Menteni a menthetőt

Mindeddig nem sok jel utal arra, hogy 2020 dicső évként vonul majd be az Európai Unió történelemkönyvébe. Ugyan a februári rendkívüli uniós csúcson Charles Michel, az Európai Tanács elnöke megpróbálta közös nevezőre hozni a közösség nettóbefizetőit és a támogatások haszonélvezőit a következő, 2021-től kezdődő hétéves költségvetésről, de mindössze abban értettek egyet, hogy fényévnyire van egymástól a két fél álláspontja. A külső szemlélő számára viszont az tűnt fel, hogy az uniós büdzsé egy század százalékán folyt a kötélhúzás. 
De volt ennél még lejjebb is. A járvány kitörését követő néhány hét alatt az EU nem sok jelét adta a szolidaritásnak, kevéssé felelt meg az alapító atyák által elképzelt szellemiségnek. Országai bezárkóztak, lezárták a határokat, egymástól nyúlták le az egészségügyi felszereléseket. Németország később aztán felvett olasz és francia betegeket, de az euroszkepticizmus a franciák és az olaszok körében is megugrott. A gondokat Ursula von der Leyen bizottsági elnök nem éppen gyors reagálása tetézte.
Persze joggal lehet erre azt mondani: az EU olyan, amilyennek a tagállamok megteremtik. Jól láthattuk az EU illiberális államainak tevékenységéből: elég, ha egy vagy két ország ügyet sem vet az Unió alapértékeire, máris csikorogni kezd a gépezet. Ha pedig Berlin vagy Párizs dönt úgy, hogy inkább magába fordul az uniós együttműködés helyett, a gép leáll. 
A német-francia tengelyt is rég nem látott feszültség fékezte, miután Németország a járvány terjedésétől való félelmében lezárta francia határszakaszát. De most végre életjelet mutat ez a tandem, hiszen Berlin és Párizs kompromisszumot kötött arról: 500 milliárd euróból áll majd az az újjáépítési alap, amely a járvány által gazdaságilag legjobban sújtott országok talpra állásában segít. Emmanuel Macron eredetileg ennek legalább a kétszeresét szerette volna, de Berlin a kompromisszum értelmében vállalta, hogy a támogatást hozzájárulásként és nem hitelként folyósítják, vagyis a tagállamok fizetik majd a bajba jutottak támogatását, így azok kevésbé adósodnak el.
Ausztria és az északi államok azonban jelezték: nem támogatják a javaslatot, ők továbbra is hitelben gondolkodnak. A visegrádiak és a baltiak viszont azért szkeptikusak, mert attól tartanak, hogy a felzárkóztatásukra szánt pénzek jelentős része a mediterrán országokhoz vándorol. Elvben tehát kezdődhet elölről ugyanaz a kötélhúzás, amit már a hétéves költségvetés kapcsán is átélhettünk. Ám most azért más a helyzet, mert végre egységesen lép fel Párizs és Berlin, megint az ő összefogásuk viszi előre az EU-t.
A német-francia megállapodás elsősorban nem a benne foglalt összeg miatt fontos, és még csak nem is azért, mert Ursula von der Leyen a tervek szerint jövő szerdán ismerteti a Bizottság által elképzelt újjáépítési alap részleteit, amely nem születhet meg a két ország hozzájárulása nélkül. Hosszú idő után Merkel és Macron azt jelezte: az európai együttműködés nem halott, az EU-nak nincs, nem is lehet alternatívája.
Szerző
Rónay Tamás

