Előfizetés

A liberális kabátlopás

Mi volna a kihívás? „Korszakunkat két ideológia, két értékrend, két világlátás (s valójában két világ) konfliktusa határozza meg. Az egyik oldalon állnak azok a globalista és liberális erők, amelyek a nemzettudat, a nemzetállamok, a hagyományos keresztény értékek és erkölcsök, valamint az évszázadok óta működő intézmények és szokások felszámolásával fel akarnak építeni egy szép új világot, amelyben létrejön a világtársadalom és világállam, ahol a vallások feloldódnak egymásban és hosszú távon eljelentéktelenednek, ahol a fajok keverednek, s minden egyén kozmopolita világpolgárrá (de legelsősorban szolgalelkű fogyasztóvá) válik. A másik oldalon pedig azok a nemzeti szuverenista, konzervatív és kereszténydemokrata emberek állnak, akik minderre nemet mondanak” - így Fricz Tamás Orbán-apológiája a Magyar Nemzetben. A porondmester korán megfújta a választási harsonát, a cirkuszi lovak meg ágaskodni kezdtek. Nyakunkon a Covid, amely törékennyé teszi a politikai győzelem reményét. Ezért Orbán baltával formált „esszéje”, ezért az értelmezés-cunami. A kormányfő kabátlopási ügybe keverte a liberalizmust (libernyák az, aki nem bólogat neki), a Jourová-üggyel az Uniót is, amikor saját kettős valóságába akarja beszorítani ellenfeleit. Olyan - fent idézett - dichotómiába, ami nincs. E "liberális kabátlopásból" alig van menekvés. Akkora marhaság, hogy értelmes vitának nincs helye. "Lopod a világot - nem lopom", ez nem vita. A kormányfő a történelemmel száll harcba, hiszen nem kell ahhoz liberálisnak lenni, hogy belássuk: egyetlen civilizáció létezik, ezernyi kultúrával, hagyománnyal, vallással, egyetlen globálissá  szerveződő gazdasággal. Politikai nemzetállamok százaival, amelyek maguk is történelmi közösségi szerveződési formák. Olyan globális kihívásokkal néznek szembe, amelyek kikényszerítik a globális válaszokat, a globális szerveződést, különben az egyetlen civilizáció tűnik el mindenestül. A liberális világállam, a keresztény értékek felszámolása, az LMBTQ-közösségek erőszaka – mind az ellopott liberális kabát részei Orbán szabásmintáján. A valóságos kabát "csak" akkora: tudunk-e kulturális autonómiánkat megőrző új politikai közösséggé szerveződve együttműködni, hogy a civilizációt megóvjuk.  Európa tragédiája, hogy a magyar miniszterelnök rémálmait követve az európai közösséget veri szét, az EU pedig kerülgeti az elkerülhetetlen szakítást vele. „Veszedelmes tévedés, hogy nacionalizmus nélkül a liberális paradicsomban élnénk’” – írja a történész Harari. De: „A baj ott kezdődik, amikor a jóindulatú patriotizmus átvált soviniszta ultranacionalizmusba”, amikor már abban hiszünk, hogy a nemzetünk nemcsak egyedi – mint minden nemzet -, hanem felsőbbrendű. Orbán ebből az ultranacionalizmusból és saját tévedhetetlenségéből farag egyetemes világot. Fő ellensége a "liberalizmus", csatlósa a "keresztény konzervativizmus". Valóságosan ezek Európa tartópillérei. Nem lehetünk úgy lojálisak nemzetünkhöz, hogy nem vagyunk lojálisak az európai közösséghez. 

