Előfizetés

Újhullám

Andrej Babis cseh miniszterelnök szokatlan gesztust tett a hét elején. Elismerte, követett el hibákat a koronavírus kapcsán, országa túl hamar nyitott, nem vette figyelembe a járvány kockázatait. A mai világban ritka az ilyen önkritikus beismerés, s eddig a cseh kormányfő sem őszinteségi rohamairól volt ismert. Egyáltalán, manapság egyre kevesebb olyan politikai vezetőt találunk a világban, aki képes lenne az emberi gesztusokra, és a politizálást ne a hazugságok, a mocskolódások, a pökhendiség, vagy éppen a társadalom megosztása szinonimájaként gyakorolná. Boris Johnson brit kormányfő is ékes példája annak, hogyan viselkedik egy - eufémizmussal élve – „újhullámos” politikus. A brit kormányfő egyenesen kérkedik azzal, hogy a belső piaci törvény elfogadása esetén felrúgja az Európai Unióval nagy nehezen megkötött kilépési megállapodást, amit tavaly még ő maga is lelkesen üdvözölt. Abban a Nagy-Britanniában történik mindez, amely oly büszke történelmi személyiségeire, nagyformátumú politikusaira. Igaz, Johnson legalább annyit elért, hogy egy platformra hozta az egykori brit kormányfőket, akik pártállástól függetlenül ítélték el a lépését. A pökhendiség mellett a nagyzási hóbort is sok mai politikus kirívó sajátossága. Az amúgy sem kivételes szerénységéről ismert Donald Trump például megjegyezte, kijárna neki a Nobel-békedíj. Mit sem törődve azzal, hogy megérdemli-e az elismerést egy olyan politikus, aki tudatosan szítja a társadalmi és etnikai feszültségeket a saját országában. De az amerikai elnök egyébként sem az igazmondás híve, közismert, hogy már sok tízezerszer állított valótlant. Lepereg róla, ha a hazugságaival szembesítik, gyorsan kitalál valami „magyarázatot”, amivel mindent ráken a politikai ellenfeleire. A legnagyobb baj azonban az, hogy ez a politikai stílus, pontosabban stílustalanság teljesen általánossá, itthon pedig évek óta elfogadottá, mondhatni normálissá vált. Alapállás lett, hogy a cél szentesíti az eszközt, és az eszközbe minden erkölcstelenség belefér. Kit érdekel? 

Nem fontos

Ez az öregek baja, de a fiatalok hadd éljenek legalább! – vágta ki a tromfot a harmincas taxisofőr, és a visszapillantóból figyelte a hatást. Július vége volt, a testvéremmel egy idősotthonbeli látogatás után igyekeztünk haza, és az autó hátsó ülésén épp azt latolgattuk, ha ne adj isten újra fellángolna a járvány, az amúgy példásan vezetett intézményt megint hermetikusan le kell majd zárni. És még ez sem életbiztosítás. Farkasszemet néztünk a tükörben: rajtunk volt maszk, őrajta persze nem. Ezt a taxisofőr mentalitást követi most a magyar állam is, és ennél ijesztőbbet elképzelni sem lehet. Amikor az a nagy bejelentés szeptember 12-én, hogy október elsejétől majd - nem definiált személynek, nem létező eszközzel - kötelező lesz lázat mérni az iskolába való belépés előtt, akkor az emberen óhatatlanul úrrá lesz a szorongás. Kerek fél év alatt erre jutottak? Hogy ha az emberek nem akarnak otthon maradni, utálják a zoomon beköszönő tanító nénit meg az idősávokat a boltban, akkor ne csinálják? Akkor vonjunk vállat, aztán majd csak vége lesz valahogy? Az időseket persze megvédjük, mondja Orbán vállveregetőleg, aminél hiteltelenebbet nem mondott az elmúlt tíz évben, pedig komoly a verseny. Ő ne tudná, hogy az időseket a svédek sem tudták megvédeni, pedig ott nem félszemélyzettel járatják fullra az idősotthonokat, és létező fogalom az otthoni segítés, az otthonápolás, sűrűre van szőve a szociális háló, sőt az egészségügy is megbízható színvonalon működik? Tudja. Csak most nem is tesz úgy, mintha érdekelné. A másfélmillió taxisofőr, aki konzultált vele, megerősítette, hogy most nem ez a fontos. Most már kár is lenne elkezdeni magyarázni, hová vezet az, ha egy országban felülről diktált alapértékké válik a szolidaritáshiány. Elindultunk az úton, a saját szemünkkel fogjuk látni. 

