Tranzit

Ha én Orbán Viktor, Habony Árpád vagy legalább Rogán Antal lennék (hála az égnek, egyik sem vagyok), a tranzitzónákból uniós bírósági ítélettel kiszabadított menekülteket nem Vámosszabadiba és Balassagyarmatra vinném, hanem országjáró körútra. A kereskedelmi rádiózásban-tévézésben roadshow-nak nevezett műfaj keretében minden érdeklődő megtekinthetné őket. Ráférne már az országra: mióta ideért a vírus, alig láttunk hús-vér migránst. Bakondi György mondana pár keresetlen szót a migrációs nyomás növekedéséről, a közönség felhördülne, és már indulhatna is tovább a karaván a következő településre. 
Egyáltalán nem szeretnék ötleteket adni – szerintem a fent nevezettek nem szorulnak rá –, de biztos vagyok benne, hogy napok-hetek múlva érkezik majd valamilyen kommunikációs ellencsapás, amiből mindenki megtudhatja, mit veszített az ország (a biztonságérzet, a köznyugalom, a keresztény kultúra stb.) azzal, hogy „Brüsszel” ránk erőltette a tranzitzónák fölszámolását. Cirkusznak ugyanis lennie kell, és – elnézést kérve azoktól, akiknek ez a bőrére megy, vagyis a menekültektől – egymás között valljuk be nyugodtan: a szögesdróttal körülvett konténerbörtönök ugyanolyan színpadi kellékek voltak ebben az előadásban, mint az egész Európát megvédő magyar határkerítés, vagy mint maguk a ketrecbe zárt menekültek. Aki nem hiszi, gondoljon csak a letűnt (?) korok menazsériáira: sokkal könnyebb rettegni a távoli földrészek félelmetes teremtményeitől, ha csak egy rács választ el tőlünk, mint ha oda kell képzelnünk őket az ablak alá. 
Az Orbán-rendszer látványtervezői a 2015-ben gondosan képernyőre komponált budapesti menekülttábor óta nem bíznak semmit a fantáziánkra. Abban, hogy a váratlan bírósági ítéletet töprengés nélkül végrehajtották, én annak a jelét látom, hogy talán már készen is van az új produkció.
Szerző
Hargitai Miklós

Közjó

A Fidesz-frakció kizárólag a közjó érdekében (...) terjesztett elő vagy fogadott el törvényjavaslatokat – magyarázta Kósa Lajos volt frakcióvezető lapunknak, hogy a nyomozók szerint Simonka György kérésére nyomtak át a frakción előterjesztéseket azért, hogy Simonka cégeinek ne kelljen visszafizetni a kincstárnak a jogosulatlanul felvett pályázati pénzeket. Ismerős szavak. Kósa Lajos három éve szó szerint ugyanezzel a kommunikációs aduásszal rukkolt elő, amikor lapunk kiderítette, hogy úgy nyújtotta be a nyugdíjas szövetkezeteket létrehozó törvényt, hogy közben a felesége egy 140 milliót érő céget „vett” néhány millióért az e szövetkezetekben vastagon érdekelt üzleti csoport egyik vezető alakjától. 
Van más közös vonás is a két esetben: a Polt Péter-féle ügyészség sem akkor, sem most nem látott bűncselekményre utaló nyomot. Elvégre ha egy lobbista ajándékba ad az asszonynak több mint százmilliót, vagy éppen a kormányfrakció törvényt alkot, hogy néhány százmilliós visszafizetéstől mentesüljön egy 1,4 milliárdos közpénzsíbolással meggyanúsított honatya vállalkozása, az smafu. Sőt most, a Simonka-ügyben a Legfőbb Ügyészség közleményében igyekezett Kósáék szájába rágni, hogy a közjós hülyeség helyett mit kellett volna mondaniuk. Ezt: a kormánypárt „a minden gazdálkodót érintő adminisztrációs hibák miatti túlzott jogkövetkezmények kiküszöbölésére” hozta az „általánosságban racionálisnak tűnő” jogszabályt. Bár a vádiratból nem lehetett kitornázni azt a kitételt, hogy a Fidesz frakciót homlokon csókoló múzsa véletlenül pont az akkor már bűnügyi eljárás alatt álló Simonka volt, aki – újabb idézet – „azt remélte, hogy személyére nézve is a visszafizetésre kötelező határozatok visszavonását érheti el.”
A Polt Péter vezette testület azért finoman megpendíti, hogy mindez a „nyomozó hatóság” szerint történhetett így. Amit nagyon nehéz nem úgy olvasni: valaki itt jelzi a főnöknek, hogy ő mindent megpróbált, de ezek a fránya vidéki rendőrségi és adónyomozók mindent kitúrtak, szóval kénytelen voltunk beleírni a vádiratba, na.
Szerző
Batka Zoltán

