Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? (Regényrészlet)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 11:35

Lori Gottlieb empatikus és találékony terapeuta, akit a kliensei a legkülönbözőbb problémákkal keresnek meg. Az újdonsült szülők nem boldogulnak a gyereknevelés feladataival. Az idősödő nő úgy érzi, nincs rá szüksége senkinek. A családja teljesen elfordult tőle. Harmincöt éves, friss házas, halálos betegséggel küzd. Mindannyian úgy érzik, segít rajtuk a terapeutájuk, könnyebben boldogulnak. De Lori Gottlieb nemcsak terapeuta – maga is pszichológushoz jár, ráfér, hogy fejlődjön a személyisége. Fel kell tárnia egy magánéleti katasztrófa okait, miközben élettörténetét átszövik pácienseinek történetei. Az Akarsz beszélni róla? – melyből tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával – júniusban jelenik meg magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában.
Ágyban fekve beszélgetünk, eldöntöttük, melyik filmet akarjuk megnézni a moziban a hétvégén, és a Pasi egyszer csak különös hallgatásba burkolózik. – Álmos vagy? – kérdem. Mindketten gyermekét egyedül nevelő, dolgozó szülők vagyunk, szóval normális esetben semmit sem jelent a fáradt csend. Még akkor is békés, megnyugtató érzés csendben üldögélni egymás mellett, amikor nem vagyunk kimerültek. Néha azonban csend nehezül ránk, és ez a hallgatás eltér a szokásostól. Aki volt már szerelmes, pontosan tudja, miről beszélek: ez az a fajta hallgatás, amelyet csak az tud érzékelni, aki szereti azt, aki hallgat. – Nem – feleli. Egyetlen szótag, de a hangja kissé remeg. Újabb nyugtalanító hallgatás. Ránézek. Visszanéz rám. Mosolyog, én is mosolygok, újra ránk telepszik a fülsüketítő csend, amelyet csak a paplan alatt mozgó láb neszezése tör meg. Kezdek megijedni. Az üléseken maratoni hallgatásokat is kibírok, a hálószobában azonban három másodperc is elég ebből. – Valami baj van? – kérdem. Igyekszem közömbösre venni a hangomat, de ha létezik költői kérdés, hát ez az. A válasz nyilvánvalóan igen, mert a világtörténelem során soha semmi jó nem követte ezt a kérdést. Amikor házaspárok jönnek hozzám terápiára, néha ugyan először azt felelik, hogy nincs baj, aztán idővel kiderül az igazság, valami a következők közül: félreléptem, kimerítettem a hitelkeretemet, idős édesanyám hozzánk költözik, nem szeretem már. A Pasi válasza sem kivétel a szabály alól: – Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel. Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel. Felnevetek. Tudom, hogy nincs ebben semmi vicces, de ahhoz képest, hogy egy ideje már azt tervezgetjük, hogy egy nyolc­éves gyerekkel fogunk együtt élni, ez a kijelentés annyira nevetségesen hat, hogy viccnek veszem. A Pasi nem szól semmit, úgyhogy elhallgatok. Ránézek. Elfordítja a fejét. – Mi a csodáról beszélsz? Hogy érted, hogy nem tudsz a következő tíz évben együtt élni egy gyerekkel? – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – kérdem, mert még mindig nem értem. – Ez most komoly? Nem akarsz együtt lenni velem? Elmagyarázza, hogy szeretne együtt lenni velem, de az ő gyerekei hamarosan elkezdik az egyetemet, és elköltöznek, ő pedig rájött, hogy nem akar újabb tíz évet várni arra, hogy üres legyen a fészek. Leesik az állam. Szó szerint. Érzem, hogy