Közjó

A Fidesz-frakció kizárólag a közjó érdekében (...) terjesztett elő vagy fogadott el törvényjavaslatokat – magyarázta Kósa Lajos volt frakcióvezető lapunknak, hogy a nyomozók szerint Simonka György kérésére nyomtak át a frakción előterjesztéseket azért, hogy Simonka cégeinek ne kelljen visszafizetni a kincstárnak a jogosulatlanul felvett pályázati pénzeket. Ismerős szavak. Kósa Lajos három éve szó szerint ugyanezzel a kommunikációs aduásszal rukkolt elő, amikor lapunk kiderítette, hogy úgy nyújtotta be a nyugdíjas szövetkezeteket létrehozó törvényt, hogy közben a felesége egy 140 milliót érő céget „vett” néhány millióért az e szövetkezetekben vastagon érdekelt üzleti csoport egyik vezető alakjától. 
Van más közös vonás is a két esetben: a Polt Péter-féle ügyészség sem akkor, sem most nem látott bűncselekményre utaló nyomot. Elvégre ha egy lobbista ajándékba ad az asszonynak több mint százmilliót, vagy éppen a kormányfrakció törvényt alkot, hogy néhány százmilliós visszafizetéstől mentesüljön egy 1,4 milliárdos közpénzsíbolással meggyanúsított honatya vállalkozása, az smafu. Sőt most, a Simonka-ügyben a Legfőbb Ügyészség közleményében igyekezett Kósáék szájába rágni, hogy a közjós hülyeség helyett mit kellett volna mondaniuk. Ezt: a kormánypárt „a minden gazdálkodót érintő adminisztrációs hibák miatti túlzott jogkövetkezmények kiküszöbölésére” hozta az „általánosságban racionálisnak tűnő” jogszabályt. Bár a vádiratból nem lehetett kitornázni azt a kitételt, hogy a Fidesz frakciót homlokon csókoló múzsa véletlenül pont az akkor már bűnügyi eljárás alatt álló Simonka volt, aki – újabb idézet – „azt remélte, hogy személyére nézve is a visszafizetésre kötelező határozatok visszavonását érheti el.”
A Polt Péter vezette testület azért finoman megpendíti, hogy mindez a „nyomozó hatóság” szerint történhetett így. Amit nagyon nehéz nem úgy olvasni: valaki itt jelzi a főnöknek, hogy ő mindent megpróbált, de ezek a fránya vidéki rendőrségi és adónyomozók mindent kitúrtak, szóval kénytelen voltunk beleírni a vádiratba, na.
Szerző
Batka Zoltán

Menteni a menthetőt

Mindeddig nem sok jel utal arra, hogy 2020 dicső évként vonul majd be az Európai Unió történelemkönyvébe. Ugyan a februári rendkívüli uniós csúcson Charles Michel, az Európai Tanács elnöke megpróbálta közös nevezőre hozni a közösség nettóbefizetőit és a támogatások haszonélvezőit a következő, 2021-től kezdődő hétéves költségvetésről, de mindössze abban értettek egyet, hogy fényévnyire van egymástól a két fél álláspontja. A külső szemlélő számára viszont az tűnt fel, hogy az uniós büdzsé egy század százalékán folyt a kötélhúzás. 
De volt ennél még lejjebb is. A járvány kitörését követő néhány hét alatt az EU nem sok jelét adta a szolidaritásnak, kevéssé felelt meg az alapító atyák által elképzelt szellemiségnek. Országai bezárkóztak, lezárták a határokat, egymástól nyúlták le az egészségügyi felszereléseket. Németország később aztán felvett olasz és francia betegeket, de az euroszkepticizmus a franciák és az olaszok körében is megugrott. A gondokat Ursula von der Leyen bizottsági elnök nem éppen gyors reagálása tetézte.
Persze joggal lehet erre azt mondani: az EU olyan, amilyennek a tagállamok megteremtik. Jól láthattuk az EU illiberális államainak tevékenységéből: elég, ha egy vagy két ország ügyet sem vet az Unió alapértékeire, máris csikorogni kezd a gépezet. Ha pedig Berlin vagy Párizs dönt úgy, hogy inkább magába fordul az uniós együttműködés helyett, a gép leáll. 
A német-francia tengelyt is rég nem látott feszültség fékezte, miután Németország a járvány terjedésétől való félelmében lezárta francia határszakaszát. De most végre életjelet mutat ez a tandem, hiszen Berlin és Párizs kompromisszumot kötött arról: 500 milliárd euróból áll majd az az újjáépítési alap, amely a járvány által gazdaságilag legjobban sújtott országok talpra állásában segít. Emmanuel Macron eredetileg ennek legalább a kétszeresét szerette volna, de Berlin a kompromisszum értelmében vállalta, hogy a támogatást hozzájárulásként és nem hitelként folyósítják, vagyis a tagállamok fizetik majd a bajba jutottak támogatását, így azok kevésbé adósodnak el.
Ausztria és az északi államok azonban jelezték: nem támogatják a javaslatot, ők továbbra is hitelben gondolkodnak. A visegrádiak és a baltiak viszont azért szkeptikusak, mert attól tartanak, hogy a felzárkóztatásukra szánt pénzek jelentős része a mediterrán országokhoz vándorol. Elvben tehát kezdődhet elölről ugyanaz a kötélhúzás, amit már a hétéves költségvetés kapcsán is átélhettünk. Ám most azért más a helyzet, mert végre egységesen lép fel Párizs és Berlin, megint az ő összefogásuk viszi előre az EU-t.
A német-francia megállapodás elsősorban nem a benne foglalt összeg miatt fontos, és még csak nem is azért, mert Ursula von der Leyen a tervek szerint jövő szerdán ismerteti a Bizottság által elképzelt újjáépítési alap részleteit, amely nem születhet meg a két ország hozzájárulása nélkül. Hosszú idő után Merkel és Macron azt jelezte: az európai együttműködés nem halott, az EU-nak nincs, nem is lehet alternatívája.
Szerző
Rónay Tamás

