Előfizetés

Cezarománia

Hazánk miniszterelnöke bizonyos vonatkozásban emlékeztet engem a legrövidebb ideig uralkodó francia királyra, XIX. Lajosra, akinek regnálása mindössze húsz percig tartott. Apja, az utolsó tényleges hatalommal bíró Bourbon-házi király 1830 júliusában mondott le a trónról a forradalmi események hatására, és fiát is igyekezett meggyőzni, hogy mondjon le, megelőzendő a társadalmi robbanást. A jelenlévők visszaemlékezései szerint Lajos könyörgött apjának, hadd maradhasson király legalább egy órán át. ("Laissez-moi régner seulement une heure.”) Atyja és a nemzetgyűlés tagjai azonban tiltakoztak: „Ön? Semmiképpen sem.” Húszpercnyi heves vita után a trónörökös végül engedett, s ő is aláírta a lemondó nyilatkozatot.
Nem tudom, egyórányi uralkodás vajon mire lett volna elég XIX. Lajosnak. A magyar kormányfőt azonban nem beszélte le környezete a felelőtlen lépésről, a rendkívüli jogrend két hónapja pedig bőven elég volt az Orbán-kabinet számára ahhoz, hogy a járványhelyzet ürügyén anyagilag ellehetetlenítse az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat, semmibe véve a szubszidiaritás követelményét. A hasonlat persze sántít. XIX. Lajos ugyanis meghatározott időre kérte apjától a teljhatalmat. Orbán Viktor ellenben nem volt hajlandó még időkorlátot sem beépíteni a március végén elfogadtatott felhatalmazási törvénybe. 
Most, hogy miniszterelnökünk beharangozta a különleges jogkörök visszaadását a hazai törvényhozásnak, egyre több kérdés vetődik fel. A svájci közmédia minapi kommentárja tanácstalanságot tükröz: Orbánnak elég lenne a parlamenti kétharmad az ország átalakításához, ugyan miért volt szüksége a teljhatalomra? A válasz meglátásom szerint banálisan egyszerű: a magyar kormányfő gátlástalansága és rögeszmés hatalomvágya miatt.
A motivációk keresése végett bocsátkozhatnánk persze spekulációkba. Felidézhetnénk azt az emlékezetes beszélgetést, melyet a Fekete Doboz Alapítvány munkatársai folytattak le Orbán Viktorral 1988-ban. Az akkor még fiatal, feltörekvő politikus tudniillik kendőzetlenül vallott tinédzserkori traumáiról, melyeket bántalmazó apjától szenvedett el. (E körülmény ismeretében még kevésbé érthető, Orbán miért ódzkodik a családon belüli erőszak visszaszorítására hivatott isztambuli egyezmény ratifikálásától.) De kivon-e egy önjelölt zsarnokot nehéz gyermekkora a politikai, netán büntetőjogi felelősség alól? Feláldozhatja-e büntetlenül önnön cezaromániája oltárán egy egész társadalom jólétét, szabadságvágyát? 
A történelemkönyvek tanúsága szerint a szerencse forgandó. XIX. Lajosnak egyórányi uralkodás sem adatott meg a körülötte állók józansága folytán. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktornak is jobb lett volna saját jövője szempontjából, ha a Fidesz-KDNP frakciószövetségben ülő „százharminchárom bátor ember” önuralomra intette volna őt március végén, megtagadva a miniszterelnöktől a kvázi diktátori felhatalmazást.

