Kentaurbeszéd - Tamás Ervin: Szabad a gazda

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:00

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Az ember idős korára hajlamos minden korábbi elvárt normáit, hivatásának általa körülírt eszményeit mérlegre tenni, hogy vajon jól határozta-e meg szakmájának alapkövetelményeit, célját, hasznát. Ilyenkor jó, ha óvja magát attól, hogy nosztalgiázásba fulladjon, elverje a port utódain, a társadalom egyik legfontosabb jeladóinak és befogadóinak mára kialakult sánta viszonyain. Már csak azért is, mert amikor munkába állt, várakozása messze esett a realitásoktól, azok az általa bevállalt koordináták, amelyek között mozgott, közelebb értek a konformista beletörődéshez, mint a korlátok elleni vakmerő küzdelemhez. Generációnk java része ebben a térben szocializálódott, kereste a boldogulást, ráadásul a „legvidámabb barakkban” még némi bátorság-cseppeket is magához vehetett, ha jól választott harcmezőt és nem nyújtózkodott túl messzire ellenfél-keresésben – magyarán nem a struktúrát támadta, hanem csupán a konkrét, egyedileg előforduló jelenséget. Ebből a keretből néhányan kitörtek, tiszteltem őket, de nem tartoztam közéjük. Kényelmesebb volt kicsiket lázadni, sorok között írni, ráadásul a rafináltan kiosztott fórumok bizonyos fokig szakosodtak is ezekre a tartalmakra.
Újságíróból a rendszerváltás előszele repített lapcsinálóvá, a változások adtak egy olyan új pályát felnőtt életemnek, amire korábban aligha számíthattam. Sok-sok hibával, bizonytalansággal, félelemmel és gyanakvással, de határtalan lelkesedéssel találta meg ki-ki a maga útját a hirtelen ráköszöntött sajtószabadsághoz. Sejtettem, hogy az éteri viszonyok nem maradnak örök életűek, az úgynevezett médiaháború sem ért váratlanul, ahogy az sem, hogy a konzervatív jobboldal (okkal) nincs megelégedve a nyilvánosság neki szánt, vagy számára megszállt, de mindenképp nehezen összeállt termékeivel. A terjeszkedés módszere aligha volt szelídnek mondható, elfuserált törvények, elvtelen alkuk, vicsorgások, tisztogatások és tiltakozások szegélyezték. Ezek az évek zabálták fel az amúgy is fogyóban lévő szakmai szolidaritást. Mégis volt vagy tíz-tizenöt év, amelyben komolyan vehettük önmagunkat, és komolyan vettek minket. Folyamatosan beleütköztünk ugyan térfoglaló tettekbe és döntésekbe, de hogy a politikai agitáció ilyen mohón, ilyen iramban és ilyen kíméletlen pusztítással telepedett rá a kommunikációra, pártparcellákra osztva a médiavilág nagy részét, nos, az most, visszafelé nézve még fájdalmasabb, szembeszökőbb. A sajtó betakaríthatott ugyan számtalan sikert, de önvédelmi képességét egyre inkább szétrágta a kezdődő törzsi torzsalkodás. A föllobbanó indulat, a kreált vád- és előítélet-tömeg kezdte betakarni az érveket, a tényeket. Szomorú, de pontosan leképezhető az a folyamat, ahogy a csőlátás, az elfogultság a hír a fogyasztóira is átragad – sokan ma már nem annyira tájékozódni, mint inkább azonosulni akarnak. A valóságot megtévesztjük, ezért a valóság is megtéveszt minket. A különböző buborékokban megülő, amputált nyilvánosság gátat szab a reális helyzetértékelésnek, a kibékíthetetlen szembenállás lehetetlenné teszi az érdemi diskurzust, s vele a minimális konszenzust, kooperációt. Egyre nehezebb a tájékoztatás alapvető funkcióinak eleget tenni, pláne abból megélni. A társadalom jó része nincs kiéhezve a tiszta beszédre, mindenki a saját igazát akarja viszontlátni, abban hisz, azt fogadja el, minden másra süket és vak – gyakorta még saját tapasztalatainak sem enged zöld utat. Szükségszerű persze az ébredés, ami egy újabb meghasonlásba, zűrös rendszerváltásba torkollhat – ki tudja mikor, kikkel és hogyan. Ne tagadjuk, eddig is rögös utat járt be a médiauniverzum a nehezen kikínlódott, oktondi törvényekkel, a hol impotens, hol inkompetens kuratóriumokkal, a cézárokkal és a strómanokkal, asztal alatti, ravasz paktumokkal, amelyek másról sem szóltak, mint az aktuális hatalom térnyeréséről és a másik onnan való kiszorításáról. A gombamód születő online tartalom ezt az egyre zavarosabb, piacinak hazudott pocsolyát már csak azért is képtelen volt lecsapolni, mert a gondos újságírói munkát igénylő tartalmat eszméletlen mennyiségű kanalizálatlan hírfolyam hígította, a "like"-ok utáni hajsza eligazítás nélküli betű- és képözönt zúdított a közönségre, összefolyt hír és álhír, oknyomozás és rágalom, sekélyes trükk és elismerendő teljesítmény, üres celebek és tiszteletreméltó mesterek portréi. A megkonstruált összeesküvés-elméletek, a hamis információk, klisék csábító leegyszerűsítéseikkel ragadják meg a közfigyelmet. Nincs sem idő, sem türelem, sem elegendő ismeret tiszta forrást keresni. A pallérozottabb olvasó, néző, hallgató, aki áldoz is a kultúrára, alig-alig fizet elő minőséginek nevezhető újságra, hetilapra, folyóiratra, mert nem fogja fel, hogy apátiájával pontosan azokat a még megmaradt szellemi műhelyeket szárítja ki, amelyek hiányát lépten-nyomon szóvá teszi. A nívósabb portálok zöme fél pénzt kérni tartalmáért, mert egységes fellépés nélkül ezzel saját sírját áshatja.
