Előfizetés

Tudományellenesség: fenyegető világjárvány

Boldogkői Zsolt
Publikálás dátuma
2020.05.30. 16:25

Fotó: Marabu
Korunk groteszk paradoxona, hogy míg a tudomány szédítő ütemben tárja fel a világ titkait, addig, ezzel párhuzamosan, a tudatlanság térnyerése zajlik a társadalmi gondolkodásban. A tudományellenesség és az irracionalizmus politikába való benyomulása a modern nyugati civilizáció alapértékeit veszélyezteti.

Az értelem harca

Az öntudatra ébredt értelem számára a középkor átvészelendő időnek számított. Ebben az ideológia által dominált korban a Föld a világ központja volt, a „bűnös” ember pedig a szent figyelemé. Ha az egyházi tanoknak ellentmondó tudás néha ki is csírázott a teokrácia talaján, rögtön máglyára került. A ráció először a reneszánszban lázadt fel, s követelt magának teret, még ha kissé szégyenlősen is, a művészet köntösében rejtőzködve. A felvilágosodás már nyíltan hirdette az ész uralmát, az antiklerikalizmus jegyében határozva meg magát. A modern Nyugat emelte a legmagasabb szintre a ráció rangját, tudománya révén pedig megteremtette tudásunk és gondolkodásunk egzakt kereteit. A harmadik évezred nyitányán az értelem váratlanul újabb kihívásokkal találja szembe magát. Noha az internet a véleményszabadság kifejezésének igen fontos eszközévé vált, a gondolatok demokratizálódása a tudás értékének társadalmi szintű amortizációjához vezetett. A tudományos és racionális gondolkodás tekintélye zuhanórepülésbe kezdett, az igazság és igazságosság fogalmait pedig a feléledt csoportösztön szaggatja éppen darabokra.

A tudomány alapelve egyszerű

A tudomány a racionális gondolkodás legegzaktabb formája, melynek lényege rendkívül egyszerű: a világ pusztán gondolati úton nem ismerhető meg; ehhez kísérleteket és/vagy megfigyeléseket kell végeznünk. A kutató társadalom megpróbálja reprodukálni az eredményeket, melyek siker esetén a tudásunk részeivé válnak, egyébként pedig kihullanak a rostán, bármilyen szaktekintély is áll egy téves elképzelés mögött. A tudomány nem csupán egyedi korrelációk halmaza, hanem egy koherens, logikus szerkezetű ismeretrendszer, melynek segítségével képesek vagyunk megjósolni jövőbeni eseményeket. Módszere révén a tudomány az egyetlen olyan eszköz, amely hiteles ismeretekkel képes szolgálni a világ általános összefüggéseit illetően. A tudomány nem kizárólag egy módszer, hanem egyben egy világlátás alapja is lehet, ha jól értjük logikáját, s eredményeit.

Áltudomány

A tudomány mellett azonban egy szellemi árnyékvilág is hódít napjainkban, melyet kiválóan jelez az áltudományok újjáéledése. Míg a korábbi áltudományos elképzelések, mint pl. az alkímia, a frenológia, valamint az éter-, és a miazma-elméletek a korabeli ismeretek fejletlensége miatt létezhettek, addig a mai verzióik a modern tudománnyal egyidejűleg vannak jelen. Egészen bizarr elképzelések is megjelentek, mint pl. a laposföld-elmélet, vagy az emberiség elleni összeesküvést gyanító chemtrail. A teológia oldaláról érkező evolúciótagadás a tudomány egyik legigazoltabb diszciplínájának helyességét kérdőjelezi meg: alternatívaként az abszurd 6000 éves Föld elképzelést állítja (kreacionizmus), vagy csak kételkedik a biológiai komplexitás spontán eredetében (intelligens tervezettség). Minősített esetet képeznek az alternatív orvoslás egyes ágai, melyek nem csupán a szellemre, hanem az egészségre is ártalmasok lehetnek már azzal is, ha a konvencionális orvoslás helyett alkalmazzák őket. A homeopátia hatóanyagra emlékező pirulái megmosolyogtatóak, kivéve, amikor influenzajárvány esetén reklámozzák őket (fura e berkekből a csend a koronavírus-járvány idején). A hagyományos kínai gyógyászat energiái pusztán fantomlétezők, az ezeken alapuló metodikák pedig hatástalanok.
Érthetetlen, miért fektetünk ebbe, s éppen e vészterhes időkben, költségvetési forrásokat, és hozzuk ezzel kínos helyzetbe a tudományos orvoslást, illetve ennek fő centrumát, az egyetemet. A tudomány ellenében dolgoznak az igazolatlan vagy igazoltan hamis teóriákon alapuló gyógyhatást ígérő megközelítések is, mint például a vitamin-, a gyógynövény- és az alternatív rákterápiák számos formája és egyes táplálkozás-elméletek. E megtévesztések elleni fellépés rendkívül nehéz, mert az érdekelt cégek azonnal perrel fenyegetnek, kötőszavakon lovagolva. Hatalmas üzletekről van szó, átvert áldozatokkal, akik foggal-körömmel ragaszkodnak téves elképzeléseikhez, melyek alátámasztására a sötét oldalra átállt orvosokra és kutatókra hivatkoznak. Ráadásul, szimpla vitamin- és gyógyfűbizniszben utazók kapnak rangos állami elismerést, amely sokak szemében legitimálja a megtévesztést. Az alternatív medicina globális támadás a tudományos orvoslással szemben. Kár volt hagyni, hogy elszemtelenedjen. Volt már arra is tragikus példa, amikor az állam maga karolta fel az áltudományt. A kommunista kísérlet nem csak hibás közgazdaságtanra alapozott, hanem politikai akarattal próbált felülírni bizonyos természeti törvényeket is. Ilyen volt „liszenkóizmus”, a genetika tagadásán alapuló mezőgazdasági koncepció. Azt hitték, hogy nemcsak a szovjet embertípus, hanem a haszonnövények termése is parancsszóra igazítható a rendszer kívánalmaihoz. E voluntarista felfogás miatt milliók haltak éhen a Szovjetunióban. Idehaza csak terméketlen narancsligetek és gumipitypang mezők emléke maradt meg e korból.

