Előfizetés

Ünnepi félszuterén

Levonultak, felvonták, Himnusz, átvágták. Közben beszéltek is. Olyan marhaságokat is mondtak, mint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Karmelita irodaházban, hogy „az állam transzcendens (természet fölötti, isteni – a szerk.) célja a magyar nemzet megmaradása és életminőségének javítása”. Nem háborgatnánk Semjén uramat, örülünk, ha akár maga az Isten is ezen dolgozik, csak emlékeztetnénk: az államot nagyon is evilági közösség szervezte, feladatául tűzve ki a közjó gyarapítását. Beszélt a miniszterelnök is. Azt mondta: a nemzet a megmaradásnak és túlélésnek is törvényei vannak, amiket „fel kell vésni hazánk tartóoszlopaira: Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse. Minden magyar gyermek, újabb őrhely. Az igazság erő nélkül keveset ér. Csak az a miénk amit meg tudunk védeni. Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. Határa csak az országoknak van, a nemzetnek nincs. Egyetlen magyar sincs egyedül. Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye”. Véssük, vagy sem, nem turulszaros világ az, ami – egy kommentelő szerint – az elhervadt szóvirágos beszédből kirajzolódott. Törvény, az igazság ereje – nem is ért máshoz a miniszterelnök, mint a harchoz. Az ő ereje kell, hogy legyőzze „gyötrő kétségeit” a hanyatló Európa láttán, amely már nem vonzó számunkra, mert lemondott a kereszténységről (és csatolt közhelyeiről). Már magára hagynánk az önmarcangoló elmét, de megpillantja Közép-Európa fényes jövőjét. Már ha a térség okosan a lengyel vezérhajó köré gyűlik. Hogy a lényeget is kihámozzuk a nem vékony héjból: a kormányfő nem tett le  arról, hogy – „a Balti-tengertől a Balkánig” – egybe terelje a térség országait, amely alakulat a Visegrádi négyekre alapozva, a német és az orosz nyomás közepette politikai-gazdasági tömbként szolgálna. A transzcendens tudja, kinek nyújtva példát, de mindenesetre a Nyugat ellen. Ezért még a magyar hegemonizmust is feladná, felkínálva azt a lengyel vezérhajónak. Ezt látva kellene megítélnünk az Európa jövőjéről álmodott orbáni álmot, és gondolkodnunk azon, vajon tényleg ezt akarják-e Közép-Európa népei? Vagy vannak-e már annyira agymosottak, hogy ne a nyugati demokráciákban, hanem egy autoriter Kelet-Európában lássák a transzcendens célokat. Ha nem a nemzet sorsáról volna szó, akkor azt mondanánk, szánalmas ez a Kádár-rendszer puha diktatúrás éveinek műanyag-arisztokratává vedlett nemzedéke, amely csak oda jutott el, hogy az országot gazdaságilag megszállja, kizsákmányolja, hogy szellemiségét az aktualizált nép-nemzeti ellentétnek sajátos keverékével nyakon löttyintse, amely csak rombolni tud, építésben a térkövezésig jut. Amely csupán a túlélés bajnokaiként tudja szemlélni polgárait, a nemzet közösségét és államát, amelyet megszállt. Levonultak a Ház lépcsőin az Országnagyok. Meghallgatták Himnuszt, átvágták a szalagot is, és eltűntek az Összetartozás emlékművének félszuterénjében. Meddig követjük még őket e dicsőnek kivésett múltba?  

