Előfizetés

Meglátni a „tócóskerti skyline-t”

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.09.22. 11:00
Térey János
Fotó: Népszava
A címbeli debreceni utca, benne a ház a szerző gyermek- és kamaszkorának helyszíne. Földszintes, kertes épület, az utcára néző, illetve az udvarra nyíló lakásokkal. A város régebbi negyedei tele vannak – voltak – ilyen portákkal, melyekbe rendszerint hatalmas, a zárkózottságot asszociáló szárazkapun lehetett belépni. A centrumtól pár száz méternyire lakók is azt mondják, hogy „bemegyünk a városba”. Ez ugyanis a debreceni tudatban mindössze egy kicsiny magot jelöl, ami szinte mindenkinek „odébb” van. Térey memoárja a hagyatékból került elő, a szerző a tragikus haláláig dolgozott rajta, s noha fejezetek egész sora késznek tekinthető, mint műegész befejezetlen maradt. Kiváltképp a vége felé egyre rövidülnek, mind vázlatosabbak lesznek a szövegegységek. Az első emlékektől a szülők halálig, illetve a debreceni ház és a város melletti „birtok” eladásáig ível a felidézett eseménysor, ami természetesen afféle nevelődési regényként is olvasható. Az a folyamat bontakozik ki tehát előttünk, melyben a készen kapott viszonyok helyére mindinkább a választottak lépnek. Konfliktusok, kudarcok árán ugyan, de fokozatosan létre jön az autonóm egyéniség. Ennek jegyében lesz Tóth Jánosból Térey János, így válik Debrecen szülöttéből fővárosi polgár. Mérnöknek szánt gyerekből irodalmunk jelentős szereplője. „Egy cívis vallomásai” – áll az önéletírás alcímében, jelezve egyrészt a tágabb környezet szemlélet- és mentalitásformáló hatását, másrészt a család- és várostörténet szükségszerű összefonódását. A „debrecenyiség” természetrajza, az itteni parasztpolgárság sajátosságainak leltára sosem volt egyszerű. Pláne nem az erre épülő értékelés, mely immár évszázadok óta hol szenvedélyes, hol visszafogott, nyílt vagy rejtett viták kereszttüzében áll. Mint tudjuk, Kazinczy – voltaképp ebben is iskolát teremtve – „DEA DEBRECEN”-t a megátalkodott és pökhendi maradiság jelképének tekintette, a város számára a menthetetlen provincializmus fellegvára volt. Hajdani professzorom, Julow Viktor azonban igen meggyőzően bizonyította a széphalmi mester elfogultságát. Mindazonáltal az itt megforduló irodalmi nagyságok közül elég sokan távoztak nem túl jó élményekkel (például Kölcsey vagy Petőfi). Fenntartás nélkül szinte csak Szabó Magda dicsérte, ám Térey metsző íróniájú megjegyzése szerint „Pasarétről könnyű szeretni Debrecent”. Szülővárosához Térey viszonya is ambivalens. „Küzdelem városom ijesztő kisszerűségével, s a fölfedezések, ahogy egymásután találom meg a kisszerűség tengerében a nagyszerűt.” A kisszerűség-nagyszerűség markáns ellentétpárja híven jelzi e kapcsolat kettősségét, valamint azt is: az ítélkező személyiséget bántja, hogy bírálnia kell, érzelmileg tehát az igenlés, a mi-tudat itt az erősebb. Ugyanakkor egyre jobban nyomasztják a szűkös horizontok, a szegényesebb szellemi-kulturális lehetőségek. Nem véletlen tehát, hogy az első adandó alkalommal otthagyja Debrecent, szinte menekül Budapestre, felsőfokú tanulmányait – önálló életét – már itt kezdi el. Élete hátralévő részében már csak látogatóként tér vissza a cívisvárosba. Némi honvágy azonban örökre megmarad: „nagyot dobban a szívem, amikor meglátom a tócóskerti skyline-t”. Ha vonattal megyünk Pestről Debrecenbe, először mindig e külvárosi panelrengeteget pillantjuk meg… A memoár közismerten az epika egyik legősibb változatát alkotja, s bizonyosan a legnépszerűbbek között szerepel. Az egyes szám első személyű narratíva ugyanis mindig megteremti a személyesség hitelesítő, hatásfokozó erejét. Térey önéletírása bővelkedik emlékezetes jelentekben, például a csillebérci úttörőtábor felidézése, az apa elhatalmasodó betegségének, az édesanya torokszorító halálának ábrázolása egyaránt írói remeklés. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – írta volt Tolsztoj az Anna Karenina híres nyitómondatában. A Térey-műben megelevenedő Tóth család is hordja a maga keresztjét, a légköre elég nyomasztó, végül egyenesen elviselhetetlen lesz. De mégiscsak kis közösség ez, a gyerek számára jó ideig általa kerek a világ. S a családtagokon kívül ott a tágabb família, ezen túl pedig a felkutatott, számon tartott ősök hosszú sora, mely a sorscsapások közepette is a hagyománykincs ereje révén kínál biztos kapaszkodót. A memoár – torzóban maradva is – a jelentős Térey-alkotások sorát gyarapítja. Infó: Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca Jelenkor, 2020.