Gonosz biológia

Napjaink jellemzője a modern biológia soha nem látott tempójú progressziója, melynek eredményei karnyújtásnyira kerültek a rutinszerű klinikai alkalmazáshoz. Az őssejtek a regeneratív medicina nagy reménységei. Nem volt könnyű azonban a kezdet, hiszen ifj. George Bush regnálása idején a humán embrionális őssejtekkel (ESC) való munka a sátánnal való cimborálással volt egyenértékű. Európa pedig úgy vélte, emberi jogot sértünk. Holott senki nem akart klónozott embert előállítani, csupán a gyógyításban szerették volna alkalmazni e technikát a szakemberek. E sejtek előállításához petesejtek vagy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikákról származó, megsemmisítésre szánt, tűhegynyi embriók szükségesek. Az emberi élet szentségét sokan már a fogantatást megelőzően védelembe veszik (ld. óvszer-ellenesség), még többek szerint a zigóta (megtermékenyített petesejt) emberi volta kétségbevonhatatlan. Ezek az erők szigorú etikai korlátokért lobbiznak ma is. Barack Obama elnöksége alatt enyhültek a törvényi korlátok e téren, de a hosszútávon is nyugodt munkához egy új technológiát kellett kifejleszteni: az ún. indukált pluripotens őssejteket differenciált sejtekből (pl. kötőszöveti sejtek) hozzák létre egy bonyolult eljárással. E sejtek lényegében ugyanolyan potenciállal rendelkeznek, mint az ESC-k, de szerencsére senkinek nem jut eszébe emberi jogokat követelni számukra. Az orvosi géntechnológiát sem kedveli túlságosan a közvélemény. Vannak, akik úgy vélik, hogy az embernek nincs joga belepiszkálni a genetikai anyagunkba, jól van úgy, ahogyan a Teremtő megalkotta azt. Szerencsére, ma már a születés után alkalmazott ún. szomatikus génterápiát elfogadják (és ennek már idehaza is van eredménye: ld. két, gerincvelői-eredetű izomsorvadásban szenvedő magyar kisfiú, Levente és Zente sikeresnek tűnő kezelését), habár gyanítom, hogy sokan nem sejtik, hogy a Zolgensma nevű gyógyszer ilyen típusú terápiát takar. Az ún. csíravonal génterápia (az összes sejtünkben végbevitt genetikai módosítás) azonban ma még tabunak számít. A közelmúltban egy kínai kutató alkalmazta törvényi felhatalmazás nélkül ezt a technikát egy ikerpár esetében, akiknél HIV-elleni rezisztenciát szándékozott genetikai módon kialakítani. Sokat ártott ezzel e tudományterületnek. A genetikailag módosított (GM) szervezetek (GMO), melyek a GM haszonnövények fogalmát fedik, szintén össznépi vita tárgyát képezik. E kérdésben a tudományellenesség legfőbb bástyája Európa, hiszen e termékekkel és magával a technológiával szembeni aggodalmak minden alapot nélkülöznek. Az irracionális GMO-fóbia a modern mezőgazdaság kialakításának lehetőségétől fosztja meg a fejlett világot és egyben taszítja versenyhátrányba a fejlődőkkel szemben. Fontos lenne felismerni, hogy a néplelket nem csak érteni, hanem tanítani is lehet.

Antivax mozgalmak

Az oltás-ellenes mozgalmak ideológiáját egy gátlástalan orvos (Andrew Wakefield) alapozta meg azzal nyílt a hazugsággal, hogy az ún. MMR (kanyaró, mumpsz és rubeola – a szerk.) vakcina autizmust okoz. Mivel ezt a The Lancet orvosi szaklapban megjelent konklúziót más tanulmányok megcáfolták, a közleményt a lap visszavonta. Közben az is kiderült, hogy a brit orvos anyagi haszonszerzés miatt hamisította meg a jegyzőkönyveket. A laikus közvélemény azonban a gyógyszeripari „maffia” összeesküvését sejti itt is a háttérben. Sajnos, egyre többen tagadják meg gyermekeiktől a védőoltásokat, s emiatt olyan betegségek (pl. kanyaró) jelennek meg újra, melyeket a vakcinázás az adott régióból már régen eltüntetett. A legutóbbi olasz választási kampány egyik fő témája lett az oltásellenesség: Matteo Salvini, a szélsőjobbos Liga vezéralakja a kötelező oltások eltörlését ígérte választóinak.

