Előfizetés

A Kádár-rendszer nosztalgiájáról (kezdőknek és középhaladóknak)

Bod Péter
Publikálás dátuma
2020.11.07. 10:12
A KISZ építőtábor lakói krumplit szednek Tiszakécskén 1976-ban
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Milyen is volt az a kor, amelyre az elmúlt három évtizedben sokan (ellenállhatatlan) nosztalgiával emlékeznek? Talán a személyes visszaemlékezés az egyik lehetséges útja annak, hogy a Kádár-rendszerről valami érvényes és kézzelfogható legyen közreadható. A kistörténelemben ott találni a nagyot, a részletekben az egészet. Adhattam volna a Találkozás egy fiatalemberrel címet is ennek az írásnak. Három-négy évtized távolságából azt a valaha volt énemet kerestem, aki nem érezte jól magát abban a világban, amelyikben sokaknak ez sikerült. A válaszom egy a sok közül. Egy délkelet-magyarországi kisváros gimnáziumában érettségiztem 1986-ban, majd az egyetemi évek előtt sorkatonai szolgálatomat töltöttem egy dunántúli városban. Mindezzel csupán térben és időben kívánom elhelyezni mondandómat, és jelezni, hogy ekkor a Kádár-korszak utolsó felvonásában jártunk. Mindennek volt nevezhető, csak elviselhetetlennek nem. Legalábbis első ránézésre. Éppen csak beléptünk a gimnázium kapuján, amikor a szabad választás gyakorlatát mellőzve, egész osztályunkat beléptették a KISZ-be. Lehet, hogy nem mentség, de az első tanítási nap után abban az új, sokfajta félelemmel telített világban, amit mindenestül a gimnázium szóba sűrítettünk bele, nem alakult ki bennünk annyi ellenálló erő, ami más irányt adhatott volna a történéseknek. Papíron legalábbis ifjú kommunistákká váltunk. Sok visszaemlékezést olvastam erről a témáról. Többen arról számoltak be, hogy ekkor a KISZ-t már nem vették komolyan a középiskolákban. Bennem 1982 szeptemberéből egészen más impressziók maradtak meg. Más kérdés, hogy formálisan sem nagyon működtünk közre ennek a szervezetnek a munkájában, de a tagságot az iskola vezetése megkövetelte.
*
Három szovjet pártfőtitkár temetését nézte végig osztályunk a tévében tanítási időben, amire – felsőbb utasításra vagy sem – az orosz tanárnőnk vezényelt bennünket. Hogy nyelvi képzésünkben milyen szerepet szántak Brezsnyev, Andropov és Csernyenko búcsúztatásának, máig nem sikerült rájönnöm. Azt azonban diákként csalhatatlan ösztönnel éreztem, Gorbacsov fizimiskáját tanulmányozva, hogy az érettségiig újabb gyászszertartás már aligha lesz. Még egy kis moszkvai kitérő. Az első gimnáziumi évet követő nyáron egy focicsapat tagjaként a szovjet fővárosban edzőtáboroztam. Ritkaságnak számított ez akkor is. Bennem egészen biztosan nem sportértékei miatt maradt meg ennek a két hétnek a története (noha életem talán legnagyobb gólját egy edzőmérkőzésen itt rúgtam a helyi sportiskola csapatának), hanem azért, mert kamaszként bepillanthattam a magyar viszonyokhoz szokott szememnek és eszemnek szinte felfoghatatlan moszkvai szegénységbe és elmaradottságba. Híreket figyelő, világra nyitott ember voltam, aki erős kétkedéssel fogadta a szovjet propagandát, ám amit kint láttunk, azt a Szabad Európa Rádiónak sem hittem volna el. Házigazdáink igyekeztek a város legszebb és legjobb arcát mutatni. Részsikerekre futotta, és nem ők tehettek róla, hogy a szegénységet, a koszt, a rendetlenséget, a civilizálatlanságot, a döbbenetes méretű áruhiányt egyszerűen nem lehetett palástolni. Csapatvezetőink nem kértek arra, hogy hallgassunk odahaza Moszkva árnyoldalairól, finoman azért értésünkre adták, hogy nem kell mindenről beszámolnunk. Nem lehet az öncenzúrát elég korán kezdeni. A zsarolás külön technikáját jelentette a diákok építőtáborba vezénylése. Ezt biztosan nem mindenki így élte meg. Sokan jó bulinak fogták fel, pénzkeresetnek, és láthatóan egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy alantas munkát végeztetnek velük megmosolyogni való összegekért. Elvi okokból is kizártam, hogy építőtáborba menjek. Egy kurta „nemmel" mégsem lehetett kibújni. Tanáraink közül többen jelezték, hogy a