Menteni a menthetőt

Mindeddig nem sok jel utal arra, hogy 2020 dicső évként vonul majd be az Európai Unió történelemkönyvébe. Ugyan a februári rendkívüli uniós csúcson Charles Michel, az Európai Tanács elnöke megpróbálta közös nevezőre hozni a közösség nettóbefizetőit és a támogatások haszonélvezőit a következő, 2021-től kezdődő hétéves költségvetésről, de mindössze abban értettek egyet, hogy fényévnyire van egymástól a két fél álláspontja. A külső szemlélő számára viszont az tűnt fel, hogy az uniós büdzsé egy század százalékán folyt a kötélhúzás. 
De volt ennél még lejjebb is. A járvány kitörését követő néhány hét alatt az EU nem sok jelét adta a szolidaritásnak, kevéssé felelt meg az alapító atyák által elképzelt szellemiségnek. Országai bezárkóztak, lezárták a határokat, egymástól nyúlták le az egészségügyi felszereléseket. Németország később aztán felvett olasz és francia betegeket, de az euroszkepticizmus a franciák és az olaszok körében is megugrott. A gondokat Ursula von der Leyen bizottsági elnök nem éppen gyors reagálása tetézte.
Persze joggal lehet erre azt mondani: az EU olyan, amilyennek a tagállamok megteremtik. Jól láthattuk az EU illiberális államainak tevékenységéből: elég, ha egy vagy két ország ügyet sem vet az Unió alapértékeire, máris csikorogni kezd a gépezet. Ha pedig Berlin vagy Párizs dönt úgy, hogy inkább magába fordul az uniós együttműködés helyett, a gép leáll. 
A német-francia tengelyt is rég nem látott feszültség fékezte, miután Németország a járvány terjedésétől való félelmében lezárta francia határszakaszát. De most végre életjelet mutat ez a tandem, hiszen Berlin és Párizs kompromisszumot kötött arról: 500 milliárd euróból áll majd az az újjáépítési alap, amely a járvány által gazdaságilag legjobban sújtott országok talpra állásában segít. Emmanuel Macron eredetileg ennek legalább a kétszeresét szerette volna, de Berlin a kompromisszum értelmében vállalta, hogy a támogatást hozzájárulásként és nem hitelként folyósítják, vagyis a tagállamok fizetik majd a bajba jutottak támogatását, így azok kevésbé adósodnak el.
Ausztria és az északi államok azonban jelezték: nem támogatják a javaslatot, ők továbbra is hitelben gondolkodnak. A visegrádiak és a baltiak viszont azért szkeptikusak, mert attól tartanak, hogy a felzárkóztatásukra szánt pénzek jelentős része a mediterrán országokhoz vándorol. Elvben tehát kezdődhet elölről ugyanaz a kötélhúzás, amit már a hétéves költségvetés kapcsán is átélhettünk. Ám most azért más a helyzet, mert végre egységesen lép fel Párizs és Berlin, megint az ő összefogásuk viszi előre az EU-t.
A német-francia megállapodás elsősorban nem a benne foglalt összeg miatt fontos, és még csak nem is azért, mert Ursula von der Leyen a tervek szerint jövő szerdán ismerteti a Bizottság által elképzelt újjáépítési alap részleteit, amely nem születhet meg a két ország hozzájárulása nélkül. Hosszú idő után Merkel és Macron azt jelezte: az európai együttműködés nem halott, az EU-nak nincs, nem is lehet alternatívája.
Szerző
Rónay Tamás