Előfizetés

Egy újságíró születésnapjára

Ma van a születésnapja a magyar újságírás egyik legkiemelkedőbb alakjának, Bálint Györgynek, akinek fájdalmasan kevés idő szabatott a földi létben: mindössze harminchat év. Az volt a bűne, hogy zsidónak született, és a Horthy Miklós által kormányzott Magyarország ezt a bűnt olyannyira nem tudta megbocsátani neki, hogy a halálba küldte miatta. Akárcsak azt az ugyancsak fiatalon, 44 évesen meggyilkolt Szerb Antalt, akinek a szapulása – gondolom, a keresztény jóérzés jegyében – bizonyos szélsőjobboldali körökben még ma is aktuális. Hiába is gondolná az ember, hogy egy mártírhalált halt ember emlékezetével mindent azért nem lehet megcsinálni. Mint a héten ifj. Lomnici előadásában láthattuk: mindent meg lehet csinálni, még egy magyar mártírba is bele lehet rúgni, ha az aktuális politikai érdek úgy kívánja. Furcsa belegondolni, hogy ha szülőhazája nem rontott volna rá, akkor Bálint Györgyöt talán személyesen is ismerhettem volna. 1990-ben lettem újságíró, akkor voltam 18, ő meg akkor lett volna 84. Egy sokat látott, megbölcsült, öreg hírlapíró. Lettek volna hozzá kérdéseim a témaválasztást illetően. Kedves Mester – kérdeztem volna tőle –, mi az, amit a publicista megír, és mi az, amiről hallgat? Azért ez eléggé fontos kérdés. Az elhallgatások történetéből is lehet olyan mesét kerekíteni, mint amit a kimondott szavak képesek megalkotni. Hol vannak a kimondás határai? Mármint nem ebben az eltompult, fasizálódó, ostoba magyar közéletben, hanem például egy Bálint György gondolkodásában. Megkérdeztem volna tőle azt is, hogy az ő nagy tehetségével vajon hogyan élte meg azt, hogy idővel alig volt hová írnia. A harmincas évek végén sorra szűntek meg azok a lapok, amelyek Bálint Györgynek munkát adtak, de amelyek megmaradtak, azok viszont az ő munkájára nem tartottak igényt. Nem, nem a kézirataival volt gond, hanem a származásával és a nézeteivel. Baloldali nézetei egyszerűen szólva nem egyeztek meg a hataloméval. Bálint György politikailag mást gondolt az emberről, a magyarságról, a társadalomról és a világról, mint Horthy Miklós. Az életével fizetett érte. Lám, milyen egyszerű volt ezt egy mondatban leírni most. S milyen sokan vannak ma Magyarországon, akik Horthy Miklós védelmében most az asztalt csapkodják. Kíváncsi volnék rá, hogy egy Bálint György mit mondott volna azon a napon, amikor Horthy Miklóst e hazában a rendszerváltás után eltemették. Hiszen még éppen megérhette volna – feltéve persze, ha Horthy Miklós országa nem hajszolta volna halálba. Ha megérhette volna, akkor megkérdeztem volna Bálint Györgytől, hogy egy magyar újságírónak vajon mikor kell abbahagynia. Mikor kell a tollat lecsapni, a papírt széttépni, a gondolatot visszatartani? Abba lehet-e egyáltalán hagyni valamit, ami messze több, mint megélhetés, pénzkereset és karrier? Lehet-e hátat fordítani az olvasónak? Vajon megteheti-e egy írásra született magyar írástudó, hogy a tollat végleg leteszi és elfelejt embert és magyar hazát? Segítsen, Mester!  

