Előfizetés

Össztűz a budapesti polgárokra

Egészen egyértelmű, hogy össztűzre adott parancsot a kormánypárt. A Fidesz minden politikusának a fővárosi ellenzéki vezetésre, de főként Karácsony Gergely főpolgármesterre kell tüzelnie. Mindenkor, minden okból, mindenhonnan. 
Az idősek otthona és a Lánchíd ügye mellett most éppen a fővárosi tulajdonban lévő utak felújításának szétporciózása az aktuális cirkusz oka. A kormánypárti polgármesterek látványosan megsértődtek. Ki azért, mert idén a városvezetés nem osztott lapot a kerületének, ki meg azért, mert kevesli a városrészének jutó tervezett útrekonstrukciót. A tények sem zavarják a sajtótájékoztatóról sajtótájékoztatóra haknizó kerületvezetőket, élükön a fideszes Kovács Péterrel, aki látszólag a XVI. kerület érdekében vette célba a főváros vezetését. De persze közben ekézi a helyi ellenzéki képviselőket is, azt kiabálva: ők azok, akik egyenesen akadályozzák a kerületi utak felújítását. 
Az előző ciklusban a fővárosi fenntartású utak csaknem 25 százalékát újították fel Budapest XVI. kerületében, míg más városrészekben ennek csak a töredékét. Most tehát ezért került hátrébb a fejlesztési sorban a Kertváros. Egyébként ebben a kerületben – éppen a korábbi kivételezett helyzete okán – nincs rosszabb állapotú út, mint másutt. 
Ennek ellenére sem állítom, hogy itt minden rendben lenne, azt viszont igen: a XVI. kerületben is eluralkodott a pártpolitika. Kifejezetten politikai döntésként igyekszik beállítani az útfelújítások ügyét a fideszes polgármester, és egységes kiállást várna el a kerületi képviselőktől, ami nyilván provokáció. Egy helyi határozattervezet szerint ugyanis közösen kellene felszólítani Karácsony Gergely főpolgármestert, hogy „ne lehetetlenítse el a főváros korábbi vezetése által elkezdett útfelújításokat”, és biztosítson forrásokat legalább két útszakasz felújításához, ami „nem lehet pártpolitikai kérdés”. Költői a kérdés: a főváros kivéreztetése lehet? 
Egyébként igaza van Kovács Péternek, mert a közutak állapota tényleg nem politikai kérdés, hiszen azokat pártszimpátiájától függetlenül minden polgár használja. Csakhogy arról elfeledkezik, hogy az előző ciklusban – Tarlós főpolgármestersége idején – egyetlen négyzetméternyi aszfaltot sem fektettek le például a szomszédos XV. kerületben, amelynek élén akkor is ellenzéki városvezető állt. Kovács – a fővárosi közgyűlés tagjaként – emiatt akkor nem tiltakozott. Miként azzal is egyetértett, hogy 2014 és 2019 között a XVI. és a XVII. kerületben az összes fővárosi kezelésű út 45 százalékát újították fel, miközben háromban egyetlen fillért sem szántak erre. Beleértve a VI. kerületet is, amelyet 2019-ig fideszes polgármester vezetett.
Kertváros ellenzéki képviselői többek között ezért sem kívánnak kiállni a XVI. kerületi képviselőtestületi ülésre beterjesztett határozattervezet mellett. Bár nem kétséges, hogy további útfelújításokra szükség lenne – hol nem? –, s ezt természetesen magam is támogatom. A fővárossal szembeni támadásokhoz viszont nem adom a nevemet.  
Amúgy a Kertvárosban szakmailag indokolható okokból elmaradó útfelújítások kérdése csak csepp a tengerben. Gondoljunk csak a jelenleg legnagyobb vihart kavaró ügyre, a Lánchíd dolgára. De a Pesti úti idősek otthonában történtek – ahol sokan elhunytak a koronavírus miatt, miközben a betegséget valószínűleg a kórházakból az otthonba szűrés nélkül visszaküldött gondozottak okozták – is alkalmat adnak a Karácsony elleni támadásra. 
Az viszont nem zavarja a fideszes városatyákat, hogy a kormány a járványhelyzetet kihasználva vont el a fővárostól és más önkormányzatoktól forrásokat, miközben a települések jelentős része már ma is a működőképesség határán táncol. Itt van például a gépjárműadó elvétele, a viszonylag tehetősebb városokra kirótt szolidaritási hozzájárulás megnégyszerezése, a Budapesttől váratlanul rekvirált plusz 12 milliárd. És akkor nem beszéltünk arról, hogy az ingyenes parkolás bevezetése és a közösségi közlekedésből származó bevételek csökkenése mekkora lyukat üt a főváros költségvetésén.