A reklámpiac a hatalmasra nőtt kormányzati büdzsével és arcátlan aránytalansággal szabja meg a túlélés, avagy a bedőlés esélyét. A hatalom pedig zabolátlan bőkezűséggel önti a közpénzt propagandatermékeibe, amelyek a szakma megcsúfolásával, sokszor a legobskúrusabb módon hálálják meg ezt. Átláthatatlanok a költségek, támogatások és visszaosztások, annál inkább átlátszók a büntetőszankciók, legyen szó a Népszabadság megszüntetésétől a Magyar Nemzet többszöri filézéséig. A nyilvánosság sebei 2010 óta gyorsított ütemben üszkösödnek. Zökkenőmentesen születhetett meg a világ médiaszégyene, a strómanok nagylelkű, és a számokat illetően gondosan eldugott felajánlásaiból gründolt álalapítvány, amely négyszáznál is több orgánumot vont össze a rezsim dicsőítésére. A tőlük távolabb eső médiavilág automatikusan ellenzékiként van lajstromba véve, mert a tárgyilagosság ab ovo csak ellenzéki lehet – szinte logikus, hogy e fonák helyzetben a kormánykritikus erők is szomjúhozni kezdenek saját kobzos iránt, aki hajlandó kizárólag az ő kottájukból játszani. Senki nem a laboratóriumi függetlenséget kéri számon, azaz nem ezt a szép, de nemigen megvalósítható illúziót kell szembeállítani a szűk személyi- és pártérdekeket tükröző médiumokkal, vagy a látványosan péterfillérekhez jutó őfelsége ellenzékével, hanem az adott orgánum értékrendjét, világszemléletét vállaló, azaz a különböző beállítottságú, de tárgyszerű tájékoztatást. Hogy pontosan hány „szép” évet jegyez majd fel a sajtótörténelem 1989 óta, azt nehéz meghatározni, de tény, hogy ez idő alatt alakultak érdemdús szerkesztőségek, kiemelkedő cikkek és kinőhette magát egy nemzedék, csakhogy – talán a Magyar Narancson kívül – egyetlen nyomtatott új orgánum sem tudott tartósan megkapaszkodni a piacon. Rádió annál több, és a kereskedelmi televíziózás beindulása után a következő mérföldkő már az internetes sajtó szárnybontása volt, új, egyre komplexebb műfajokkal, hangnemmel és gyorsasággal. A szokásos „áldás és átok” mentén teret hódított az úgynevezett közösségi újságírás, a „tárt kapuk” végtelen gazdagsága finoman szólva nem csupán gyöngyöt szórt a befogadók és egyben „alkotók” elé. Értékes, vagy sokszor csak feltűnést keltő, pletykaszintű anyagaik jelenleg is gomolyfelhőkként járják végig a portálokat, kerülnek át kontrollálatlanul rádiókba, tévécsatornák híradásaiba – a politikai manipuláció üde üstököseiként.