Ünneprontás az ünnepnapon

Jubilálok. Nyugdíjas szervezeti elnökként tíz éve van módom az Idősek Világnapját ünnepelve megtapasztalni, mit gondol a politika az idős társadalom megbecsüléséről. Mert mi másról szólna egy világnap, ha nem az ünnepeltek méltatásáról, a nekik szóló jókívánságok megfogalmazásáról? (Köztünk szólva a világnapok rendszerét éppen azért találták ki, hogy a társadalom figyelmét ráirányítsák – ha egy napra is – valamilyen globális méretű problémakörre, pl. az öregedő társadalmakra, illetve a megoldási javaslatokra. De hát nálunk ez másképp alakult…) Nos, így tíz év távlatából nézve bevallom: szerintem hazánkban másról szól az ünnep. Rendezvények sorát ültem végig, sokszor magam is szónokként voltam jelen, de a vezérszónok mindenhol vezető politikus volt. Így miniszterek, államtitkárok központi ünnepi üzeneteiből, helyi polgármesteri, országgyűlési képviselői megnyilatkozásokból áll össze az a kép, amely furcsa önigazolásokat mutat inkább, mintsem az ünnep alkalmából megmutatkozó tiszteletet. Az ünnepi beszédek – tapasztalatom szerint – két fő témával foglalkoznak: mit adtunk mi, politikusok az időseknek megbecsülésként, és miért jár nekik ez a tisztelet. A legrégibb üzenet, amit ilyenkor felsorolásszerűen elmondanak: a rezsicsökkentés és a nyugdíjak reálértékének megőrzése. Mivel ezeket az intézkedéseket lassan egy évtizede hivatkozási alapként halljuk, talán már minden kortárs számára világos, hogy nem idősbarát gesztusokról van itt szó, sokkal inkább össztársadalmi marketingről, és persze a nyugdíjak befagyasztásáról - szépen becsomagolva. Újabban – hivatkozási alapként – bekerült a mondandók közé a nagyszülői gyed és a nyugdíjas munkavállalás kedvező adóztatása mint egy családbarát ország időseket kedvezően érintő intézkedéscsomagja. Biztosan vannak örömteli pontjai ennek a csomagnak, de valahogy a kisördög azt súgja bennem: ezek is csak arról szólnak, hogy dolgozz többet, tovább, tegyél többet a családodért, a gazdaságért, a társadalomért, és egyik intézkedés sem azért van, hogy te, nyugdíjas jobban érezd magad a bőrödben. Vagyis nem róluk szól. Aztán a másik fő gondolat, ami ezen az ünnepen szinte mindenhol előjön: tiszteljük az öregeket, mert így ha majd mi is azok leszünk, minket is tisztelni fognak… Ez a logika különösen ki szokott hozni a sodromból. Magyarázat helyett csak annyit jeleznék: aki így közelíti meg a témát, az nem is érdemel tiszteletet. De miért is várok tartalmasabb, magvasabb, értőbb és szíven ütőbb gondolatokat az ünnepen, ha mi magunk is elfogadjuk, sőt kérjük és várjuk a problémáink néven nevezése helyett a gondokat szőnyeg alá söprő, elfedő, szép, mázos mondatokat, a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” hangulatot? Az elmúlt tíz évben gyakran kértek fel kortársaink ünnepi beszédre, de közben rendszeresen megfogalmazták azt is, hogy ne „keltsek hangulatot”, ne borzoljam fel az ünnep „állóvizét”. Az Idősek Világnapja/hete/hónapja van, nagyon ránk férne ebben a vírussal teli melankóliában pár szépen eltalált köszöntő jókívánság. S hogy miről szóljon? Az idős ember legfontosabb vágya, hogy a társadalom megbecsült tagja legyen, hogy a lehető legtovább egészséges legyen, hogy legyen társa a magány ellen, hogy biztonságban érezhesse magát, és hogy értelmes elfoglaltságot találjon nyugdíjas éveiben. Ha egy minket köszöntő ember tud tenni ezen vágyak valóra váltása érdekében, tegyen; ha nem, nincs helye a minket köszöntők között.

Egy náci rádiós felelőssége

Ma van az 1946. október elsején véget ért nürnbergi per lezárásának évfordulója, és ennek alkalmából szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a büntetőeljárás során nemcsak politikusok kerültek a vádlottak padjára, hanem egy propagandista is. Egy igen művelt, a klasszikus német filozófiában és az egyetemes történelemben meglehetősen járatos, Hans Fritzsche nevű rádiós, aki 1933-tól szolgálta a német náci pártot, és aki a Goebbels által vezetett propagandaminisztérium rádió osztályának vezetőjeként ért a csúcsra, majd bukott alá a morális és szakmai megsemmisülésbe. De mit keresett egy rádiós egy Göring és egy Ribbentrop mellett a vádlottak padján? Hans Fritzsche nem adott parancsot gyilkosságra, nem veszélyeztetett emberi életeket, nem követett el háborús bűncselekményeket. Ő csak egy meggyőződéses nemzetiszocialista volt, aki hitt a Vezérben és hitt az Eszmében. Nem megélhetési karrieristaként támogatta a rendszert, hanem szívvel és lélekkel. Milyen érdekes, hogy az ilyenekkel szemben az ember – ha nem is megbocsátó, de – bizonyos értelemben megértő. A meggyőződéses propagandista mindig vak, szándékosan akar vak lenni, de legalább nem pénzért teszi – vagy nem kizárólag csak azért. Behálózza az Eszme, ő pedig átadja magát az Ügynek, és a saját képességei szerint dolgozik a végső győzelemért. Ezért ültetik le? Csak ezért? Ezért kerül háborús bűnösökkel egy padra? Hans Fritzsche sem értette a dolgot. Őszintén és meggyőződésből csodálkozott. Uszítással vádolták, amit szintén nem értett. Hogy ő uszított volna? Hiszen ő csak az igazat mondta, azt, amit a szíve diktált. Ő csak egy egyszerű rádiós volt, aki szerette a saját hangját és a szakmáját. Hát már ez is bűn? Ül az ember egy mikrofon előtt, az igazat mondja, csakis az igazat, majd a vádlottak padjára kerül uszításért. Furcsa. Hiszek azoknak, akik felháborodnak, ha szolgalelkű propagandagyártással vádolják őket – elvégre ők nem parancsra dolgoznak, hanem meggyőződésből: azonosulnak a Vezérrel és magukévá teszik a Vezér ügyét. Egy ilyen helyzetben vajon hol ér véget a Vezér felelőssége, és vajon hol kezdődik a propagandistáé? Miféle felelősségek háríthatók rá arra a mikrofonállványra, amely büszke meggyőződésből tartja a mikrofont a Vezér szája elé? Nehéz kérdések ezek, ha letöltendő börtönévek számában kell megadni a választ. Olyannyira nehéz kérdések, hogy a nürnbergi perben a rádióst a nemzetközi bíróság: felmentette. Majd csak a német bíróság ítélte kilenc év kényszermunkára, amiből csak három évet kellett letöltenie. Aztán váratlanul, mindössze 53 évesen, meghalt. Nem tudom, hogy a börtönben Hans Fritzsche hallgatott-e rádiót, de úgy hiszem, hogy igen. Pontosabban úgy remélem. A rádióhallgatás ugyanis nagyobb büntetés lehetett neki, mint maga a börtön. Embereket hallgatni a rádióban, méghozzá szabad embereket egy másik, egy új világból, ahol olyan fokú a szabadság, hogy neki magának már soha az életben nem jut benne hely – igen, egy igazi propagandista ebbe belehal.