Előfizetés

Örömünkre szolgál

Bár nem biztos, hogy Kövér László társaságában az ember azt mondja, amit valóban gondol, nincs okom kételkedni abban, hogy az Állatorvostudományi Egyetem (ÁTE) rektora a házelnök jelenléte nélkül is ugyanazt a beszédet mondta volna el az intézmény hétfői évnyitóján. Sótonyi Péter ugyanis már tavasszal, amikor a kormány még csak tervezte, hogy minisztériumi (ITM) helyett alapítványi fenntartásba helyezi az ÁTE-t, üdvözölte a kabinet döntését, mondván: a modellváltás rugalmasabb gazdálkodást, a külvilág változásaira való gyorsabb reagálást tesz lehetővé. Sőt, szerinte „a modellváltás beláthatatlan fejlődést generálhat”. Sótonyi Péter – meglehet Kövér személyes jelenlétének jótékony hatására – ezt a nyilatkozatot megfejelte hétfőn, amikor odaszúrt a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek (SZFE): „Ellentétben egyes tüntetéseket szervező, politikai performanszokban érdekelt felsőoktatási intézményekkel, nekünk kifejezetten örömünkre szolgál, hogy a modellt váltó egyetemek közé kerültünk.” S valóban, egyetlen nyilvános tiltakozás, megszólalás nem hangzott el az ÁTE oktatói, hallgatói részéről, ami akár annak a jele is lehet, amire a rektor utalt: kifejezetten örülnek. De annak is, hogy félnek (na, jó: tartanak) a változástól, vagy egyszerűen csak várakozással tekintenek rá. Az elmaradt tiltakozást az is magyarázhatja, amit a rektor említett évnyitójában: az ÁTE 1500 hallgatójából 1000 idegen nyelvű, azaz arányaiban az állatorvosi képzésein vesz részt a legtöbb külföldi hallgató. Mindez inkább arra utal, hogy a Corvinus Egyetem után most alapítványi kezelésbe került hat felsőoktatási intézmény mindegyike külön-külön eljárást és elbírálást igényelne. Az SZFE alapítványának kuratóriumába például csak „külső” jelöltek kerültek be (Vidnyánszky mellett két olajipari szakértő, egy színész és egy operatőr), míg az ÁTE-t fenntartó Marek József Alapítvány kuratóriumában ott ül maga Sótonyi, továbbá az Állatorvosi Kamara elnöke és egy volt agrárminiszter. Persze ne feledjük, kuratóriumi tag lett egy fideszes parlamenti képviselő is, aki korábban az Orbán-család ügyvédjeként lett ismert, a kuratóriumi elnök pedig Náray-Szabó Gábor kémikus, a Professzorok Batthyány Körének volt elnöke, aki tavaly azt mondta az MTA átalakítása ellen demonstráló akadémiai dolgozókról, hogy nem helyes, ha valaki az ellen tüntet, akitől a forrásokat kapja. (Ez remek jelzés az ÁTE oktatóinak, hallgatóinak arról, mire számíthatnak.) Mindenesetre az a rektor, aki helyet kap a rektor személyéről is döntő kuratóriumban, jó eséllyel pályázhat ismét a posztra. De vajon mit keres a külügyminiszter a győri, vagy az igazságügyi miniszter a miskolci egyetem kuratóriumában? Az alapítványi fenntartás biztosan nem ördögtől való. Gazdaságilag akár sikeres is lehet, kihúzhatja az egyetemeket az amúgy az Orbán-kormányok okozta anyagi szorultságból. Ám a politikai felügyelet biztosan nem szolgál örömünkre, nem segíti az alaptörvényben is megfogalmazott elvet: a tudományos kutatás és a művészeti alkotás szabadságát.  