Egyértelműnek tűnik a cél: a kormány igyekszik megfojtani Budapestet, el akarja lehetetleníteni a működését, és ebbe a fideszes polgármesterek is beszálltak. Tankönyvbe illően készítették fel őket arra, miként kell a lakosságot maguk mellé állítani azzal, hogy béna kacsának mutassák a főpolgármestert. Ez azonban egy veszélyes politikai játszma, hiszen az emberek mindennapjairól van szó.
Az meg már a vég, hogy valaki Karácsony arcképét illesztette be Szálasi Ferenc híres fotójába, amelyen a megszálló német csapatok által Dunába robbantott Lánchidat szemléli - mintha a főpolgármester bicikliutat vizionálna a romok helyébe. A Fidesz fővárosi szervezetének ez olyannyira megtetszett, hogy a Facebook-oldalukon is közzétették, bár később levették, bocsánatot azonban nem kértek.  
Pedig nem Karácsonyt kellene bűnbakká kikiáltani, hanem a saját kormányukat, amely kivérezteti az önkormányzatokat. Nem veszik észre, hogy emiatt az ő választóik ugyancsak a vesztesek közé kerülnek? Csak a XVI. kerület milliárdos nagyságrendű összeget bukhat el.

A szavak erejével

Az ma már egyértelmű, hogy a 2022-es országgyűlési választásokon is ellenzéki együttműködésre lesz szükség. A Fidesz legyőzéséhez összehangolt programon, közösen kiválasztott jelölteken keresztül vezet az út. Az ellenzék remélhetőleg nem felejti el a 2019 őszi sikert, és félretéve az ideológiai megfontolásokat, összefog a nagy cél érdekében. 
Az ellenzéki egység ugyanakkor önmagában még mindig kevés lesz. Az Fidesz kihívóinak úgy kell szót érteniük választóikkal, hogy céljaikat, programjukat hihetően és emészthetően tegyék közszemlére; egy szó mint száz, kommunikáljanak professzionálisan. Fel kell végre ismerniük, hogy nem elég minőségi portékát előállítani, azt be is kell csomagolni. A politikai kommunikációnak kulcsszerepe van a hatalom megszerzésében és megtartásában, és erre éppen a NER tartós fennmaradása a legjobb példa. 
Az elmúlt évtized belpolitikai fejleményei alapján tudományos elemzés nélkül is az a legfontosabb benyomásunk, hogy az ellenzék kommunikációja a gyakran erőtlen, lagymatag. A megszólalások lendülete, a hangvétel ereje elmarad attól, amit a kormányoldal produkál, gondolok itt a magabiztosságra, a határozott kifejezésekre. Amikor ugyanis a kormány szóvivője következetesen „bukott baloldalnak”, „tolvajbandának”, „Soros-bérencnek” nevezi az ellenzéket, akkor nem igazán célravezető az ellenoldal főnökét folytonosan udvariaskodva „miniszterelnök úrnak” hívni, és „szépen megkérni”, hogy talán halassza el a vitatott intézkedés hatályba léptetését. Nem kell alpári módon viselkedni, de a kommunikációnak világosan tükröznie kell, hogy mit gondolunk politikai ellenfelünkről. 
Az erőtlenségen túlmenően az ellenzék a szokásos kommunikációs fogások alkalmazásában is ritkán képes versenyre kelni a kormányoldallal. Legyen itt példának az állandó jelzők kérdése. A kormánypárt által használt kifejezések ugyanis nemcsak a leegyszerűsítés okán, hanem a monoton ismételgetés folytán is hatásosak. A végeredmény megegyezik a klasszikus eposzok fontos kellékének hatásával: a jelző és a jelzett szó kapcsolata állandósul, az ellenzék fogalma elválaszthatatlan lesz a lopástól, a vereségtől. Az ilyen módszerekre pedig válaszolni kell, mert a kommunikációs csata számottevően befolyásolja a választások végeredményét is. Ezért még több olyan erőteljes kommunikációs sablonra van szükség, mint pl. „rabló Fidesz”, „rabszolgatörvény”, NER-lovagok, stb. 
Az ellenzéki kommunikáció tartós gyengesége, hogy az egyszer már sikeresen a médiatérbe erőltetett ügyekkel kapcsolatos emlékeket nem tartja ébren. A legtöbb szociológiai felmérés szerint a politikai emlékezet meglehetősen rövid, egyes események felidézésének időhorizontja jó esetben néhány hónap. A negatív visszhangú fejleményekre tovább emlékezünk, s ha azokat kommunikációs támogatás is kíséri, akkor a hatás meghosszabbítható. Ilyen, a Fidesz romlottságát megvilágosító ügy volt például Kaya Ibrahim és Josip Tot „cégeinek” egykori eltüntetése; a gyakori Orbán-elszólások („ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!”; "ne arra figyeljenek, amit a mondok"; stb.). A választói emlékezet megtámogatása érdekében ezeket sajnos konokul ismételgetni kell. 