A Fidesz hatalmi aspirációinak mindig szerves része volt a „pillanat uralása”, s annak élén a kommunikáció. Kampánygurui már a Twitter-korszak előtt legyártották/gyártatták a gasztrofol-mondatokat, sillabuszt adva a nyilatkozók kezébe, miközben a vezérkar, ha csak tehette, távol tartotta magát a nyilvános kerekasztaloktól, s habozás nélkül bojkottálta azokat a lapokat, stúdiókat, amelyekkel ütköztek, pontosabban ütközni akartak. Érdekes módon önkényes, kritikát nem tűrő reakciójuk alig-alig okozott számukra kommunikációs kárt, a médiumok java megrettent nyuszi módjára inkább udvarlással, megilletődött, óvatos kérdezéssel fogadta el a különös helyzetet. A tájékoztatás gyarmatosítása kiterjedt az információk egyre szigorúbb centralizálásáig, szelektálásáig, gyakran tudatos visszatartásáig. Az értékelhető médiumok munkatársai kisebb létszámmal és eszközparkkal heroikus küzdelmet vívnak ma azért, hogy tényekkel, adatokkal birtokukban elemezhessenek, lebbenthessék fel a fátylat ügyekről, amelyekbe sűrűn beleütköznek, de végükre járni – különösen úgy, hogy az eredményes legyen – nehezen tudnak. Tíz év legnagyobb skalpja az államfő elmozdítása volt, bár Schmitt Pál disszertációs plágiuma ellenére továbbra is a kormányzati körök áldozatként számon tartott kedvence, protokoll-események állandó meghívottja. A visszaélések, a korrupciós esetek tömegéhez viszonyítva nehéz sikerként értékelni Mengyi Rolandnak az ország legkomfortosabb börtönében töltött napjait, vagy néhány vég nélkül húzódó eljárást Simonka György, avagy Boldog István ellen (nyilván többek közt azért, hogy egy ítélettel ne kerüljön idejekorán veszélybe a kétharmad). Az egyik legnevesebb oknyomozó portál újságírója lassacskán egy éve már kamionsofőr, mert úgy érzi – leleplezéseikkel akarva-akaratlanul ők is a gépezet részévé váltak: „mi vagyunk a NER Hofija”.
Könnyű volna az áldatlan sajtóállapotok miatt az újságírókat hibáztatni, de ez olyan, mintha a fogpasztát okolnánk a szuvas fogakért. Orbán Viktor népes csapata, élén a főnökkel harcállásponttá változtatta a nyilvánosság legkisebb szegletét is. Harcosai néhány omladozó, de még be nem vett vár előtt most letáboroztak, de úgy, hogy a megviselt bástyákról jól lehessen látni fenséges sátraikat. Az amúgy is fogyatkozó munícióval bíró szerkesztőségek – a járvány erre csak rásegített – maradék hirdetőiket vesztik el, szerzőiket arra kérik, tekintsenek el a honoráriumtól, belső munkatársaik bérük egy részéről mondanak le, közönségüket pedig adakozásra ösztönzik, hogy holnap is legyenek. A műhelyek vegetálása, az egzisztenciális bizonytalanság, a viharos közállapotok, ahogyan az oktatásban, úgy ebben a szférában is a hivatástudat mellé jó idegeket és kitartást követelnek. Az uralkodói érdek pedig lépcsőről lépcsőre próbálja a maga világához szabni a közgondolkodást, mintákat adni a betagolódáshoz, saját, kivételezetten kezelt káderképzőiből útjára bocsájtani az új nemzedék ehhez szívesen alkalmazkodó, gyors érvényesülésre vágyó tagjait. Szabad a gazda. Pályán kívülre szorított a kérdező riporterek java, akik még vannak, azok nem kapnak válaszokat, minden nappal nehezebb betekinthető dokumentációhoz, kikérhető adathoz jutni. Vitákra alig nyílik lehetőség, Orbán és Gyurcsány 2006-os, emlékezetes találkozója óta tavaly még Tarlóst sem engedték pástra. Az illetékes elvtársak jobbára készületlenül, de dölyfösen ülnek kamera elé, a riporter kérdez is, meg nem is, egyszerre félti presztízsét és munkahelyét, majd legközelebb, fölturbózva esik neki egy-egy adásba tévedt, kevésbé ismert civilnek. (Az operatív törzs nyilvánosságot megalázó sajtótájékoztatóit már a beküldött kérdésekkel sem szabadna megzavarni, mert ezek paródiái annak, amit a mintának kinézett Ausztriából látunk. Az pedig egyenesen rémes, amit a rendőrség a rémhírterjesztés teljes félreértésével művelt.) Az ellenzék két helyszínen érezheti magát félig-meddig otthonosan, a Hit Gyülekezete ATV-s stúdiójában és az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) Klubrádiójának (bár csak 14 százalékban tulajdonos) mikrofonja előtt. Tessék, itt egy újabb nemzeti kuriózum. Közben a sajtószabadság rangsorában egyre lejjebb csúszunk, mára a 180 ország médiahelyzetét értékelő listán a 89. hely a