A helyzet fokozódik

Vagy durvulása, ahogy a hírekből kiveszem. Ugyanis egyre eszementebb dolgokkal kell találkoznunk abban az életben, ami körülöttünk zajlik. És már nem is akármivel, hanem egy szürreális szellemidézéssel. 
Egy rebellis lelkületű, szókimondó, de kényelemszerető magyar polgár, mint én, okkal tarthat attól, hogy legszebb álmából zavarják fel. Ezt pedig nagyon nem szereti. Tarthat, méghozzá azért, mert a napokban kiszabadult mesebeli palackjából az a szellem, amit bezárva tudtunk úgy hatvan-hetven éve. Az ugyanis, hogy megint jár hajnalonta a fekete autó (újrafestve) és hatóságilag remake-et kapott a csengőfrász. Amivel egy nap alatt sikerült bejárni a világsajtót.
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem: nem félek. Nem félek attól, hogy valami írásom miatt begyűjtenek, de marhára nem szeretem, ha hajnali hatkor rám zörgetik az ajtót, és teljesen jogszerűtlenül, fölöslegesen, sőt ostobán beletaposnak polgári méltóságú életembe, majd ezután nekem kell perelnem, hogy visszanyerjem állampolgári becsületemet. Rendeletbe kéne adni – hisz úgyis rendeleti a kormányzás –, hogy a magamfajta, régivágású, hagyományokra érzékeny, idősödő, vidéki úriembereket a kipcsákbasi ávósai délelőtt 11 óra előtt nem zargathatják.  
De ez még nem minden. A durvulás már a közbeszédben is megjelent, jelesül hazánk nemzeti neveldéjében, ahol a bajszos óvóbácsi rendre (ki)oktatja a butuska neveletlenkedőket (az ellenzéki ketteskéket), akiknek mindenféle kirekesztéseket is elrendel. Mert ugye „aki nem lép egyszerre…”, az nem lehet a nemzet része, sőt rétest sem kap estére. Jó a memóriám, és talán az ízlésem is, ezért még emlékszem azokra a parlamenti időkre, amikor olyan igazi, talpig úriemberek is ültek ott, mint pl. családi barátunk, a néhai Isépy Tamás, diósgyőri ügyvéd. Ma már ilyennek ott nyoma sincs, ellenben pocsék kocsmai köpdösődés alakult ki. Ilyesmiért régebben simán párbajoztak eleink, de legalábbis a fokost elővették. 
Aztán meg itt van ez a járvány, amikor mindenkinek oda kéne tennie magát. De például emlékszik-e valaki arra az EDDSZ-es minden lében kanál amazonra, aki mindig ott volt, ahol nem történt semmi, és jártatta a száját? Na, ilyenkor hol van őnagysága? A fizetését azért nyilván felveszi. Viszont ha eleddig ilyen harcias volt, akkor most volna itt az ideje, hogy tépje a száját, és harcoljon amazonként a nővérek és orvosok érdekeiért, hogy például ne táppénzt kapjanak, ha munkahelyükön megfertőződnek, hanem veszélyességi pótlékot, sőt annak a lehetetlen állapotnak a megszüntetéséért is, ami még ma is 27 százalék áfát terhel a vírus elleni védekezés eszközeire. Ami egészen érthetetlen. Szóval fokozódik a nagy nemzeti szájtépés, és egyre durvábban.  
De nemcsak hazailag, hanem nemzetközileg is. Igen, hiszen a környéken sikerült kis hazánknak csaknem mindenkivel összekülönbözni. Most ugyanis éppen keleti szomszédunk nyilvánította azt a napot nemzeti örömünnepükké, amit mi itthon a nemzeti összetartozás gyásznapjává tettünk meg. Szóval kaptunk egy csúnya kokeszt arra a földgömbre, amit a világsajtó tett közzé őfelsége trónterméből. Mintha csak a régi Chaplin film elevenedett volna meg. Nem csodálkoznék, ha az idei tusványosi nyári egyetemet a szomszéd – például – járványügyi okból nem engedélyezné.
És még szerencse, hogy hebrencs külügyérünk nem üzent hadat egész Skandináviának heveny, ősmagyar felindulásában. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba