Előfizetés

Vissza a szakszervezetek jogait!

Ellenőrzési jogokat a szakszervezeteknek! Pontosabban: vissza a szakszervezetek ellenőrzési jogosítványait! Bármilyen hihetetlen is a fiatalok számára, az érdekvédőknek egykor egészen komoly jogaik, jogosítványaik voltak. A régi munka törvénykönyve biztosította a szakszervezetek számára például a munkakörülményekre vonatkozó szabályok megtartásának az ellenőrzését. Továbbmegyek: nemcsak az ellenőrzéshez volt joga egy érdekvédelmi szervezetnek, hanem ahhoz is, hogy az észlelt hibákra és mulasztásokra felhívja az illetékesek figyelmét, s ha ez kevés volt az intézkedéshez, akkor eljárást is kezdeményezhetett a felelősök ellen. Ez biztonságot jelentett a munkavállalóknak. Ma már nyomokban sem léteznek az említett jogok. De létezett egy másik fontos szabály is, miszerint a munkavállalókat, illetve az érdekképviseleteiket közvetlenül érintő jogellenes munkáltatói intézkedés (mulasztás) ellen kifogást lehetett benyújtani. A kifogásolt intézkedést az egyeztető eljárás eredményes befejezéséig, illetve a jogerős döntésig nem lehetett végrehajtani. Ez is már a múlté. Nyolc éve, 2012 óta ugyanis a szakszervezetek csak tájékoztatást kérhetnek a munkáltatótól, s ha kapnak, ám valami nem tetszik, akkor nem túlságosan hatékony és főleg nem kényszerítő erejű konzultációt kezdeményezhetnek. Félreértés ne essék: nem a 2012 előtt érvényben lévő Mt. felett járt el az idő, hanem azok felett, akik ezt a törvényt megalkották és törvénybe iktatták. A kormány szándéka egyértelmű. Még mindig nem elég kiszolgáltatott a magyar munkavállaló, nosza, húzzunk ki alóla mindent, ami korábban valamiféle biztonságot jelentett! A teljhatalom dönt, mi jó a munkavállalónak, s mi nem. No meg arról is, hogy mit tehet a munkáltató a nála dolgozó emberekkel. Elárulom: gyakorlatilag mindent. Egyoldalúan, akár az érintett fél – vagy annak képviselete – megkérdezése nélkül. Ez a járvány idején, a veszélyhelyzeti intézkedésekből még azok számára is egyértelművé válhatott, akik korábban kételkedtek vagy nem vették észre. A diktatúra jellegű egyoldalú döntés, a hatalmi arrogancia – kicsiben és nagyban – minden területen elhatalmasodott. A kormány azonban elszámolhatja magát, mert ez a minden területen egyre erősödő arrogancia akár a szakszervezetek megerősödéséhez, s egyebek között szükséges jogosítványaik visszaszerzéséhez vezethet. Miközben Európa országainak többsége példát mutatott, hogyan kell bánni a dolgozókkal egy járványidőszak alatt, a magyar jogrend számtalan visszaélésre adott és ad lehetőséget a kormánynak, amely amúgy is mélyen beleszól a munkaügyi kapcsolatok gyenge érdekrendszerébe. E jelenségnek a hatását egyre több munkavállaló érzi a saját bőrén, s fogy a türelem. A szakszervezetek egyébként már az Alkotmánybíróságban sem bízhatnak. A Magyar Szakszervezeti Szövetség állítása szerint például több ponton is sérti az Alaptörvényben foglalt jogokat és számos nemzetközi egyezményt is a gazdasági mentőcsomagként ismertté vált kormányrendelet. Főleg az a bekezdés aggasztó, amely kimondja: „a munkavállaló és a munkáltató az Mt. rendelkezéseitől külön megállapodásban eltérhet”. Ez a kitétel látszólag mindkét félnek korlátlan lehetőséget biztosít, a gyakorlatban azonban korlátlan hatalmat garantál a munkáltatóknak arra, hogy eltérjenek az Mt.-ben szabályozott alapvető munkajogi előírásoktól is. Ez végtelenül veszélyes és alkotmányellenes is. Az AB nem adott igazat a szakszervezeteknek, bár tény, hogy a kérdésben hozott döntését is eltérően értelmezte. Az elszenvedő alany persze a melós, aki a kiszolgáltatottságban is kiszolgáltatott. Nem elég, hogy sokan elvesztették a munkájukat, még azok a dolgozók sem jártak feltétlenül jól, akiknek az állásuk megmaradt, mert sokan munkaadói trükközések áldozatai. Egyes cégek még az alapbérek törvény szerinti kifizetését is szerették volna megspórolni, vagy ha kifizették is, utólag le akarták dolgoztatni. A munkavállalók még mindig nem mernek nyíltan szólni, de telik a pohár. Bármikor elérkezhet a pillanat, amikor visszatalálnak a szakszervezetekhez. S akkor a mozgalom megerősödése, a dolgozók elégedetlensége ki fogja kényszeríteni az érdekvédelmi jogosítványok visszaadását. Sokan emlékezhetnek arra, hogy 2010-ben a BKV szakszervezetei és munkavállalói éppen a munkaügyi szabályok igen pontos betartásával blokkolták a gördülékeny szolgáltatást, s ezzel „kényszerítették” a munkáltatót a kollektív szerződésben rögzített jogosítványok meghagyására. A teljesen jogszerű akciónak, az előírások tűpontos követésének a következménye ugyanis az lett, hogy több száz autóbusz nem állhatott forgalomba. Pedig a szakszervezet sem tett mást, csak a jogával élve ellenőrizte és betartatta a munkakörülményekre vonatkozó szabályokat. És ettől végtelenül lelassult a „gépezet”, veszélybe került a zökkenőmentes szolgáltatás. Ez volt a nyomásgyakorlás hatásos és törvényes módja. Az Mt. módosításával azonban megszűntek ezek a szabályok, éppen azért, hogy a kormány minden eszközzel meggyengítse a szakszervezeteket. Ettől kezdve gyerekjáték volt például az akkori főpolgármesternek, Tarlós Istvánnak is, hogy semmibe vegye a BKV-nál működő szakszervezeteket, megfossza őket a kollektív szerződésben korábban rögzített jogosítványoktól, és a munkavállalók zsebében turkáljon. De ez már egy másik történet. Nincs más út, vissza kell találni a szakszervezetekhez, s közösen követelni a valós érdekképviseleti rendszer visszaállítását, a munkavállalók kiszolgáltatottságának felszámolását.  