felvételin többletpontokat jelent az építőtábori munka, és ennek figyelembe vételével hozzuk meg döntésünket. Nem nagyon hittem, hogy ez így lenne, de teljességgel mégsem volt kizárható. Címerezés helyett nyáron elgondolkozhattam, hogy nyakasságomért nem fizetek-e majd túl nagy árat a felvételin. Kiderült, nem. A Szabad Európa Rádiót nem volt tilos hallgatni, ugyanakkor ajánlott sem. Arról végképp szó sem lehetett, hogy ez beszédtéma legyen köztünk. A nyolcvanas évek közepén egy magára valamit adó ember hallgatója volt a SZER-nek, és gimnáziumi osztályunkban is terítékre kerültek az ott hallottak. Apámat kevésszer láttam annyira idegesnek, mint amikor ezt elmeséltem neki. Ellentmondást nem tűrő hangon üvöltötte, hogy erről soha, sehol, senkinek nem szabad beszélnem. Látszott rajta, hogy fél. Gazdasági vezető volt, sokan kellemetlenkedhettek neki. Műhiba volt ilyen környezetben támadási felületeket kínálni. Néhány héttel e beszélgetés után, egy április végi éjszaka mondta be a Szabad Európa, hogy Csernobilban felrobbant egy atomreaktor. A magyar médiában csend, majd hosszú mellébeszélés következett. Mi is hallgattunk, és hallgattuk tovább a rövidhullámú adót.
A felvétel a KISZ fogalomtételi ünnepségén 1968. április 4-én készült.
Fotó: Bojár Sándor / Fortepan - Adományozó
* Nem sokkal érettségi előtt az osztályfőnöki órán megjelent a gimnázium párttitkára, ami korábban soha nem történt meg. Leült az utolsó padok egyikébe, mosolygós arcával jelezte, hogy ne zavartassuk magunkat, tegyünk úgy, mintha itt sem lenne. Osztályfőnökünk gyors egymásutánban négy nevet olvasott fel – köztük az enyémet –, és legnagyobb megdöbbenésünkre arról tájékoztatott, hogy az iskola pártalapszervezete érdemesnek és alkalmasnak tart bennünket a párttagságra. Hirtelen mukkanni sem tudtunk, olyan alattomos volt a támadás. Ráadásul egészében érthetetlen is. A rendszer akkorra eljutott abba a végelgyengülés előtti állapotba, amikor már nem hozta kirívóan kellemetlen helyzetbe alattvalóit. Rögtön értelmet nyert a párttitkári vizit. A nyílt szembefordulás helyett diplomatikus megoldást választottunk társaimmal: egymást erősítve azzal érveltünk, hogy még nem érezzük magunkat alkalmasnak a tagságra. Vékony palló volt ez az érv, de nagyjából az egyetlen út, amelyen kimenekülhettünk a csapdából. A kudarcot nem viselték könnyen ellenfeleink, akik ismét a felvételiket kezdték felemlegetni, ahol bizony más elbírálás alá esnek a „piros könyvesek”. Ki tudta volna azt akkor megmondani, mennyire helytálló ez az érv? Az egyik fiú közülünk megtört, beadta a derekát. A húszéves érettségi találkozón kérdeztem meg volt osztályfőnökünket, mi szükség volt erre. Sok mindent meg kellett akkor tenni, amivel nem értett egyet az ember – válaszolt. Ennyi. * Egyetemi szóbeli felvételeimen jelen volt a kari KISZ egyik prominense, aki, miután tisztáztam Kossuth és Széchenyi vitájának lényegét, túlestem az alá- és mellérendelő mondatok rendszerezésén, majd néhány kevésbé figyelemre méltó észrevétellel gazdagítottam az Iskola a határon című regény értelmezéstörténetét, átvette a szót. Egyáltalán nem volt ellenszenves ez az egyetemista lány, és a megerőltető szellemi párbaj után kellemes volt vele arról csevegni, hogy dolgoznék-e sikeres felvételim után a bölcsészkar lapjába. Aztán mozgalmi vizekre evezett, nem rejtve véka alá, hogy az itt működő KISZ-nek új, agilis és értelmes fiatalokra van szüksége. Adott esetben számíthatnának-e rám? – szegezte nekem a kérdést. Adott esetben igen – válaszoltam, minden színészi képességemet bevetve, mert a mondatot úgy lehetett érteni, mint aki az „adott eset” megfogalmazással kizárólag sikeres felvételiről beszél, éppen olyan oktatók előtt, akik ebben a kérdésben futószalagon hozzák döntéseiket. Diszkrét nevetés futott végig a teremben ülő tanárokon, és utólag is elgondolkozhattam, hogy egy olyan szakmai döntés meghozatalánál, amilyen a felvételi, mit keres a kari KISZ-bizottság (mégoly rokonszenvesnek tűnő) tagja?