Új kenyér

Szól a Déli Krónika, és van benne minden, ami egy keresztény embernek öröm: megértés, megbocsátás, együttérzés. Nem ítélik el a bűnöst (a Dúró-Novák párost a szivárványos zászló eltulajdonításáért), hanem hosszan beszéltetik, asszertív kommunikációval eljutnak a motiváció föltárásáig, a sajátos egyéni szempontok bemutatásáig. Közszolgálat a javából, ráadásul nem is egyszer: ugyanezt az elbánást kapják az ugyancsak zászlótépkedő Árja Zöldek is. Remélem, ezentúl az elfogadás hangján beszélnek majd más megtévedt embertársainkkal is, nem is beszélve azokról, akik valójában nem tettek semmi rosszat, csak az általuk megélt valóság ütközik valakinek az értékítéletével (egynemű párok), vagy csupán kényszerből szegtek – ha szegtek – szabályt (menekültek). Ha csak negyedannyi tolerancia jutna nekik a közmédiában, mint a parlamenti szélsőjobbnak és az Üllői úti szélső-B-középnek, már előrébb tartanánk. A hírszerkesztés még nem tökéletes, zökken néha-néha – a belorusz válság, benne az ottani állami sajtómunkások fellázadásával és a hazugsággyár bezárásával például kimarad -, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Csoda, ha ebben az nyár végi hírözönben egy-egy jelentéktelen ügy elkerüli a szerkesztő figyelmét? Viszont az apróbb bakik után jönnek sorban az örömhírek. Csökken az állást keresők száma (csak én nem emlékszem rá, mikor mondták be, hogy előzőleg drasztikusan megnőtt?), a kormány megvédte a gazdaságot, legyőzte a vírust, és abból a káoszból, ami az egész nyugati világot jellemzi, mármint a Kossuth szerint, Magyarországon semmi sem érzékelhető. Így kell ezt – copyright 888.hu –, elvégre ünnep közeleg, méghozzá az egyik legnagyobb. Tíz megkérdezett magyarból ugyan kilenc üzembiztosan elvétené, hogy mit is ünnepelünk augusztus 20-án, de hogy ünnepelünk valamit, az nem kérdés. Hogy az új kenyeret, I. (a fiatalabbaknak és az időseknek: Szent) Istvánt, az alkotmányt, vagy valami mást, az a lényeget tekintve mindegy. Anno a megboldogult Népszabadságnál egy online szavazáson a többség arra az opcióra voksolt – talán viccből -, hogy a tűzijátékot, és ha belegondolunk, tényleg ez a megfejtés áll a legközelebb az igazsághoz. Mert szép a nemzetiszínű szalaggal átkötött vekni és az elhunyt uralkodó mumifikálódott jobbja, amely olyan politikusokra kényszerít átmeneti jámborságot, akik az év összes többi napján, életük minden cselekedetével tagadják a keresztény tanítást. De szép az alkotmány is, bár azok, akiknek ezt a mostani, alaptörvény nevű pótlékot igazán van okuk ünnepelni, 2012-ben is kényelmesen befértek az Operába. (Amennyiben kényelemnek nevezzük a művészbejárón történő belopózást, meg az utcán az egypárti alkotmányozás ellen tüntető és az érkezőket névre szóló rigmusokkal köszöntő tízezreket.) Ám igazán nagy tömegeket megmozgatni, nemzeti konszenzust teremteni mégis csak a tűzijáték tud. Akkor is, ha instant önkényuralmi jelképeket, komplett gyorséttermi étlapokat vagy amerikai kaszinóreklámokat lőnek föl az égre – mikor mit lehet éppen fillérekért megszerezni a reciklált pirotechnika világpiacán. Előrebocsátva, hogy – kizárólag környezet- és állatvédelmi megfontolásból – egy esetleges majdani népszavazáson a tűzijáték és petárdázás betiltására fogok szavazni (és megjegyezve: abból a 6,5 milliárdból, amit az idei égi parádéra szánt a kormány, nyilvánvalóan legfeljebb 0,5 milliárd füstölt volna el a levegőben, a többinek az elégetéséhez igénybe kellett volna venni néhány gyakorlott oligarcha szolgáltatásait), valójában én is értem, hogy miért van szükség a fénylő tűzvirágokra. Közös kulturális élményt teremtenek, közösséget kovácsolnak, olyanoknak is megadják a „kaptunk valamit az államtól” érzést, akik amúgy egész évben nem kapnak semmit. Idén azonban mégis inkább a kenyeret állítanám a fókuszba: akiknek még megvan, azoknak a régit, akik elveszítették, azoknak a mielőbbi újat. A lényeg, hogy legalább jövő ilyenkorra legyen mindenkinek. Aztán, ha ezzel megvagyunk, jöhet megint a görögtűz, a rómaigyertya meg a többi cirkuszi mutatvány.