Háború, Orbán, lecsó

Nem szeret a gyerek vidékre járni. Azt mondja, azért, mert ott mások az emberek. A gyerek – hogy finoman fogalmazzunk – kissé tart a változásoktól és mindentől, ami szokatlan. Ezért aztán a megállapodásunk úgy szól, hogy ha kimozdulunk is nagy ritkán a városból, neki nem kell beszélgetnie a nénikkel. Most azonban úgy esett, hogy magára hagytuk egy fél órára a temető bejáratánál. Tudniillik nem akart hegyet mászni velünk: osztott-szorzott, és még mindig kevésbé veszélyesnek ítélte az esetleges kapcsolatot a helyiekkel, mint a ki tudja milyen szintkülönbséget (72 méter volt egyébként). Visszatérve a bázisra, a gyereket ugyanott találtuk a temetőnél, egy centit sem mozdulva a látszólagos semmittevésből. Na volt valami? – kérdeztük. Semmi. (Pont mint, amikor hazajön az iskolából.) Nem találkoztál senkivel? De. Két néni jött. Na, és beszélgettetek? Velem???? Hangjában volt némi őszinte döbbenet és csipetnyi lenézés. Aztán legyintett. Egymással beszélgettek. Na de mégis, mit mondtak? – tört ki belőlem a szociológiai érdeklődésű újságíró. A szokásos. Migránsok, kommunisták és az Orbán. Mint otthon. Az egyik néni azt mondta, hogy paprikás krumpli lesz ebédre. A másiknál húsleves, de most nem tett bele tésztát, mert még maradt a múltkori grízgombócból. Az egyik néni azt mondta, hogy a férje nem hozott kenyeret, pedig nyolcszor is leküldte a boltba. A másik néni lánya Ausztráliában él, és úgy volt, hogy hazajön, de a COVID miatt nem kapott repülőjegyet. Az egyik néni szerint holnap még marad a paprikás krumpliból, de kedden már lecsót főz, és az elég lesz a hét végéig. Aztán megbeszélték a tegnapi temetést, meg hogy a pap régebben tetszett a másik néni lányának, de nem bírt várni, és inkább férjhez ment. Aztán az egyik néni megkérdezte, hogy mit gondol a másik néni, ők is ebben a temetőben fognak-e majd nyugodni? A másik nénit nem hallottam, mert akkor jött erre a traktor. Az a zöld, amit idefelé láttunk jönni. Na jó, de mit mondtak a migránsokról és Orbánról? – kérdeztem a szociológiai érzékenységű újságírók türelmetlenségével. Hát, hogy a néni már nem is mer kimenni az utcára, mert vagy a vírus viszi el, vagy egy migráns. És hogy a kommunisták vissza akarnak hozni valamit, de hogy mit, azt nem értettem, mert a traktoros akkor fordult meg, hogy visszamenjen. Azon az úton. Ja, de már emlékszem! Az egyik néni szerint háború lesz, megmondta az Orbán Viktor is. Hogy mindenki készüljön, meg teljes fegyverzet. Drága megboldogult férje is mindig mondta, hogy meglásd Margit, ennek még rossz vége lesz, és most tessék. Sokat kellett mászni? Miért, inkább jöttél volna velünk? Képzelhetitek. Itt ülni, és ugyanazt a hülyeséget hallgatni, mint otthon…

Logisztika

Az iskola legfrissebb tájékoztatója szerint – meséli a húgom – tizenöt fős csoportokat alakítanak ki a gyerekekből, és az egyazon „buborékba” tartozók együtt utaznak majd az iskolabuszon, együtt tanulnak, játszanak és ebédelnek is. Így aztán ha véletlenül beütne a vírus, csak egy buboréknyi gyereket kell majd karanténba küldeni, a többiek járhatnak tovább az iskolába. Máltán egyébként csak egy hónap múlva, a nyár ottani végén kezdődik a tanítás. De mint látható, az oktatási kormányzat már most igyekszik betartható és praktikus szabályokkal megelőzni a tavaszihoz hasonló lezárást. Igaza van persze Maruzsa Zoltán oktatási államtitkárnak abban, hogy 170 ezer magyar pedagógus folyamatos tesztelése nagyon komoly kihívás elé állítaná az állami logisztikát. Azt is csak ő tudná megmondani, az elmúlt fél év elég lett volna-e egy működő járványprotokoll kidolgozására. Mondjuk hogy az egyazon emberminisztériumban serénykedő oktatási és egészségügyi államtitkárság elmerengjen azon, ha már tízmillió magyart láthatóan lehetetlen hatékonyan szűrni, legalább 170 ezer pedagógus esetében nem kellene-e ezt megpróbálni. De inkább úgy tűnik: erre minden állami vezető magasról tett. El sem gondolkodtak azon, van-e alternatívája annak a hagyományos megoldásnak, hogy a pedagógus meg harminc gyerek ül együtt a teremben, aztán vagy betegek lesznek, vagy nem. Érthető: a Nemzeti Alaptanterv minden ellenérvet lesöprő, azonnali bevezetése lefoglalta a kreatív kormányzati energiákat. Meglehet, fél év valóban nem hosszú idő, de tíz év mindenképp az. Például pont elég lehetett volna korszerű oktatási módszerek bevezetésére, az épületek modernizálására és a pedagógus hivatás olyannyira vonzóvá tételére, hogy ma ne csak az ötven-hatvan éves tanári derékhad várja megadóan a sorsát az iskolákban. Csak épp erre kellett volna költeni a pénzt.