Előfizetés

Több mint rengeteg beton

Újra szóba került az atlétikai stadion, amit a 2023-ban megrendezendő atlétikai világbajnokságra a Rákóczi hídtól délre kíván a kormányzat felépíteni a pesti Duna-parton. Korábban a stadion építésének fővárosi elutasítása is felmerült, majd a viták arról szóltak, hogy a Főváros és a kerület milyen feltételekkel járuljon hozzá az építéshez. Legutóbb Budapest volt főépítésze az épület túlzott méretét kifogásolta. Hozzászólásom nem lesz teljesen elfogulatlan. Várostervező vagyok, de atléta voltam, váltóban és 100 méteren magyar főiskolai bajnokságot nyertem. 
A Duna menti déli területek sorsát az elmúlt évtizedek változó politikai ambíciói igencsak ellentétes irányokba fordították. A kilencvenes évek elején világkiállítási terület volt itt, majd annak helyszíne a tervekben északra és a túlsó partra vonult át, majd ott, a kiállítás elutasítása után egyetemi campusok épültek és az Infopark irodaházai. A stadion helyszíne, a volt Vituki telke az olimpiai felkészülés idején került újra előtérbe. 
Eközben a Puskás stadion futball-arénává épült át, atlétikai versenyekre alkalmatlanná vált, a világbajnokság helyszíneként újabb stadionra lett szükség. Egyelőre csak az épület terveit ismerjük, a látvány-rajzokon büszkén nyomul a ház a Duna felé, mögötte a HÉV zöld sávként látszik. A versenyzők bemelegítéséhez szükséges edzőpályákat nem látjuk, pedig éppen azok egy részén létesülhetnének a joggal igényelt zöldterületek, sportligetek, játszóterek. 
A tájékozottabb nagyközönség sem tudhat többet a tervekről, de bizonyára még kevesebbet az atlétika, a „sportok királynője” helyzetéről. Az atlétikában a teljesítményeket centiméterekben, századmásodpercekben mérik: a számok igazolják, hogy a magyar atlétika ma távol van a nemzetközi színvonaltól. A 2019. évi világbajnokság 17 fős csapatából egy kalapácsvetőnk bronzérmes lett. A legjobb tíz közé – egy 5. és egy 9. hellyel – még két dobó atlétánk került. Egy távolugró és egy gátfutó hölgy szerzett még dicséretes 12. és 13. helyet. Nyolc versenyzőnk neve mellett szerepelt a „nem jutott döntőbe”, „nem jutott tovább az előfutamból” vagy a „feladta” megjegyzés, síkfutásban pedig nem is volt magyar induló (!).  
5000 méter síkon a világcsúcsot tartó etióp Kenenisa Bekele 12 perc 37,35 másodperces eredményénél a 2019. évi magyar bajnok teljesítménye másfél perccel volt gyengébb, ami úgy másfél környi hátrányt jelentene. Sőt az ugyancsak etióp hölgy, Tirunesh Dibaba is rávert volna a magyar fiúra 40 métert. 
Az 1956. évi melbourne-i olimpián dr. Szabó Miklós negyedikként elért 14:03,04-es, de a hatodikként végzett Tábori László 14:09,04-es eredménye is jobb volt a mai bajnokénál. Lehangoló az összehasonlítás egy másik 1956-os olimpiai eredménnyel: Rozsnyói Sándoréval is, akit 3000 méter akadályon már győztesnek hirdettek ki, de ő elismerte, hogy az elsőként befutó nem lökte meg, így „csak” ezüstérmet kapott. Mai magyar ellenfele fél kör hátránnyal érkezett volna be. 
A rúdugrást az elmúlt évi hazánkfia a világcsúcsnál több mint egy méterrel kisebb ugrással nyerte. A nagyon fiatalon elhunyt Kazi Aranka, akiről a 800 méter emlékversenyét elnevezték, 880 yardon 2:11,6-tal világcsúcstartó volt. Húgának Kazi Olgának, a szövetséget vezető Gyulai Miklós édesanyjának legjobb, 2:05,0-ös 800-as eredménye 10 másodperccel, 70-80 méterrel volt jobb „mai ellenfelénél”. Szabó Miklós és Rozsnyói egyetemi sportkörben, a Budapest Haladásban versenyzett. Rozsnyói 1956 után külföldre ment, Szabó és Kazi Olga az eredeti nevére „visszakeresztelt” MAFC-ban sportolt tovább. Ma Budapesten egyetemi atlétika csak nyomokban van, az eddig említett atléták mindegyike szerzett diplomát.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért akarunk világbajnokságot rendezni, ha nemzetközi szintű atlétánk alig van? Kinevelhető-e 3 év alatt néhány fiatal, akik miatt a hazai közönség kilátogat majd a stadionba? Deutsch Tamás, az MTK elnöke – volt atléta, magasugrásban a testvére csúcstartó volt – egy interjúban bizonytalan optimizmussal nyilatkozott. Nem szólt arról, hogy ezt a látványsportot is támogatni kellene, mint a labdarúgást. Arról még kevésbé beszélt, hogy a jó atlétikai képességek a futballban is előnyösek. Cselezésnél, indulásánál kell a gyors reflex, de a futógyorsaság is hasznos: a száz méteren 11 másodpercet tudó csatár legalább egy métert ver 20-25 méteren az ugyancsak gyors védőre, ha az „csak” 11,5-öt tud. 