Tűzoltás és könyvégetés

Büszke apa volt, mégis be kellett látnia a fiatal írónak, hogy újszülött kislánya mellett éjszakánként nem verheti az írógépet a parányi lakásban. Ám egy este magányos sétáján felfedezte, hogy a közeli egyetemi könyvtár alagsorában bérelhet gépet. Felmarkolt hát otthon egy marék aprópénzt, és odaszokott dolgozni. Ment is a munka, mint a karikacsapás. Csupán kilenc éjjelébe és 9 dollár 80 centjébe került, amíg elkészült A tűzoltó című elbeszélésével. Kiadót találni már nehezebbnek bizonyult, végül a Galaxy sci-fi magazin jelentette meg. „Azt sem tudtam, mit írok”, emlékezett fél évszázaddal később Ray Bradbury (1920–2012). Eredeti szövegét duplájára bővítette, majd önálló regényként is kiadta (1953). Új címén lett világhírű: Fahrenheit 451. Klasszikussá váló történet a tűzoltóról, aki tűzoltás helyett könyveket éget a fantasztikusan távoli jövőben, 1999-ben. Érdekes, majdnem ugyanakkor született a regény, mint Orwell 1984-e az óceán innenső partján. Bradbury 17 évvel fiatalabb volt angol kollégájánál, de nem csak azon múlott, hogy ők ketten drámaian eltérő személyes élményanyagból merítettek. Orwell megjárta a spanyol polgárháború poklát, látta Hitler és Sztálin felemelkedését, osztozkodását, majd élethalál harcukat. Az amerikait szembetegsége miatt kiszuperálták a seregből, így megúszta a világháborús vérontást; írói szárnypróbálgatással töltötte a negyvenes éveket, szegényen bár, de a hátországban, jó messze a fronttól. Ha Orwell rémálma a totalitárius diktatúra megnyomorított lágertársadalma, Bradburyé a nyugtatókkal és tévéműsorokkal ostobára szedált konzumkultúráé. Mégis, a különbségeknél szembeötlőbbek a két híres disztópia közös motívumai. Winston Smith hazugságokat gyárt az igazságminisztériumban, Guy Montag veszélyes tudást vet a lángok közé: a két főhős egyaránt az elnyomó hatalmi gépezet kis csavarja. Mindkettejük életét egy nő felbukkanása forgatja fel. A Fahrenheit 451 olvasóit nem is hagyta nyugodni a sejtelmes szomszéd lány, Clarisse McClellan sorsa. Levelekkel árasztották el a szerzőt, hogy kegyelmet kérjenek az ábrándos teremtésnek, akit furcsamód még a regény harmada előtt halálra gázol egy gyorshajtó. Bradbury úgy fogalmaz, ellenállt a kísértésnek, hogy feltámassza a későbbi kiadásokban. Ám a feldolgozásokban sokszor átírták karakter sorsát, néhol a nevét is. Az alapműből ugyanis Francois Truffaut filmet forgatott, utóbb készült színdarab, rádiójáték, képregény, még opera is. „A könyvnek, úgy tűnik, saját élete van, és újrateremti magát”, állapította meg hosszú élete vége felé Ray Bradbury, aki szombaton százéves lenne. Tegyük hozzá, ez a nagy művek sajátja. Örök a téma is. A nép tudatlanságban tartása ősi módszere a hatalomgyakorlásnak, habár egyre szofisztikáltabban, modern technológiákkal űzik. Legutóbb tavalyelőtt vitték filmre a Fahrenheit 451 történetét. A cselekményt újfent a jövőbe tolták, a „második polgárháború” utánra, amikor Amerikában már csak a Biblia és néhány lektűr rövid, lebutított változata engedélyezett olvasmány.