Előfizetés

Biztos, ami biztos

Miniszteri biztost nevezett ki Kásler Miklós 2020. szeptember 25-én az államilag elismert sportakadémiák működésének ellenőrzésére. Feladatköre: előkészíti és működteti a sportakadémiák törvényben rögzített komplex ellenőrzési rendszerét, iránymutatást ad a sportakadémiáknak a napi szintű működésüket segítve, összehangolja a sportakadémiák differenciált szegmenseiben dolgozó szakterületeket az utánpótlás-nevelés hatékonysága érdekében, kapcsolatot tart a sportakadémiák működtetését ellátó állami szereplők között, felügyeli a sportakadémiák nevelési, fejlesztési programjainak operatív terveit. Tíz foci, hat kézilabda és négy kosárlabda tanoda sorolható az államilag elismert akadémiák körébe. Mindenképpen érdekes, hogy az államhatalom központosító befolyását fokozva akarja kézben tartani az akadémiákat. Meglepő, hogy az új miniszteri biztos „iránymutatást ad” az akadémiák napi működésével kapcsolatban. Kis túlzással – közvetett módon – még a csapatok összeállításába is beleszólhat? Nem lesz egyszerű a most kinevezett főhivatalnok komplex ellenőrzési hatáskörének érvényesítése sem, hiszen a Vasas Kubala Akadémiát a Vasas Akadémia Kft. üzemelteti, a Nemzeti Kézilabda Akadémia alapítvány formájában működik, míg a Soproni Darazsak Sportakadémia az egyesületi létet választotta. Én eddig abban a tévhitben éltem, hogy a sport „államosításával” párhuzamosan arra is törekedtek, hogy a kiemelt sportágak működtetése közel azonos szervezeti formában történjék. Látjuk, hogy nem így van. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) honlapjáról tájékozódtam a vezetői szintek helyzetéről, átlapoztam a minisztérium hatályos szervezeti és működési szabályzatát. Vezetői posztok: miniszter 1 fő, államtitkár 10 fő, helyettes államtitkár 19 fő, miniszteri biztos 12 fő, főosztályvezető 75 fő, összesen: 117 fő. A Sportért Felelős Államtitkárság alá 2 helyettes államtitkárság, 7 főosztály és 14 osztály tartozik. Ebbe a struktúrába már nem fért bele az akadémiai szisztéma felügyelete. Vajon miért nem? Az EMMI óriási szervezet, a fenti számok is ezt bizonyítják. A teljes apparátusi létszámot ugyan nem ismerem, de a vezetői szintek elburjánzása szembeötlő. A hatalmas államigazgatási szervezet élén álló miniszterhez tehát számos szakma, ágazat és tevékenység tartozik. Kérdés, hogy Kásler doktor képes-e irányítani és ellenőrizni ezt a bonyolult gépezetet. Ha nem, akkor az EMMI vezetője vajon miként tudja koordinálni az egészségügyi intézmények korántsem egyszerű finanszírozási és működési rendszerét, és hogyan tudja érvényesíteni kormányülésen a tárca érdekeit? A miniszterelnök nemrégen két kórházban is meglepetésszerű ellenőrzést tartott, erről a média is tájékoztatást adott. Egyik alkalommal sem volt vele az egészségügyi miniszter és szakállamtitkára, viszont a Szent Lászlóban Orbán Viktor mellett feltűnt a BM első embere, Pintér Sándor. Orbán és Pintér – ismereteim szerint – most még csak jogi végzettségűek, viszont valószínűleg mindenhez értenek. Lecsapó ellenőrzésük célját nem ismerem, módját viszont furcsállom. Mindenesetre kamerát vittek magukkal, és rögzítették „kórházi” hadműveletüket. A hírek – és tapasztalatunk - szerint a járvány második hulláma tombol hazánkban. A pótolhatatlan Müller Cecília minden áldott nap felolvassa azt a szöveget, amit a politikai nagyfőnök stábja megfogalmazott a számára. Van további két láthatatlan ember az egészségügyi kormányzatban (Kásler dr., Horváth dr.), akik alkalomadtán leveleket írnak a kórházigazgatóknak, közülük egyet-egyet el is bocsátanak. És van a miniszterelnök, akit – ha a politikai marketing megköveteli – a jövőben már a műtőben is fogunk látni, természetesen nem asszisztensi munkakörben. Az Operatív Törzs is gőzerővel dolgozik, ennek ellenére úgy érezzük, hogy magunkra maradtunk. A korlátozott tájékoztatás és a sematikus közlemények garmadája nem oldja szorongásunkat, és az sem segít, ahogy az ország vezetője különféle kormányzati csatornákon igét hirdet. A gazdaság már padlót fogott, az egészségügyre szinte elviselhetetlen teher rakódik. És ebben a szinte reménytelen helyzetben az EMMI első embere „foci-kézi-kosár” biztost helyez állományba, bruttó 1,1 millió forintos bérért! Miért is? A 2009. tavaszán induló Bajnai kormányban a miniszterek, az államtitkárok és a helyettes államtitkárok száma összesen 85 volt. 2020 őszén a helyzet a következő: 15 miniszter, 57 államtitkár és 113 helyettes államtitkár, együttesen 185 fő, azaz több mint a duplája az egy évtizeddel ezelőttinek. Ehhez hozzáadódik még 10 miniszterelnöki biztos, 17 miniszterelnöki megbízott, 20 kormánybiztos és 12 miniszteri biztos. Számuk folyamatosan nő. Biztosan.   

