Kentaurbeszéd - Lengyel László: Kékek és vörösök

Publikálás dátuma
2020.05.23. 12:00

Fotó: Marabu
Orbán Viktornak kisujjában van az uralkodás. Az uralom a társadalom uralása, ellenőrzése, kiszolgáltatottá tétele: a hatalom valamennyi forrásának és eszközének koncentrációja. Uralta a járvány okozta válságban az embereket. Büntetés és jutalom fölött ítélt. Tőle függtünk, döntései határozták meg életünket és halálunkat. Orbán Viktor nem tud kormányozni. Nem értette, s ma sem érti az egészségügyi, a gazdasági és a társadalmi helyzetet. A vírus nem ért a fenyegetésből és nem kér a jutalomból. A kormányzás válság idején hozzáértést és együttérzést, szakértelmet és emberséget igényel. A dolgok irányítását az emberek helyett. A járványt és a gazdasági válságot nem Orbán Viktorral, hanem ellenében lehet legyőzni. Nem elmulasztja, hanem növeli a bajt. Nem gond, mondhatnánk, Trump, Bolsonaro, Erdoğan, Kaczyński se tudnak kormányozni. Ők sem értik, hogy miről szól a történet. Kizárólag saját külön érdekeiket nézik. Országaik úgy is néznek ki. A főhatalom birtokosa rábízhatja a kormányzást másra: bizalmi emberére. Amikor a Fidesz még nem Helló Röfi Párt volt, és a magyar állam nem csináld magad bútor-összeszerelő, a bizalmi ember értett a kormányzáshoz. Stumpf vagy Lázár még tudtak kormányozni. Kormányoztak Orbán helyett, sokszor ellenében. Orbán korábban érezte, hogy a kormányzás nem megy neki, de ma már mindentudónak és bármire képesnek érzi magát. Nem szereti, ha kormányoznak helyette. Ő választotta ki kormányának hozzá nem értő, érzéketlen és gerinctelen embereit. Soha, semmikor, semmiben nem fognak ellentmondani. Ezért követett el uralma szempontjából is megbocsáthatatlan két hibát: Soha ne küldj ápolhatatlan betegeket haza, szerencsétlen rokonaikhoz! Tudhatta a 2006-07-es kórházbezárásokból, a Markhot kórházi csatából, hogy soha, senki nem felejti, s bocsátja meg szülei, nagyszülei kormány okozta baját, halálát! És először mindig adj a választóid derékhadának, jelen esetben a kisvállalkozóknak biztonságot és perspektívát! Ám cserben hagyta őket, s magának osztott. Ezt se felejtik el soha. Korrigálni akar. Az egyetlen, akire ráhagyhatja a kormányzást, a nyugdíjas korú, minden politikai szándéktól mentes, igazgatási és szervezési tapasztalatokkal rendelkező belügyminiszter: Pintér Sándor. (A helyzet némileg hasonlít az 1991-93-as időszakra, amikor a beteg, kormányzásra egyre kevésbé képes Antall helyét Boross Péter belügyminiszter töltötte be. A különbség: Borossnak voltak politikai ambíciói és előítéletei, Pintérnek nincsenek.) Orbán tisztában van azzal, hogy Pintér nem a személyéhez és politikájához lojális, hanem a magyar államhoz, engedelmesen szolgálna bármilyen más színű politikai uralmat, ha az nem veszélyezteti a magyar államgépezet működését. Pintér előnye, hogy kezelt már válságot, és érti a válság különböző szakágak közötti összefüggését, s hajlandó bármilyen szakértői tudás és tapasztalat befogadására bárhonnan jön. Hátránya, hogy az állam egészségügyi és gazdasági válságát nem lehet a Belügyminisztériumból megfelelően kezelni, és a nyakán ül a hatalma megtartásáért és újraválasztásáért bármire hajlandó, a tiltakozókra rendőrt küldő Orbán.  