Egy húron pendülnek

Retkes Attila írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.09.22. 10:00

Fotó: HAGYOMÁNYOK HÁZA
A Hagyományok Házában látható Nemes László festőművész és a Magyar Hangszermíves Céh közös kiállítása.
A Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása és 2018 szeptemberi újranyitása után merült fel az ötlet, hogy a kárpát-medencei folklórkincs bemutatása mellett összművészeti szemléletű tárlatokat is rendezzenek a Kallós Zoltán kiállítóteremben. Szabó Zoltán népzenei előadóművész (évtizedek óta koncertező és oktató dudás), az intézményben működő Magyar Népi Iparművészeti Múzeum vezetője, a kiállítás kurátora olyan festőművészt keresett, akinek alkotásai jól illeszkednek a ház tudományos és ismeretterjesztő tevékenységéhez. A 72 éves Nemes László Erdélyből származik. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, Miklóssy Gábor és Aurel Ciupe tanítványaként szerzett diplomát, majd Szászrégenben és Marosvásárhelyen festett, tanított. Vezetője lett a fiatal alkotókat tömörítő Apolló-körnek, művészeti cikkeket írt az erdélyi magyar sajtóban. 1990-ben Magyarországra telepedett, Zalaegerszegen él. 2004 óta a Lendván működő Bánffy Galéria szakmai vezetője, s e minőségében a szlovéniai Muravidéken is aktív képzőművész és pedagógus. A 2008-ban Vajda Lajos-díjjal elismert festőművész régóta vonzódik az irodalomhoz és a zenéhez. Olvasmányélményeit absztrakt, szürreális formában közvetíti; zenei tematikájú képeire pedig az erdélyi gyökerek, a bartóki-kodályi örökség mellett a fiatalságát meghatározó beat- és rock-korszak is erősen hatott. Szabó Zoltán ötlete volt, hogy Nemes zenei ihletésű festményeit a Magyar Hangszermíves Céh által felajánlott instrumentumokkal együtt mutassák be. Zene és képzőművészet szimbiózisának ma is érvényes, szép példája a magyar szecesszió nagymestere, Körösfői-Kriesch Aladár Művészet forrása című freskója, amely a Zeneakadémia nagytermének külső falán látható. Az 1907-ben felállított alkotás szellemi útmutató Nemes László tárlatához, amelynek főhelyére a Kallós című festmény került – két cselló társaságában. A művész jól ismerte a 2018-ban elhunyt, kétszeres Kossuth-díjas erdélyi néprajzkutatót; a csellók pedig a mezőségi népzenére utalnak, amelyben nagybőgő helyett gyakran használnak „kisbőgőt”. A 28 festmény között Nemes önarcképe is felbukkan – harmonikával a kezében ábrázolja magát. A hangszerkészítők munkái között megtalálható a több ezer éves múltra visszatekintő (itthon először polgári szalonokban elterjedt) hárfa; a cselló barokk változata, a viola da gamba; valamint a középkori európai zenében és a magyar népzenében is használt tekerőlant. Pásztor Endre furulyái a hangszer moldvai és gyimesi változatát mutatják be, míg Gyenes Tamás a Dunántúlon elterjedt hosszi furugla készítésének mestere. Hagyományos magyar fúvós instrumentum a tárogató is, amely napjainkban reneszánszát éli: a népzenei-világzenei kontextus mellett még a jazzben is feltűnik. Infó: „Egy húron pendülünk...” Hagyományok Háza, Kallós Zoltán kiállítótér látogatható: november 20-ig     

Hangszerészek társulása

A Magyar Hangszermíves Céh tagjai hangszerkészítők, zeneszerzők, előadóművészek, oktatási és közművelődési szakemberek. Az egyesület elnöke Szerényi Béla ezüstkoszorús hangszerkészítő mester, tekerőlant-előadóművész, népzenekutató, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója. Céljuk a hangszerkészítők, muzsikusok és komponisták együttműködésének segítése. Szeretnék felmutatni a zene jelentőségét az oktatásban és a gyermeknevelésben. Kiállításokat, fesztiválokat rendeznek, szakmai továbbképzéseket tartanak, kiadványokat jelentetnek meg, saját díjat alapítottak. „Minden lehetséges fórumon beszámolunk a magyar hangszerészet állapotáról. Tagjaink számára alapkövetelmény a szakmai kiválóság, de ennél többet várunk egymástól. Értelmiségi feladatunk felvállalását, problémák és megoldások megfogalmazását” – véli Szerényi Béla.

Meghalt Michael Lonsdale

MTI
Publikálás dátuma
2020.09.21. 20:40

Fotó: ALBERTO PIZZOLI / AFP
Nyolcvankilenc éves korában elhunyt Michael Lonsdale francia színész, akit egyebek között az 1979-es Holdkelte című James Bond-film főgonoszaként, valamint A rózsa neve, A sakál napja és a München című filmekből ismerhet a magyar közönség.
Ügynöke, Olivier Loiseau szerint Lonsdale hétfőn hunyt el párizsi otthonában. A színész a francia fővárosban látta meg a napvilágot 1931 májusában egy brit katonatiszt és egy francia asszony gyermekeként. Több mint hat évtizeden átívelő karrierje során Lonsdale kétszáznál is több angol és francia nyelvű szerepet játszott el televízióban, rádióban, színházban és a mozivásznon. Pályafutásának csúcspontjai közé tartozott a 2010-es Emberek és istenek című film egyik szerzetesének megformálása. A megtörtént eseményeken alapuló dráma hét francia szerzetesről szól, akiket meggyilkoltak, miután elrabolták őket a monostorukból 1996-ban Algériában a polgárháború idején. Alakításáért Lonsdale megkapta a César-díjat - az Oscar-díj francia megfelelőjét - a legjobb mellékszereplő kategóriában. A James Bond-filmek kedvelői számára azonban elsősorban a Holdkelte főgonoszaként, az emberiség elpusztítására törekvő Hugo Draxként vonult be a filmtörténelembe. Az 1979-es moziban Roger Moore játszotta a 007-es ügynököt.