Bernadotte tanácsa

A magyar ellenzéknek éppannyira nagy szüksége volna egy Bernadotte-ra, mint ahogy a Napóleon-ellenes szövetségnek szüksége volt rá a lipcsei csatában (1813), jóllehet az erőviszonyok alapvetően eltértek. Akkor a Napóleon ellenes erők (a későbbi Szent Szövetség) számbeli fölényben voltak, és egységesen meg akartak szabadulni az egész Európát csizmáival tapodó Napóleontól. 
E kettő: a számbeli fölény és az egységesség nem mondható el a mai ellenzékről. Még a 2019-es önkormányzati választáson az összefogással elért siker sem győzte meg őket arról, hogy folyamatos egyeztetésre, közös stratégiára és egységesen követett taktikára van szükség ahhoz, hogy legalább a siker reményével induljanak Orbán minden eszközt, pénzügyi és kommunikációs csatornát markában tartó uralmával szemben.
Miben segíthetne Bernadotte? Kevéssé közismert, hogy Bernadotte a francia császár egyik legtehetségesebb seregvezére volt, aki korán marsalli rangra is emelkedett az itáliai hadjárat, majd az austerlitzi csatában és a jénai ütközetben nyújtott teljesítményéért. Olyannyira tehetséges volt, hogy a császár már kezdett féltékennyé válni rá, ráadásul meglehetősen népszerű figura volt a hadseregben. Éppen emiatt – részben geopolitikai, részben a lehetséges vetélkedést megelőző, prevenciós okokból - Napóleon őt jelölte a fiúutód nélkül maradt svéd király trónjára, trónörökösnek. A császárnak lekötelezett idős svéd király fiává fogadta az akkor már ötvenes éveiben járó francia marsallt, aki azután a mai napig uralkodó Bernadotte-uralkodóház alapítója lett. Ebben egy másik ügyes húzásnak is szerepe volt: Jean Baptiste Bernadotte francia marsall - most már Svédország hivatalos trónörököse - Napóleon első menyasszonyát, Désirée Claryt vette feleségül. 
Bernadotte - akire Napóleon mint hűbéres és vele szövetséges európai uralkodóra tekintett – egyre nagyobb mértékben önállóvá vált, és szabadulni igyekezett pártfogójától. Olyannyira, hogy Napóleon oroszországi hadjáratát követően elpártolt tőle, és titokban csatlakozott a Napóleon-ellenes erőkhöz. Ha egy szóval akarjuk tehát jellemezni Bernadotte-ot: áruló volt. A Napóleon ellenes erők győzelme esetére mint Napóleon utódja is szóba jött; a lehetőségtől, hogy feljebb lépjen az európai uralkodók közötti ranglétrán, hogy svéd királyból francia császár lehessen, csak Metternich, a későbbi Szent Szövetség összekovácsolója fosztotta meg - nem bízott benne mint francia és ráadásul Napóleon által kinevezett egykori marsallban. 
Ez is jól illusztrálja Talleyrand meggyőződését, miszerint a győzelemhez árulásra is szükség lehet, ám az árulók folyamatos szolgálataira nem. Bernadotte nagyon hasznos taktikai tanácsokkal látta el a szövetségeseket, amelyeknek az volt a lényege, hogy sohase Napóleont támadják, hanem mindig az alvezéreit. Napóleonnak ugyanis olyan felmérhetetlenül nagy a népszerűsége, olyan kreativitással old meg kifejezetten nehéz feladványokat is, olyan meggyőződéssel követik hívei, hogy ellene, szemtől-szembe sohasem fognak győzni. Hagyják Napóleont figyelmen kívül, kerüljék el a vele való összecsapást, ő úgyis keresni fogja a közvetlen konfrontációt, ezzel a folytonos kakaskodó, megalomániás ellenségkép-kergetéssel kimeríti a csapatait, így elég lesz ellene egy gyenge, kisebb sereget feláldozni, míg a nagyobb erők a beosztottakat törjék meg, szórják szét. Mutassák meg, hogy a napóleoni sereg nem legyőzhetetlen, hiszen egymás után szenvednek vereséget az alvezérek, mutassanak rá az alvezérek gyengeségeire, hibáikra, jellemtelenségükre, becstelenségükre – ez azért viszonylag könnyű feladat –, ami azután magára a császárra is visszahullik, és ezzel el lehet idegeníteni, vagy legalábbis tartózkodóbbá lehet tenni a híveit.
Bernadotte tanácsaira hallgattak a lipcsei csata forgatagában, így győztek. Bernadotte-ra hallgattak a csata utáni összecsapások vezetésében is, így egyre közelebb kerültek céljukhoz, hogy Napóleont Franciaország eredeti határai mögé kényszerítsék. Végül Bernadotte-ra hallgattak a franciaországi hadjáratban, így elfoglalták Párizst. 
A magyarországi politikai csatározásokat elemezve kínálkozik a párhuzam. Amíg 2002-ben az ellenzék a kiépülő Orbán-rendszer túlzásait egyenként vette célba, amíg egyenként cáfolta meg Kövér, vagy Orbán alvezéreinek nyilvánvaló hazugságait (pl. „kötél” hasonlat, vagy a 7 százalékos gazdasági növekedés), addig minden várakozásnak ellentmondva ment előre. Amikor Orbán – a nagyot kiáltó Rákay Philip segítségével – személyesen jelent meg tömegei élén a Kossuth téren, majdnem megfordította a választást. Amíg az Orbán-ellenes erők 2006-ban a nyilvánvaló tévedést vették célba, és tételesen cáfolták, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, mindenütt győztek, sőt már Orbán személyes varázsa is megkopott, mire a miniszterelnökjelölti vitára is sor került. Mégis, amikor Orbán a Várban meghirdette a polgári körök mozgalmát, és elindította a nyilvánvalóan szélsőjobboldali populista-nacionalista szöveget, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, érezhetően megrendült az egyébként győztes Orbán-ellenes tábor is.
Ha a mostani ellenzék lehetőségei látszólag egyre csökkenek is a mind kevesebb médiafelület, az ÁSZ akciói és a koronavírus elleni védekezés álcájában mind gátlástalanabbá váló diktatúra miatt, a „többet ésszel, mint erővel” közmondás még mindig igaz lehet. Ehhez szükségük lesz legalább egy Bernadotte-ra.