Vajon hatalmi vákuum, káosz van és lesz a világban, aminek következtében nincsenek uralmi pólusok? Nagy- és középhatalmak brutális geopolitikai versengése? Olyan emelkedő nagyoké, mint Kína és Oroszország, s olyan hanyatlóké, mint Amerika és Európa? Olyan emelkedő középhatalmaké, mint Törökország és a V4-ek együttese? A szuverén, illiberális nemzetállamok emelkednek, a nemzetközi intézmények, föderációk hanyatlanak? Az erős emberek, a szükségállapot felett korlátlanul döntők emelkednek, a puha liberális demokraták elsüllyednek – ahogy ezt Orbán Viktor gondolja? Ki tudja? Lehet, hogy így lesz. A járvány és a gazdasági válság egyik jellemzője, hogy a magabiztos nemtudás tudásával, dicsekvő szakértelemhiánnyal, szégyentelen adathamisítással, összeesküvők és rémhírterjesztők leleplezésével támadhat az egyik oldal, és csak tépelődő, vitázó tudással, szakértők különböző verzióival, ellenőrzött és hiteles adatokkal, nyilvánossággal és véleményszabadsággal védekezhet a másik oldal. Igen, Trump, Bolsonaro, Erdoğan, Orbán támadnak, ahogy Hszi és Putyin is nyugodtan ülhetnek hatalmuk közepén. Európa, ha van ugyan Európának egységes képviselete, kapkod és védekezik, keresi a helyét. A globális járvány a világ egymással ezer szállal összefonódó középosztályát érintette és érinti, a metropoliszokon keresztül. Ez a centrum és nem a periféria válsága, még ha következményeiben jobban sújthatja majd a perifériát. És a „világfaluban” háborúskodással felérő versengés indult el két fél között: ki, hogyan fogja fel lelkileg és életformájában, technikai hátterében az élethez, annak értelméhez, a munkához, a fogyasztáshoz, a környezetéhez való viszonyt. Az államhatárokat keresztezve jött létre és alakul folyamatosan a különbség a felek között: mi a viszonyunk a tudományhoz, a valláshoz, a valódi és a hamis hírekhez. Az egyik oldalon Amerika demokrata kék államai vannak Kaliforniától New Yorkig, és Kanada, amelyek közelebb állnak Európa régi demokráciáihoz, mint a másik oldalon álló republikánus vörös államokhoz és az európai populista országokhoz. Az egész világra hatással lesz, hogy novemberben az amerikai szövetségi állam kékké lesz-e, vagy marad Trump vöröse. Az amerikai és európai kékekhez még hozzá vehetjük az ázsiai kékeket, vagyis Dél-Koreát, Tajvant, Szingapúrt, Hongkongot és Japánt. Gyanakszom, hogy az egységesen vörösnek látszó Kína belül megosztott vörös és kék erőkre. Az elmúlt negyven évben Kínában létrejött a világ legnagyobb, 400-450 milliós középosztálya, olyan metropoliszokkal, mint Sanghaj vagy éppen Vuhan. Itt a tudáshoz, a szakértelemhez, a tényekhez, a környezethez való viszony, a biotechnológiai és informatikai háttér nem lehet semmiképpen alacsonyabb rendű, mint az európai vagy az amerikai középosztályé. Átéltem a kádári középosztály születését egy diktatórikus rendszerben, tudom, hogy mit jelent a rendszeren belüli erjedés, autonómia. Az új kínai civilizáción belül bizonyosan folyik egy politikai, gazdasági és társadalmi küzdelem a kékek és a vörösök, a liberális demokraták és az autokraták között. Politikai teológiai konfliktusról van szó. Merkel, Macron, Trudeau, Moon a tények nyelvén beszélnek, komolyan veszik a járványt és a