A balatonaligai KISZ építőtábor lakói a Balatonboglári Állami Gazdaság alsótekeresi üzemegységében ribizlit szednek
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
* Az általános és középiskolai évek alatt tucatnyi ünnepre vezényeltek bennünket. Megemlékeztünk városunk 1944-es felszabadításáról, ami éppen az aradi tábornokok kivégzésének napjára esik, de a honvédtisztekről iskoláztatásom egész ideje alatt csak a történelemórákon hallottam. Ma már megmosolyogni való buzgalommal szervezték a „Három tavasz ünnepét”, vagyis március 15., március 21. és április 4. valamiféle megemlékezés-csokorba szedését. Az utóbbi kettő alighanem lábjegyzettel tehető érthetővé a mai huszonéveseknek. A május elsejék felvonulási bornírtságai szinte visszaadhatatlanok a „később születettek” számára. Annyi hazugság, látszat, tettetés, politikai és ideológiai önfényezés, ízléstelenség szorult ebbe az ünnepbe, amilyenre sokkal később a mára az emlékezetből is kikopott Országimázs Központ sem volt képes. Talán csak az idő hiánya miatt. A november 7-ei ünnepségeken a helyi ifjú párttitkár mondott tüzes beszédeket, és óva intette Reagan amerikai elnököt a csillagháborús tervek megvalósításától, de biztosított bennünket (és az amerikai adminisztrációt is), hogy a szocialista tábor megfelelő ellenlépésekkel készül. A kis „pártfunkci” úgy beszélt ebben az isten háta mögötti városban, mint aki komolyan hisz abban, hogy Washingtonig hallatszik a hangja. A politikai manifesztum ilyen mértékű stupiditását nem tudtuk kuncogás nélkül hallgatni. Ott és akkor eszembe sem juthatott, hogy bankvezetőként fogok vele találkozni néhány év múlva, a hazai piacgazdaság kialakítása körül bábáskodott. A kirendelt hallgatóság nem csak diákokból állt. A „párt ökle”, a Munkásőrség külön századdal képviseltette magát, amelynek tagjai közül többen a rendszerváltást követően a helyi politikai életben bukkantak fel. Nem feltétlenül a baloldalon. * Az egyetem előtti sorkatonai szolgálat alapos leckét adott arról, milyen módszerekkel dolgozik a fennálló rendszer. Nem kizárólag a Kádár-rendszer látens értelmiség-ellenességéről volt itt szó, vagyis arról, hogy a katonai szlengben „táposnak” nevezett előfelvételiseket helóta szerepbe kényszerítették a seregben. (Egy nagy leíró rendszer szerint ez idő tájt az értelmiség úton volt az osztályhatalom felé, de mi ebből egyenruhában egy dunántúli kaszárnyában édeskeveset érzékeltünk. Persze a könyvet évekkel később olvastam.) Ők adták valamennyi belső szolgálatban (őrség, alegységügyelet, konyha, telephelyőrzés) a beosztottak derékhadát. Ilyen feladatokkal szemben a normál sorkatonák java része immunitást élvezett. Visszanézve, csupán igazságtalanság volt, de nem bűn. Ez magasabb szinten kezdődött. Egészen megdöbbentő mértékben szerveztek be hálózati személyeknek (magyarul: besúgóknak) sorkatonákat, különösen a főiskolákra és egyetemre készülőket. Csak a környezetemben történtekről tudok beszámolni, de tény, a politikai tisztek kezdeményezte kötetlen beszélgetésekre invitált katonatársaim közül többen elmondták, hogy „budapesti urak” (vagy elvtársak?) is rendre jelen voltak a beszervezést kezdeményező találkozókon. Legalább két ok miatt fókuszáltak a szolgálatok az előfelvételisekre. Egy: zsarolhatók voltak azzal, hogy a hadsereg, leszerelésük későbbi időpontra tolásával, megakadályozza iskolakezdésüket. Kettő: leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy ezek között a fiatalok között miről esik szó. Vagyis a besúgónak is ebbe a körbe kellett tartoznia. Egy-egy katonatársunk olykor megmagyarázhatatlan módon órákra eltűnt. Egy laktanyában, rendes körülmények között nem lehet eltűnni. Amikor előkerültek, többen arra kértek bennünket: ne kérdezzük, hol voltak. Ezt nem lehetett félreérteni. A Kádár-rendszer nekem leginkább ez volt és maradt. A kényszerítés, a halk fenyegetés és zsarolás, a hallgatás megkövetelése, az ideológiai igazodás vagy legalább: az ellenvélemények elrejtése. A gyávaság társadalmi normává emelése, a tabuk elfogadása, hazug politikai konszenzusok konzerválása, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvárt magatartás kódexe. Ennek a kornak a viszonylagos jóléte (amit akkor éreztünk jólétnek, ma már aligha!) az olcsó kenyérrel, sörrel, gázzal, egyáltalán nem az a világ, amibe visszakívánkoznék. Mondják is az ismerőseim, szigorúan ítélkezem. Máshol a megvalósult szocializmus sokkal elviselhetetlenebb volt. Mindkettőre azt felelem: lehet.

Vesztegzár és diplomatahalál

Balogh István
Publikálás dátuma
2020.11.07. 10:11
Tankok az Andrássy (Sztálin) út és a Munkácsy Mihály utca kereszteződésnél 1956. október 25-én
Fotó: Nagy Gyula / Fortepan - Adományozó
1956. november negyedikén és ötödikén különös események történtek a budapesti jugoszláv nagykövetségen. Gyerekfejjel éltem át ott a magyar forradalom azóta is sokat emlegetett napjait. Negyedikén korán ébredtem, mert furcsa zajok szűrődtek be hozzám. Ránéztem az asztalon álló ébresztőórára, hat óra éppen elmúlt. Amint kiléptem a lakásból, embereket láttam a követségi bejáraton belül, nem csak felnőttek voltak ott, hanem gyerekek, fiatalok is. Aztán személyautókkal mások is érkeztek, a bejáratnál Osman tanácsos bácsi várta őket, kezet fogott mindenkivel, a gyerkőcökkel is. Rövidesen kilépett Dalibor bácsi is és az épületbe invitált mindenkit. Apa a követségi kocsit tisztogatta. Intett. - Ezek magyar állami vezetők. Nálunk kaptak menedékjogot. - Itt laknak majd velünk? - Nem a lakásunkban, hanem a követség épületében. - Hol férnek el ennyien? - Majdcsak megférnek. - Látod azt a szemüveges bácsit? - Aki Dalibor bácsival beszélget? - Ő Nagy Imre, a magyar miniszterelnök. Nagy Imre utoljára maradt, a többiek mind bementek már, amikor Dalibor bácsi udvariasan maga elé engedte vendégét és eltűntek a szemem elől. Jöttek később még páran. - No, mi aztán megsokasodtunk - csóválta a fejét Vuri bácsi, a portás. - Az újságírókkal meg a diplomatákkal és a miniszter urakkal leszünk vagy ötvenen. - Mit szól ehhez az én feleségem? - És az enyém? Mind a két épületet ő takarítja majd! Apáék szörnyülködésének erőteljes lánccsörgés, fölturbózott motorzúgás vetett véget. - Tankok! - kiáltott apa. - A háború óta ismerem ezt a hangorkánt. - Csak nem ült tankban? - Téharmincnégyesben! Kaptunk néhányat a szovjetektől, egyiket én vezettem. - Csatában is járt? - Mit képzel, Vuri? Háborúban tán parádéznak a harckocsik? Nevetni kezdtek mind a ketten, de gyorsan ajkukra fagyott a kacaj. - Ezek minket vesznek körbe! - kiáltott apa. - Fölszaladok - indult Vuri bácsi, - szólok a nagykövetnek, bekerítettek bennünket. Apa intett nekem. - Fogd a vödröt és a lapátot! Megyünk járdát takarítani! Megragadta a seprőt és indultunk kifelé. A Magyar Ifjúság és a Dózsa György út sarkáról