Hamisgulyás a focikondérban

A felgyűrt ingujjú, receptet nem ismerő, túlmozgásos főzőember magabiztosan közli a gyülekeztetett rajongótáborral, hogy itt és rögvest olyan étek készül, amelynek megismétlésével aranyérmet lehet nyerni majd valahol, valamikor, valamelyik szakács Európa-bajnokságon. Felhívja a figyelmet, hogy ehhez a legodaadóbb együttműködésre, a kétely száműzésére, továbbá a legkiválóbb alapanyagokra van szüksége. Tehát mindenki, főleg a beszerzők hada kapja össze magát. A pénz, a bizonyára felmerülő egyéb - akár alkotmányos - költségek lényegtelenek, csak az eredmény számít. Utóbbi definiálását fenntartja magának. A krumplipucolóktól, a hagymavágóktól, a szalonnakockázóktól a legnagyobb szakértelmet várja el. Miként a rőzsegyűjtőktől és a labdamintás, különleges edény lábra állítóitól is.   Letorkollja, majd hezitálás nélkül kizárja az ínyes társaságból azt a néhány halk okvetetlenkedőt, akik megjegyezni merészelték, hogy gulyással, ezzel a néhányaknak ugyan ízletes, de a kákabélű, egészségmániás brüsszelitáknak túl zsíros, fűszeres, csípős, kenyérigényes étekkel nemzetközi versenyt nem, csak hazai elsőséget, továbbá magas koleszterin szintet és túlsúlyt lehet nyerni. Egyék akkor a hazátlan, fanyalgó kozmopoliták a fokhagymás lében főtt fekete kagylójukat, hangzik el a megsemmisítő replika. Nyomatékul kicuppan a dugó a sorban első pálinkás butykosból. Közben kiderül, hogy a hagyma kicsírázott, a szalonna megavasodott, a hús és a paprika pedig otthon maradt. Senki sem veszi a bátorságot, hogy minderről tájékoztassa az utasításait folyamatosan, ellentmondást nem tűrően közlő séfet. A tűzért felelős házigazda nyilvános feddést kap a nedves fáért, amellyel nagyban veszélyezteti a páratlan kulináris élményt ígérő projektet. A megbírált elnézést kér, berohan a házba, és diadalittasan hozza ki a nagymama százéves komódja szétveréséből nyert, valóban száraz tüzelőanyagot. Hamarosan rotyogni kezd az edényben a paprika híján kissé színtelennek tűnő egyveleg, amely – a sztárszakács egyéb elfoglaltságai miatt – tíz perc múltán késznek nyilváníttatik. Mindenki megkapja a porcióját az ahhoz dukáló fröccs kíséretében. Valahogy senki sem akar az ételhez nyúlni. Talán nem fog ízleni? - kérdezi felhúzott szemöldökkel az ízmester. Dehogynem, dehogynem, csak még forró, válaszolják egyöntetűen a megszeppent megkínáltak. Eközben a pálinkákból vakmerő bátorságra szert tett egyik vendég, aki azt hitte, hogy nem látják, óvatosan a kerti asztal alá önti az adagját. Az ehhez hasonló fegyelmezetlenségek figyelésére kiképzett segédszemélyzet azonban ezúttal is éber, és púpozottan újratöltve