gazdasági válságot, empátia és szolidaritás nyilvánul meg a gesztusaikban. Trump, Johnson, Bolsonaro, Erdoğan, Johannis, Orbán vagy Matovič büszkék a tudatlanságukra, magabiztosak a hozzá nem értésben, érzéketlenek az emberek fájdalmával szemben. A felek között szinte lehetetlen a párbeszéd, mivel a kékek bíznak a tudás és a tudomány hatalmában, a szakértelemben, a társadalmi párbeszédben és a nyilvánosságban, a liberális demokráciában, a vörösek azonban összeesküvés-elméleteket és bűnbakokat kreálnak, hamis híreket, számokat, rémhírterjesztőket kutatnak és a hatalom kiterjesztését kísérlik meg. A nagy kérdés, hogy a járvány hatása a nyugati falurészt a keleti és a déli autokraták karjai közé löki-e, vagy az értelem és az együttműködési gondolat győzelmével a kék falurész új transzatlanti pólust képes-e képezni. A kelet-európai kékek nagy vörös területek közepén, többnyire vörös uralom alatt, vagy sötét káoszban élnek. Budapest és Varsó, Pozsony vagy a sarkon álló Isztambul kék, liberális demokrata pontok. Miközben a vörös uralkodók nemzetet, szuverén nemzetállami erődöt kívánnak építeni a világgal, Európával szemben, kék önkormányzatok, civil intézmények, szakemberek egy új, a válságot közösen megoldó, egymással párbeszédre lépő, szolidáris világrendszer kiépítésére kívánnak vállalkozni. Kérditek, van-e demokratikus kormányzóképes csapat, amely az autokrata kormányzásra alkalmatlan helyébe állhatna? Lennének-e olyanok, akik képesek egészségügyi, gazdasági vagy jogi-igazgatási csomagot letenni, akik nyilvánosság előtt tudják képviselni a tudomány, a hozzáértés álláspontját? Akik értünk akarnak tenni, s nem magukért. Igen, Falus Ferenc vagy Merkely Béla méltán állhatna előttünk, ahogy se Surányi György, se Herczog László nem tehet arról, hogy nem fogadták el gazdasági javaslataikat. A neheze nem mögöttünk, hanem még előttünk van.

Kentaurbeszéd - Tamás Ervin: Szabad a gazda

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:00

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Az ember idős korára hajlamos minden korábbi elvárt normáit, hivatásának általa körülírt eszményeit mérlegre tenni, hogy vajon jól határozta-e meg szakmájának alapkövetelményeit, célját, hasznát. Ilyenkor jó, ha óvja magát attól, hogy nosztalgiázásba fulladjon, elverje a port utódain, a társadalom egyik legfontosabb jeladóinak és befogadóinak mára kialakult sánta viszonyain. Már csak azért is, mert amikor munkába állt, várakozása messze esett a realitásoktól, azok az általa bevállalt koordináták, amelyek között mozgott, közelebb értek a konformista beletörődéshez, mint a korlátok elleni vakmerő küzdelemhez. Generációnk java része ebben a térben szocializálódott, kereste a boldogulást, ráadásul a „legvidámabb barakkban” még némi bátorság-cseppeket is magához vehetett, ha jól választott harcmezőt és nem nyújtózkodott túl messzire ellenfél-keresésben – magyarán nem a struktúrát támadta, hanem csupán a konkrét, egyedileg előforduló jelenséget. Ebből a keretből néhányan kitörtek, tiszteltem őket, de nem tartoztam közéjük. Kényelmesebb volt kicsiket lázadni, sorok között írni, ráadásul a rafináltan kiosztott fórumok bizonyos fokig szakosodtak is ezekre a tartalmakra.