Klímahiszti

Szakmai konszenzus övezi azt az elképzelést, hogy az atmoszféra és a tengerek átlaghőmérsékletének folyamatos emelkedése elsősorban az ipar és a közlekedés által a légkörbe bocsátott üvegházhatású gázok eredménye. Sokan azonban nem fogadják el e tényt, vagy ha igen, akkor a problémát jelentéktelennek vélik. Mások elismerik ugyan, hogy gond van, de vitatják, hogy mi emberek vagyunk ezért felelősek. A téma ismét a politika kereszttüzébe került, melyhez az is hozzájárult, hogy megjelent Donald Trump is a küzdőtéren. Az amerikai elnök számos témában fejt ki határozott, de kifejezetten inkompetens véleményt sajtókonferenciákon és kedvenc kommunikációs felületén, a Twitteren. A vita legutóbb Jair Bolsonaro brazil elnök klíma-szkeptikus hozzáállása miatt lángolt fel, a brazíliai esőerdők valódi lángjai okán. A globális felmelegedéshez való viszonyulás a jobb- és baloldali szembenállás egyik fő témájává vált. Ez azért abszurd, mert egy tisztán tudományos kérdésről van szó, még akkor is, ha nem tudunk e témáról mindent, főleg, ami a megoldást illeti.

COVID-19

A koronavírus járvány egyelőre elsöpörte a klímavitát, viszont új falakkal erősítette meg a korábbi frontvonalakat. Sokan igen erőszakos módon harsogják vírustagadó nézeteiket, mely szerint ez csak egy sima influenza, amit a liberálisok a sajtójukkal és biológusaikkal (sic!) fújnak fel, hogy tönkretegyék a kormányt, a gazdaságot és az egész világot. Tudományvallásról és virológus-diktatúráról beszélnek. A tudomány valóságfeltáró szerepét félreértett filozófiák alapján relativizálják, a kutatókat pedig démonizálják és szembeállítják őket a társadalmi akarattal. Ezek a virtuális térben üvöltözők nem ismerik fel sem tudásuk korlátait, sem motivációik hátterét, melyet a járvány következményeitől való félelmeik és a mindenhez értés hamis illúziója dominálnak. A közismert klímakutatók, Trump és Bolsonaro elnökök a jelen pandémiát illetően is nagyokat alakítottak vírustagadásukkal és bizarr terápiás javaslataikkal. Sokan firtatják a felelősségüket a nagyszámú áldozat miatt.

A tudás nem demokratikus természetű

Az internet előtti világban a hamis eszmék egy jelentős részét kiszűrték a nyomtatott és az elektronikus médiába jutás előtt. Ma szinte bármilyen zavaros nézet képes láthatóvá válni és jelentős híveket toborozni maga köré. A képzetlen elme az egyszerűen felfogható elképzeléseket fogadja el autentikusnak, mivel a tudomány összetett mondatai nem képesek átjutni a megértése küszöbén. Mint sok egyéb sajátságunk, a tudás is haranggörbe eloszlást mutat. Ha a tudományos kérdéseket népakarattal, vagy a néplélekre való hivatkozással akarjuk eldönteni, az nemcsak a matematikai törvényszerűségeknek mond ellent, hanem a józan észnek is.

Igazságon túli politika

A feléledt irracionalizmus a politikát sem hagyta érintetlenül. Megjelentek a színen olyan vezetők, akik alapvető ismeretekkel sem rendelkeznek a világ dolgait illetően, mégis kétségek nélkül, büszke magabiztossággal nyilatkoznak róluk. Van, aki állítása szerint egyetlen könyvet (a Bibliát) olvasott életében, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez az egy is: kamu. A fél világ rajtuk röhög, a választóik mégis kitartanak. Az ilyen vezetőt idegesíti a kritika, ezért azt az ellenség ármánykodásának állítja be, s ha teheti, megpróbálja elhallgattatni. A válságok előhozzák az ember rosszabbik énjét: egy zaklatott társadalom nem megoldásokat keres, hanem felelősöket, azokat sem jó helyen. A szélsőséges eszmék, felismerve a lehetőséget, még tovább fokozzák a hisztériát, hogy zavaros tartalmuk egy idő után elfogadható legyen a társadalmi többség számára. Csak egyszer kell nyerniük, a többit megoldják. Látható, hogy a jelen járvány által okozott krízist is kihasználják az extrém nézeteket vallók, egyelőre főleg Amerikában és Németországban. A német Widerstand 2020 (Ellenállás 2020) egy frissen alakult párt, mely a járványt álproblémának tartja. E konspirációs elméletek és oltásellenesség talaján álló párt állítólag már igen nagy taglétszámmal rendelkezik. Nem lehet kizárni, hogy ehhez hasonló politikai alakulatok ragadják magukhoz a hatalmat, akár demokratikus felhatalmazással is, és kiáltják ki a Lapos Föld Királyságot, melynek széléről lökdösik majd le az „okoskodókat”. Ez egy túlzó forgatókönyvnek tűnik, de a történelem váratlan megoldásokkal rukkolhat elő. Ezért lenne szükség olyan választópolgárokra, akiket nem lehet megvezetni tudományellenes propagandával, különféle összeesküvés-elméletekkel, és szembeállítani ártatlan társadalmi csoportokkal, akik bíznak a tudományban és az értelem erejében, ragaszkodnak a tényekhez, a tudáshoz és a szakértelemhez, és ugyanezen értékeket valló vezetőket választanak maguk közül. Addig is az értelmiségnek lenne a feladata fékezni e destruktív trendet, hogy majd a visszaút startvonala ne a gödör alján legyen meghúzva.

