Előfizetés

Önkritika

Azt beszélik, hogy Parragh Lászlónak, a vállalkozók érdekképviseleti szervezete elnökének vezeklésül kellett magára vállalnia, hogy úgymond kérelmezi a katás vállalkozók de facto adóemelését. Parragh úr azzal tett rossz fát a tűzre, hogy a járvány indukálta gazdasági válság első napjaiban szokatlanul őszinte hangot ütött meg, mondván: „Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” A nyilatkozat végtelenül pontosan írta le a kisegzisztenciák helyett az Orbán-családra, az oligarchákra és a sportra koncentráló kormányzati válságkezelés lényegét, Parragh László pedig megkapta, amit a gondosan kimunkált válságkommunikáció összezavarásáért érdemelt. 
Sokan vagyunk ugyan, de egyre kevesebben, akiknek az önkritika szóról nem csak az ugrik be, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem ismeri. Az meg ebben az erősen pártállami ízű nyilvánosságban már csak az elérési arányok miatt is csupán a kisebbségnek tűnhet föl, hogy a hatalom által uralt média ezúttal (is) elfelejti megszorításnak nevezni a megszorítást, és azon örvend, hogy a legkisebb vállalkozóktól ezentúl tízmilliárdokkal több adót húz majd be a NAV. 
Ez jutott: az érdekképviselő, aki a képviseltek megkopasztását kérelmezi (van még nekünk Cser Ágnesünk, nagybirtok-párti agrárkamaránk, de akkor is), meg az alkotmánybíróság, amelynek a definíció szerint az lenne ugyan a feladata, hogy az egyén és a társadalom jogait megvédje a jogalkotói önkénnyel szemben, de mintha az AB-tagok ezt a mondatot mind fordítva olvasták volna a feladatleírásukban. Történt ugyanis, hogy az Orbán-kabinet az agymosási igények maximális kielégítése végett létrehozta a Kesma nevű, közpénz-milliárdokkal etetett és a sajtó számos szegmensében (megyei lapok, rádiók stb.) gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő médiaszörnyet, majd a sokszorosan törvénysértő konstrukciót egy indoklás nélküli kormányrendelettel kivonta a média- és a versenytörvény – amúgy kétharmados, vagyis sarkalatos – előírásai alól. 
A kormányzat azzal érvelt, hogy a Kesma nemzetstratégiai jelentőségű, ezt a fogalmat azonban – szemben mondjuk a tisztességes gazdasági versennyel meg a sokszínű és szabad tájékoztatással – nem ismeri az alkotmány. A vak is látja, hogy alkotmányos jogokat vesznek semmibe egy alkotmányon kívüli gazdasági/politikai szempont érvényesítéséért, miközben a hatályos alkotmányszöveg szerint alapvető jog csak más alapvető jog érvényesülése vagy alkotmányos érték védelme érdekében korlátozható. Nagyszerű alkotmánybíróságunk mindezek ellenére alaptörvény-konformnak találta a Kesma-gömböcöt, amit nehéz másképp értelmezni, mint hogy nekik is önkritikát kellett gyakorolniuk, talán mert épp a napokban kaszálták el a Fidesznek oly kedves erdőirtás-könnyítő erdőtörvényt (egyébként épp arra hivatkozva, hogy gazdasági érdek nem írhatja felül a környezet- és természetvédelem alkotmányos értékeit). 
Végül is az is valami, hogy néha, egy-egy kisebb jelentőségű ügyben úgy tehetnek, mintha ez az alaptörvény nevű izé számítana valamit.

Politikai nemesek

Még évekkel ezelőtt történt, hogy egy politikus elmagyarázta nekem, szép virágnyelven, hogy miért törvényszerű, hogy a pályáját hosszú távra tervező, professzionális politikus egy idő után lop, mint a szarka. A politikusaink kényszerpályája onnan indul, hogy zömük az életben nem dolgozott a versenyszférában, így semmihez sem ért a pártpolitikán kívül. Azaz: attól a pillanattól, hogy átlépik a Parlament küszöbét, a jó részüknél bekapcsol a „kaparj kurta”  üzemmód: elkezdik felhalmozni a következő választás fekete kasszáját, vagy azért gyűjtenek, hogy ha mégis kipottyannak a pikszisből, akkor se várja őket éhkopp, esetleg legyen pénzük ügyvédre. Viszont megspórolhatja az ügyvédet, akinek minél több lekötelezettje, vazallusa van, akik testükkel védik urukat, cserébe mindenféle lepapírozott bizottsági helyekkel, kamu tanácsadói munkákon keresztül kapják a járandóságukat. Így alakult ki mára a demokrácia és a feudalizmus fura keveréke: ma is a társadalom többsége tartja el az előjogokkal rendelkező politikai nemességet, több tízezer embert, a képviselőtől a mezei pártügyintéző slapajig, strómanig, ügyvédig, tévészakértőig, akiket a rendszer megvéd attól, hogy olyan megélhetési problémáik legyenek, mint a mezei állampolgároknak. Mára teljesen megszokott állapot lett, amit a kaszton kívüli Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke látott, amikor kompenzációs listán bekeveredett egy önkormányzatba, és megtették az "összeférhetetlenségi és vagyonnyilatkozati bizottság" elnökének. Kovács szerint a tagok havi bruttó 80 ezer forintot kapnak az évente egyszeri, tíz perces kávézgatásért és szavazgatásért. De a rendszer logikájából következik a folytatás is: miután Kovács erőltetésére végül megszüntették a mihaszna testületet, a tagokat egy fideszes képviselő javaslatára áttették egy másik bizottságba, hogy ott folytassák tovább ugyanannyiért a nyilván rendkívül értékes munkájukat. Kivéve Kovácsot, aki így bukta az elnöki helyét. Tanulja csak meg: van, amivel nem lehet viccelni.