Újságíróból a rendszerváltás előszele repített lapcsinálóvá, a változások adtak egy olyan új pályát felnőtt életemnek, amire korábban aligha számíthattam. Sok-sok hibával, bizonytalansággal, félelemmel és gyanakvással, de határtalan lelkesedéssel találta meg ki-ki a maga útját a hirtelen ráköszöntött sajtószabadsághoz. Sejtettem, hogy az éteri viszonyok nem maradnak örök életűek, az úgynevezett médiaháború sem ért váratlanul, ahogy az sem, hogy a konzervatív jobboldal (okkal) nincs megelégedve a nyilvánosság neki szánt, vagy számára megszállt, de mindenképp nehezen összeállt termékeivel. A terjeszkedés módszere aligha volt szelídnek mondható, elfuserált törvények, elvtelen alkuk, vicsorgások, tisztogatások és tiltakozások szegélyezték. Ezek az évek zabálták fel az amúgy is fogyóban lévő szakmai szolidaritást. Mégis volt vagy tíz-tizenöt év, amelyben komolyan vehettük önmagunkat, és komolyan vettek minket. Folyamatosan beleütköztünk ugyan térfoglaló tettekbe és döntésekbe, de hogy a politikai agitáció ilyen mohón, ilyen iramban és ilyen kíméletlen pusztítással telepedett rá a kommunikációra, pártparcellákra osztva a médiavilág nagy részét, nos, az most, visszafelé nézve még fájdalmasabb, szembeszökőbb. A sajtó betakaríthatott ugyan számtalan sikert, de önvédelmi képességét egyre inkább szétrágta a kezdődő törzsi torzsalkodás. A föllobbanó indulat, a kreált vád- és előítélet-tömeg kezdte betakarni az érveket, a tényeket. Szomorú, de pontosan leképezhető az a folyamat, ahogy a csőlátás, az elfogultság a hír a fogyasztóira is átragad – sokan ma már nem annyira tájékozódni, mint inkább azonosulni akarnak. A valóságot megtévesztjük, ezért a valóság is megtéveszt minket. A különböző buborékokban megülő, amputált nyilvánosság gátat szab a reális helyzetértékelésnek, a kibékíthetetlen szembenállás lehetetlenné teszi az érdemi diskurzust, s vele a minimális konszenzust, kooperációt. Egyre nehezebb a tájékoztatás alapvető funkcióinak eleget tenni, pláne abból megélni. A társadalom jó része nincs kiéhezve a tiszta beszédre, mindenki a saját igazát akarja viszontlátni, abban hisz, azt fogadja el, minden másra süket és vak – gyakorta még saját tapasztalatainak sem enged zöld utat. Szükségszerű persze az ébredés, ami egy újabb meghasonlásba, zűrös rendszerváltásba torkollhat – ki tudja mikor, kikkel és hogyan. Ne tagadjuk, eddig is rögös utat járt be a médiauniverzum a nehezen kikínlódott, oktondi törvényekkel, a hol impotens, hol inkompetens kuratóriumokkal, a cézárokkal és a strómanokkal, asztal alatti, ravasz paktumokkal, amelyek másról sem szóltak, mint az aktuális hatalom térnyeréséről és a másik onnan való kiszorításáról. A gombamód születő online tartalom ezt az egyre zavarosabb, piacinak hazudott pocsolyát már csak azért is képtelen volt lecsapolni, mert a gondos újságírói munkát igénylő tartalmat eszméletlen mennyiségű kanalizálatlan hírfolyam hígította, a "like"-ok utáni hajsza eligazítás nélküli betű- és képözönt zúdított a közönségre, összefolyt hír és álhír, oknyomozás és rágalom, sekélyes trükk és elismerendő teljesítmény, üres celebek és tiszteletreméltó mesterek portréi. A megkonstruált összeesküvés-elméletek, a hamis információk, klisék csábító leegyszerűsítéseikkel ragadják meg a közfigyelmet. Nincs sem idő, sem türelem, sem elegendő ismeret tiszta forrást keresni. A pallérozottabb olvasó, néző, hallgató, aki áldoz is a kultúrára, alig-alig fizet elő minőséginek nevezhető újságra, hetilapra, folyóiratra, mert nem fogja fel, hogy apátiájával pontosan azokat a még megmaradt szellemi műhelyeket szárítja ki, amelyek hiányát lépten-nyomon szóvá teszi. A nívósabb portálok zöme fél pénzt kérni tartalmáért, mert egységes fellépés nélkül ezzel saját sírját áshatja.