kinyílik a szám, és az állkapcsom csak lóg a levegőben. Most először hallom ezt, beletelik egy percbe, mire sikerül rendezni a vonásaimat, és meg tudok szólalni. A fejemben az a kérdés visszhangzik, hogy mi vaaaan?, hangosan azonban azt kérdem: – Mióta érzel így? Ha nem kérdezem meg, van-e valami baj, akkor el sem mondod? Mikor akartad elmondani? Ilyen nincs. Öt perce döntöttük el, melyik filmet akarjuk megnézni a hétvégén. Elvileg együtt leszünk a hétvégén. Moziba megyünk! – Nem tudom – feleli zavartan. Úgy tesz, mintha megvonná a vállát, bár a válla nem mozdul. De az egész teste ezt a mozdulatot sugározza. – Soha nem volt megfelelő a pillanat, hogy felhozzam ezt. (Amikor a pszichológus barátnőimnek mesélem a sztorinak ezt a részletét, azonnal elő is állnak a diagnózissal: konfliktuskerülés. Amikor a nem pszichológus barátnőimnek mesélem, az ő diagnózisuk más: ez egy seggfej.) Újabb hallgatás. Úgy érzem, mintha kívülállóként nézném a jelenetet, látom, ahogy hihetetlen tempóban sorra veszem a gyász híres szakaszait: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A nevetésem volt a tagadás, a „mikor akartad elmondani?” a harag, úgyhogy jön az alkudozás. Tudni akarom, hogyan lehetne valami megoldást találni. Keressek több segítséget a gyermekneveléshez? Legyen eggyel több kettesben töltött esténk? A Pasi a fejét ingatja. Az ő gyerekei már nem kelnek fel reggel hétkor legózni, érvel. Várja, hogy végre szabad legyen, hétvégenként reggel pihenni szeretne. Mellesleg a fiam reggelente egyedül szokott legózni. Úgy tűnik, az zavarja, hogy időnként odaszól neki: „Ide nézz! Figyeled, mit építettem?” – Az igazság az – fejtegeti a Pasi –, hogy nem akarom megnézni. Újságot akarok olvasni. Megfordul a fejemben, hogy Földön kívüli testrablók költöztek a Pasi testébe, vagy agydaganata lett, aminek a személyiségbeli változás az első tünete. Vajon ő mit szólna hozzá, ha azért akarnék szakítani vele, mert a tinédzser lányai megmutatják nekem, milyen cicanadrágot vettek, miközben én pihenni és olvasni akarok? Nem akarom megnézni a cicanadrágot. Olvasni akarok. Milyen ember fog arra egy szakítást, hogy nem akar valamit megnézni? – Azt hittem, feleségül akarsz venni – jegyzem meg szánalmasan. – Úgy is van – bizonygatja. – De nem akarok egy gyerekkel együtt élni. Ezen elgondolkodom, próbálom megfejteni. Úgy hangzik, mint a szfinx rejtvénye. – De nekem van gyerekem – válaszolok most már kissé hangosabban. Dühös vagyok, amiért pont most hozakodik elő ezzel, sőt amiért egyáltalán előhozakodik vele. – Az nem ér, hogy csak azt kéred belőlem, amit akarsz, mint amikor csak a hamburgert kéred, de a krumplit nem, vagy amikor… amikor… Eszembe jutnak a kliensek, akik leírják nekem, milyen lenne az ideális élet, és váltig állítják, hogy csak akkor lesznek boldogok, ha minden pontosan megvalósul ebből. Ha az a férfi nem hagyta volna ott a közgázt, hogy író legyen, ő lenne álmaim férfija (úgyhogy szakítottam is vele, inkább dög unalmas brókerekkel járok). Ha az a munkahely nem a híd túloldalán lenne, tökéletes lehetőség lenne (ezért inkább maradok a zsákutcás munkahelyemen, és továbbra is irigykedem a barátaim karrierjére). Ha nem lenne gyereke, elvenném feleségül. Mindig van valami, amit nem tudunk elfogadni a másikban. De amikor egy kliens