Szomorú cinizmus

Karácsony Gergely megsajnálta a Fideszt. Valóban szomorú volt látni, ahogy a hétfői rendkívüli közgyűlésen a kormánypárt fővárosi emberei kínosan tekergőzve próbálnak értelmet adni a pártközpontból jött utasításnak. Körülbelül annyira sikerült jól, mint a városszéli kocsmákban a nyolcvanas években vetített alámondásos pornók. Most jó, most jó… Bár Láng Zsolt frakcióvezető nagyon igyekezett: csak sorolta a kormány jótéteményeit, és megidézte a válságban megroppant családokat.  Soproni Tamás terézvárosi polgármester szerint a Fidesz megalkotta a cinizmus új alfaját: a szomorú cinizmust. Bár a cinizmust még filozófiaként űző ókori görögök vélhetőleg forognak a sírjukban emiatt. Hiszen céljuk a tökéletes szabadság elérése volt, ami függetlenséget követel, így a cinikus nem lehet rabja semmilyen előírásnak, fizikai vagy érzelmi szükségletnek. Megvetették a gyönyör hajszolását és az anyagi javakat. Hol vannak ettől a Fidesz pártkatonái?!  A Pesti út és a Lánchíd után kellett egy újabb kampány Budapest ellen. Csakhogy ez most valami más. A Pesti úti idősotthonban valóban elharapózott a járvány, az már más kérdés, hogy ez miként történhetett meg. A Lánchíd felújítása körüli vita is egy valóságos ügy. A fővárosi turizmus megsegítését, a járvány okozta gazdasági válság kezelését számon kérni a fővárosi önkormányzaton egészen más irány: ez nem csupán a valóság torzítása, inkább egy új valóság teremtése.  A Fidesz folyamatos ismételgetéssel sulykolja „alternatív tényeit”, és állami céggel gyártat hozzájuk „bizonyítékot”. A Magyar Államkincstár az állami hírügynökség spontán kérdésére előadta, hogy a fővárosi önkormányzat 135 milliárd forinttal rendelkezik állampapírban, nettó készpénzállománya 27 milliárd. Csakhogy ez az égvilágon semmit nem jelent (az állami számlán például 12 ezer milliárd van). Az önkormányzat ugyanis minden pénzét állampapírban tartja, addig is kamatozik valamennyit. Ettől az a pénz nem szabadon elkölthető. A várost működtetni kell, elég kínos lenne, ha már nyár végén sem lenne pénz a számlán. Mint kölcsönkérni a szomszédasszonytól egy tojást a hó közepén. Ha Tarlósék valóban összegyűjtöttek volna 100 milliárdot, akkor nem akartak volna felvenni 52 milliárd forint hitelt. Akkor talán vettek volna buszokat, felújították volna az utakat, a csatornát és nem az oroszokat bízták volna meg a metrófelújítással. Ja, de igen. Nem voltak a maguk urai. A választási vereséget megemészteni képtelen Orbán vége nincs háborúba kezdett Budapest ellen. S tényleg semmi sem számít. Felemeli a szociális hozzájárulás összegét, felpántlikázza az állami forrásokat, kizárja a budapesti cégeket az állami pályázatokról, még azt is visszaveszi, amit korábban ígért. Budapest 100 milliárdos plusz helyett 150 milliárdos mínuszban van. De valójában ez mindegy is. Orbánt és csapatát nem érdekli Budapest pénzügyi helyzete, a fővárosi turizmus sem. A lényeg Karácsonyék eltiprása. S akkor valóban eljön a szomorú cinizmus kora. Mert szabad az lehet igazán, akinek már semmije sincs.