A reklámpiac a hatalmasra nőtt kormányzati büdzsével és arcátlan aránytalansággal szabja meg a túlélés, avagy a bedőlés esélyét. A hatalom pedig zabolátlan bőkezűséggel önti a közpénzt propagandatermékeibe, amelyek a szakma megcsúfolásával, sokszor a legobskúrusabb módon hálálják meg ezt. Átláthatatlanok a költségek, támogatások és visszaosztások, annál inkább átlátszók a büntetőszankciók, legyen szó a Népszabadság megszüntetésétől a Magyar Nemzet többszöri filézéséig. A nyilvánosság sebei 2010 óta gyorsított ütemben üszkösödnek. Zökkenőmentesen születhetett meg a világ médiaszégyene, a strómanok nagylelkű, és a számokat illetően gondosan eldugott felajánlásaiból gründolt álalapítvány, amely négyszáznál is több orgánumot vont össze a rezsim dicsőítésére. A tőlük távolabb eső médiavilág automatikusan ellenzékiként van lajstromba véve, mert a tárgyilagosság ab ovo csak ellenzéki lehet – szinte logikus, hogy e fonák helyzetben a kormánykritikus erők is szomjúhozni kezdenek saját kobzos iránt, aki hajlandó kizárólag az ő kottájukból játszani. Senki nem a laboratóriumi függetlenséget kéri számon, azaz nem ezt a szép, de nemigen megvalósítható illúziót kell szembeállítani a szűk személyi- és pártérdekeket tükröző médiumokkal, vagy a látványosan péterfillérekhez jutó őfelsége ellenzékével, hanem az adott orgánum értékrendjét, világszemléletét vállaló, azaz a különböző beállítottságú, de tárgyszerű tájékoztatást. Hogy pontosan hány „szép” évet jegyez majd fel a sajtótörténelem 1989 óta, azt nehéz meghatározni, de tény, hogy ez idő alatt alakultak érdemdús szerkesztőségek, kiemelkedő cikkek és kinőhette magát egy nemzedék, csakhogy – talán a Magyar Narancson kívül – egyetlen nyomtatott új orgánum sem tudott tartósan megkapaszkodni a piacon. Rádió annál több, és a kereskedelmi televíziózás beindulása után a következő mérföldkő már az internetes sajtó szárnybontása volt, új, egyre komplexebb műfajokkal, hangnemmel és gyorsasággal. A szokásos „áldás és átok” mentén teret hódított az úgynevezett közösségi újságírás, a „tárt kapuk” végtelen gazdagsága finoman szólva nem csupán gyöngyöt szórt a befogadók és egyben „alkotók” elé. Értékes, vagy sokszor csak feltűnést keltő, pletykaszintű anyagaik jelenleg is gomolyfelhőkként járják végig a portálokat, kerülnek át kontrollálatlanul rádiókba, tévécsatornák híradásaiba – a politikai manipuláció üde üstököseiként.
A Fidesz hatalmi aspirációinak mindig szerves része volt a „pillanat uralása”, s annak élén a kommunikáció. Kampánygurui már a Twitter-korszak előtt legyártották/gyártatták a gasztrofol-mondatokat, sillabuszt adva a nyilatkozók kezébe, miközben a vezérkar, ha csak tehette, távol tartotta magát a nyilvános kerekasztaloktól, s habozás nélkül bojkottálta azokat a lapokat, stúdiókat, amelyekkel ütköztek, pontosabban ütközni akartak. Érdekes módon önkényes, kritikát nem tűrő reakciójuk alig-alig okozott számukra kommunikációs kárt, a médiumok java megrettent nyuszi módjára inkább udvarlással, megilletődött, óvatos kérdezéssel fogadta el a különös helyzetet. A tájékoztatás gyarmatosítása kiterjedt az információk egyre szigorúbb centralizálásáig, szelektálásáig, gyakran tudatos visszatartásáig. Az értékelhető médiumok munkatársai kisebb létszámmal és eszközparkkal heroikus küzdelmet vívnak ma azért, hogy tényekkel, adatokkal birtokukban elemezhessenek, lebbenthessék fel a fátylat ügyekről, amelyekbe sűrűn beleütköznek, de végükre járni – különösen úgy, hogy az eredményes legyen – nehezen tudnak. Tíz év legnagyobb skalpja az államfő elmozdítása volt, bár Schmitt Pál disszertációs plágiuma ellenére továbbra is a kormányzati körök áldozatként számon tartott kedvence, protokoll-események állandó meghívottja. A visszaélések, a korrupciós esetek tömegéhez viszonyítva nehéz sikerként értékelni Mengyi Rolandnak az ország legkomfortosabb börtönében töltött napjait, vagy néhány vég nélkül húzódó eljárást Simonka György, avagy Boldog István ellen (nyilván többek közt azért, hogy egy ítélettel ne kerüljön idejekorán veszélybe a kétharmad). Az egyik legnevesebb oknyomozó portál újságírója lassacskán egy éve már kamionsofőr, mert úgy érzi – leleplezéseikkel akarva-akaratlanul ők is a gépezet részévé váltak: „mi vagyunk a NER Hofija”.