Sehol egy nagy-ausztriás matrica

A Horvát- és Szlavónországgal együtt értett 325 411 négyzetkilométeres Magyarország – vehetnénk a Horvát- és Szlavónország nélküli, szűken vett Magyarországot is, azonban a nagymagyarországos autómatricákon Horvát- és Szlavónország is szerepel, úgyhogy a továbbiakban is maradjunk ennél – területe az I. világháború után 93 075 négyzetkilométerre csökkent, vagyis Magyarország elveszítette területének 71,4 százalékát. Ausztria – tehát nem a Monarchia, hanem csak Ausztria – területe 1914-ben 300 005 négyzetkilométer volt, ez az első világháború után 83 879 négyzetkilométerre csökkent, vagyis Ausztria elvesztette területének 72,04 százalékát, arányaiban tehát többet mint a Magyar Királyság. (Ausztria igazából még többet vesztett, viszont megkapta a mostanság Burgenland néven futó Nyugat-Magyarországot, úgyhogy fogalmazzunk úgy: az első világháború utáni területe az addiginak a 27,96 százalékára esett vissza.)
Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarország lakossága 20 886 487 lélek volt, ez Trianon után 7 615 117-re esett vissza, azaz Magyarország elveszítette lakosságának 63,54 százalékát. Ausztria lakossága – az Ausztriában élő nem osztrák állampolgárokat, mintegy hatszázezer főt nem beleszámítva – 1910-ben 27 961 496 fő volt. Ebből a sokaságból 6 289 380 maradt az I. világháború utáni Ausztria határain belül, azaz Ausztria elvesztette lakosságának 77,51 százalékát – itt is nagyobb tehát Ausztria vesztesége, mint Magyarországé.
Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarországnak 10 050 575 magyar anyanyelvű polgára volt. Közülük mintegy 3 325 000, azaz 33,08 százalék került Trianonban nem magyar fönnhatóság alá. Szintén az 1910-es népszámlálás szerint Ausztriának 9 950 678 német anyanyelvű polgára volt, ebből 3 948 881 lélek, azaz 39,68 rekedt a két világháború közti Osztrák Köztársaság határain kívülre.
Látható tehát: mind a területet, mind a lakosságot, mind a német anyanyelvű lakosságot illetően Ausztriát hasonló, illetve valamivel nagyobb veszteségek érték az I. világháború után, mint Magyarországot – utóbbinál értelemszerűen nem a német, hanem a magyar anyanyelvű lakosságról van szó.
De ez még nem minden. Ahogy Magyarország elvesztette régi fővárosát, Pozsonyt, úgy Ausztria elvesztette az egykori Német-Római Birodalom fővárosát, Prágát – mellesleg Ausztria második és az Osztrák-Magyar Monarchia harmadik legnépesebb városát. Ahogy Magyarország elvesztette a tengeri kikötőjét, Fiumét és a tengerpartját, úgy Ausztria is elvesztette a tengeri kikötőjét, Triesztet – nem mellesleg Ausztria harmadik és az Osztrák-Magyar Monarchia negyedik legnépesebb városát – és a tengerpartját. Ahogy Magyarország elvesztette legmagasabb csúcsát, a 2655 méteres Ferenc József-csúcsot, úgy Ausztria is elvesztette a legmagasabb csúcsát, a 3905 méteres Ortlert.
Csakhogy. Elég sokat megfordulok Ausztriában, és egyetlen, azaz egyetlen nagyausztriás autómatricát sem láttam soha, mint ahogy teljesen elképzelhetetlen, hogy a bécsi kormányzat olyan kultuszt építsen Saint-Germain köré, mint tette azt a magyar Trianon köré. Az pedig, hogy felelős osztrák kormányzati politikusok bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amelyet területi revíziós igényként lehet értelmezni – ilyen szóba sem kerül.
Na, egyebek közt ez a különbség. A szerző szolgálaton kívüli újságíró