rendszeresen ilyen elemzésekkel áll elő, néha azt mondom neki: Ha a királynőnek töke lenne, király lenne. Ha úgy éljük az életünket, hogy folyton válogatunk, ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól. A kliensek először megütköznek az őszinteségemen, végül azonban több hónappal rövidebb lesz a terápia. – Az igazság az, hogy nem is akartam gyerekes nővel járni – jelenti ki a Pasi. – De aztán beléd szerettem, és nem tudtam, mit tegyek. – De csak az első randi után szerettél belém, márpedig én azonnal közöltem veled, hogy van egy hatéves gyerekem. Akkor sem tudtad, mit tegyél? Újabb fojtogató csend. Nyilván önök is tudják, hogy az ilyen beszélgetés sehová nem vezet. Megfordul a fejemben, hogy talán valami másról lehet szó. Naná, hogy másról van szó! Elvégre ez a duma arról, hogy szabadságra vágyik, az ősrégi „nem veled van a baj, hanem velem” szakítószöveg egy változata (amit mindig úgy kell érteni, hogy „nem velem van a baj, hanem veled”). A Pasinak nem tetszik valami, csak fél elmondani? Higgadtan felteszem neki a kérdést, halkan, mert tisztában vagyok azzal, hogy a nagyon mérges emberrel nehéz kapcsolatot teremteni. A Pasi azonban állítja, hogy csupán annyi a baja, hogy nem akar egy gyerekkel együtt élni, velem semmi problémája. Döbbenten, zavartan hallgatok. Nem értem, hogy nem került ez eddig szóba. Hogy képes egy ember jóízűn aludni valaki mellett, közös életet tervezni vele, miközben titokban azon rágódik, lelépjen-e? (A válasz egyszerű: létezik egy gyakori elhárító mechanizmus, az elhatárolás. De jelenleg ezt nem látom be, mert lefoglal egy másik elhárító mechanizmus, a tagadás alkalmazása.) A Pasi mellesleg ügyvéd, úgy fejti ki az érveit, ahogy az esküdtszék előtt tenné. Tényleg el akar venni feleségül. Tényleg szeret. De több időt szeretne velem tölteni. Szeretné, ha megtehetnénk, hogy egy-egy hétvégén gondolunk egyet, és elutazunk, vagy ha munkából hazatérve elmehetnénk vacsorázni anélkül, hogy aggódni kellene egy harmadik személy miatt. Meghitt párkapcsolatra vágyik, nem családi közösségre. Amikor megtudta, hogy kicsi gyerekem van, belátta, hogy a helyzet nem ideális, nekem viszont nem szólt, mert azt hitte, tud majd alkalmazkodni. Eltelt azonban két év, és tervezni kezdtük a közös otthont, épp akkor, amikor számára már elérhető távolságba került a szabadság. És ekkor rájött, milyen fontos ez neki. Tudta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak, de nem akarta megtenni ezt a lépést, és amikor eltervezte, hogy beszél velem, nem tudta, hogyan hozza fel a témát, hiszen nagyon elmélyült a kapcsolatunk, ráadásul tudta, hogy haragudni fogok. Azt állítja, azért halogatta a beszélgetést, mert nem akart bunkó lenni. A védelem pihen, és nagyon sajnálja. – Sajnálod? Hát képzeld! Azzal, hogy megpróbáltál NEM bunkó lenni, a világ LEGNAGYOBB bunkója lettél! Megint hallgat, és ekkor megértem végre: a korábbi vészjósló hallgatás volt a módszere arra, hogy szóba hozza a témát. És bár addig járjuk a kérdést körbe-körbe, amíg be nem süt a nap a redőny résein át, legbelül mindketten tudjuk, hogy itt már nincs mit mondani. Nekem gyerekem van. Ő szabadságra vágyik. A gyerek és a szabadság kölcsönösen kizárja egymást. Ha a királynőnek töke lenne, ő lenne a király. Dudik Annamária Éva fordítása