visszateszi eléje a tányért. No, lássatok hozzá, pupákok, hangzik el a főnöki felszólítás, majd elnézést kér, hogy azonnal távozni kényszerül, mert a vonalban van a FIFA elnöke, aki konzultálni szeretne vele arról, hogy miként lehetne felhasználni a magyar tapasztalatokat a világ labdarúgásának egyetemes fejlesztése céljából. Ez olyan fontos, megtisztelő és időigényes megkeresés, hogy emiatt az itteni ebédet kihagyni kényszerül, adagját felajánlja a társaságnak. Futtában még odaszól embereinek, hogy estére várja a beszámolót arról, ki vágott pofákat a gulyás kanalazása közben. Azok névsorát is kéri, akik nem elég hihetően, illetve csak szokványos jelzőkkel dicsérték főztjét. E kis tanmese elővezetése után forduljunk rá a leglényegre, a hazai futball néhány legutóbbi eseményére. Az NB II-es televíziós nyitány mélytengeri színvonala láttán jogosan merül fel, hogy a társadalmi igazságosság jegyében ilyen esetekben a nézőknek járna a belépő árának visszatérítése. Persze csak azoknak, akik megvették és legalább egy félidőt kibírtak a profi futball eme magyar változatának láttán. Legyünk azonban tárgyilagosak, tudjunk dicsérni is. Selejtező ide vagy oda, az FTC megérdemelten ejtette ki a szerény tudású iparosokból verbuvált svéd és skót bajnokcsapatot. Mi több, túljutott a régi mumuson, a Zágrábi Dinamón is. Noha a norvég Moldét nem sikerült legyőznie, mégis lesz folytatás a Bajnokok Ligája csoportkörében. Egyúttal szép pénz is áll a házhoz. Jogos, megérdemelt a zöldfehérek öröme, de ne essünk túlzásokba. A selejtezőket például sikerrel vette többek között a dán, az osztrák, a görög, a belga bajnok is. Csak egy lépcső hiányzott a MOL Fehérvárnak a második számú kupaküzdelemben történő fellépéséhez. A Honvéd viszont már a rajtnál, a feltápászkodás reménye nélkül elhasalt. A képes beszédnél leragadva, a hazai bajnokságot tekintem a magyar labdarúgásban a főételnek, a nemzetközi szereplés csak desszertként jöhet számításba. A fő fogás fogyaszthatatlansága miatt az MLSZ helyében a koronavírusra hivatkozva, bizonytalan ideig távol tartanám a nézőket a magyar stadionoktól. A fokozatosság betartatásával persze, a sugaras távolságtartás először ötven, majd kétszáz méteresre növelésével. A tv-közvetítések áldozatai esetleges kártérítési igényeinek elfojtása, a szurkolók lelki egészségének megóvása érdekében az élő adások teljes körű kiküszöbölésétől sem rettennék vissza. Mérkőzésekről szóló bármilyen beszámolót pedig kizárólag a szövetség sajtórészlege adhatna ki, amelyet a kormányhivatal ellenjegyzése után, csak változtatás és kommentár nélkül közölhetne az erre jogosult néhány orgánum.  

