Előfizetés

Nem jókor

Van ebben az országban jó néhány nagy múltú és nagy létszámú idősszervezet, amely évek, egyik-másik évtizedek óta szervez találkozókat, programokat a nyugdíjasoknak, küzd az elismerésükért. Ezeknek a szervezeteknek a vezetői itt, a Népszavában és minden számukra elérhető (értsd: nem kormányoldali) médiafelületen folyamatosan figyelmeztetnek a nyugdíjak bérekhez viszonyított leszakadására, értékvesztésére, a csak inflációt követő éves nyugdíjemelés tarthatatlanságára, arra, hogy brutális hiba a kétmilliós nyugdíjasnak is megadni a teljes 13. havi ellátását, hogy a 12 éve változatlan nyugdíjminimumot a duplájára kellene emelni, és sorolhatom napestig az időseket valóban foglalkoztató bajokat. De minek. 
Orbán Viktor és kormánya ezekre nem kíváncsi, nem ül le velük tárgyalni, hisz az Idősek Tanácsába általuk meghívott tagok pontosan megmondják, hogy mi kell az időseknek. Most is eltalálták, hogy épp egy 16 oldalas színes, szagos magazinra vágytak nagyon, amiben megszólal a Fidesz-barát celebek első sora Trokán Pétertől Szandiig, s amiből minden 78 éves nagymama megtudhatja, milyen jó a Nők 40, amivel ő nem mehetett nyugdíjba. 
Már csak azt nem értem, miért a nyugdíjfolyósítást intéző Államkincstár adja ki a lapot, hacsak nem azért, mert a nyugdíjkasszából fizetik az állami propagandát. Aztán azt sem tudom, miért nem elérhető az Idősek Tanácsának névsora, hogy legalább kideríthetnénk: ki volt olyan bátor az egy Hulák Zsuzsán (akiről szintén nem tudjuk, kicsoda) kívül, hogy arcával is vállalja, neki ez a lap a legnagyobb kívánsága. Végül azt sem értem, miért csinált a fideszes propagandabrigád bolondot ebből a nyilván tiszteletreméltó hölgyből, hogy egy negyedéves kiadványtól reméljen gyors reagálást a tízpercenként frissülő internetes hírekre, hiszen ez nevetséges elvárás. Ahogy az egész cirkuszi kiadvány is az.

Harc a jövőért

Elfogadta a kezet, amelyet szlovák kollégája nyújtott neki, elfogadta azt a mondatát is, hogy a múlt mögöttünk van, és a jövőt kell építeni. A magyar felfogás szerint társakat kell keresni a jövő megnyeréséhez, Szlovákia pedig természetes, kézenfekvő, baráti társa lehet ebben Magyarországnak, fogalmazott Orbán Viktor múlt héten, amikor Igor Matovič új szlovák kormányfőt fogadta Budapesten. 
Újabb barátság bimbózik, újabb csata kezdődhet a jövő „megnyeréséhez”. Bár eddig nem tudtam, hogy a jövőt is megnyerni kell, azt hittem, ez kulimunka. Kétségtelen, a téglák rakosgatása nem illik sikeres vezérekhez, nekik a harc dukál, ámde a történelem azt igazolja, hogy még a legnagyobbak sem tudnak minden csatát megnyerni. Ha harc van, veszteség is van, áldozat is van, míg munka közben legfeljebb csak izzadság. És háborúban az árulás sem ritka.
A milliárdos médiamágnás szlovák kormányfőben minden bizonnyal támaszra talál miniszterelnökünk mindaddig, míg Brüsszellel és a liberális demokráciával szemben vívja harcát a jövőért. Csakhogy a nagypolitikában újonc Matovičnak sem kell a szomszédba mennie ambícióért, eddigi pálfordulásai azt sugallják, nem finnyás az eszközök tekintetében sem. 
Matovič ugyanúgy az erős nemzetállam híve, mint Orbán és legjobb térségbeli barátja, Aleksandar Vučić. A nemzetállami törekvésekkel viszont mindig együtt jár a nacionalizmus, még ha kezdetben lopakodóan is. A szerb nacionalizmus elsődleges célpontja nem a magyar kisebbség, a szlováké viszont igen. Matovič szép, de üres Trianon-gesztusa, az MKP memoranduma miatti felháborodása nyomán a nacionalizmus máris ott lopakodik a szlovák nagypolitika árnyékában, a közösségi oldalakon. 
Ki lesz az első áldozat? Az az MKP, amely a nemzetpolitikai harcban hűséges szövetségese Orbánnak, de akárcsak a Ficóval való barátság oltárán, ezúttal is feláldozzák. Ahogy a teljes felvidéki magyarságot. Ha nem így lenne, akkor miniszterelnökünk már szóvá tette volna, hogy a memorandum jogos kéréseket tartalmaz,  aminek teljesítését elvárja a magyar "nemzeti" kormány.