Kinek higgyünk?

A modern világ túl komplex ahhoz, hogy egyetlen ember megértse annak minden releváns aspektusát. Kihez forduljunk megbízható információk ügyében? Autentikus személyeket és csoportokat keresünk a válaszokért. A kőkorszaki megoldásokra adaptálódott elménk magas tekintéllyel rendelkező személyeket keres. Ilyenek pl. a modern világ celebritásai, akiknek reputációját már nem a törzs, hanem a médiamegjelenés adja. E jelenséget ismerik a cégek, ezért reklámoztatnak velük fűt-fát, pl. hatástalan készítményeket. A csoport korábban a kollektív tudás forrása volt. Ma nem csak beleszületünk, hanem meg is választhatjuk, hová tartozunk. Egy ideológia alapján szerveződött csoportban azonban az igazságot felülírhatja a hovatartozás. A tudomány e presztízs- és konformizmus-alapú elfogultságoktól sokkal jobbat tud: megbízható tudást állít elő. Sajnos, a tudomány és annak képviselői nem képesek sem autentikusnak mutatkozni, sem a csoportösztönt feléleszteni. A tudományellenes erők aktívan dolgoznak is e siker ellenében, melynek fő módszere a tudományos intézmények, szervezetek és személyek propagandisztikus módszerekkel való hiteltelenítése. Ez a primitív séma tisztán fellelhető az evolúció-, a védőoltás-, a GMO- és a tudományos orvoslás-ellenesség, valamint a vírus- és az antropogén klímaváltozás-tagadás repertoárjában. Egy további módszer annak a látszatnak a keltése, hogy egy adott tény valójában csak egy „elmélet”, mivel tudományos vita folyik róla, mely „vitához” találnak egy hitelesként bemutatható személyt, vagy egy kis, alternatív eszméket hirdető csoportot. Az egyszerű emberek pusztán áldozatai a propagandának, hiszen ők mások elképzeléseit sajátítják el tudattalanul. Hogyan lehetnénk saját gondolataink autonóm alakítói?

Az oktatás a kulcs

Az oktatás világszerte túlzottan ténycentrikus, nem foglalkozik kellően a mélyebb összefüggések felismerésére való képesség fejlesztésével. Ennek első lépése lenne a motiváció felébresztése a tudásra való törekvésre. Gyermekeinket nem indoktrinálni kellene, hanem arra tanítani, hogy tiszteljék a tényeket, különösen a tudományos alappal rendelkezőket, s hogy ne higgyenek el mindent, még számukra hitelesnek tartott személyektől sem, hanem tartsák ébren a kételyt. A gondolkodásunkat folyton fejlesszük, legyen az logikus, koherens, lényeglátó és autonóm! Tanítsuk meg, hogyan lehet felismerni az átverést és megkülönböztetni a látót a láttatótól! A legnehezebb az önreflexió kialakítása. Hajlamosak vagyunk vélt vagy valós érdekeink alapján cselekedni, és ennek jogosságát észérvekkel alátámasztani. E mechanizmus felismerése lehetővé tenné, hogy felülbíráljuk ösztöneinket, s ezáltal korrigáljuk elfogultságainkat és téves nézeteinket is. E képességekkel való tömeges rendelkezés alapvetően megváltoztathatná a történelem kerekének megszokott menetét, s az végre az értelem nyomvonalán haladhatna tovább.

Összefoglalás

A tudományellenesség a józan ész elleni támadás is egyben, mely – főként válságok idején – destabilizálhatja a társadalmakat. Komoly kríziseknek nézünk elébe, úgymint járványok, gazdasági recesszió, valamint klíma- és migrációs válság. Az irracionalizmus térhódítása szintén válságot generálhat, hiszen a gazdasági és szociális kérdésekre adott hibás válaszok növelik a társadalmi feszültséget, amit az alkalmatlan politika más csatornákba (pl. nacionalizmus) terel, mely, horribile dictu akár egy újabb világégéshez is vezethet. Igen fontos lenne a tudomány és a racionális gondolkodás mainál jóval nagyobb megbecsülése, mivel csak így lehet esélyünk valódi megoldást találni a problémákra. Ráadásul, az értelem és a humanizmus kéz a kézben jár, ezért egy racionális alapon működő társadalom egyben boldogabb is lenne.