miénk, az unió tagállamai közül egyedül Bulgária került mögénk. A kormánykoalíció ezt felháborodva, a szokásos stigmákkal utasítja vissza, s még azzal sem hajlandó szembesülni, hogy a sokáig köreikben hitt, fiatal és tehetséges konzervatív újságírógárdát is maguk ellen fordították. Azért váltak árulókká, mert a hajdanvolt, de velük botrányosan szakító jó barát, Simicska Lajos sajtóbirodalmában maradtak, s a gazda bukása után sem vállalták a karámújságírást. Túl a racionalitáson – ez a címe az Élet és Irodalomban, Bajomi-Lázár Péter és Szilágyi-Gál Mihály tollából megjelent esszének (2020. április 30.), amelyben a szerzők leszögezik: „A kommunikációs panelek tartalomsűrítő és identitásnyújtó funkciói akkor válhatnak ártalmassá a társadalom kommunikációs jóléte szempontjából, ha a politika érvelő, vitatkozó jellege nagymértékben megszűnik (...), s már nem az érvelés, hanem a szemfényvesztés eszközei”. Kevésbé tudományos nyelven: vénségemre újabb és újabb pörölycsapás beleütközni az „átkos” legátkosabb időszakából fölporló mondatszerkezetekbe, jelzőkbe és szituációkba, melyekkel személyesen már nem is igen találkoztam. Idősebb kollégáim idézték azokat, vigasztalva az ifjoncot, hogy volt ennél rosszabb is. Magamat becsapva megkönnyebbülten sóhajthattam, hogy mekkora szerencsém van, lám, részletekben is meg lehet váltani a világot. Nem sikerült. A negyedik hatalmi ág mára ismét a negyedik legkiszolgáltatottabbá vált.
Szerző

Nem amuri, de Partizán

Publikálás dátuma
2020.05.17. 14:18

Nem tudni, hány közéleti operatív törzs örül a hírnek, de a Partizán, Gulyás Márton internetes csatornája néhány hét alatt olyan hatásos anyagokat kombinált össze, amelyek napi adagolásával a hazai progresszív baloldali szellemiséget végre le lehet venni a lélegeztetőgépről. A gyógyulás még odébb van, de alighanem vége az elveszettség korszakának. Az ökölverős, nosztalgikus lázálmoknak, a tudszoc lózung drogozásnak, a dezorganizáló álszerveződések forradalmi holdkórának. Az élet újabb esélyt adott, készülnek a tápszerek, lehet lábadozni. A Partizán természetesen nem a semmiből hozta a segítséget. A tudományos életben 1989 után is helyet kaptak a társadalmi folyamatok marxi megközelítését képviselő kutatók. Az Eszmélet folyóirat 125 számot jelentetett meg az elmúlt 30 évben a kapitalizmus elméleti kritikusainak tollából. Az eredményeket azonban nem lehetett tesztelni se a politikában, se a szélesebb nyilvánosság csatornáin. Nem mintha a piacgazdasági eufóriában nagy társadalmi igény lett volna rájuk. A 2008-as válság óta azonban olyan látványos repedések keletkeztek a neoliberális rendszerben, elsősorban a szélsőséges egyenlőtlenségek, a centrum-periféria polarizáció, majd a klímaváltozás problémája mentén, amelyeket a korábbi dogmákkal már nem lehetett kezelni. A jobboldali „illiberális” reakciók csak még jobban kidomborították az ellentmondásokat, így várható volt, hogy a civil mozgolódás zöld fényében a baloldal lassan erőre kap. Idehaza is zajlik ez a folyamat, amelyet nem az jelez önmagában, hogy van Új Egyenlőség magazin vagy Mérce hírportál, hanem hogy nő az olvasottságuk, és egyre szélesebb a társadalmi, nemzedéki beágyazottságuk. Publikációikra, szerzőikre nyitottak a demokratikus fórumok, médiacsatornák. És az új politikusnemzedék több tagja is. Ám mindmáig hiányzott egy populárisabb közvetítőcsatorna, amelyben mindez összeér, és markáns újbaloldali szellemiségként csapódik le. Ez lett a Partizán. Gulyás Márton váratlan ajándék a közélet gyengén pirosló zónája számára. Szinte már rejtélyes, hogy egy ízig-vérig civil, önjáró, sokoldalú, exhibicionista fiatalembert mi irányít ma ide. Ha hajtja a politikai indulat, miért nem marad a független aktivista szerepében? Hiszen néhány év alatt ismert, igazságot provokáló cirkuszhős lett, sikeres vlogger, aki keményen fricskázza a kormánypártot, de izgalmas dokumentumfilmeket is könnyen összehoz. Az értetlenkedés sokat elárul korunkról. Szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ma egy fiatalt a szívére, eszére hallgatva megérintsen a baloldaliság. És harsányan a nyilvánosság elé lépjen vele. Miért olyan különös ez? Sokkal izgalmasabb kérdés, hogyan párosult Gulyásban a nyughatatlan aktivista, az izgő-mozgó médiaember a megfontolt, tudatosan cselekvő közéleti szereplővel. Mert ő volt, aki a 2018-as választási vereség sokkja után úgy vélte, se nem fújtatás, se nem depi, hanem önreflexió, tanulás, vizsgálódás, a korszerű baloldaliság újragondolása. És ennek jegyében indította el fél év múlva a Partizánt. A kezdés némileg önképző szemináriumokra emlékeztetett. Részben a talkshow műfaj következtében. Gyertek barátaim, tanuljunk, hozok nektek hozzá bölcs embereket! De idővel oldódott a tematika, elkezdődött az aktuális társadalmi jelenségek körbejárása, majd felvillantak a politikai szerepvállalás mezsgyéi is. Közben kiderült, hogy Gulyás remek mediátor, tehetséges, mindig alaposan felkészült, a beszélgetések fonalát biztos kézzel tartó műsorvezető. És el tudja érni, hogy a meghívott közéleti szereplők - köztük politikusok - megnyíljanak, lesöpörjék magukról a napi pengézések sekélyes beszédmódját, és mélyebb összefüggéseket tárjanak fel a problémákkal kapcsolatban, mozgósítva saját személyiségük egyedi erőforrásait is. A beszélgetések mellett készültek riportok, élcelődő anyagok is. De Gulyás korábbi vlogjainak nézettségét nem sikerült elérni. A mindenes aktivistát azonban ez nem törte le. Kitartóan partizánkodott tovább. És merész reagálása a járványhelyzetre meghozta az áttörést. Elhagyva a „stúdiót”, saját netes közegébe építve a beszélgetéseket, visszatérve a vlogformához, úgy fel tudta pörgetni a műsorkészítést, hogy lehetővé vált a napi megjelenés. Ami lényegében már egy valódi internetes tévécsatorna működéséhez közelít. Nézhetünk aktuális háttérműsorokat, mélyre hatoló riportokat, dokukat, beszélgetéseket, és még közös, értelmező könyvolvasásra is lehetőségünk van. Felvonul előttünk a progresszív társadalmi-közéleti gondolkozás képviselőinek színe-java. Tartalmat kap és megélhetővé válik a baloldali szemlélet, kiderül, hogy nem kopott fekete autók versenye, hanem eleven, sokarcú, szabad szellemiség, amelyben el lehet merülni, és élvezetet okoz. Igen, jó érzés azon töprengeni, hogyan lehet a világ jobb. Igazságosabb, emberibb – mindenki számára. Gulyás csatornája olyan mikrovilágot teremt, amely a jót hozza ki vendégeiből és nézőiből. A Hét vitája sorozatban hallhattunk kormánypárti fiatalokat is, Békés Mártont, a Kommentár főszerkesztőjét, Vincze Emíliát, a Fidelitas tagját, a Pesti Srácok újságíróját. Mintha egy másik világba érkeztünk volna. Türelmesen végighallgatták vitapartnerüket, Tóth Csaba Tibort a Mércétől, illetve Schultz Nórát a Szabad Budapest aktivista kollektívától, majd nyugodtan, hitelesen kifejtették saját álláspontjukat. El lehetett gondolkozni azon, amit mondtak, mert volt szellemi háttere, mélysége. Jó hangulatú, tartalmas, demokratikus vitafórum. A Partizánban ez is lehetséges.

Miért idegenkedünk a szegényektől?

Publikálás dátuma
2020.05.17. 10:17

Fotó: Népszava
Nem szeretjük, ha beleszólnak a politikába, és ha esetleg miattuk, az ő szavazataikkal nekünk nem tetsző pártok győznek.
A szegény-képeket önmagukban a társadalmi középen senki sem ismeri. Még kevesebbet tud azok politikai hangsúlyairól. Az idegenkedést inkább más idegenségek generálják. Például a középrétegekben nagyon sokan értetlenek, amikor a szegények váratlanul(?) bele akarnak szólni a politikába. Hiszen - létszámukból következően - megszorongatják azokat a politikai pártokat, amelyeket nem szeretnek. Ez nem méltányos, vélekedik a közönség egy része, hiszen ezek az emberek tudatlanok. Nem szeretjük, ha beleszólnak a politikába, és ha esetleg miattuk, az ő szavazataikkal nekünk nem tetsző pártok győznek. A magyar politikai romaellenesség egyik alaptípusánál a roma voksokat egyszerűen lenézik azzal, hogy "ajándék húskonzerveket" jelentenek, nem is igazi szavazatok. S letagadjuk, hogy más esetekben a "szegények" a mi embereinket támogatnák - esetleg hasonlóan konkrét segítségért. A mi vidékeinken ez a hit majdnemhogy kulturális invariáns, más kelet-európai középosztályok sokszor igen hasonlóan gondolkoznak. E rossz érzésnek van egy igazságtalanság-vád típusa is: a befolyás nem jár nekik, mégis "hozzájutottak". Ahol a szegények etnikai csoportokat is megjelenítenek, ezen előítéletek még erősebben élnek. Egy bizonyos fokig a különböző közegekben ez is invariánsnak tűnik. 