Könnyű volna az áldatlan sajtóállapotok miatt az újságírókat hibáztatni, de ez olyan, mintha a fogpasztát okolnánk a szuvas fogakért. Orbán Viktor népes csapata, élén a főnökkel harcállásponttá változtatta a nyilvánosság legkisebb szegletét is. Harcosai néhány omladozó, de még be nem vett vár előtt most letáboroztak, de úgy, hogy a megviselt bástyákról jól lehessen látni fenséges sátraikat. Az amúgy is fogyatkozó munícióval bíró szerkesztőségek – a járvány erre csak rásegített – maradék hirdetőiket vesztik el, szerzőiket arra kérik, tekintsenek el a honoráriumtól, belső munkatársaik bérük egy részéről mondanak le, közönségüket pedig adakozásra ösztönzik, hogy holnap is legyenek. A műhelyek vegetálása, az egzisztenciális bizonytalanság, a viharos közállapotok, ahogyan az oktatásban, úgy ebben a szférában is a hivatástudat mellé jó idegeket és kitartást követelnek. Az uralkodói érdek pedig lépcsőről lépcsőre próbálja a maga világához szabni a közgondolkodást, mintákat adni a betagolódáshoz, saját, kivételezetten kezelt káderképzőiből útjára bocsájtani az új nemzedék ehhez szívesen alkalmazkodó, gyors érvényesülésre vágyó tagjait. Szabad a gazda. Pályán kívülre szorított a kérdező riporterek java, akik még vannak, azok nem kapnak válaszokat, minden nappal nehezebb betekinthető dokumentációhoz, kikérhető adathoz jutni. Vitákra alig nyílik lehetőség, Orbán és Gyurcsány 2006-os, emlékezetes találkozója óta tavaly még Tarlóst sem engedték pástra. Az illetékes elvtársak jobbára készületlenül, de dölyfösen ülnek kamera elé, a riporter kérdez is, meg nem is, egyszerre félti presztízsét és munkahelyét, majd legközelebb, fölturbózva esik neki egy-egy adásba tévedt, kevésbé ismert civilnek. (Az operatív törzs nyilvánosságot megalázó sajtótájékoztatóit már a beküldött kérdésekkel sem szabadna megzavarni, mert ezek paródiái annak, amit a mintának kinézett Ausztriából látunk. Az pedig egyenesen rémes, amit a rendőrség a rémhírterjesztés teljes félreértésével művelt.) Az ellenzék két helyszínen érezheti magát félig-meddig otthonosan, a Hit Gyülekezete ATV-s stúdiójában és az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) Klubrádiójának (bár csak 14 százalékban tulajdonos) mikrofonja előtt. Tessék, itt egy újabb nemzeti kuriózum. Közben a sajtószabadság rangsorában egyre lejjebb csúszunk, mára a 180 ország médiahelyzetét értékelő listán a 89. hely a miénk, az unió tagállamai közül egyedül Bulgária került mögénk. A kormánykoalíció ezt felháborodva, a szokásos stigmákkal utasítja vissza, s még azzal sem hajlandó szembesülni, hogy a sokáig köreikben hitt, fiatal és tehetséges konzervatív újságírógárdát is maguk ellen fordították. Azért váltak árulókká, mert a hajdanvolt, de velük botrányosan szakító jó barát, Simicska Lajos sajtóbirodalmában maradtak, s a gazda bukása után sem vállalták a karámújságírást. Túl a racionalitáson – ez a címe az Élet és Irodalomban, Bajomi-Lázár Péter és Szilágyi-Gál Mihály tollából megjelent esszének (2020. április 30.), amelyben a szerzők leszögezik: „A kommunikációs panelek tartalomsűrítő és identitásnyújtó funkciói akkor válhatnak ártalmassá