láttuk, hogy a tér felől egy tank a nagykövetség épületére irányozta az ágyúcsövet. A Magyar Ifjúság útján két páncélozott jármű állt, a sarkon, a tank jobb oldalán ott horgonyzott a harmadik páncélautó, a tank bal oldalán a negyedik, ez éppen szemben a követség kocsibejáratával. Egy tank és egy páncélautó elmenőben volt a Csizma tér felé. Sztálin elárvult csizmái még mindig ott posztoltak a hatalmas posztamentum tetején. - Találó nevet adott a pesti észjárás a térnek! - nevetett nagyot apa, amikor elmondtam neki, egy deszkára írták ki a Csizma tér elnevezést, és a deszkadarab a hatalmas államférfi bal csizmája nyakából lógott, lássa ország-világ! Apa elindult a Magyar Ifjúság útján a követségi telek vége felé, én utána. Valami tisztes alak termett előttünk két géppuskással, oroszul kiabálni kezdett, apa meg szerbül válaszolgatott, mutogatta bőszen a kezében tartott seprőt, majd hirtelen maga elé penderített engem a lapáttal és a vödörrel. A tisztes a hátamba lökött, kezemből kiesett a vödör, csörömpölve gurulni kezdett a járdán. A két katona súlyba helyezte fegyverét. - Sztoj! - hallatszott a túloldalról. Mindnyájan a hang irányába néztünk. Egyik páncélosból egy tiszt bújt ki, leugrott az úttestre, átjött hozzánk. A fegyvereseket visszaparancsolta. - Csak a járdát takarítjuk a fiammal - magyarázta apa. - Nyet! - vágta el jelenetét a tiszt. - Fogd a vödröt, fiam, bemegyünk. Fölvettem az elgurult edényt. Nem söpörhettük föl a járdát sem a Magyar Ifjúság, sem a Dózsa György úton. - Foglyok vagyunk, fiam - szólt apa szomorúan és betette maga mögött a díszes, kovácsoltvas kaput. November ötödikén reggel lövés dördült, aztán néhány gépfegyversorozat ijesztett meg mindannyiunkat. Szinte körbelőtték a követség épületét. Az ugató sorozatok után egy pillanatra síri csönd szakadt ránk. - Jaoj, Lim! - hallottam a gépírónő sikoltását. Valami történt Milével. Izgatottan vetettem az ágyamra magam. Jó darabig feküdtem ott, végül kimerészkedtem az udvarra. A követség munkatársai hangját hallottam a mellékbejárat felől. Osman bácsi lépett ki a mellékbejáraton, rám nézett, intett, menjek vissza. Elindultam, de néhány lépés után visszafordultam. Azt láttam, hogy egy hordágyon letakarva lehoznak valakit, és beviszik a pincébe. - Ode naš kolega! ( Elment a kollégánk!) - kiáltotta Vuri bácsi. - Két kislány maradt árván! Hirtelen erőt vett rajtam a sírás. A gépírónő Limet kiáltott, ez Milenko Milovanov, fiatal követségi titkár, az én barátom beceneve. Nekidőltem az épület falának és zokogtam, rázkódott a testem. Úgy éreztem, leszakad a szívem. Később Vuri bácsi mesélte anyának, hogy Lim, ahogy mindig is szokta, ha reggel belépett a második emeleti irodájába, kinyitotta az ablakot. - Szeretett friss levegőt szívni. Abban a pillanatban célzottan lőttek rá, biztos valamelyik tetőről valami mesterlövész, mert fejen találták. Aztán mindkét oldalról sorozatokat eresztettek a követségi épületre. Lim ablaka, körben a fal, nem sérült meg, mert oda gépfegyverrel nem lőttek, hiszen a második emeletet nem célozták. - Mintha nem tudnák, hogy itt gyerekek és asszonyok is vannak! - mordult mérgesen anya. - Csak úgy odapörköltek! Nyár van és a Hősök terén járunk, Mile mosolyogva beszél a követségi épületről. - 1929-ben vagy akörül Jovan Dučić szerb költő és diplomata kapta ajándékba az épületet valami erdélyi grófnőtől, aki fülig szerelmes volt a híres