Forgács Iván: Körbe-körbe egy örök körben

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.05.30. 15:06

Fotó: MTVA
„Alapvetően rendben van ez a műsor. Mégse köt le igazán. Valahogy túl kedélyes. Helyenként az iskolánál gyerekükre váró anyukák csevegéseit idézi.”
Egy éve ismét nézhetünk Családi kört. Ha még nem lenne elegünk saját családi körünkből. Bár talán már mindannyiunknak eszébe jutott, amit tisztesen reggeliző famíliák között tébláboló kisfiútól hallottam egy panzióban: – Minden család vécé! Nos, akár vécé, akár nem, az Isten és a Haza után következik életünkben, ráadásul léte nem hit és erény kérdése. Ő a Van, a Volt és a Lesz. Belőle nőttünk, belé halunk. Így aztán a vele foglalkozó tévéműsor sem tűnhet el. Megnyugtató, hogy erre nemrég a Duna csatorna is rájött, és új keretezéssel visszarakta képernyő falunkra otthoni örömeink és kínjaink tükrét. Az igazi esemény persze az első, 1974-es megjelenés volt. A Szülők, nevelők egymást közt adásából kinőtt Családi kör az egyik legnépszerűbb magazinműsorrá vált. Emblematikusságát jól jelzi, hogy a 2013-ban indult M3 archív csatorna szinte azonnal ismételni kezdte. Hogy a téma fontosságán túl mi okozta a sikert? Részben bizonyára az, ami most látszik csak igazán, hogy ez a műsor nagyon ki volt találva. Pontosan meghatározták a célját: ismeretterjesztés a családi problémák mögött húzódó lélektani jelenségekről, folyamatokról; tanácsadás a neveléshez, a konfliktusok, kommunikációs zavarok kezeléséhez. És érezhetően kijelölték az első számú célközönséget is: a tradicionális, patriarchális családi mintákban élő széles néprétegeket. A szerkezet, a hangütés pedig következetesen alárendelődött a didaktikus céloknak: a téma pontos exponálása, rövid jelenetek egy-egy konkrét probléma illusztrálására, tanulságaik és a lélektani háttér kibontása pszichológus szakértővel, nevelési tanácsadás helyes és helytelen minták egyértelmű megkülönböztetésével. Mindehhez kapcsolódtak még rövid riportok, interjúk, irodalmi betétek, majd jöttek „tesztfeladatok”, jó válaszokért jutalomsorsolás. Nagy energiákat mozgató népművelés volt ez a kor hivatalos szellemének, társadalomképének koordinátái között, tükrözte az állami televízió monopóliumát, kinyilatkoztatóan felvilágosult templomhangulatát. De megszerették az emberek, mert érezték, hogy segítő szándékkal, az ő nyelvükön szólnak hozzájuk. Tudós emberek, kedvenc színészek. Kelemen Endre szerkesztő-műsorvezető, a magyar televíziózás keveset emlegetett, de egyik legkülönösebb egyénisége enyhén feszengő, szerény közvetlenségével terelte be a nézőket az adásokba. A pszichológus szakértők pedig lubickoltak a feladatban. Érezték, hogy a konkrét témán túl most az egész ország előtt hitelesíthetik hivatásuk értelmét, fontosságát, megalapozottságát. Megértették a célt, és felvállalták érte a szakterülettől alapvetően idegen didaktikus hangütést. Ranschburg Jenő és Mérei Ferenc igazi tévésztár lett. A műsor sokat változott, finomodott az évek során. Olykor jellegzetes vonásai rovására. A fikciós rész került komplett tévéfilmes példázatként a középpontba, a szakértők számára csupán néhány perc maradt a kommentálásra. A televíziózás átalakulása, az egyre bővülő kínálat lassan megfosztotta a produkciót egykori súlyától. A rendszerváltás még hozott némi frissülést, új témákat is kitermelt. Tanulságos megnézni az egyik utolsó, Húsvéti vizit című részt a legalizált társadalmi egyenlőtlenségek, a gazdagodás-szegényedés első következményeiről, családi lecsapódásáról. De kimerült az egykori motivációs erő, és a hangütésre való fogadókészség is. Kelemen Endre Családi köre 1994-ben megszűnt. A műsorkészítők azonban továbbra is éreztek igényt a családi és párkapcsolati témára. De nehéz volt elhelyezni és korszerű formát találni számára. Az egyedüli érdekes próbálkozást a TV2-n indult Családi titkok jelentette, reality-, áldokumentarista stílusával. A közszolgálati televízió most inkább arra szánta rá magát, hogy megújítsa a legendás Családi kört. Józanul mérlegelve a műsor mai lehetséges szerepét, hatókörét, nézettségi potenciálját. A készítők a talkshow műfajt választották keretnek. Műsorvezető egy kedves, képernyőre való duett, a húsz év után visszatért Rókusfalvy Pál és lánya, az M2-nél dolgozó Rókusfalvy Lili, ami rögtön meg is teremti a családias alaphangulatot. Egymást cserélgetve állandó szereplő még két bájos, felkészült, röviden-okosan-pontosan szakértő pszichológus, Geszvein Erika és Bálint Gabriella. Híres emberek érkeznek hozzájuk vendégségbe apai-anyai-hitvesi minőségben, hogy beszélgessenek egy tartalmasat valamilyen fontosnak érzett családi témáról. Amelyek eddig valóban fölkelthették a nézői érdeklődést is: a digitális eszközök hatása a kapcsolatokra, a mozaikcsalád problémái, a gyermeki „rosszaság” – hogy csak párat említsünk. És megmaradtak a társalgást, a téma feldolgozását segítő fikciós filmek. Jó színvonalúak, némi átalakítással remekül működnének családi sorozatként is. A két forgatókönyvíró, Szikszai Ottilia és Szirmay Ágnes munkája mindenképpen említést érdemel. Egyszóval, alapvetően rendben van ez a műsor. Mégse köt le igazán. Valahogy túl kedélyes. Helyenként az iskolánál gyerekükre váró anyukák csevegéseit idézi. Hiányzik belőle a határozottabb csapásirány, a tét. A küldetés. De ez is megjöhet. Ha korunk még engedi.