Szent bolondok

Kimentem kedden este a Parlament elé, hogy megnézzem a fehérbe öltözött szent bolondokat. Ültek, térdeltek, imádkoztak ott a szent bolondok, és tényleg csend volt, fehér csend, ahogy jó előre meghirdették. Fehér csend a politika sötétségbe borult szentélye előtt. Néha megkondult a lélekharang, olyankor összerezzentem, azt hittem, valaki meghalt. A tornyos, csúcsos, kupolás, politikai nagy sírbolt előtt ültek fehérben a szent bolondok, és arra emlékeztek, hogy hatvankét éve ezen a napon, június 16-án végezték ki azt az embert, akit harmincegy később ugyanezen a napon temettek újra. Olyan nagy csend volt a téren, hogy amikor este nyolc órakor, a gyertyagyújtás időpontjában egy szivárvány diadalíve tűnt fel az égen, hallani lehetett, ahogy fotonról fotonra összeáll a fény. 
A szivárvány tégláról téglára, színről színre, egyik pillanatról a másikra épült, nyújtózkodott, magasodott, majd recsegett, ropogott, aztán kifeszült a fény, és néhány percre úgy maradt. Ekkor lehetett fényképezni. A fehérbe öltözött emberek megfordultak, és az eget nézték, biztosan azt hitték, hogy ez valamiféle jel. Ott állt közöttük az a Lev Nyikolajevics Miskin nevű orosz herceg is, aki ugyancsak fehérben érkezett egy nagyregényből, s aki szintén a szivárványt bámulta, pedig most ő maga volt a jel a sötét hallgatásba burkolózott épület előtt, amely az elmúlt száz évben annyi szent bolondot látott már, hogy újabban egyik sem érdekli. A magyar Parlament közönyösen és érzéketlenül hallgatott, olyan volt, mint egy saját magába zárt, megdermedt szikla, amely a történelem előtti időkből emlékszik még a cseppfolyós halmazállapotra. 
Nem kétséges, hogy a halálos ítélete kihirdetésének pillanatában változott szent bolonddá az a magyar miniszterelnök is, akit a szent bolondsága miatt másnap hajnalban akasztani vittek a saját magába zárt, megdermedt sziklából. Így lehetett. Ő is szent magyar bolond lett, még ha nem is sok időre. Csak addig, míg egy szivárvány tündököl az égen. Az sem kétséges, hogy az a bizonyos orosz herceg, aki Lev Nyikolajevics Miskin néven jár közöttünk, ő is ott volt a hatvankét évvel ezelőtt véget ért tárgyaláson, majd a halálra ítélt miniszterelnök elé állt, mintha meg akarná védeni attól, ami másnap hajnalban bekövetkezik. 
De a szent bolondok nem tudnak megvédeni semmitől. Ők csak jelek. Csak tűnékeny, fehér árnyak, amelyeknek az a dolguk, hogy tűnékeny, fehér árnyak legyenek. Nem valók másra. Arra valók, hogy némán odaüljenek egy sötét alakzat elé, és ott legyenek, amikor az kitör. A sötét alakzat már tíz éve hallgat megdermedve, magába fúlva, lefojtva, mint egy alvó vulkán, amely álmában már fortyog, de éltető levegőhöz még nem jutott. 
Ott járkál a fehérbe öltözött Lev Nyikolajevics Miskin herceg a Parlament épülete előtt, és nyitogatni próbálja a kapukat. Nincs egyedül, mert ott áll mellette a hatvankét éve meggyilkolt ember, fehér halotti leplet visel, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy újra elfoglalhassa hivatalát.