A helyzet fokozódik

Vagy durvulása, ahogy a hírekből kiveszem. Ugyanis egyre eszementebb dolgokkal kell találkoznunk abban az életben, ami körülöttünk zajlik. És már nem is akármivel, hanem egy szürreális szellemidézéssel. 
Egy rebellis lelkületű, szókimondó, de kényelemszerető magyar polgár, mint én, okkal tarthat attól, hogy legszebb álmából zavarják fel. Ezt pedig nagyon nem szereti. Tarthat, méghozzá azért, mert a napokban kiszabadult mesebeli palackjából az a szellem, amit bezárva tudtunk úgy hatvan-hetven éve. Az ugyanis, hogy megint jár hajnalonta a fekete autó (újrafestve) és hatóságilag remake-et kapott a csengőfrász. Amivel egy nap alatt sikerült bejárni a világsajtót.
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem: nem félek. Nem félek attól, hogy valami írásom miatt begyűjtenek, de marhára nem szeretem, ha hajnali hatkor rám zörgetik az ajtót, és teljesen jogszerűtlenül, fölöslegesen, sőt ostobán beletaposnak polgári méltóságú életembe, majd ezután nekem kell perelnem, hogy visszanyerjem állampolgári becsületemet. Rendeletbe kéne adni – hisz úgyis rendeleti a kormányzás –, hogy a magamfajta, régivágású, hagyományokra érzékeny, idősödő, vidéki úriembereket a kipcsákbasi ávósai délelőtt 11 óra előtt nem zargathatják.  
De ez még nem minden. A durvulás már a közbeszédben is megjelent, jelesül hazánk nemzeti neveldéjében, ahol a bajszos óvóbácsi rendre (ki)oktatja a butuska neveletlenkedőket (az ellenzéki ketteskéket), akiknek mindenféle kirekesztéseket is elrendel. Mert ugye „aki nem lép egyszerre…”, az nem lehet a nemzet része, sőt rétest sem kap estére. Jó a memóriám, és talán az ízlésem is, ezért még emlékszem azokra a parlamenti időkre, amikor olyan igazi, talpig úriemberek is ültek ott, mint pl. családi barátunk, a néhai Isépy Tamás, diósgyőri ügyvéd. Ma már ilyennek ott nyoma sincs, ellenben pocsék kocsmai köpdösődés alakult ki. Ilyesmiért régebben simán párbajoztak eleink, de legalábbis a fokost elővették. 
Aztán meg itt van ez a járvány, amikor mindenkinek oda kéne tennie magát. De például emlékszik-e valaki arra az EDDSZ-es minden lében kanál amazonra, aki mindig ott volt, ahol nem történt semmi, és jártatta a száját? Na, ilyenkor hol van őnagysága? A fizetését azért nyilván felveszi. Viszont ha eleddig ilyen harcias volt, akkor most volna itt az ideje, hogy tépje a száját, és harcoljon amazonként a nővérek és orvosok érdekeiért, hogy például ne táppénzt kapjanak, ha munkahelyükön megfertőződnek, hanem veszélyességi pótlékot, sőt annak a lehetetlen állapotnak a megszüntetéséért is, ami még ma is 27 százalék áfát terhel a vírus elleni védekezés eszközeire. Ami egészen érthetetlen. Szóval fokozódik a nagy nemzeti szájtépés, és egyre durvábban.  
De nemcsak hazailag, hanem nemzetközileg is. Igen, hiszen a környéken sikerült kis hazánknak csaknem mindenkivel összekülönbözni. Most ugyanis éppen keleti szomszédunk nyilvánította azt a napot nemzeti örömünnepükké, amit mi itthon a nemzeti összetartozás gyásznapjává tettünk meg. Szóval kaptunk egy csúnya kokeszt arra a földgömbre, amit a világsajtó tett közzé őfelsége trónterméből. Mintha csak a régi Chaplin film elevenedett volna meg. Nem csodálkoznék, ha az idei tusványosi nyári egyetemet a szomszéd – például – járványügyi okból nem engedélyezné.
És még szerencse, hogy hebrencs külügyérünk nem üzent hadat egész Skandináviának heveny, ősmagyar felindulásában. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba

Törvényhozási próbaüzem

Az elmúlt időszak leglátványosabb politikai csatája az Orbán-kormány korlátlan idejű felhatalmazása volt, amelyet – a kétharmados többséget kihasználva – a kormányfő mamelukjai természetesen meg is szavaztak. A járvány sikeres kezelése érdekében az ellenzéki pártok mindegyike kész volt támogatni a kormány rendkívüli felhatalmazását, de ehhez egyetlen - hangsúlyosan formai - feltételt is szabtak. Nevezetesen azt, hogy a különleges felhatalmazásnak legyen egy végső határideje. (Még az ún. Ermächtigungsgesetz 1937-es elfogadásakor is volt konkrét határidő, amit aztán a német birodalmi parlament kétszer meghosszabbított. A felhatalmazás csak 1943-ban vált határidő nélkülivé, de erről már nem a német parlament, hanem a Führer döntött.) 
A felhatalmazás időbeli korlátjával szemben Orbánék semmiféle érdemi ellenérvet nem tudtak megfogalmazni, próbálkozásuk maximum addig terjedt, hogy a visszavonás úgyis a parlament döntésétől függ. A helyzetet ismerők, határon innen és túl, kínjukban halálra röhögték magukat, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Orbán előzetes hozzájárulása nélkül a kormányoldali képviselők még kérdezni se mernek, nemhogy Orbán álláspontja ellenére megszüntetni kormányának korlátlan felhatalmazását. 
Aztán a minap Orbán Viktor bejelentette, hogy a kormány május végén „vissza tudja adni” a felhatalmazást. Ismerve az Orbán-rezsim kampányvezérelt üzemmódját, elég könnyű felvázolni, hogy mostantól mi lesz a vészhelyzet megszüntetését követő kormányzati igehirdetés központi tézise. Ennek alaphangját maga a kormányfő adta meg, amikor külföldi sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a különleges felhatalmazás visszaadása után „mindenkinek adunk egy esélyt, hogy elnézést kérjen Magyarországtól az igaztalan vádakért”. 
Teljesen nyilvánvaló, hogy sem a hazai ellenzéki pártok, sem a demokrácia külföldi hívei nem fognak elnézést kérni korábban megfogalmazott kritikájuk miatt – és erre nagyon alapos indokuk van. Nevezetesen az, hogy ők nem azzal vádolták Orbánt és cinkosait, hogy soha nem fogják visszaadni a felhatalmazást, hanem azzal, hogy előállították ennek a formailag „alkotmányos” lehetőségét. Ez pedig egyáltalán nem igaztalan vád, különösen annak ismeretében, hogy Orbán milyen mesterterv alapján és milyen taktikai húzásokkal üresítette ki már eddig is a demokratikus hatalommegosztás szerveit és mechanizmusát. A demokratikus ellenzék márciusban csak azt akarta elérni, hogy egy előre meghatározott időszakot követően legyen kötelező a parlament elé terjeszteni a döntést arról, hogy a legfőbb népképviseleti szerv meghosszabbítja-e vagy pedig visszavonja a válságkezelésre adott teljes körű jogosítványt. 
2015 őszén Orbánék már kihirdettek egy „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, amelynek visszavonására mind a mai napig nem került sor, méghozzá az azt indokoló lényeges körülmények alapvető megváltozása ellenére sem. Ezért el kell gondolkoznunk azon, hogy egy ilyen öncélú és önérdekű hatalomgyakorlást megvalósító kormányzat vajon nem előzetes terepi kísérletnek, azaz „próbaüzemnek” tekinti-e a járvánnyal indokolt, de annak alakulásától függetlenül is fenntartható rendeleti kormányzást egy tényleges és örökéletű Ermächtigung lehetőségének kipróbálására? A kérdés megválaszolásához nem hagyható figyelmen kívül, hogy miképpen élt vissza az elmúlt hónapokban Orbán Viktor és csapata azzal a korlátlan felhatalmazással, amelyet márciusban hangsúlyosan „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében” – formailag törvényes és alkotmányos módon – ragadott magához. 
Nem rosszindulatú és nem alaptalan feltételezésről, vagy pláne vádaskodásról van tehát szó. Az ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy tervszerű, öncélú, a válság leküzdésével egyáltalán nem indokolható jogalkotás (is) történt. Nem vitatható, hogy Orbánék szándékosan és tudatosan visszaéltek a felhatalmazással, még ha hamarosan vissza is fogják adni azt. Az önkény és az egypárti hatalomgyakorlás szándéka az egész ügyben nyomon követhető. A rendeleti kormányzás jogalkotása is érvényben marad, végső soron kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy Orbánék nem a felhatalmazás eredeti céljára korlátozva, hanem azon jelentősen túlterjeszkedve is éltek ezzel a jogosítvánnyal. 
A korlátlan felhatalmazás története utóbb kétségtelenül önálló politikai és jogi értékelés tárgyát kell képezze, de az már most is egyértelmű, hogy végül Orbán Viktornak kell majd bocsánatot kérnie. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Lázár András