Kentaurbeszéd – Milyen ebben a világban?

Lengyel László Balla Zsófia
Publikálás dátuma
2020.05.30. 12:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
„Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását.”
Lengyel László (L. L.): Milyen ebben a világban élni és meghalni? „javíthatatlanul / gyógyíthatatlanul” – írtad Hazádnak című versedben. A karantén rendületlenül bezárja az embert a hazájában. És a mi magyar karanténunk „javíthatatlanul és gyógyíthatatlanul” zárt falai közé. Hol a hazád? Ismerős és otthonos neked ez a világ? Balla Zsófia (B. Zs.): Azt kérdezed, mi történt velünk a világjárvány idején. Bármilyen furcsa: kezdettől fogva ismerős érzés fogott el. Ismerősség vagy otthonosság? Arra emlékeztetett, amit korábban a sztálinizmus, majd – 24 éven át – a Ceauşescu-diktatúra alatt egyszer már átéltem. Kisebbségiként, mindig. Mint magyar, mint erdélyi, mint zsidó, mint nő, mint író, mint liberális. És sorolhatnám: az ember sorsa a kisebbségi státusz. Ám a szenvedés nem kizárólag a kisebbségi státuszból fakad, abból nem kellene szükségszerűen következnie. Korai éveimből a szüleimre emlékszem, akik szeretetükkel mintegy enyhítették, eltakarták a politikai valóságot. Bár a XX. kongresszus napjairól és ’56-ról már egészen formás, konkrét emlékeim is vannak. De 16 éves koromtól, azaz 1965-től, még inkább 1972-től már bizonyosan felfogtam, hogy Erdélyben, Romániában, egy kommunista diktatúrában élek. Ezért most ismerős volt a bárhonnan megszerezhető kórtól, az állandóan fenyegető életveszélyből adódó, kezdeti halálfélelem. Ismerős a heves keresgélés, hogy valódi szakemberek véleményéhez jussak hozzá. Ismerős a kiszolgáltatottságból és a helyhez-kötöttségből fakadó szorongás. Ismerősek a szaporodó tilalmak és betartandó szabályok szorítása, a barátaimtól való távoltartás, a védelmező, de nevetséges némaságra ítélő szájkosár. Ismerős volt már a hatalom birtokosainak titkolózása a valóságot illetően. Ismerős a cinikus és nyegle felkészületlenség a bajban. Ismerős volt, hogy tudhatom: nem számítok. Mindannyian nem számítunk. Újra az ifjúkori éjszakázás, az éjszakai szabadságérzet, majd a végleges öntudatlanságot utánzó, zuhanásszerű alvás köszöntött életembe, nappal pedig a megfosztottság tartós érzete. Ami azonban igazán rosszul érintett, az a hazai politikai változások természete: az időkorlátozás nélküli felhatalmazási törvény, a rendeleti kormányzás, az egyre nyíltabb átnyergelés az egypártrendszerre. Megbotránkoztatott a már ismert menetrend: a katonai jelenlét, a parlamentáris demokrácia operetté-silányítása, az információk meghamisítása, az egészségügy katasztrofális állapota, a társadalmi szolidaritás hatalmi mellőzése, a munka nélkül maradó szegények semmibevétele. Ahogy neves és felelős szakemberek helyett egy laikus politikus vezényli az országot. És a két szakember-alárendeltje, a két hippokratészi esküt tett orvos szolgaian teljesíti a vezér minden ötletét: hazaküldik a kórházakból az ápolásra szoruló, súlyos állapotú betegek tömegét, és még arról sem akarnak adatot közölni, hogy ebbe hányan haltak bele. Mindezt súlyosabbnak érzem, mint magát a járványt. A járvány ellen lesz gyógyszer, de lesz-e az önkény ellen?
L. L.: A járványok és az önkényuralmak halálos nászából torz eszmék, gyilkos gyakorlatok születnek. Mi volna más a járvány oka, mint a zsidók, a migránsok, a brüsszeli sorosista liberálisok, a rémhírterjesztők gyalázatos összeesküvése! Minden demokrácia fokmérőjének tekintem a nőkhöz való viszonyt. Most, amikor az egészségügyben és az elzárt család ellátásában többségükben a nők vállalnak odaadó szerepet, különösen undorító annak a nálunk dédelgetett torzszülöttnek a születése, amit a férfias politikai hajsza jelent a 2-es személyi számot viselők, a nők ellen. B. Zs.: Igen, az a megvetéstől fröcsögő szöveg, amelyet Országgyűlésünk elnöke egy női képviselőtársához intézett. Ahogy általában a nőkről, ahogyan az ellenzékről beszél. Hol kötelet emleget, hol azt állítja, hogy az ellenzéki politikusok, állampolgárok nem magyarok… De ehhez tartozik az is, ahogyan ezekre a szavakra és az ellenzék tiltakozására a többi képviselő vagy éppen az igazságügyi miniszter hölgy reagál: a mély cinizmus. Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Hogyan érezheti magát manapság egy bántalmazott nő, vagy egyszerűen egy nő Magyarországon? Megalázottan és kiröhögve. A járványból adódó beszűkült helyzetben minden kiszólás, minden bántalom olyan hangzó térbe kerül, amelyben fölerősödik, S mert a nyilvános és köztéri tiltakozás nem lehetséges ‒ az egyén, az állampolgár egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Ezúttal újabb kisebbségi státuszt is szereztem. Egy mesterkélt összetett szóval, „szépkorú” vagyok, magyarán: öreg. És ez a besorolás sem jobb indulatú, mint néhány évtizede és mostanság újra: a zsidó, az erdélyi, a liberális, a női státusz… Elszaporodott, fölerősödött a karantén alatt az öregek hibáztatása. Tízezrek tetszikelték (magyarul: lájkolták) az interneten a járvány „vénkisöprő” hashtagjét. Egyre többet hallani, hogy miért nem kár, ha az idősek belehalnak a járványba. Az interneten olvasható, valamint az utcai, a boltokban felhangzó öreg-gyalázások hangneméről eszembe jutott, amit a 1970-es évek végén hallottam Salamon Anikó néprajz- kutatótól. A Szilágyság elmaradottabb falvainak némelyikében – még a XIX. század végén, a XX. elején is – a magatehetetlen vagy beteg öreget kitették az istállóba. És ha betegsége túl hosszúra nyúlt, akkor a falu fölötti kis dombon, egy erre szolgáló nagy doronggal a fia rituálisan agyonütötte. Ez a falu közös, jól őrzött titka maradt az erőteljes hatósági tiltás ellenére. Ha egy népességnek százezreit, egy nagycsaládnak mintegy másfél száz tagját deportálták és ölték meg 1944-ben, akkor megorrontom az öregekről való beszédben a kénkőszagot. A történelmi tapasztalat árnyékaival az életemen a mostani öreg-ellenesség szorongató jövőképet vetít koponyám falára. Milyen itt zsidónak lenni? Milyen öregnek? Milyen nőnek? Milyen munkanélkülinek? Milyen éhes gyereknek lenni? Milyen embernek lenni? Lehet, hogy ez a cél. A szólásszabadsággal élő nyilvános véleménymondást, a rendelkezések szerint rémhírterjesztésnek lehet minősíteni. Rendőrök visznek el embereket egy-egy facebookos bejegyzés, a szabad véleménynyilvánítás miatt. Hogyan érezheti magát egy – az erkölcsi értékekben, a személyes és a kollektív szabadságban hívő – liberális? A magyarországi demokratikus berendezkedés elaknásított terület. Kolozsváron születtem és éltem, de nekem itt, Magyarországon van immár vagy harminc éve a hazám. A szívem ember-voltom jogán kétfelé ficánkol. Szerencsére Erdélyben, ahol ma is sokféleképpen nehéz kisebbséginek lenni, legalább most nincs diktatúra. Megszaporodtak az utóbbi hónapokban a viccek, levélkék, üzenetek, kis vigasz-videócskák. Jobb a nemzet humora, mint az utóbbi harminc évben. Minden áron nevetni akarunk, hogy ne kelljen zokogni. Így mintha időnk sem volna, hogy felfogjuk: körülöttünk-mellettünk a világban naponta százával-ezrével haltak s halnak meg emberek. Nincs nevük, arcuk, csak egy szám a jelentésekben. Nem tudjuk kik voltak az aznapi „operatív törzsi szemle” elhunytjai. És elfelejtjük, hogy az elhunytak nem számok. Ők a nagyszüleink, a szüleink, egy nagy generáció tagjai –akiket nem gyászol meg az államvezetés, az ország. 
Ismerős volt, bár máig megszokhatatlan az a kegyetlenség, amivel – gondoskodást mímelve – kidobták a súlyos betegeket a magyar kórházakból. „Egyetlen magyar sincs egyedül”? Meglep az öblös hazugság, amelynek el kellett fednie, hogy gazdasági segítség csak a gazdag tulajdonosoknak és nem a munka és megélhetés nélkül maradt szegényeknek jár. Ismerős nekem a részvétlenség, a cinizmus, a nagyhangú öntetszelgés, a híradókba vegyített, ellenőrizhetetlen helyzetjelentések ceremóniája. Ismerős a félelemkeltés, az egyedül üdvözítő és immár teljhatalommal rendelkező ország-atya kenetes, hárító és önelégült beszédmódja, a fölsorakozó központi bizottsági csoportképek látványa. Ismerős a lassan mindent ellepő hazugság. Ismerős a csönd, az életükért és állásukért reszkető emberek megalkuvó csöndje. Ismerősek az elégedetlenség futó, apró hullámai a tenger felszínén. És hogy közben nem történik semmi. Hogy nem támad föl a népek tengere, nem söpri el bántalmazóit! Azokat, akik csúfot űznek mindannyiunkból, jóhiszemű híveiket beleértve. Az alábbi szövegbe nemrég futottam bele egy közösségi felületen. Egy olasz tüdőgyógyász írta azokról az idős honfitársairól, akik a járvány áldozataivá váltak. A szöveget lefordító és közreadó Király Kinga Júlia néhány soros bevezetője is megrendítő: „Egy nemzedékről van szó, akik a háború utáni Európát újjáépítették. Elszorult a torkom. Több okból is. Mi most Fellini, Visconti, de Sica, Antonioni világától búcsúzunk. Ugyanakkor itt vannak a mi