Harris és Rice

Elképzelem, ahogy a magyar miniszterelnök és külügyminiszter pezsgőt bontott augusztus 11-én, amikor Joe Biden várható demokrata elnökjelölt közölte Amerikával, hogy Kamala Harris kaliforniai szenátort veszi maga mellé alelnökjelöltnek. A szuper tehetséges ügyvéd politikus mindenben jártas, csak a külpolitikában nem. Miért az öröm Budapesten? Azért, mert ugyanolyan jól tudják, mint én, aki Amerikából követem az eseményeket, hogy ki volt az alternatíva: Susan Rice, Barack Obama elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, aki nem kis szerepet játszott a magyar-amerikai diplomáciai kapcsolatok leminősítésében, ami ritka jelenség szövetséges államok között. Orbán Viktor nyolc éven keresztül gyakorlatilag nem kívánatos vendég (az ő szavaival: „fekete bárány”) volt Washingtonban. Hazánk nem kerülte el Rice figyelmét a Fehér Házból való távozása után sem. Minden esetben vagy a „demokráciadeficit”, vagy Budapest nem atlantistának tekintett külpolitikai hangsúlyai miatt bírálta az Orbán-kormányt, általában igen éles szavakkal. Legutóbb például a koronavírus-járvány kapcsán elrendelt rendkívüli parlamenti felhatalmazás miatt Rice odáig ment, hogy „hatalomkisajátítással” vádolta a magyar kormányt, és azt követelte Brüsszeltől, hogy Magyarországot ebrudálják ki az Európai Unióból. Joe Biden rokonszenvezik a magyar néppel, ezt személyesen is hallottam tőle Washingtonban, amikor az egyik kongresszusi magyar esemény utáni elmesélte, hogy még a kádári időkben – Tom Lantos, képviselőházi barátja szervezésében – egy hivatalos magyarországi látogatás alkalmával milyen kellemesen töltötte nászútját Balatonfüreden Jillel, a mostani, második feleségével. De rokonszenv ide vagy oda, Biden alelnök Obama ideje alatt a kisujját sem mozdította a rossz kétoldalú kapcsolatok javításáért, a State Department által erőltetett diplomáciai mosolyszünet lezárásáért. Tehát csak óvatosan a pezsgőzéssel! Biden kimondottan kedveli a dinamikus Rice asszonyt, akivel a világpolitikát érintő kérdésekben évekig szorosan együttműködött a Fehér Házban. Információim szerint nem kizárt, hogy Biden vagy külügyminiszert, vagy nemzetbiztonsági tanácsadót csinál majd belőle az esetleges kormányában. A trumpi szép évek után újból visszatérhet a mosolyszünet a kétoldalú politikai kapcsolatokban?