irodalmárba. - Egy ilyen kastélyt csak úgy elajándékozhat valaki? - hitetlenkedem. - Mi az egy dúsgazdag grófnőnek! Azt akarta, hogy Dučić lépjen ki a diplomáciai szolgálatból, maradjon vele Pesten. - És? Itt maradt? - Dehogy maradt! Ahogy szolgálata követelte, indult tovább. - A házat a grófnő nem kérte vissza? - Egy grófnő nem várja vissza az ajándékot! Ha megtenné, nem lenne grófnő! - Bolond volt az a grófnő! - Dehogy volt bolond! Csak szerelmes! Nem érted még a csíziót, te kölyök! Majd beletanulsz ebbe is néhány év múlva - nevet hamiskásan a barátom. - No, majd mesélek még róla, ha kivezetem én is a kölykeimet az állatkertbe. Velünk tartasz? Anya szólítását hallottam: - Kisfiam beteg vagy? - Nem vagyok, anya. Csak Mile jutott eszembe, meg az erdélyi grófnő. - Aki Dučićnak ajándékozta a követség épületét? - Ő. Meg az, hogy nem mentünk ki soha az állatkertbe, mert valami mindig közbejött.

Ötödikén délelőtt abbamaradt a fegyverropogás. Délután rövid időre a nagykövetségi épületben meghúzódott gyerekek közül néhányan kimerészkedtek a szűk, huzatos, napfénymentes udvarra. Suttogtak egymás között. Én alagsori lakásunk bejárata előtt üldögéltem egy kis sámlin, apa ütötte össze nekem, naponta fényesítettem is a fedelét. Dajkálgattam a kóbor cirmost. Sovány volt a kandúr, akadozva dorombolgatott. Egy kislány hajolt meg előttem. Találkozott a tekintetünk: - Tiéd ez a cica, fiú? Szőke haja volt a lánykának, két varkocsa a vállát érintette, apró masni, mint piros virág nyílott a nyaka mellett. - Csavargó macska - mondtam. - Idejár hozzám délutánonként. - Szereted? - Szeretem. - Mi a neve? - Nevet nem adtam neki. Cicuska, cicuskám, így hívom. - És megjön? - Az utcáról beugrik a kerítésen át, és idefut hozzám. - Tudod, hol lakik? - Nem. De a túloldalról jön. Valamelyik kertből tűnik elő, átfut a széles úttesten és itt van nálam. - Nem fél a járművektől? - Nem hiszem. Amikor még volt erre forgalom, akkor is jött, ha hívtam. Mióta a tankok itt vannak az épület körül, forgalom sincs, mitől féljen? - A tankoktól! - kiáltott a kislány. - Te félsz? - Nagyon félek. Mióta az a bácsi meghalt… - Milének hívták. A legjobb barátom volt. Pár percig hallgattunk, a kislány a macskát vizsgálgatta. Láttam rajta, szólna, de nem meri kinyitni a száját. - Megsimogathatod - mondtam. Odakuksolt mellém, kezét óvatosan emelte a szendergő cica fölé, néhányszor az állat háta fölött mozgatta ujjait, végre ráhelyezte tenyerét a bundára és szeretgetni kezdte a macskát. Kedvencem szeme megnyílt, de azonnal be is zárta, és hangosan dorombolt. A kislány cérnahangon rákezdte: ha én cica volnék, száz egeret fognék, de én cica nem vagyok, egeret sem foghatok! Vagy ötször hallgattam a dalocskát, mire abbahagyta: - Te fiú! Van ennek a cicának bolhája? - Nem tudom. Sosem néztem. - Pedig azt meg kell nézni. A nagymamám azt mondta, hogy a bolha szívja a macska vérét. - A bolha már csak ilyen. - Megnézhetem, van-e bolhája? Fölálltam, a kislány helyemre telepedett, ölbe vette a macskát, hanyatt fordította, és beletúrt a hasi szőrzetébe. Azt hittem kiugrik kezéből a macska, de az nem mozdult, hagyta, hogy a kislány ujjacskái végigpásztázzák a hasát és az állát. Hangosan dorombolt, így köszönte meg a törődést. Bolha aztán termett benne, a kislány nagy örömmel és hozzáértéssel vadászta le a vérszopókat és élvezettel roppantotta őket össze két hüvelykujja körmével.