öregjeink, akik szintúgy felépítettek egy világot, végig éltek egy diktatúrát, vonták tőlük a tébét, most pedig ellátatlanul küldik haza őket - meghalni. Mi ezt a világot hoztuk össze nekik.” És itt az olasz orvos vallomása: "Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában, a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük együtt távozik a gyilkos napon és a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapírcsákóban tonnaszám hordták a törmelékeket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a Lambretták, a Cinquecento és Seicento nemzedéke, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági virágzás megteremtői, akik életük és verítékük árán felemelték ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élveztünk hosszú ideig. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet és ki tudja, hány órányi elfeledett imádság. Magányosan mennek el, a kezüket senki nem fogja, nem lehelnek utolsó csókot az arcukra. Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy KÖSZÖNÖM-mel, 60 millió kedves gondolattal, amely utolsó utatokon elkísér." L. L.: Igen, egy magyar nagy nemzedék is elment, elmegy az elmúlt öt évben. Ahogy elment a harmincas évek második felétől Kosztolányi, József Attila, Karinthy, Babits és Móricz. Ahogy Esterházy írta 91-ben Nemes Nagy halálára, egy másik nagy nemzedék elmenetelekor: „Talán sosem volt jóban, de manapság mintha látványosan rossz állapotban volna az orvostudomány, közbülsőben, a tudás és a tehetetlenség heves kettősségében. Vagy mindig is így? Az utóbbi néhány évben többször is lejátszódott ugyanaz, a keserves jóslások beteljesülése, mondták valakiről, hogy halálos beteg, és azután elmúlt egy kis idő, és meg is halt, Ruttkay, Ronyecz, Erdély, Ottlik, aztán Nemes Nagy. De nem erről akarok beszélni, mert erről nem tudok, csak rögzítem a zavaromat, nem a haláltól való profán rettegést, hanem ezt a közbülső ócska várakozást. Hónapokig vártam, hogy meghaljon ez az asszony. Mint egy dögkeselyű, úgy köröztem fölötte.” És 2015 januárjától egymás után vesztjük el Hankiss Elemért és Göncz Árpádot, Kertész Imrét és Esterházy Pétert, Juhász Ferencet és Tandori Dezsőt, Heller Ágnest és Konrád Györgyöt és még mennyi, mennyi kiváló embert. 14-en maradtunk, akik ott voltunk a monori ellenzéki csúcson, s tán egyedül vagyok, aki voltam Monoron és Lakiteleken is. Most mennek el az utolsók, akik átélték a háborút és a népirtást, akik megvívták 56 forradalmát és megjárták a börtönöket, munkások, akik újjáépítették Kolozsvárt 1945 után és Budapestet 45 és 56 után, akik 68-ban reformokat csináltak, akik 89-ben megfordították Magyarországot, s az utcán álltak Temesvárt és Kolozsvárott, akik megpróbáltak liberális demokráciát teremteni egy demokratikus hagyomány nélküli régióban és országban, akiket megcsaltak és becsaptak, akiknek két hazájuk is volt és talán egyik se fogadta be őket. Az "emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…” B. Zs.: Igen, úgy érzem, valamennyire ismerem mindezt, mert egy diktatúra olyan, mint egy régi árnyék a tüdőn. Hosszan megmarad. Az avatott szem fölismeri bárhol, bármikor. Nem tudom, többségben vagyunk-e mi, a csak-emberek. Nem tép-e számtalan darabra az a sokféleség, amely az életünket jelenti? Most tulajdonképpen szabadok lehetnénk ebben a nagy közös világmagányban, amely ránk borult. A szabadság az, hogy van időnk olvasni, írni, beszélgetni és figyelni. „Valaki ezt üzeni: A mi világunkban aludtunk el és egy másikban ébredtünk meg. Disney egy csapásra elveszítette mágikus erejét, Párizs már nem romantikus, New York már nem áll meg a lábán, a Kínai Fal már nem erőd, és Mekka néptelen. Fegyverré vált az ölelés, a csók, s hogy nem-látogatod szüleidet és barátaidat: ma a szeretet jele. Hirtelen rádöbbensz, hogy a hatalom, a szépség és a pénz értéktelen, egyik sem adhatja meg az oxigént, amelyért küszködsz. A bolygó folytatja életét, továbbra is szép. Csupán az embereket zárta ketrecekbe. Úgy vélem, üzenetet küld nekünk: »Nem vagytok szükségesek. A levegő, a föld és a víz jól megvan nélkületek is. Amikor visszatértek, emlékezzetek arra, hogy a vendégeim vagytok. Nem az uraim.«" Hiszen mintha effélét – vagy valami hasonlót – már olvastunk volna! Hátha ezután, az ébredés után, emlékezni fogunk rá. Ez a mi esélyünk, a Föld utolsó intelme. Ahogy Kosztolányi írta a Hajnali részegségben: „de pattanó szivem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”