Igen, az atlétika támogatása mellett vagyok, a futballról csak annyit, hogy dühösen kapcsolok át, ha magyar mérkőzésre tévedek, és hallom „a tömeg zaját” az üres lelátókról. De az atlétika támogatása se probléma nélküli. Mit akarunk kezdeni a magaslaton edző kenyaiakkal, etiópokkal, a más testalkatú afroamerikai, jamaikai sprinterekkel, akik a mérhetetlenül gazdag amerikai egyetemekről jönnek, halljuk gyakran. (Írjanak be a keresőbe két nevet: egy olaszt, Livio Berrutiét és egy szovjet-oroszt, Valerij Borzovét, láthatják, ők hogyan hagyták ott a „más testalkatú” amerikaiakat.) 
Felejtsük el a versenysportot, mondják mások. A hosszú évek kemény edzései tönkreteszik a testet. Legyenek inkább kellemes helyek laza mozgásra, futókörök, edző eszközök, amiket újabban a játszóterek mellett látunk, mondják sokan, főként „magasabb” társadalmi körökből. De ugyanezt mondják-e azok is, akiknek a magyar sportsikerek továbbra is fontosak? Mit mondjunk helyettük? Ha egy fiatal lány vagy fiú le akarja győzni a szomszéd iskola nagymenőjét, a város legjobbját futásban, ugrásban, magasabbra akar törni, hadd csinálja, ne döntsünk helyette! Az emberanyag megvan: az akceleráció működik, az egyetemeken egyre több a 180 centi feletti lány, a két métereshez közelítő, vagy még magasabb fiú. 
Az ekkora testméretek nemzetközi szintű sportolásra való edzése azonban jóval több, bonyolultabb, szakszerű irányítást igénylő munkát, megfelelő orvoslást, életvitelt, étkezést és sok minden mást követel, persze több pénzt is. Olvassuk csak el a megsérült kitűnő gátfutónk, Baji Balázs erről is szóló nyilatkozatát a neten. 
Támogassuk meg tehát az ilyen „önsorsrontókat” is, elvéve valamennyit a futballtól! Hatékonyabb forrásfelhasználást is hoz ez: néhány tehetséges fiatal nagy eredményekre felkészítése kevesebbe kerül, mint egy 20-25 fős jó-rossz csapaté. És állítsuk vissza az egyetemi sportköröket, főként Budapesten, vidéken még mintha működnének. Állami feladat ez, mert nálunk a jog a sportot jórészt kizárja az egyetemi autonómia döntési köréből. A többiek pedig, akik mindezzel nem, vagy csak kevéssé értenek egyet, fussák könnyed köreiket a Margitszigeten vagy a megépülő stadion körül. De abba nem fogják beengedni őket, és zuhanyozni továbbra is csak otthon lehet majd.
Mindezeket egy hajdani atléta nosztalgikus sorainak ítélhetik, de a várostervező is hozzá akar szólni a témához. Most készül koncepció Dél-Pest fejlesztésére, úgy hallottuk, az állam és a főváros szakértőinek egyeztetett munkájával. A terület fő problémája a belgrádi vasút vonalvezetése, a stadionnal kapcsolatban azonban egy másik, nem kisebb problémát vetnék fel. A korábbi tervekben szerepelt a csepeli HÉV-nek a 2-es villamos vonalára való rávezetése, a szakma azonban távlatban az 5-ös metróval számol. Néhány dolgot ki kell mondanunk:
– Ha a HÉV marad, megfelelő zöldterület akkor sem létesülhet, ha a stadion nem épül meg. Megközelítése hasonló lenne ahhoz, ahogyan ma a Városliget a keleti oldalról csak a vasút és a Hungária gyűrű keresztezésével érhető el.
– A világbajnokság idején a HÉV nem működhet, valamivel pótolni kell.
– Azzal, hogy Csepel megközelítését villamossal biztosítanánk, a majdani 5-ös metrót nem lehetetlenítenénk el, legfeljebb valamelyes – a teljes költséghez képest nem döntő – költség-növekedés állna elő. De ennek eredményeként fel lehetne szedni a HÉV sínjeit a Nemzeti Színház körül elterülő Millenniumi városrészben, végre kiépíthető ott a sétány és a kerékpárút is. A hosszú távú elképzelések és az első értelmes lépések néha finom ellentmondásba kerülnek. Szörnyű baj ez? A szerző építészmérnök 

