Előfizetés

A feledékeny Európa

Európa túl feledékeny – ez jut eszünkbe a múlt heti brüsszeli uniós csúcsról. Szombaton nem csak Brüsszelből tudósítottunk, megemlékeztünk a német újraegyesítés évfordulójáról is. Egy generációnyi idő elég volt, hogy elfeledjük, mit hagytunk magunk mögött akkor. Akkor lett vége a második világháborúnak, akkor kezdtük felszámolni a jaltai világrendet, akkor szabadultunk meg az atombomba közvetlen rémétől. Az EU mámorosan szaladt bele az új globális kihívásokba. Megfeledkezve Gorbacsov Európa Házáról (a NATO ígérete ellenére terjeszkedett, a Krímet megszállták az oroszok), úgy bővítette az Uniót, hogy nem gondolt Közép-Kelet-Európa nacionalizmusának bomlasztó erejére vagy demokratikus deficitjére. Összehozta még a német egységet – amivel Berlin megnyerte a második világháborút, a világ pedig hálát adhat a sorsnak, hogy a német kancellárt Angela Merkelnek hívják. Az EU béna volt a szégyenletes balkáni háborúban, amelyről Washington nélkül még most is csak vitatkozna, és tehetetlen Orbánnal és Kaczynskival, az autoriter nacionalizmussal szemben. A brüsszeli Poitico egy hete dolgozta fel, hogyan szakítja szét Orbán Viktor az Uniót. A szakadás valódi okairól a mostani csúcson alig esett szó. Pedig már az EU sorsa a tét. Ki kellene mondani, hogy a kormányzati szintre emelt magyar és lengyel politikai filozófia nem fér össze az Unió világképével. Ezt nemcsak a szokatlanul éles EU-elleni támadások jelzik, hanem a magyar kormányfő nyílt beszéde a nyugati és a magyar demokráciafelfogás kibékíthetetlenségéről.  Az EU ott tart, hogy az uniós polgárok nem pénzelhetik tovább a magyar (a lengyel) autokrata rendszert. Akkor sem, ha cserébe a magyar kormány a nyugati nagytőkét szolgálja ki a hazai munkavállalók rovására, ha "tőkés transzferként" működik. Azt is ki kellene mondani: a jogállami rendszerrel az EU immunrendszerét próbálják megkésve kiépíteni, amiben a választott Európai Parlament radikálisabbnak tűnik, mint a tépelődő és vétótól rettegő Bizottság. Orbán vétófenyegetése blöff, mert a pénzre neki is égető szüksége van, annyira megtépázta országát a Covid a választások előtt. De nem csak a pénzről van szó: fél a közös hitelfelvételtől, mert az az EU pénzügyi rendszerének elmélyítésével jár. Talán még most is azt gondolja, van esélye, hogy saját arcára formálja az uniós bürokráciát, amely nehezen bontható meg, ha fél is a geopolitikai fenyegetéstől, hogy Orbán átrajzolja Közép-Kelet-Európa térképét, egy új, oroszbarát politikai-gazdasági tömb - meglehetősen kétes sikerű - létrehozásával. Magyarországot sem akarja büntetni, kizárni, pedig a nacionalista-autoritert a választók tartják hatalmon. Büntetése (kizárása, kilépése?) elkerülhetetlen, hogy Európát mentsék. Rutte holland kormányfő, aki korábban azt mondta: akár újjá is lehetne alakítani az EU-t Varsó és Budapest nélkül, ami a mag-Európa felmelegítése, most úgy nyilatkozott: nem tudja elképzelni az Uniót a két ország nélkül. Azt kell mondjuk: a politikus fantáziája meglehetősen szegényes.  

Papa fizet

Épül, szépül a haza! Az épülést nem kell részletezni, vannak stadionok, templomok, legfőbb ideje tehát a szépülésre koncentrálni. Legyen Budapest szeleksön. Nem, nem a koronavírus-féle szeleksönre gondolok, hanem a magyar divat új húzónevére, a „Budapest Selectionre”. Ott mi válogatjuk ki a divattervezőket, és kitömjük őket pár százmillióval. Ja igen, tudom, van most ez az izé, pandémia (hopp, ez is milyen jó divatmárka név lehetne!), meg pár százezer proli is az utcára került, de már Svájcban megtanultam, hogy a messze kéklő hegycsúcsokat nézzem, a távlatokra figyeljek. Ahogy a papa szokta. Pontosan a legnehezebb időkben kell legjobban a szépre koncentrálni és küzdeni álmaink megvalósításáért. Legyen Nemzeti Divatstratégia. Elvégre már a tenyerünkből eszik a fél popszakma, méghozzá olyan áhítattal, hogy Erdős Péter betegre röhögi magát odafent, miénk az irodalom, nemsokára öt kötetben adjuk ki Semjén Zsolt „keresztény-nemzeti vadételek” című szakácskönyvét, de a hogyishívják Attila is keményen dolgozik, hogy rászáradjon a színészképzésre, mint Németh Sziszi bácsira a pörköltszaft. Mármost hogy mutatna a Design Terminálban egy kormányzati koktélparti éppen konzervatív divattervezők nélkül? Na ugye. Jó, első látásra a haverjaim is pont ugyanolyan libsi és pridegyanús alakok, akik nulla testzsírszázalékos szerencsétleneket aláznak porig a ruhakölteményeikkel a Fashion Weeken. De én mondtam apunak, hogy jobb, ha Nemzeti Divatstratégiát alkotunk, meg az tök jó jelmondat lehet, hogy dizájn és divatközpontot csinálunk Kárpát-medencéből. Mire Árpi, aki éppen a Montblanc tollával vakargatta a Manolo Blahnik pácolt himalájai szarvasbőr cipőjéről az Ibizán rátapadt kutyagumit, hirtelen röhögőgörcsöt kapott. Ettől mindenkinek jókedve lett, mire papa azt mondta, nem bánja, legyen pár milliárd, aztán majd meglátjuk.

A nepáli tigris

Indiában megtanultam, hogy a személyzet kiválasztásánál az ember legyen igényes, és ragaszkodjon az elveihez, különösen, ha egy diplomáciai épület védelméről van szó. Ezért az ismerős ügynökség vezetőjétől, Rudolph Benjamintól kértem ajánlatot az új éjjeliőr személyére, aki szokása szerint pontosan érkezett a megbeszélésre. - Anyám katolikus volt, szigorú időbeosztásra nevelt – ezt minden alkalommal fontosnak tartotta közölni. Pontosan úgy festett, mint az ötvenes évek amerikai filmjeinek hőse: frizura lenyalva, arcán széles, fogsorvillantó mosoly. Ismerte mindenki Delhiben. Virágmintás nyakkendőjén ugyan mindig éktelenkedett néhány ételfolt, de a természet közelsége Indiában az élet elmaradhatatlan része volt.  - Magyarország közel áll a szívemhez – mondta és jobb kezével bele is markolt a zakójába ott, ahol sejtése szerint a szíve dobogott. – A legjobb emberemet kapják meg, Jimmy-t, a nepáli tigrist.  Tudtam: Mr. Benjaminnak minden ország közel áll a szívéhez, amelyik megfizeti. Jimmy fiatal, izmos, mosolygós férfi volt, alkonyatkor érkezett, méltóságteljesen viselte világoszöld egyenruháját és széles karimájú, barna kalapját, övén pedig az éles, hosszú pengéjű vadásztőrt. Ruganyosan felpattant, ha autó érkezett a ház elé, kihúzta magát, úgy tisztelgett, kaput nyitott, majd az autó mögött gondosan be is zárta. Esténként azonban elaludt, egy alkalommal Mosonyi, a hivatalsegéd még felrázni sem tudta, reggelente Szambu, a kertész vitt neki erős asszami teát. Hívattam Mr. Benjamint. Jimmy is jött vele. - Valami gond lenne, uram? – kérdezte az ügynökség vezetője. - Jimmy éjszakánként alszik. Méghozzá mélyen alszik - feleltem. Mr. Benjamin ekkor Jimmy felé fordult és nepáli nyelven kérdezett valamit, amire a tigris tagadólag rázta a fejét. - Látja, uram, azt állítja, nem alszik – Mr. Benjamin úgy viselkedett, mint valami illuzionista. – És meg kell mondanom magának, hogy a nepáliak sohasem hazudnak. - Már miért ne hazudnának a nepáliak? - A nepáliakat megedzették a történelem viharai. Nem is tudna aludni, még ha akarna sem. A mi felkészítési programunkban erre oktatjuk az éjjeliőröket. - Jimmy ki van rúgva, és kész. Mr. Benjamin tudomásul vette a döntésemet, mindketten távoztak az irodámból. Aztán az ügynökség vezetője ismét megjelent az ajtóban. - Kérem, adjon még egy esélyt ennek a fiúnak. - Mondtam már, Mr. Benjamin. Ismer. Vannak elveim. Keressen másik embert, vagy én keresek másik ügynökséget. - Csak még egy dolgot, uram – a férfi közelebb lépett. Türelmetlenül néztem fel rá. - Jimmy-nek öt gyereke van. A felesége most várja a hatodikat. Lehet, hogy néha-néha álmos és elszundikál, de mi lesz velük, ha ő nem dolgozhat? Egy pillanatig tétováztam. - És van még valami - mondta. – Nagyon megkedvelte magukat.  Micsoda svihák, gondoltam. De tudja, mivel kell hatni rám.