Lori Gottlieb

terapeuta, író, több New York Times-bestseller szerzője, Los Angelesben él, ott működteti a magánrendelését. A pszichológus válaszol rovat állandó szerzője az Atlanticben. TED-beszédét több mint hárommillióan nézték meg. Korábban magyarul megjelent könyve: Légy a felesége (2011).

Szerző

Berta Ádám: Éjjelente kísérteties hangokat hall, de nem őrült meg

Publikálás dátuma
2020.05.23. 11:20

Fotó: Julie Franchet / AFP - Hans Lucas
Hét éve kezdődött, hogy az illinoisi Lockportban egy Brianna nevű kislány éjjelente kísérteties hangokat hallott a hálószobája falából. Néha zenét, máskor beszédfoszlányokat: mindig Jézusról volt szó. A kislány nem hallucinált. A gyerekszoba falából, hol hangosan, hol halkabban, zajok szűrődtek ki. A család hét éve nem tudja kideríteni, mi az oka. Most kiderült: egy középhullámú, keresztény rádiócsatorna, az AM 1160 műsorát hallják, holott a falban nincs antenna, se hangszóró. Brianna édesapja kétszer is bejelentést tett a rendőrségen, de egyik vizsgálat se vezetett eredményre. A falak valószínűleg a háztól nem messze álló hat rádióantenna adását visszhangozzák, senki sem tudja, miért. A csatorna tulajdonosa, a Salem Media Group mérnököt küldött oda, aki szintén nem tudta azonosítani a hangforrást. A gyerekszoba falát egy helyen kibontották, megvizsgálták az elektromos vezetékeket, nem találtak semmi rendelleneset. Éjjelente azóta is szól a falból a rádió. Brianna ilyenkor a szülei szobájában alszik, előfordul, hogy az egész család képtelen pihenni.
Szerző

Visszatarthatatlan életöröm (Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 11:00

Időzítés tekintetében nem is lehetne jobb. Pedig a négy ciklusba rendezett és prímán megkomponált tizenöt novella szerzője nyilván nem a globális vírusjárvány keltette hangulat és karantén-élethalálhelyzetre írta az április végén megjelentetett kötetét. (Erre bizonyíték az egyes novellák korábbi publikálása.) Ha mégúgy lenne, akkor is kalaplengetést érdemelne, az írásai azonban – noha az olvasói kedélyállapot jelen esetben éppen ködképes, azaz különösen érzékeny a végletekre – jóval túlmutatnak mind témájukban, mind megformáltságukban a világvégén, inkább a vég -telenségére játszanak rá. Túlélik a jelen „apokalipszismérőinek” kilengéseit – a következő armageddonig biztosan! Merthogy esztétikai kiválóságuk mellett hosszú ideig kitartó töprengenivalóval is szolgálnak, a tényleg fanyar – valahol a bodori pokoli vihánccal egy tőről fakadó – humoruk pedig újraolvasásra csábít. Ahogy Elon Musk bizarr módon jól megfér Dosztojevszkijjel vagy Jarmusch Halott embere a Tibeti halottaskönyvvel a kötet lapjain, úgy ébreszt egyszerre kényelmetlen, mégis izgató ambivalenciát a társadalmi előítéletekből (másság, idegenség gyűlölete), a hatalom különböző kihasználási fokaiból (háború, diktatúra, nemi erőszak, pedofil pornográfia), a primer ostobaságból, a természet kiszámíthatatlanságát mégis folyton előrejelző számításokból eredő haláltudat rettenete azzal a groteszk és abszurd iróniával, ami együttesen jellemzi a novellákat: ugyan már, ez is túlélhető, fel se vedd, ilyen az élet! Mindezt az az irodalmi és nyelvi fogalmazásmód kelti életre, mely egyszerre bontja le az antropocén nézőpontot (például az animális – kutya, rigó, tengerimalac, elefánt, szamár, nyúl, hangya – szemszögből bemutatott élőlénysorsok), s ugyanakkor nagyon is az emberi érintkezések múltból-jelenből ismerős (irodalmi) hagyományaira építi föl ezt a posztvíziót. Az Az a napverte sáv című elbeszélés például már most kalkulálhatóan érdekes és sokat idézett színfoltja lesz az egyetemi kortárs irodalmi kurzusoknak – sokan biztos a fejükhöz is kapnak, miért nem nekik jutott eszükbe – hiszen Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményének pandanjaként meséli el a versből ismerős ismeretlen nő élettörténetét – ahogy a címe is jelzi, a Petri-vers lírai énjéhez képest egészen más nézőpontból. De számos egyéb (szöveg)játszadozás, rájátszás teszi élvezetessé a novellákat az erre fogékonyak számára – egy szamár hol Baltazárként Robert Bresson filmjét, hol Miskinként Dosztojevszkij Félkegyelműjét emlék-szcenírozza. A kedvencem mégis a(z irodalom)kritikusként is jeles szerző szépirodalmian beépített (kultúrpolitikai) „kommentje” egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk kapcsán: miután az egyik elbeszélésben említésre kerül a Kárpát-medencei Fajvédők Kertész Imre Intézete (Már csak két perc, 85. o.), később a naplójegyzetekből írt könyv kapcsán jegyzi meg az elbeszélő: „A végső kocsmát szlalomozom, ahogyan én éltem meg, keserűen nevetett a kiszolgáltatottságán, hogy nincs egy kényelmes fotelja, unatkozik, mert nincs már ereje írni, egyszer azt mondta, hogy rosszabb most neki, mint Auschwitzban, és ezen nem volt mit csodálkoznom, hiszen láttam, két diktatúrának ellenállt, de a hétköznapok zsarnoksága és a testi romlás szétszedte…” (Egy sötét pont a fehér sávon, 127. o.). De e földi szövegbravúr-örömökön túl érdemes odafigyelni azon (égi) törekvésekre is, amelyek a nyelven túli világot ostromolják, az említett posztantopocentrikus leírások mellett: ahogy az Ezeregyéjszaka meséi ötvöződnek az asztronómia tudományos szóhasználatával a szíriai háború személyes veszteségeinek elmondhatósága érdekében (Mu, a menekülő csillag); ahogy a televíziós reality-túlélő­show (Villán túl) szereplőinek klisészótára ön(le)lep­­le­ző módon megképződik, vagy ahogy a transzszexuális partinomádok túlzó, fogyasztási-menőségi szóburjánzása bájosan önreflexív módon összefonódik/összecsap az őket klímabűnözőként számontartók nyelvezetével (A tökéletes fotó). Öntükröző alakzatként e nyelvhibrid-kavalkád le­írására kiválóan alkalmas a beidézett régi anekdota a nagy­enyedi hentes tósztjáról: „Az én házam az én váram, vagy ahogy az angol mondja: mea culpa mea maxima.” (Mea maxima, 140. o.) Hát nem kacagtató e Bábel tornyaként épülő nyelvi (poszt)apokaliptikus vízió, ahol a gondviselés jegyében isten örömében bepisil?! (Egy sötét pont a fehér sávon, 130. o.). Mindezt csak tetézi az elbeszélések szereplőinek, elbeszélőinek ismételt felbukkanása az egyes novellákban: hogy aztán a kötet záró darabjában Tilda, Zsolti, Marcel, Frenk, Bibi (és a szamár) – a túlélők – végül, a szeméthalmok közepedte újra a régi „nótát” játsszák, a tűz körül dobolnak a csillagok alatt (Szinte végtelen). Talán kezdődik minden újra, ha másként is. Ahogy e könyv ismételt olvasásakor. (Jelenkor, 2020. 155 o.)
Szerző