Szélsőségesek átnevelése

Magyarországon a szélsőségek, s különösen a szélsőjobboldal elleni küzdelem gyakran belefullad a klisétömegbe, az elcsépelt, politikailag korrekt frázisok halmozásába, vagyis végső soron az unalomba. A nyugati demokráciáktól – még a rasszizmus kapcsán előszeretettel ostorozott Egyesült Államoktól is – meg lehetne tanulni egyet s mást, ami a társadalmi érzékenyítést és ezzel párhuzamosan, illetve ennek részeként a szélsőséges nézetek elleni küzdelmet illeti. Nem csupán kormányzati szakpolitikák, intézmények, NGO-k, a civil egyesületi élet vesz részt a társadalom érzékenyítésében, hanem például a filmek is. Gondoljunk olyan, a társadalmi problémák mélyére hatoló alkotásokra, mint az Amerikai História X (a neonáci nézetekről), vagy a Lángoló kereszt, a Lángoló Mississippi vagy a Kamra (a Ku-Klux-Klanról), vagy éppen mindazok a filmek, amelyek bemutatják a szervezett bűnözést. Nem didaktikusan, nem szájbarágósan, hanem izgalmas – akár valóságon alapuló - történetbe csomagolva próbálják fölhívni a figyelmet a gyűlölet következményeire. S foglalkoznak az okokkal, olykor szociológusi mélységben, elutasítva az egydimenziós magyarázatokat. Az, hogy az illető gonosz, vagy buta, esetleg politikai haszonra tör, kevés. Utóbbi amolyan önmarcangoló magyarázat: ha egy demokrata szerint a politikai haszonszerzést bárkinek érdemes (!) lehet ezen a módon keresnie egy demokrácia keretei között, az már régen rossz bizonyítvány. Ráadásul ez a vélemény általában a társadalom mélységesen elitista lebecsüléséről árulkodik. Furcsa lehet, hogy a nyugati demokráciák filmművészetében a legképtelenebb szélsőségek sem számítanak tabunak. A film – beszéljünk akár dokumentumfilmról, játékfilmről vagy féldoku alkotásokról – reflektál a társadalomban jelen lévő szélsőségekre. Nem kedvelni kell ezeket a mozgalmakat, szubkultúrákat, hanem csak elgondolkodni azon: mit kezdjen a társadalom mindezzel? Le tud-e ülni egymással egy skinhead és egy jamaikai? És egy Ku-Klux-Klan-tag meg egy afroamerikai? Bármilyen hihetetlennek tűnik a kérdés, volt rá példa, és szerencsére mozgókép is megörökítette ezeket a beszélgetéseket. Mi sem természetesebb, mint az angol skinhead és jamaikai fiatal párbeszéde. Micsoda? - kérdezhetnék sokan. Pedig igaz: elvégre a skinhead zenei szubkultúra karibi gyökerekkel rendelkezett, és az 1970-es években egy karibi és angol munkásfiatalnak a lázadás szó jutott eszébe a skinhead zenéről. A BBC The Story of Skinhead című dokumentumfilmjében egykori és jelenlegi skinhead zenészek, rajongók, társadalomkutatók beszélnek a mozgalom kialakulásáról. A film egy jelenetében egy angol skinhead és egy jamaikai beszél teljes egyetértésben. Mindketten elutasítják a skinhead mozgalom utóbb kialakult rasszista ágát, amely hűtlenné lett a „színvak” munkásosztálybeli szolidaritáshoz. Mindketten a tömegmédiát meg az elitet teszik felelőssé, amiért nem tesznek különbséget, hanem összemossák a mozgalom hőskorát, azaz az 1970-es, 80-as éveket jellemző irányzatot mindenféle neonáci hazai meg külföldi szervezetekkel, és ezzel lejáratják az antirasszista skinheadeket is. Tény, hogy az angol munkásfiatalok jó része, vesztesként megélve a „pusztítást”, amelyet a Thatcher-korszak a „versenyképesség” jelszavával az angol munkásosztály világában véghezvitt, egyre frusztráltabban figyelte a pakisztáni bevándorlókat. Utóbbiak zárt közösségi élete és – sztereotip módon fölfogott – csupán viszonylagos, de az angol és jamaikai fiatalok által érzékelt (relatív) jómódja (vagy inkább csak „jobb” módja) irritálóan hatott sokakra. A pakisztáni bevándorlók ellen irányultak az 1980-as évektől kezdve a skinheadek támadásai. Korábban, a XIX. században és részben még a XX. század elején, az ír bevándorló munkás volt a szociális bűnbak archetípusa. A XX. század második felében szerepét átvette a pakisztáni, majd, már a skinhead mozgalom eredeti kulturális gyökerétől