Angol nyelvvizsga a szavazati joghoz

Másfelől a sikerről eladják az elitek a közönségnek, hogy az szorgalom, tanulás, iparkodás, teljesítmény jutalma. Mi így jutottunk hozzá valamihez, s ilyesmi volt barátaink, a "jó szegények" jutalma is. A lényeg, hogy e jó tanulói emléklapokat mi osztjuk másoknak, s közben azt hisszük, ha valakik nem becsülik meg ezeket a sikereket és inkább elvesztegetik a feltételezhető jutalmakat, akkor látszatra meritokrácia-ellenesek. S egyáltalán, ha a szegények nem méltányolják a meritokratikusnak vélt, vagyis a tudáshoz köthető előmeneteli ösvényeket, magukra vessenek, s nem is méltóak az esetleges kompenzációra. Elpazaroljuk rájuk a megnyíló lehetőségeket. A nehéz munka az, amiben egészünkkel el kell merülnünk, amiben fel kell oldódnunk. A szegények nem vesznek részt a nehéz munkában, ezért igazi javakhoz sem juthatnak hozzá. Még akkor sem, sőt, ha sokszor csak szimbolikus munkáról, cseréről van szó. S mert a szimbólumrendszer a potenciális szegényeket nem érdekli, enélkül pedig nem is akartak részt venni a cserében, ne is kapjanak tehát érte szinte semmit. E felfogás szerint, ha valaki az ő támogatásukkal győz, az amúgy sem számít, mert ők nem a mi súlycsoportunkban játszanak. Emlékszem az orosz liberális adomára a 90-es évek végéről, amikor a rendszerváltók kiszorultak a hatalomból, hogy angol nyelvvizsga is kellene a szavazati joghoz, akkor biztosan a liberálisok nyernének. De így… Minden társadalomban vannak mítoszok a nehéz munkáról és annak jutalmáról, s azokról, akik e rendszerből kilógnak. Nagyon fontos, hogy az érdekeltek úgy higgyék, nem ajándékba, vagy a rokonoktól kapták, amijük van. Léteznek persze vegyes változatok, amikor elismerjük, hogy az előmenetelhez jó iskolák, kollégiumok kellettek, de a dolog azért nem került olyan sokba, mert nagyon jól tanultunk, s ezért ösztöndíjakhoz is hozzájuthattunk. Tehát szerencse és szorgalom együtt működött… Persze kérdés, mennyire voltunk képesek reprodukálni a szüleink szociális státuszát. vagy a változásokra hivatkozva szinte majdnem mindent kitaláltunk. A középrétegek nem is kizárólagosan csak self made man mitológiákkal dolgoznak. Közben a középrétegek keményen hisznek annak a rendszernek az alapjaiban, amelyben élünk. Ez egyfelől biztonságot jelent, mert a rendszer működik, s közben bennünket jutalmaz. Másrészt hiszünk az előremenetelben, a megjutalmazottsági esélyekben, s abban, hogy aki ebből kimarad, magára vessen. Hiszen mi úgy hisszük, hogy balesetet, vagy betegséget túl tudunk élni, vagy ami egyszerűbb, a kölcsöneiket végül ki tudjuk fizetni. És egyáltalán, alapvető nehézségeinken is felül tudunk emelkedni technikai megoldásokkal, új munkával. Okosabb kölcsönökkel. Tehát akinek nem megy, az vagy tehetetlen, vagy valamiképpen szerencsétlen, esetleg kiszorítják. Hiszünk, amiben hinni akarunk…

Érdem és populizmus

A 90-es években Kelet-Európában így még hittünk abban, hogy végre egy olyan világba kerültünk, amelyben győzött, vagy győzni tudott a képesség, az érdem, hogy elvben minden megnyílik, különösen a nemzetközi nagyvállalatoknál elképzelhető az előremenetel. Lehet, hogy csak egy ponton, de ott igazán csak rajtunk múlik a dolog. Mindenesetre ilyen hitek már nincsenek, ma senki sem hisz a végtelenített sikerben. Ebben az értelemben a középosztály sem hisz automatikusan magában, illetve abban, hogy ha valaki lent marad, akkor szinte kizárólag ő maga tehet róla. Természetesen nem ment egyszerűen, hogy a magyar középosztály nagyobbik fele elhitesse magával, a rendszer, amelyben éltünk, nagyjából az egyenlő esélyek világa. Az emberek többsége a középosztály részeként a polgári világban meg volt győződve arról, hogy a világ egyenlő