Pesszimista ellenállás

Aki pandémia kellős közepén hanyatt esik, és eltöri majd minden bordáját, az elég peches, de legalább belelát az egészségügy bugyraiba. Miután elkövettem ezt a félrelépést, az üresen kongó kerületi szakrendelőben csak velem foglalkoztak, kitűnő ellátást kaptam. A csontom összeforrt, a szakrendelőkben is újraindult a nagyüzem, kérdezhetik, miért hozom ezt fel így utólag. Csakis azért, mert ezek a lézengő egészségügyi dolgozók ugyanúgy megkapják a jövő héten a maguk bruttó félmillió forintját, mint azok, akik a kórházak intenzív osztályain küzdöttek a fertőzöttek életéért, vagy akik tömegesen gyártották a zárójelentéseket a kiürített osztályokról hazaküldött idős, krónikus betegeknek. Valójában persze megérdemli minden orvos és nővér az elismerést csak úgy általában is, az összes iskolaorvos, akinek az orra elől bezárták az iskolákat, meg a börtönorvosok, akiknél nem jelentkezett egyetlen fertőzött fogoly vagy fegyőr sem. Még azt is elfogadom, hogy a népegészségügyben dolgozóknak és kormányhivatali kollégáiknak nagyon sok jelentést kellett írni március óta, de azon azért elgondolkodtam, vajon milyen extra feladatokat látott el az Állami Egészségügyi Ellátó Központ Családtervezési és Gyermekegészségügyi Szolgáltatási Osztálya a járvány alatt, amivel az ott dolgozók kiérdemelték a jutalmat. Persze nem az egészségügyi rendszerben kellene szemezgetni, hogy ki mennyit tett, a valódi kérdés az, hogy a döntéshozók miért nem tartották természetesnek megköszönni a szociális gondozóknak, házi ápolóknak, bentlakásos intézmények munkatársainak a munkáját, holott ez a 80 ezer ember tényleg éjt nappallá téve, nem egyszer a családot hátrahagyva dolgozott, hogy idős, beteg, fogyatékos vagy hajléktalan társaink ne szenvedjenek hiányt ellátásban, gondoskodásban, emberségben. A válasz egyszerű: mert megtehetik. Mert tudják, hogy nem tör ki lázadás, a szociális szakma nem megy az utcára. Sztrájkolni nem tudnak, ezt már lehetetlenné tették, más eszköz pedig nincs a kezükben. Most élénkebb a felháborodás a különbségtétel miatt, szakszervezeti levelek mennek miniszterhez, kormányfőhöz, gyermekvédelmisek vetkőznek bugyira, éhségsztrájkot hirdetnek egyetlen ebéd erejéig, az indulatosabbak állítólag útlezárásokon törik a fejüket. De a kormány nem téved, ha azt gondolja, nem lesz itt semmi komoly tiltakozás. A politikusok hátradőlhetnek, hisz a társadalmi ellenállás tíz év alatt szétporladt, sem a felháborodott szakma, sem a velük szolidáris kívülállók nem töltik meg a Kossuth teret hetekre, hogy kikényszerítsék az elismerést a szociális ágazatnak. S amíg így van, elég a csendhez, ha miniszteriális nagyurak kicsit szemlesütve lebegtetik, hogy egyszer talán mégis lesz egy kis pénz az itt dolgozóknak. Mintha a naptár vezetné a döntéshozókat: júliusban az egészségügy ünnepel, ők kapjanak pénzt, a szociális szakma napja novemberben van, esetleg akkor ők jöhetnek. S mire kiderül, hogy mégsem, a maradék tiltakozó is elhallgat.