Azon a napon

A hetvenes évek Ferihegyen. Minden napra emlékszem, de arra mindnél élesebben. Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót, és lehet, hogy csak ötven perc van hátra az életéből.
1971. szeptember 16., csütörtök. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Papírmunka. Megbeszélés a kapitánnyal és a hajózó szerelővel, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. Tu-134-es, HA-LBD, a pilóták nem szeretik ezt a gépet, sok a gond vele, minden műszak gyanakodott, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez addig a napig nem bizonyosodott be.
A járat késéssel indul, a parancsnok már türelmetlen, gyerünk már, romlik az időjárás Kijevben, a fedélzeten pártküldöttség, ilyenkor senki sem szereti a késést. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utolsó utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Jó utat. Mindig ezt mondjuk. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő néhány szót vált velem.
– Megkaptam az új autómat – mondja. – Jössz velem délután néhány kört?
– Persze – felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn. Egy utolsó pillantás. Becsukja az ajtót. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép felszáll. Néztem, amint emelkedik, behúzza a futókat, gyönyörű balkanyar. Szerettem ezt a látványt. Szabályszerűen bekönyvelem az indulási adatokat, van egy kis időm a következő járatig, cigaretta, aztán egyszer csak egy érzés a gyomromban, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene. Nézem a telexgépet, Kijevből sem telex, sem érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeznek azonnal, sőt sokszor nem is írnak egyáltalán. Felhívom a diszpécsereket, biztosan leszállt, nyugtat meg Palics, a szolgálatvezető, de aztán egyszer csak süketek lesznek a telefonok, az információnál is hírzárlatot rendelnek el, a forgalmiba pedig bejön egy férfi sötét öltönyben, az arca csupa ránc, közel hajol hozzám, odavan a Kijev, ezt mondja, vagy inkább csak suttogja. 
Elviszi magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem rontottad el. Én is remélem, közben az ablakon át a leszállópályát figyelem, hátha mégis megjelenik, aztán felmegyek a diszpécserekhez, igyunk valamit. 
Végül nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki. Mondták, hogy folyamatosan romlott az időjárás, kétszer is megkísérelték a leszállást, aztán beigazolódott a műszakiak összes aggodalma, ezer méter magasan leálltak a hajtóművek. Vajon miért nem fordultak vissza még időben, persze, ez volt a kérdés, utólag innen, egy budapesti irodából könnyű kérdéseket feltenni, és jogos is lehet minden kérdés, de hát nem mi voltunk ott a pilótafülkében, ahol egy pillanat alatt dönteni kellett. Ott, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek.
Ötven perc volt az út Kijevig.

Álszentek

Régi hagyományai vannak nálunk annak, hogy a mindenkori kormány kizárólag politikai előnyöket remélve visszaél a vallással. Azok számára, akik komolyan veszik hitüket, de sosem kérkednek vele, mindig furcsán, ellenszenvesen hatnak ezek a látványos kijelentések, gesztusok, hiszen világos: a politikai vezetők páratlan kereszténységről tanúbizonyságot tevő döntései nem az evangéliumok szellemében fogantak, ráadásul azok térdepelnek áhítatos arccal a nagy ünnepek idején a templomokban, akik lelkületét nem éppen a vallásos áhítat hatja át. A dühítő álszentség jelképévé válhat a Szentírást nem is ismerő Donald Trump, aki a Bibliát  magasba emelve kívánta jelezni, hogy a „törvény és rend” politikáját valójában Isten sugallta. 
A járvány nyomán kialakult helyzetben ráadásul új erőre kapott a vallással való visszaélés, a valóban hívő emberek semmibe vétele. Nem annyira nehéz belátni, hogy a transzneműek jogainak itthoni elvétele, vagy Szlovákiában az abortusz megnehezítése a vírusra hivatkozva nem a járvány elleni fellépést szolgálja, hanem valami egészen mást, olyasvalamit, ami pontosan szembemegy a Biblia mondanivalójával.
Mire jó ez a színjáték? És miért van az, hogy sok vallásos ember be is dől ennek az önző szemfényvesztésnek? Miért fontosabb egyesek számára a hitnél politikai vezetőik keresztény fundamentalizmusba bújtatott „alternatív valósága”?
Krisztus azt mondta a farizeusoknak: meg kell adni a császárnak, ami a császáré. De ez nem egy egyoldalú szolgálatot, hajbókolást jelent. A császárnak is tiszteletben kell tartania polgárai emberi méltóságát, lelkiismereti szabadságát. Mert hiába császár, elnök, miniszterelnök vagy miniszter valaki, ha tényleg ismeri a Bibliát, azt is tudnia kell: utoléri a sorsa, ha Isten parancsaira hivatkozik, miközben éppen azokból űz csúfot.