a társadalom kommunikációs jóléte szempontjából, ha a politika érvelő, vitatkozó jellege nagymértékben megszűnik (...), s már nem az érvelés, hanem a szemfényvesztés eszközei”. Kevésbé tudományos nyelven: vénségemre újabb és újabb pörölycsapás beleütközni az „átkos” legátkosabb időszakából fölporló mondatszerkezetekbe, jelzőkbe és szituációkba, melyekkel személyesen már nem is igen találkoztam. Idősebb kollégáim idézték azokat, vigasztalva az ifjoncot, hogy volt ennél rosszabb is. Magamat becsapva megkönnyebbülten sóhajthattam, hogy mekkora szerencsém van, lám, részletekben is meg lehet váltani a világot. Nem sikerült. A negyedik hatalmi ág mára ismét a negyedik legkiszolgáltatottabbá vált.
Szerző

Nem amuri, de Partizán

Publikálás dátuma
2020.05.17. 14:18

Nem tudni, hány közéleti operatív törzs örül a hírnek, de a Partizán, Gulyás Márton internetes csatornája néhány hét alatt olyan hatásos anyagokat kombinált össze, amelyek napi adagolásával a hazai progresszív baloldali szellemiséget végre le lehet venni a lélegeztetőgépről. A gyógyulás még odébb van, de alighanem vége az elveszettség korszakának. Az ökölverős, nosztalgikus lázálmoknak, a tudszoc lózung drogozásnak, a dezorganizáló álszerveződések forradalmi holdkórának. Az élet újabb esélyt adott, készülnek a tápszerek, lehet lábadozni. A Partizán természetesen nem a semmiből hozta a segítséget. A tudományos életben 1989 után is helyet kaptak a társadalmi folyamatok marxi megközelítését képviselő kutatók. Az Eszmélet folyóirat 125 számot jelentetett meg az elmúlt 30 évben a kapitalizmus elméleti kritikusainak tollából. Az eredményeket azonban nem lehetett tesztelni se a politikában, se a szélesebb nyilvánosság csatornáin. Nem mintha a piacgazdasági eufóriában nagy társadalmi igény lett volna rájuk. A 2008-as válság óta azonban olyan látványos repedések keletkeztek a neoliberális rendszerben, elsősorban a szélsőséges egyenlőtlenségek, a centrum-periféria polarizáció, majd a klímaváltozás problémája mentén, amelyeket a korábbi dogmákkal már nem lehetett kezelni. A jobboldali „illiberális” reakciók csak még jobban kidomborították az ellentmondásokat, így várható volt, hogy a civil mozgolódás zöld fényében a baloldal lassan erőre kap. Idehaza is zajlik ez a folyamat, amelyet nem az jelez önmagában, hogy van Új Egyenlőség magazin vagy Mérce hírportál, hanem hogy nő az olvasottságuk, és egyre szélesebb a társadalmi, nemzedéki beágyazottságuk. Publikációikra, szerzőikre nyitottak a demokratikus fórumok, médiacsatornák. És az új politikusnemzedék több tagja is. Ám mindmáig hiányzott egy populárisabb közvetítőcsatorna, amelyben mindez összeér, és markáns újbaloldali szellemiségként csapódik le. Ez lett a Partizán. Gulyás Márton váratlan ajándék a közélet gyengén pirosló zónája számára. Szinte már rejtélyes, hogy egy ízig-vérig civil, önjáró, sokoldalú, exhibicionista fiatalembert mi irányít ma ide. Ha hajtja a politikai indulat, miért nem marad a független aktivista szerepében? Hiszen néhány év alatt ismert, igazságot provokáló cirkuszhős lett, sikeres vlogger, aki keményen fricskázza a kormánypártot, de izgalmas