mellett nem vádolható identitáspolitikai elfogultsággal, mert nem a sokszorosan elnyomott pozíciók széttöredező és részleges politikája mellett foglal állást. Épp ellenkezőleg: a meglévő strukturális egyenlőtlenségekre fókuszál, és arra, hogy az elnyomás ellen folytatott küzdelem nem formálódhat kizárólag csak egyik vagy másik elnyomás mentén: az antirasszista küzdelem nem lehet kizárólag antirasszista, ahogyan az antikapitalista küzdelem sem feledkezhet meg a nők és az etnikumok elnyomásáról. A férfiuralom patriarchális viszonyai, a kizsákmányoló osztályviszonyok és a rasszalapú egyenlőtlenségek mind-mind lényegi mozgatórugói a fennálló rendszernek. A társadalmi igazságosságért folytatott harcban látni kell a strukturális egyenlőtlenségeket és azok összefüggéseit, ha az elnyomás szerteágazó formáit ki akarjuk irtani. Hogy jobban értsük, mi a teendő a rendszerszintű változáshoz, Kendi a könyv utolsó fejezetében a rasszizmust a saját negyedik stádiumú rákbetegségéhez hasonlítja, amelyből felépült. Az egyik leggyorsabban terjedő és legvégzetesebb ráknak tartja, amit az emberiség tapasztalt. Kevés az esély arra, hogy egykor majd minden egyes rákos sejtet ki lehet irtani, a harc és a gyógyulás fájdalmakkal jár, viszont fel kell venni a küzdelmet, máskülönben az könnyen halálhoz vezethet. A tüneti kezelés itt nem segít, a problémát a gyökerénél kell kiirtani.

Kentaurbeszéd – Sz. Bíró Zoltán: Nem aratott tapsvihart Biden Moszkvában

Sz. Bíró Zoltán
Publikálás dátuma
2020.11.14. 18:47

Fotó: BRENDAN SMIALOWSKI / AFP
Egy moszkvai elemző szerint Trump megmaradt orosz hívei között azok kerültek többségbe, akik a republikánus elnökben a destrukció eszközét látják.
Annak ellenére, hogy amerikai részről ezúttal is elhangzott az a vád, hogy Moszkva Biden lejáratásával megpróbált beavatkozni az amerikai elnökválasztásba, orosz oldalon jóval visszafogottabban várták a küzdelem kimenetelét. Ezúttal az orosz politikai elitnek nem volt favoritja. Bizonyosnak tűnt, hogy bármelyik jelölt is győz, nem fognak pezsgőt bontani a Dumában, mint ahogy azt 2016-ban a Zsirinovszkij vezette frakció tette, és tapsvihar sem tör ki az eredmény hallatán a parlament alsóházában, mint ahogy az történt négy éve. És afelől se lehetett kétsége senkinek, hogy az orosz propagandatévé, az RT vezetője se fog senkit arra biztatni, hogy amerikai zászlót lengetve autózzon fel-alá Moszkva utcáin. Ezek az idők elmúltak. És bár az orosz politikai eliten belül továbbra is maradtak szép számmal olyanok, akik szerint „Trump nas”, vagyis „Trump a miénk”, de ez a nézet ma már messze nem kizárólagos, sőt már nem is domináns. Négy éve a Kreml és a politikai osztály hozzá közelálló része vérmes reményekkel várta Trump győzelmét, ami ugyanakkor némiképp meg is lepte. Az orosz elit több dologban is bízott. Egyrészt azt remélte, hogy az amerikai politika világában kívülállónak számító republikánus elnök a maga tájékozatlanságával és önfejűségével komoly problémákat okoz mind az amerikai belpolitikában, mind a transzatlanti kapcsolatokban. Sokan úgy gondolták, hogy ha másért nem, már ezért is megéri, hogy egy destruktív politikus lesz az Egyesült Államok elnöke. De voltak ennél ambiciózusabb várakozások is. Putyin és környezete egy ideig bízott abban, hogy Trumppal meg lehet egyezni, hogy megszülethet a „nagy alku”, ami számos vonatkozásban rendezi majd az orosz-amerikai kapcsolatokat, ráadásul úgy, hogy az messzemenően figyelembe veszi Moszkva érdekeit. Ennek reménye 2018 nyaráig – a két elnök Helsinkiben tartott találkozójáig – erősen élt az orosz elit körében. Ám, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább világossá vált, hogy nem lesz semmiféle „nagy alku”, mert még ha ezt Trump szeretné is, a Kongresszusban uralkodó kétpárti egyetértés megakadályozza majd ebben. Az amerikai elnök kezéből mandátumidejének felénél lényegében kivették az Oroszországgal kapcsolatos politika felügyeletét. Trump elnökségének négy éve sokakat kijózanított az orosz elitben. Ennek ellenére továbbra is maradtak olyanok, akik változatlanul Trumpot látták volna szívesebben az elnöki székben, mert még mindig bíznak a „nagy alku” lehetőségében. Ma már ezt a véleményt leginkább csak azok osztják, akik a putyini rendszer hazai és külföldi információs politikáját irányítják, vagyis a rezsim propagandistái. Hangjuk és befolyásuk azonban – ahogyan ezt a moszkvai Carnegie Központ vezető kutatója, Tatjana Sztanovaja egy nemrég publikált cikkében írja – mára jelentősen lecsökkent. Szerinte Trump megmaradt orosz hívei között azok kerültek többségbe, akik a republikánus elnökben a destrukció eszközét látják. Szerintük hatalmon maradása tovább gyengíthette volna és a korábbiaknál sebezhetőbbé tette volna az Egyesült Államokat. A moszkvai elemző szerint ez az álláspont leginkább a katonák és az ország biztonságpolitikájáért felelős vezetők körében népszerű. Ugyanakkor az elit egy része már jó ideje több kockázatot lát Trumpban, mint potenciális előnyt. Főként a diplomaták és az elitet tanácsokkal ellátó külpolitikai szakértők gondolkodnak így. Szerintük Trump túlságosan kiszámíthatatlan volt, tevékenysége nélkülözte a professzionalizmust, ami nemcsak az amerikai állam intézményeire gyakorolt pusztító hatást, de a globális folyamatokra is, amelyek Oroszországot is érintették. Állítólag az Egyesült Államokkal foglalkozó orosz diplomaták egy része már kifejezetten sajnálja, hogy négy éve nem Hillary Clinton lett az elnök, mert vele – még ha több konfliktusa is lett volna Moszkvával – felelősségteljesebb lett volna az amerikai politika, és az Oroszországot sújtó szankciók is valószínűleg enyhébbek lettek volna. Ez az elitbeli csoport alighanem megkönnyebbülten fogadta Biden megválasztását, mert tőle – a Szenátus külügyi bizottságának többszöri elnökétől – szakszerű, racionális, következetes és kiszámítható politikát remél. És ez az eddiginél még akkor is jobb és bizonyos tekintetben kényelmesebb helyzet lesz, ha a demokrata elnöknek sikerül helyreállítania a Nyugat egységét és ezzel korlátoznia Moszkva mozgásterét. Lehet, hogy az orosz mozgástér szűkebb lesz, de a kapcsolatok mégis kiszámíthatóbbá válnak, ami kevesebb előre nem látható kockázattal jár. A már említett álláspontokon túl az elit körében tartja magát egy olyan elképzelés is, amely meglehetősen egyszerű logikát követ: a „minél rosszabb, annál jobb”-felfogásét. E koncepció támogatói szerint az orosz-amerikai kapcsolatok további romlása lehetőséget ad arra, hogy tovább erősödjék a már évek óta követett konzervatív és represszív kurzus, az a politika, ami 2011-12 fordulójától leginkább azzal van elfoglalva, hogy miként tudná az orosz társadalmat egyre szigorúbban megfegyelmezni és magatartását ellenőrzött keretek között tartani. Ennek a csoportnak lényegében mindegy, hogy ki az amerikai elnök. Az Egyesült Államok számukra minden körülmények között stratégiai fenyegetést jelent, amire hivatkozva tűzön-vízen át védeni fogják az általuk megfogalmazott „nemzeti érdekeket” és a mindennél fontosabbnak tartott „belpolitikai stabilitást”. Ezt az álláspontot pedig akkor könnyű képviselni és helyességéről a társadalom jelentős részét meggyőzni, ha feszültek az orosz-amerikai, illetve általában a