Ilyen egyszerű

Nem voltunk szoros barátságban Imrével, de húszévi ismeretség majdnem felér egy barátsággal. Kiadót vezetett, én könyveket írtam, ilyenkor találkoztunk, beszélgettünk dolgokról, ahogy két férfiember szokott. Mindig kedves volt, barátságos, soha nem volt közlékeny, de nem is vártam tőle, mindig maradtunk az általánosságoknál, családi élet, feleség, gyerekek, ilyesmi. Szerkesztettem könyveket, lektoráltam is, mindig úgy, ahogyan kellett, pontosan, figyelmesen, szóval, ahogy egy tisztességes író dolgozik. Ő gyakran késve fizetett, kevesebbet, mint ígérte, olykor el is maradoztak összegek, amikor szóba hoztam, szabadkozott, mindig volt valami kifogás, tudtam, hogy a kiadóvezetők szabadkoznak és kifogásokat keresnek, Imre pedig ezt is a szokásos, barátságos módján csinálta, én pedig a szokásos beletörődéssel fogadtam. Egy hónapja hívott, lenne egy sürgős fordítás, világhírű angol regény, nagy munka, de természetesen emelt tiszteletdíjjal. A kiadóban odaadta a könyvet, hát ez lenne az, mondta, a szerződést is küldi majd postán. de most nem volt olyan barátságos és kellemes, mint korábban. Sőt mintha zavarban lett volna. Az egyik asztalnál egy feltűnően szép, fiatal nő ült, Tímár Ildikó, az új helyettesem, ígéretes fordító, mondta Imre, be is mutatkoztunk, ahogy illik, már sokat hallottam magáról, mondta Ildikó, és ebből valahogy világossá vált előttem a helyzet, hogy nemcsak a helyettese és nemcsak ígéretes fordító, hanem más is van itt, amiről nem kell tudnom és nem is nagyon érdekelt. A határidő előtt néhány nappal telefonált Ildikó, kérdezte, hogyan haladok, minden rendben, csak éppen a szerződés nem érkezett meg, sajnálom, felelte kedveskedve, éppen szabadságon van a titkárnő. Különös volt, hogy nem Imre hív, de az író tudja, hogy alkalmazkodnia kell a körülményekhez, mert a körülmények soha nem fognak alkalmazkodni hozzá. Később azért Imre is hívott, összejöttek a dolgok az életében, válik a feleségétől, már össze is költözött Ildikóval, várja a kéziratot, kávézunk, amikor túl lesz a nehéz napokon. És nem is lepődtem meg. Majd együtt kávézunk, amikor túl lesz a nehéz napokon. Bevittem a kéziratot, Ildikó átvette, a szerződést küldik majd, lemaradtak a papírmunkával, de hát hosszú évek óta dolgozunk együtt Imrével, bízunk egymásban, hát persze, mondtam én, közben arra gondoltam, hogy milyen sérülékeny kötőszövet a bizalom, de mást nem is nagyon mondhattam volna, mert csakugyan hosszú évek óta dolgoztunk együtt, és bíztunk is egymásban. A fordítás jól sikerült, a könyv gyorsan a boltokba került, a magyar cím alatt azonban ez állt: fordította Tímár Ildikó. Imrével a közeli kávézóban találkoztunk. - Ezt meg hogy képzelted? – kérdeztem. Egy borítékot húzott elő a zakózsebéből és átcsúsztatta az asztalon. - A tiszteletdíj. Nem emelt összeg, mert egy kis gondban vagyunk, de majd kiegészítem. - De mégis, hogy képzelted? – kiabáltam dühösen. Úgy tűnt, mondana valamit, de aztán mégsem. Felállt és tétovázva elköszönt. Szánakozva néztem utána.