Nagy csörömpölés törte meg a délutáni csöndet. A cicát ajnározó kislány megijedt, fölsikoltott, a macska nagyot szökkent, kiugrott a nagykapu kovácsolt bordázata között, elsuhant a tank mellett, át a Hősök terére. Aztán egybeolvadt a térrel. - Odanézz! - kiáltottam. - A szobrok mind a cicát nézik! - Hol nézik? Én nem látom! - pöntyögte a lányka. Mutogattam jobbommal, a szöszke varkocsok ide-oda hintáztak, arra bámult, amerre a karom irányult. Egyszer csak azt vettem észre, a tank tornyában álló, derékig kilátszó katona, aki eddig minket szemlélt, elfordította tőlünk a fejét a királyok felé. Valamit mondhatott az úttesten álló társának, mert ő is megfordult a panteon irányába. Sötétedni kezdett. A macskát dajkáló kislány leporolgatta, lesimogatta a szoknyácskáját. - Holnap is megbolházom a cicát - csapkodta össze tenyerét a szöszke, rám mosolygott és tücsöklépésben igyekezett befelé az épületbe.

Bank a lelke mindennek

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.11.07. 10:10

Fotó: IMDB
Örvendetes, hogy egyre több a jó európai sorozat. Nem mintha kultúrharcot kéne folytatni az amerikai médiaipar ellen, hiszen még mindig van mit tanulni tőle, belőle. De a mi európai történeteinket is el kell mesélni valahogy. Nem fontos, hogy nézzék, értsék őket máshol. Elég, ha nekünk szólnak. Európaiaknak. Tetszik vagy sem, itt élünk kétezer éve, van egy sajátos társadalmi-politikai-kulturális történelmünk, jelenünk, mitológiánk. Ezt tanuljuk, formáljuk, rágcsáljuk, ebből születik az egész emberiségnek kedves pár gondolatunk, esztétikai villanásunk is. Csak hát a művészi produktumok egyetemes jelentésrétegét nem lehet megtervezni. Nem tudni pontosan, mitől lesz másoknak is érdekes egy európai történelmi vagy társadalmi konfliktus. Sokszor előfordul, hogy olyasmitől, ami számunkra nem hiteles. Nem érdemes ezzel foglalkozni, meséljünk egymásnak. Mi vevők leszünk a szemtelenül szarkasztikus Nagy Katalin-sorozatra, mert együtt élünk az abszolutizmus hagyományaival, a Nyugat-Kelet törésvonallal. Tudunk annyit Spanyolországról, a baszkokról, hogy megrendülten kövessük a Patria drámáját. Izgatnak még annyira a náci Németország kialakulásához vezető folyamatok, hogy jóval többet lássunk a Babylon Berlinben, mint történelmi krimit. De bonthatjuk tovább a képletet. Örvendetes, hogy egyre több a jó közép- és kelet-európai sorozat. Ennek a régiónak a történeteit még inkább csak helyben lehet érzékletesen előadni. És ott van ma rájuk valóban szükség, bár alapvetően a nyugati világ is értheti őket, és tud nyitott lenni rájuk. A mi megkésett polgári fejlődésünk, a belé ékelődő szovjet alternatívával a jelent mindig – utópiák vagy máshol létező minták alapján kialakított – jövőképek felől értelmezi és próbálja tudatosan formálni. Mi a szocializmust és a kapitalizmust is építjük. Előbbi kudarc lett, utóbbi zavarosan halad. Így ez a valóság egyben mindig önmaga megkérdőjelezése is, „kritikai” lét, amelynek ábrázolása történelem- és