Elegük van

Belgrádban polgárháborús állapotok uralkodtak szerdára virradóan. A tüntetők a parlamentet ostromolták, a rendőrség – főként a civilruhások – pedig rég nem látott brutalitással léptek fel a spontán megmozdulás résztvevőivel szemben. Ilyet úgy húsz éve láthattak a szerb fővárosban, még Slobodan Milosevic idején. A néhai jugoszláv elnök rendőrállamot épített ki, mégis megbukott. Most Aleksandar Vucic hatalma megdönthetetlennek tűnik, a június 21-én ellenzéki bojkott mellett megrendezett választást fölényesen nyerte az általa irányított Szerb Haladó Párt. De a koronavírus-járvány idővel számára is végzetes lehet. A tüntetők azért vonultak utcára, mert Vucic péntektől hétfőig kijárási tilalmat vezetett be Belgrádban. Tulajdonképpen igaza van, hiszen Szerbiában aggasztó méreteket ölt a járvány, naponta 300 új megbetegedést észlelnek, a dél-szerbiai, novi pazari kórházból pedig hasonló felvételek érkeznek, mint a járvány kezdetén az egyik vuhaniból. Csakhogy a járvány második hullámának kirobbanásáért egyvalakit terhel súlyos felelősség: magát Vucicot. Bár a szerb kormány alapállása válsághelyzetben következetesen az, hogy mindenért az ellenzéket terheli a felelősség, ezúttal elég könnyen meg lehet állapítani, mi vezetett el idáig. Május elején bejelentették, hogy június 21-én előrehozott választást rendeznek. Ekkortól hirtelenjében minden korlátozást feloldottak, focimeccset lehetett rendezni 16 ezer néző előtt, vígan lehetett kampányolni, aztán a választás estéjén önfeledten ünnepelni a haladók elsöprő diadalát. A politikai haszonszerzés fontosabb volt az emberek egészségénél. Csakhogy ezután hirtelen megugrott a fertőzések száma. Szó se róla, a belgrádi tüntetőket sem kell félteni, de a dühük érthető, hiszen egyetlen szót vártak volna Vucictól, de azt nagyon. Ez így hangzik: „Bocsánat”! 

Odacsaptak

Fürdővízzel a gyereket is... Ez a legenyhébb kritika, ami a gazdaságvédelmi operatív törzset érheti a minap kiszivárgott döntése kapcsán, amely igencsak megnehezítené a rövid távú lakáskiadásból élők/nyerészkedők dolgát. A törzsben ott ülnek a turisztikai ügynökség emberei, de nincsenek ott a lakáskiadókat képviselők. Így minden bizonnyal alapos mérlegelés után, részletes háttértanulmányok számításai alapján született meg a törzs javaslata, hogy éves szinten 120 vendégéjszakára, idén október és december között pedig szigorúan harmincra korlátozzák a rövid távú lakáskiadást. Punktum. Igaz, a részletek még nem ismertek, de megkockáztathatjuk, hogy egy ilyen verdikt többet árthat, mint használhat. A szállodai lobbi – vélhetően jelentős szerepük volt a döntés megszületésében – biztosan nyer valamennyit, de nem annyit, amennyit a turizmus veszít a lakáskiadás esztelen korlátozásával. A koronavírus megtépázta, ha nem lenullázta a hotelek és a lakáskiadók bevételeit. Ezek után minimum botorság korlátok közé szorítani, hogy ha az országba vagy egy másik településre mégis betéved egy vendég, az hol szállhat meg. De inkább öngyilkossággal felérő művelet.  Nem egy súlycsoportban játszanak ráadásul a lakáskiadók és a hotel-, valamint panziótulajdonosok, és nem csak azért, mert az egyik csoporthoz (na melyikhez?) ömlenek az állami milliárdok. Tavaly több mint 30 millió vendégéjszakát töltöttek hazai szálláshelyeken a vendégek, felük külföldi volt, felük hazai utazó. A lakáskiadók ebből elvihettek 2-3 millió vendégéjszakát és a bevételek valamivel több mint tizedét. A szervezetük a napokban logikusan érvelve óvott a fűnyíróelv-szerű szigorítástól, mondván, akinek kevés a pénze, az a konyhával felszerelt lakást nem cseréli egy hotelszobára. Inkább egy másik országban néz  megfelelő szállás után.  Ha pedig a bulinegyedek lecsendesítése vagy a szabálytalan lakáskiadók megregulázása lebegett a javaslattevők lelki szemei előtt, tessék mondani: a piaci viszonyok összekuszálása helyett miért nem arra tettek javaslatot?