szinten, méltányosan van berendezve körülötte. A 2009-es brit Social Attitudes felmérés szerint az emberek 84 százaléka úgy gondolta, hogy az érvényesüléshez a "nehéz munka" elengedhetetlen, vagy nagyon fontos. A 2016-os amerikai Brookings Intézet felmérésben az amerikaiak 69 százaléka úgy vélte, hogy az értelmi készségeket és a tehetséget a társadalom megjutalmazza. A magyarok az 1990-2010-es években ennyire azért nem bíztak a méltányosságban. De a nemzetközi minták itt is adottak voltak. Ezzel a technokrata felfogással szemben az irodalomban létezik egy puhább jövőkép, a háziasszonyok és a populisták társadalmi szövetsége. Ha ezt az utópiát egy pillanatra komolyan vesszük; a posztkommunista Közép-Európában a háziasszonyok semmiféle szövetség élére nem álltak, de az IQ-technokraták elképzelése helyén valamilyen populista modell kezdett működni, amely egyenlőtlenséget persze így is generált. S elő is adtak különböző egyenlőtlenség-modelleket, amelyek eredetük szerint lehetnek poszt-feministák, s amelyekbe etnikai-faji különbségeket is rendesen csomagolnak, s persze vannak még '89 előttről maradó osztálykülönbségek is. Az érdemekről egyébként mindettől függetlenül a szociológia már a XX. század közepén sokat beszélt: például a klasszikus Durkheim, aki az érdemek szabad terét hirdette, vagy az amerikai szociológia 40-50-es évekbeli alapítói, Tawney és a brit radikális szocdemek az 50-es években, a brit Munkáspárt 1945-ös kiáltványában. Persze a 60-as évektől újrahatározódott az érdem fogalma is. S azután ezt a diplomákhoz, vizsgákhoz és könnyen vásárolható rangokhoz idomítható világot tekertük tovább a '89 után bomló itteni társadalmakban. Nálunk soha nem vették komolyan a háziasszonyokat, de a magyar populisták igazán nem konfrontálódtak az érdemmel sem. Azonban kiépültek azok a látszatai az érdemnek, amelyeket meg lehetett vásárolni. De ez mindegy, mert azok, akik kiszorultak az érdemre hivatkozó rendből - akár formálisan is kiszoruló szegényként, akik nem tanulták meg, hogyan kell hivatkozni az új érdemekre -, a 90-es évektől egyre keményebben csúsztak le. Kompenzációt, akár részlegeset, senki sem kínált nekik. Ez az utópia a nukleáris családból építkezett, nem szerette a nagy szervezeteket és nem hitt abban, hogy a szociális közelség működhet önmagában. Abban a világban, ahol erről a rendről először kezdtek sokan beszélni, voltak kommunitárius, akár még baloldalinak is létezhető változatok. A magyar elitista kiszorítósdiban ilyesmi nem volt elképzelhető. Közben itthon nincs igazán elitszelekció sem. Ezért kell a rangokat, címeket félteni. Ha nem kellene ezeket a címeket kitűzni, akkor az érdem mögött lett volna valami és akkor a többieknek is jutna, de mert nem volt és nincs igazi kiválasztás, ezért önmagukban nem állnak meg a látszólag hivatkozott érdemek sem. Hannah Arendt ír arról, hogy az amerikai közegben csak tömeges érdemek vannak, de az angolban azért létezik tehetséghez kötődő és ahhoz nem kötődő, tulajdonképpen akár biológiailag is kettéválasztott iskolai ki-, vagy elválasztás. De ez az osztályozás egy amerikai egyetemen elképzelhetetlen, mert az amerikai egalitariánus demokrácia ezt nem engedi, ezért a magániskolák mellett megmaradt a tömegoktatás. Nálunk a közép-európai változatokban a tömegoktatás természetesen létezik, közben azonban különböző rétegeket szétválasztanak. Esetenként a roma-nem roma rétegeket rejtett formákban választják szét, miközben az elkülönítés és elkülönülés megengedett formái is léteznek. Az egyházi-nem egyházi szétválasztásokat többnyire a középrétegek kiválogatásához használják, de a bennünket itt foglalkoztató érdemhez kötődő osztályozásnál a műveltségi eliteket nem választják szét. 