Szintén káros és kontraproduktív, amikor az ellenzéki megszólalók egy negatív és joggal kritizálható kormányzati gyakorlatot vagy intézkedést akaratlanul is bagatellizálnak, vicceskedő kifejezésekkel illetnek. Ennek az egyik legkirívóbb példája volt a korábban szívesen használt „trafikmutyi” kifejezés, ami a Fidesz-kormányzat egyik legarcátlanabb rablását, a 600 milliárdos dohánykoncessziós ámokfutást egyszerű simliskedésnek tünteti fel. 
Fontos kérdés az is, hogy a társadalmon belüli kommunikációs célcsoportok nagyon különbözőek, és nem árt velük más-más felfogásban, eltérő stílusban szót érteni. Nem lehet hatásos ugyanaz a stílus, szóhasználat egy tömeggyűlésen, kislétszámú sajtó összejövetelen, falusi kitelepülésen vagy értelmiségi vita során. Erre a különbségtételre az ellenzék ma nem képes, a pártok nem tudnak differenciáltan közeledni egy-egy réteghez. Keverednek a kommunikációs színterek, a célcsoportok, és nincs kísérlet arra, hogy a „bizonytalan” szavazókat speciális kommunikációs stratégiával közelítsék meg. 
További lényeges mozzanat, hogy nem elhanyagolható szerepe van a kommunikációs vezetők és munkatársak reakció-gyorsaságának, és a kommunikációs technikák, főként az elektronikus eszközök (rádió, televízió, internet, mobiltelefon) használatának. A tömegkommunikáció korábban gyakorlatilag egycsatornásként működött (a televízió domináns szerepével), de ez a koncentráltság ma csökkenőben van. Ez pedig azt is jelenti, hogy nemcsak a célcsoportok szerint eltérő nyelvezetekre van szükség, hanem a technikákhoz igazodóan is más-más kifejezésmódot célszerű használni, módosulnak a kapcsolódó tartalmi és eszköz-követelmények is. Ehhez képest az ellenzék legforradalmibb újítása az, hogy a netes levelezésben tegeződésre tért át, ettől gondolják magukat korszerűnek a kommunikációs agytrösztök. 
A szimbólumok, szertartások hiánya tartalmi kérdésnek is minősíthető, de ezek nélkül nagyon nehéz hatékony kommunikációt folytatni. Az üzenetek célba juttatása, a meggyőzés sokkal könnyebb, ha azokat könnyen emészthető, rövidre szabott jelszavakkal, egységes szimbólumrendszeren keresztül adjuk át a célközönségnek. Sajnos az ellenzék e téren is komoly hátrányokkal küzd. Pedig lehetne például meríteni a modern szociáldemokrácia fegyvertárából, de ehhez is hiányzik a megfelelő szakmai háttér. 
A választókat vonzó világképpel kell ellátni. Olyan jövőképre van szükség, amely képes ellensúlyozni a NER ellenséggyártásának romboló hatását, és aktív gondolkodásra késztet. Lehet ez a hívó szó például az egységes Európa víziója. Az önmagában üres jelszót azonban tartalommal kell megtölteni, és az észérveken túl érzelmi azonosulást is el kell érni. A bezárkózás, múltba révedés helyett a jövőbe tekintő világképet kell vonzóvá tenni. 
A nem eléggé hatékony kommunikáció okai között az emberi tényező játssza a főszerepet. Az a modell nem hatékony, amelyben a politikai párt kitermelődött néhány vezetőjének esetleges kommunikációs érzékére, személyes karizmájára helyeződik a hangsúly. A kommunikáció bonyolult szakma, nem elegendő csupán négyévente, a választások előtt pár hónappal ráeszmélni erre, és leszerződni egy profi céggel. Szisztematikus munkára van szükség, hogy előkerüljenek olyan emberek, akik tudnak beszélni, van meggyőző erejük, különbséget tudnak tenni a választói rétegek között. 
És ami nagyon fontos: ha az ellenzék komolyan gondolja, hogy egyeztetett politikai harcra van szükség, akkor a kommunikációs tevékenységet is össze kell hangolnia. A választási együttműködésben részt vevő pártok egy állandó fórumon egyeztethetnék az aktuális politikai üzeneteket, és munkamegosztás keretében történhetne a választói csoportok meggyőzése.  