Nyugattal fenntartott kapcsolatok. Akadnak azonban olyan józan, ugyanakkor az orosz külpolitika alakítására is befolyással bíró elemzők, akik Biden színre lépésében lehetőséget látnak az orosz-amerikai kapcsolatok konszolidálására. Andrej Kortunov, a Kremlhez és a Külügyminisztériumhoz egyaránt közelálló Nemzetközi Kapcsolatok Oroszországi Tanácsának egyik vezetője egy minapi, de még az amerikai elnökválasztás előtt közreadott hosszabb cikkében fejtette ki, hogy Biden beiktatásával alighanem megszűnik az Európai Unió évek óta tartó „kétfrontos” küzdelme. Az európaiaknak nem kell majd egyszerre a trumpi Amerikával és a putyini Oroszországgal hadakoznia, mert a demokrata elnök legfontosabb feladatai közé fog tartozni a transzatlanti egység helyreállítása. Ez pedig nemcsak az orosz külpolitika mozgásterét fogja jelentősen leszűkíteni, de valószínűleg idővel arra is rákényszeríti Moszkvát, hogy feladja a Nyugat hanyatlásáról szőtt ábrándjait és retorikáját. A „posztnyugati világ” víziója aligha lesz tovább tartható, elveszíti korábbi meggyőző erejét, és az orosz vezetés kénytelen lesz a realitásokkal számot vetni.
Kortunov, aki részese a putyini establishmentnek, mindebből arra a következtetésre jut, hogy előbb vagy utóbb az orosz elitnek ki kell majd egyeznie a Nyugattal, még azon az áron is, hogy a megállapodás Breszt-Litovszkra fog emlékeztetni. Lehet, hogy ez ma még sokak számára abszurditásnak tűnik, de mégsem elképzelhetetlen. Már csak azért sem – tehetnénk mindehhez hozzá –, mert Moszkva 2014-től, az ukrajnai válság kezdeteitől követett politikája legfeljebb annyi haszonnal járt, hogy átmenetileg megerősítette Putyin és rendszerének hanyatló népszerűségét. De a Krím annektálása által kiváltott eufória már rég odavan. A gazdaság már évek óta – a koronavírus-járványtól függetlenül – gyenge teljesítményt nyújt. Az utóbbi 5-6 évben nemcsak a vagyoni és jövedelmi különbségek nőttek tovább, de a szegények száma is elkezdett újra emelkedni. Egyre többen élnek a hivatalosan megállapított létminimum alatt. És ezen az sem tud változtatni, hogy a nyári alkotmánymódosítás során bekerült az orosz alaptörvénybe a létminimumot meghaladó jövedelem követelménye. Lehet éveken át erőt fitogtató és konfrontatív külpolitikát folytatni, de ha ez nem növeli az ország biztonságát, nem bővíti szövetségesi körét, és nem javítja a gazdaság működési feltételeit, akkor az súlyosan elhibázott. Lehet ezen az úton tovább haladni, de nem érdemes, mert még a legszorosabb szövetségesek körében is bizalmatlanságot kelt. Egy állam tisztelete és megbecsülése ugyanis nem azonos a tőle való félelemmel. Az utóbbi évek orosz külpolitikája megmutatta, hogy Moszkva ott volt aktív, sőt agresszív (Ukrajna), ahol türelmet kellett volna tanúsítania, és ezzel valószínűleg sokkal jobban járt volna, és ott bizonyult gyámoltalannak (Örményország), ahol elvárták volna a segítségét és jóval határozottabb fellépését. Az orosz elit egy része, úgy tűnik, látja, hogy változtatni kellene az eddigi bel-, és külpolitikán, mert az zsákutcába vitte az országot. Bidennel – még ha ő számos vonatkozásban kényelmetlenebb partnernek is tűnik Trumpnál – talán esély nyílik arra, hogy Oroszország, letérve az eddig követett útról, kiegyezik az Egyesült Államokkal, és ez a megállapodás hosszabb távon is garantálja az ország biztonságát. Ezen az úton az első lépés a jövő év februárjában lejáró, a stratégiai fegyverek leszerelésére vonatkozó START-III szerződés meghosszabbítása lehet. Biden – eddigi nyilatkozatai alapján – előfeltételek nélkül kész erre, úgyhogy a labda most az orosz térfélen pattog...