Új szegénység

A hatvanas években a réteg-érdemek mögött kiépültek a fordista munkaszervezési, átrendeződés módok (nem fordítva történt, mint sokan hiszik, vagyis nem úgy működött a rendszer, hogy először voltak a szétváló dolgozói rétegek és később az azokat leképző iskola is összeállt). Sok ponton az elkülönülő fordista munkaszervezet épült rá az iskolai tehetség-kiválasztásra. Ezeken a pontokon kitöltötte a létező rendet. Ez a megfigyelhető érdemosztályozás tulajdonképpen nem szocdem, hanem neokonzervatív rendtípus. Ezt a képet továbbfejlesztve a szociológiai klasszikusa, Bell különbséget tesz a lehetőségi egyenlőségek és az eredmények egyenlősége között. Itt az eredmények osztályozása inkább szociáldemokrata, a lehetőségek szerinti mérés inkább liberális. A fordista megoldás eközben levágta a kapitalista egyenlőtlenségek legrosszabb változatait.  Ehhez az elemzéshez meg is fordíthatjuk a szegénységképet. Mi itt elsősorban a sikerekből kihagyott szegények forgatókönyveire összpontosítottunk. E szegény-képeket azonban felfoghatnánk drámaváltozatonként is. A nyugat-európai szociálpolitikákban a 80-as évektől beszélnek "újszegénységről". Addig a szegénység sok szempontból felzárkózási, utolérési formákban, illetve ezek kudarcaiban jelentkezett. Ettől kezdve előfordultak új szegénység-típusok, és a 90-es évektől ezek megjelennek Közép-Európában, így nálunk is. Németországban ekkor jelennek meg a külföldi szegények, vagy szegény külföldiek. Ez a csoport nálunk a németországinál viszonylag szerényebb létszámú, mert Németország újabban vándorlási végállomás, Magyarország pedig nem. Aki tudja, innen továbbmegy. A magyar etnikai migránsok helyzetéről az országon belüli kép töredékes. Ezek a családok magukat nem a 90-es évekbeli letelepedésbeli szomszédiakhoz mérik (az ilyen adatok rendkívül ritkák), hanem az elvándorlás régióihoz, ahol általában a letelepedési csoportok erősebbek voltak. Amennyire lehetett, Magyarországon a küldő tájak erőforrásaira is építettek. A 90-es évek végétől már részben itt is továbbvándorlásról van szó: nem maradnak e csoportok itt. Pontos adatokból itt is kevés van. Az "újszegénység" eközben az országon belül generálódik. Elsorvadó ipari tájak, a romló lakáskörülmények, a romatársadalom számtalan bugyra, a töredékcsaládok, a gyermekszegénység, az utolsó 20-25 év nem nyugdíjjogosult idősei tartoznak ide - különböző kombinációkban. Ezek egy része Nyugat-Európában nem lesz okvetlenül része az új szegénységnek. A stabil társadalombiztosítás Nyugat-Európában ezt a színpadot egy fokig kifakítja. A feketejövedelmek a némethez, vagy a nyugat-európaihoz képest nagyobb mértéke állandó forrást jelent és az ottanihoz képest nálunk sokkal többrétűbben épül be a rejtett jövedelmekbe. Ez a jövedelemszerkezet nagyobbrészt nem konvertálódhat a társadalom másik felének, s különösen nem a tudástermelők tudásforrásaiba. S mert az informális jövedelemforrások közismerten viszonylag igen eltérő arányokban mérhetőek csak össze, az életminőség rohamosan szétszakad. A feltörekvők itt nem Közép-Európához, hanem a rejtett, informális formákat sokkal erősebben használó Dél-Európához hasonlítanak. A sikeresek itt nem a közép-európai sikeresekhez, hanem a dél-európai árnyékgazdasághoz fognak inkább hasonlítani. Klasszikus modellértelemben itt nincs szó tudástermelési felzárkózásról a hagyományos középosztályhoz. A dél-európaihoz igazodó munkaformák, szakmák is olyan szektorokba vándorolnak, ahol legalább részben árnyékgazdaságról van szó. Végül nem lehet munkaformák szerint már mit összemérni. A középosztály csak töredékesen tudja magát ezekhez a "szegényekhez" mérni. A hagyományos itteni középosztály ehhez az új, dél-európai informalitáshoz nem fogja, nem is akarja magát mérni, még ha a jövedelmek e csoportok között egyes pontokon részben ki is egyenlítődnek. A szakadék a kulturális formák között stabilizálódott. Az idegenkedés még inkább természetessé válik.
Szerző