társadalomfejlődési modelleket birizgál. Impozáns hazai termékünk a sorozatpiacon, az Aranyélet is pont ezzel a közép-kelet-európai védjeggyel vált hatásossá. Remekül ültette át a maffiatematikát a kapitalizálódó magyar közegbe, nyers, szögletesen agresszív világa jól érzékeltette a társadalmi átalakulás folyamatainak kiszámíthatatlanságát, a billegést a törvényesség határán. A cseh Eszmélet is több lett egy fordulatos kémfilmnél: a megszokottnál többféle szálat és élethelyzetet mozgatva mítoszrombolóan összetett képet festett a rendszerváltás mögött húzódó érdekellentétekről, politikai konfliktusokról. Vagy gondoljunk a régióban készült Terápia-változatok jellegzetes társadalomlélektani ízeire. És most itt van A bank. Egy észt sorozat a Duna TV-n. Aligha kell bizonygatni, hogy a bemutatás ténye minőségi garancia, hiszen nézői igény egyelőre nincs észt filmekre. Így persze mondhatnánk, A bank azért érdekes, mert „híradás” a balti régióról, egy komoly gazdasági sikereket elért, európai posztszovjet köztársaság rendszerváltást követő, ellentmondásos formálódásáról. Méghozzá gazdasági szférában, a bankrendszerben játszódó történeten keresztül. Valóban tanulságos figyelni a helyi viszonyokat, a függetlenség önironikus felhangjait, a közeget, ahol a finn és svéd minták az irányadóak, miközben a valóság szíve még nagy szovjet dobbanásokra, ritmuszavarokra képes. És szokatlan élmény belecseppenni egy alakulóban lévő, kelet-európai üzleti világba. A hosszú évekig gátlástalan ügyeskedéssel, visszaélésekkel szőtt észt (lengyel, cseh, szlovák, magyar, szlovén…) álomba. De ennél többről van szó. Egy eredeti szemléletű, hangütésű sorozatról. A bank nem bonyolódik dagályos, köz- és magánéleti szálak sokaságán pörgetett történetbe. Igyekszik minél tömörebben vázolni a konfliktusokat, fordulatokat. Biztonsági toposzoknak tekinti a Nordpank és a Kodupank föl-le, külön-együtt hányattatásának eseményeit, a bankvilágba csöppent hős karrierstációit, amelyekbe csupán kapaszkodni érdemes. Minek hosszasan elmesélni ezredszer ugyanazt a típusú törvénytelenséget, szerelmi viszonyt, karriert? Minek újra teljes életre kelteni jól ismert karaktereket? De ha a sorozatvándor elemek jelzésszerűen követik egymást, ha a szereplők viselkedésének nincs mélyebb lélektani síkja, a sablonszerkezet más megvilágítást, új értelmezési tartományt kap. Ahogy haladunk előre az ismerős történetben, érzelmileg egyre inkább kikerülünk belőle. Ez az elidegenítési technika nem új, de ebben a műfajban igen szokatlan. És a sorozat négy epizódrendezője – Marianne Körver, Jan Erik Nögisto, Rainer Sarnet és Juhan Ulfsak – a képi világot is ki tudja alakítani hozzá. Csábítóan rideg, tónusosan érdes, komputerprogramú a vizuális tér, időfagyasztóan merevek a kompozíciók. A szerkezet résein persze besurrannak idegen, karikírozó, szatirikus elemek, de nem tudnak változtatni a létkritika súlyán. Ez a sorozat elidegenít mai világunktól. Melankolikusan, megtört művészfilmes nosztalgiával.