elszakadva, a „fekete”. Lényeg, hogy a Thatcher-korszak frusztrált légkörében sok munkásfiatal általános elitellenessége kezdett beletorkollni a bevándorlás-ellenességbe, amelytől a skinhead-kultúra sem maradt mentes. Megkezdődött a szubkultúra kettészakadása, és a tömegmédia révén a lakosság jó része az erőszakkal azonosította a mozgalom egészét. A mozgalom eredeti elitellenes szellemiségét őrzők, mint Roddy Moreno, az Opressed zenekar alapítója, a mai napig visszautasítják, hogy azonosítsák őket a neonácikkal. Moreno és társai hívták életre a SHARP (Skinheads Against Racial Prejudice - Skinheadek A Rasszizmus Ellen) mozgalmat. Az angol-karibi párbeszéd helyreállítása jól sikerült a BBC dokumentumfilmjében. Ugyanakkor maga a karibi születésű narrátor is elmondja: mennyire megdöbbent, mikor egy nap fehér fiatalok üldözőbe vették. Hiszen ugyanazt a zenét hallgatta, ugyanúgy öltözködött, mint amazok! Keményebb, mert mélyebb gyökerű konfliktust ábrázol a Legjobb ellenségek című 2019-es játékfilm, amely az egykori Ku-Klux-Klan-vezér, C. P. Ellis és az afroamerikai ember jogi aktivista, Ann Atwater vitáját örökítette meg. Ez a vita valóban megtörtént 1971-ben, és C. P. Ellis azóta maga is szögre akasztotta kirekesztő elveit. Atwatert a maga idejében támadták, amiért vállalta a vitát, mert rendületlenül hitt abban, sikerül meggyőznie Ellist, vagy legalább elgondolkodtatnia. Talán a Legjobb ellenségek az egyetlen olyan Ku-Klux-Klan-film, amelynek rendezője, Robin Bissell a szociológus alaposságával jár utána a Klan társadalmi bázisának, és valóban megpróbál magyarázatot adni a kérdésre, kik is a Klan-tagok, honnan érkeznek, mi mozgatja őket. Sajnos a legtöbb film azt hiszi, ha a Klan-tagokat eléggé erőszakosnak és primitívnek ábrázolja, ezzel letudta a kérdést. Ezzel azonban a társadalom és a filmes világ még nem oldotta meg a házi feladatát. A filmrendező nézőpontja nem lehet csak sérelmi, és nem lehet csupán a bíróé, pláne az ügyészé – jó, ha legalább annyira a nyomozóé, de még jobb, ha a szociológusé és antropológusé. Inkább kérdezni kell, nem ítélkezni. Azt majd a néző, akit felnőttnek tekintünk, megteszi. A Legjobb ellenségek nem akar szájba rágni. Bemutatja mindkét oldal érveit. Ellis sorsát sok tényező befolyásolta: a családi környezet, a konformizmus (apja is Klan-tag volt), a rossz élmények (egyszer egy afroamerikai meglökte, a fiatal Ellis szerint szándékosan) és az ebből fakadó túláltalánosítás, túlérzékenység. Ellis akkor lépett be a fehér csuklyás mozgalomba, amikor az kiterjesztette fehér leplének szárnyát három, addig a mozgalom által elhanyagolt rétegre: a segédmunkásokra, a fiatalkorúakra és a háziasszonyokra. Részben azért kerültek a fenti csoportok a mozgalom érdeklődésének középpontjába, mert fölismerték, hogy ezek a szociálisan legsebezhetőbb csoportok. Részben pedig azért, mert például a fiatalkorúakra a rendőrség kevésbé gyanakodhatott. A szakszervezeti aktivista Ellis érdekelt volt a két első csoport beszervezésében. S a Klanban egyre följebb jutva, egyre magasabb pozíciókat betöltve nem volt megállás az úton. Ám Atwaterrel való kapcsolata lassan megváltoztatta Ellis nézetét. A két fél megtanulta becsülni egymást. Amikor Ellis kórházi ellátásra szoruló fiának szüksége volt egy privát kórteremre, Atwater intézte el számára a külön szobát. Ellis lassan átfordult, és úgy vélte, hogy a „fehérek”, különösen az ún. „fehér szegények” profitálnának a szegregáció fölszámolásából, a „fehérek” és afroamerikaiak együttműködéséből. Az 1950-60-as évek déli terrorjának hosszú árnyéka még nem múlt el, így várhatóan további filmek készülnek erről a témáról. Hasonlóan meghökkentő, mélységig föltáró, „kérdező” filmekre szükség van Magyarországon is. Hiszen Magyarországon is bőven találhatunk sötét foltokat a XX. századi emlékezetből. Talán a következő években történnek bátor kísérletek. Akár egy új filmpolitika keretében – egyszer.