dokumentumfilmeket is könnyen összehoz. Az értetlenkedés sokat elárul korunkról. Szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ma egy fiatalt a szívére, eszére hallgatva megérintsen a baloldaliság. És harsányan a nyilvánosság elé lépjen vele. Miért olyan különös ez? Sokkal izgalmasabb kérdés, hogyan párosult Gulyásban a nyughatatlan aktivista, az izgő-mozgó médiaember a megfontolt, tudatosan cselekvő közéleti szereplővel. Mert ő volt, aki a 2018-as választási vereség sokkja után úgy vélte, se nem fújtatás, se nem depi, hanem önreflexió, tanulás, vizsgálódás, a korszerű baloldaliság újragondolása. És ennek jegyében indította el fél év múlva a Partizánt. A kezdés némileg önképző szemináriumokra emlékeztetett. Részben a talkshow műfaj következtében. Gyertek barátaim, tanuljunk, hozok nektek hozzá bölcs embereket! De idővel oldódott a tematika, elkezdődött az aktuális társadalmi jelenségek körbejárása, majd felvillantak a politikai szerepvállalás mezsgyéi is. Közben kiderült, hogy Gulyás remek mediátor, tehetséges, mindig alaposan felkészült, a beszélgetések fonalát biztos kézzel tartó műsorvezető. És el tudja érni, hogy a meghívott közéleti szereplők - köztük politikusok - megnyíljanak, lesöpörjék magukról a napi pengézések sekélyes beszédmódját, és mélyebb összefüggéseket tárjanak fel a problémákkal kapcsolatban, mozgósítva saját személyiségük egyedi erőforrásait is. A beszélgetések mellett készültek riportok, élcelődő anyagok is. De Gulyás korábbi vlogjainak nézettségét nem sikerült elérni. A mindenes aktivistát azonban ez nem törte le. Kitartóan partizánkodott tovább. És merész reagálása a járványhelyzetre meghozta az áttörést. Elhagyva a „stúdiót”, saját netes közegébe építve a beszélgetéseket, visszatérve a vlogformához, úgy fel tudta pörgetni a műsorkészítést, hogy lehetővé vált a napi megjelenés. Ami lényegében már egy valódi internetes tévécsatorna működéséhez közelít. Nézhetünk aktuális háttérműsorokat, mélyre hatoló riportokat, dokukat, beszélgetéseket, és még közös, értelmező könyvolvasásra is lehetőségünk van. Felvonul előttünk a progresszív társadalmi-közéleti gondolkozás képviselőinek színe-java. Tartalmat kap és megélhetővé válik a baloldali szemlélet, kiderül, hogy nem kopott fekete autók versenye, hanem eleven, sokarcú, szabad szellemiség, amelyben el lehet merülni, és élvezetet okoz. Igen, jó érzés azon töprengeni, hogyan lehet a világ jobb. Igazságosabb, emberibb – mindenki számára. Gulyás csatornája olyan mikrovilágot teremt, amely a jót hozza ki vendégeiből és nézőiből. A Hét vitája sorozatban hallhattunk kormánypárti fiatalokat is, Békés Mártont, a Kommentár főszerkesztőjét, Vincze Emíliát, a Fidelitas tagját, a Pesti Srácok újságíróját. Mintha egy másik világba érkeztünk volna. Türelmesen végighallgatták vitapartnerüket, Tóth Csaba Tibort a Mércétől, illetve Schultz Nórát a Szabad Budapest aktivista kollektívától, majd nyugodtan, hitelesen kifejtették saját álláspontjukat. El lehetett gondolkozni azon, amit mondtak, mert volt szellemi háttere, mélysége. Jó hangulatú, tartalmas, demokratikus vitafórum. A Partizánban ez is lehetséges.