A Fidesz nagyüzemi keretekben űzi a népbutítást, s ezzel a sorozatos választási győzelmek mellett egy nem várt hatást is elért: a hazug propaganda, a gyűlöletkeltés egyre gyakrabban tűnik fel a politikai küzdőtér többi részén is, a fertőzés kimutathatóan terjed a demokratikus ellenzék köreiben. Sajnos a NER-rel vívott csatározásban több ellenzéki párt is alkalmaz elfogadhatatlan propagandaeszközöket, hamisítást, csúsztatást. Ha a demokratikus oldal nem ismeri fel ennek a károsságát, tevőleges szereplője marad a népbutításnak, az országrombolásnak. Ahhoz járul hozzá, hogy egykori demokráciánk mérhetetlen károkat szenvedjen, és maga is erősíti a NER szellemét. Kommunikációra és propagandára szükség van, de nem mindenáron, és nem átvéve a Fidesz aljas módszereit, a hazugságokat, a gyűlöletbeszédet. 
A fenti szempontok átgondolása, és korrekciók bevezetése nem csodaszer. Még ha sikerül is javítani az ellenzéki kommunikáción, az önmagában nem pótolhatná a tartalmi hiányokat. Ugyanakkor a jó tájékoztatás hozzásegít a programok elfogadtatásához, a választópolgárok meggyőzéséhez. Erre pedig nagy szükség van, mivel a Fidesz újabb választási győzelme akár tragédiába sodorhatja az országot. A szerző közgazdász 

Szegény Friderikusz

A hetedik kerületi Damjanich utcában a soromra várok egy üzlet előtt, amikor a mellettem virágokat kínálgató néni egyszerre csak megszólal:
– Elmegy Friderikusz!
Nézek szét, hogy kihez beszél, először arra gondolok, hogy a virágokhoz. Milyen szomorú a hangja, és az arca is olyan keserű, minha közeli hozzátartozóját veszítette volna el. Sajnos nem tudom, hogy Friderikusz honnét megy el és hová készül menni, de aztán meghallok egy másik nénit, aki kicsit messzebb álldogál, neki szólhat az üzenet, mert azonnal válaszol is:
– Hallottam. Azt mondják, Amerikába költözik. Végleg elhagyja Magyarországot.
Aha, ebből már összerakom a dolgot. Az információ nekem új, talán azért, mert traccslapokat nem olvasok, tévét évek óta nem nézek, nincs is tévém, Friderikuszt pedig utoljára két éve láttam a jutyubon, amikor jól kiosztotta a jótékonykodni nem hajlandó Berki Krisztiánt. Nagyon tetszett, hogy kiosztotta, csak az volt a baj, hogy fogalmam sem volt róla, mit is keres egy Friderikusz Sándor nevű valaki társaságában egy Berki Krisztián nevű Berki Krisztián, akiről nem tudni, hogy kicsoda és mit csinál, mármint azon kívül, hogy ő Berki Krisztián. Igaz, pariban vagyunk, mert fogadni mernék, hogy ő sem tudja, hogy én ki vagyok és mit csinálok – nekem viszont vele szemben megvan az az előnyöm, hogy az én szerény médialétezésem összefüggésein és eredendő okain összehasonlíthatatlanul kevesebb ember töri a fejét, mint az övén. 
Szóval Friderikusz elmegy, tudtam meg a Damjanich utcai néniktől, és őszintén szólva nem csodálkoztam, mert azt hittem, hogy már évek óta elment innen. Mit is keresne egy született újságíró, egy igazi, vérbeli tévés egy olyan országban, ahol nem létezik igazi, vérbeli média? Vannak ugyan médiafelületek – lám, ez itt –, de ezek a felületek nem állnak össze organikus, szerves egésszé a sajtószabadság és demokratikus alapjogok jegyében. A magyar média olyan test, amelynek csak végtagjai vannak, de szíve és lelke és feje nincs, éltető vér helyett hamis politikai propaganda kering benne, a beletáplált anyagokat pedig ez a társadalmi organizmus nem megemészti és feldolgozza, hanem átfolyatja magán, és egyenesen oda üríti, ahová való. 
Kedves nénik, mit keresne itt Friderikusz Sándor? 
Ezt éppenséggel meg is kérdeztem tőlük, mert volt rá időm várakozás közben. Az egyikük komolyan vette a kérdésemet, a másik viszont nem értette. Az előbbi azt mondta, hogy Magyarországról mindenki elmegy, akinek esze van. Az utóbbi meg azt, hogy Friderikusz pénzt keres, ő úgy tudja, hogy 300 millió forintért árulta a budai villáját, de már lejjebb vitte az árat, és odaadná 299 millióért. Ezt mondjuk elsőre nem értettem, de amikor a nénin jobban végignéztem, megértettem, hogy neki az 1 milliós különbözet is eléggé sok lehet. Mert hiszen nekem is az: az albérletemet jó pár hónapig tudnám belőle fizetni. 
Milyen szerencse, hogy Magyarországon van újságíró, akitől az ember nem sajnálja és nem irigyli a pénzt. Pontosabban volt. Hiszen éppen most készül elmenni.