Nádasdy Ádám: Birkahús (Részlet A szakállas Neptun című novelláskötetből)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:20

Fotó: Népszava
Nádasdy Ádám novelláiból megtudhatjuk, milyenek a melegek: éppen olyanok, mint bárki más. Mindeközben mégis olyan kalandokba keverednek, amelyekbe mások nem. Például mit tehet egy magyar fiú, ha Angliában melegbárt keresve éppen egy rendőr akarja útba igazítani? Egy baráti társaság vidéki kirándulásán meddig lehet eltitkolnia egy homoszexuális párnak, hogy nem csak haverok? És mit keres hajnalban négy pucér férfi Rómában a Trevi-kútban? Nádasdy Ádám első, május 25-én, a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő szépprózai könyvében szerelmes történeteket olvashatunk arról, hogyan lehet felvállalni az érzéseinket, hogyan lehet úrrá lenni testi és lelki vágyainkon, vagy éppen hogyan uralkodnak azok mirajtunk.
A magasabb megszaglászta, amit az alacsonyabb a kezébe nyomott. – Ez birkahús – mondta, és eltartotta magától. – Az hát, mi lenne, gírosz – mondta az alacsony. Nem volt tiszta a lelkiismerete, ilyenkor kioktató lett a hangja. – Gírosz, tudod? Törökül döner kebab. Ott ettem először. El is felejtettem, tényleg, birkahús. Ezek is törökök ám, tele van velük a Körút. Mindjárt meglátod, ahogy az Oktogonhoz érünk, ott a következő. – Ügyesen harapott a sajátjából, közben folyton forgatta, hogy ki ne buggyanjon. Világoskék rövidujjú ing volt rajta, féltette. – Milyen ügyes hörcsög vagy – mondta a magas. – És hazudsz. Tudtad, hogy birkahús. – Tudtam, de elfelejtettem – mondta az alacsony. – Így írtok ti, ne fárassz, Sándor. – A magas lenézően vállat vont. Az egész testével tudott vállat vonni, laza végtagjai sorra bemozdultak. Nem volt harmonikus jelenség, főleg a nyaka volt hosszú, az arca meg olyan, mint aki mindenen csodálkozik. A gíroszt hosszú karjával sikerült egészen messzire tartania magától. Sándor megkönnyebbült, na végre egy hülyeség. Jólesett neki, ha Alexet hülyeségen kaphatta. A „Tudtam, de elfelejtettem” nem az Így írtok tiben van, és ma reggel valamiért nem szerette Alexet, nem tudta, mi az oka, sőt tudta, hogy nincs oka, az ember fölkel és nem szeret valakit. Nem volt ez ritka, Sándor nyughatatlan volt, mint a foxikutya, állandóan próbálkozott. Ha reggel utálta Alexet, estére megszerette, újra és újra belészeretett, az meg csak nézte, hogy mit akar már megint. Nem tudott együtt mozogni Sándor hintázásával, a belendüléseket gyanakodva nézte, mikor meg a leszálló ág volt soron, azt mondta: na, ugye. Inkább elnézett a feje fölött a távolba, Sándor nem értette, hova, miket lát, amiket ő nem, miért nem figyel az ő csaholós világára, itt vagyok, nem látsz, ezt szokta neki kiabálni, nekem ne mondd, hogy valakit lehet szeretni úgy, hogy az ember nem figyel rá. Aki pedig nem figyel, annak esetleg birkahúst nyomnak a kezébe. – Hú, de nagy tévedés! – mondta hangosan és pördült egyet a járdán. – Jó – mondta fáradtan Alex –, akkor a Tanár úr kérem. De nem kérem. Birkahúst nem. Megfogadtam, mikor anyám meghalt. – Óvatosan áttette a gíroszt a másik kezébe, mint egy macskakölyköt, amely haraphat. Alexnak az volt az elmélete, hogy a válás után az anyja csak azért ment hozzá a mostohaapjához, mert az is imádta a birkát. Elméletei voltak. Lélek és anyag azonosságáról, a házát átjáró erővonalakról, az élet értelméről. Sándor tíz évvel idősebb volt, harminc is elmúlt, az én koromban, mondta, az ember már nem értelmet vár az élettől, hanem örömöt. Nevelni akarta Alexet, tessék kapcsolatokat létesíteni, nincsenek barátaid, még szeretőd se volt rajtam kívül, ez nem egészséges. Alex obskurus antikváriumokba járt, néha Szlovákiába is fölment, ott még kapni dolgokat. Horoszkópot is tudott csinálni, kettejüknek közöset, hiszen tulajdonképp egyetlen ember vagyunk, mondta, a név kötelez: Molnár és Müller, az ugyanaz, csak németül, az Alex meg igazából Alexander, a Sándor régi változata. Molnár Alex egyenlő Müller Sándor, mondta jelentőségteljesen. Sándor nem nézte meg a közös horoszkópot. – Tudd meg, hogy én imádtam a birkaszagot nálatok – mondta egy idő múlva. Alex anyja és mostohaapja versengve főztek birkaételeket, egyik jobb volt, mint a másik, Sándor mint haver odaszokott, evett mindenből. – A nyál a számban! Apuék a múltkor is elkezdték, hogy a régi szép idők, mikor hordtam anyádtól a kóstolót. – Almás mintás lábos, ugyanolyan fedővel. Kidobtam – bólogatott Alex. – Szegény. – Szegény – mondta Sándor. Nem akart vitát nyitni arról, hogy a mostohaapa rendes ember volt-e, és ha nem, levon-e ez bármit a fokhagymás birkasültjeinek értékéből. A vége felé Sándor gyakran a mostohaapával evett kettesben, mert Alexnak mindig dolga volt, ha az öreg birkát csinált. – Nem szerettem – mondta Alex. – Elvből. Téged sose undorított? Őszintén. – Oh, no – mondta Sándor. – Valahányszor elmegyek Egerben a Birkacsárda előtt, te jutsz eszembe, föl is izgulok. – Birkával kéne szexelned, hogy oldódjanak a gátlásaid. – Adott egy kokit Sándor fejére. – Ezt azért kaptad, hogy oldódjanak a gátlásaid. Megint nem szeretsz. – Ezt neked még sose mondtam, Alex, de az ágyneműdnek is birkaszaga volt az első pár alkalommal. Aztán megszoktam. – Dehogy szoktad meg, kidobtam az ágyneműt, mikor a mostohaapám végre elköltözött. – Kidobtad?! – Bevittem Egerbe, a Vöröskereszthez – visszakozott Alex. Bár az életvitele (Sándor szerint) képtelenül kusza volt, nem lehetett dolgok meggondolatlan kidobásával gyanúsítani. Ő pontosan érzi, mondta mindig, hogy mit kell kidobni és mit megtartani. A háza, mióta ő volt benne a felnőtt, abszurd volt, Sándor nem is lett volna hajlandó odaköltözni hozzá, például volt három tökgyalu, de dugóhúzó nem volt, a borosüvegből bicskával kellett kifaragni a dugót, Sándor hiába hozott dugóhúzót kétszer is, azok hamar eltűntek, és Alex háza önszabályozó módon visszaállt a három-tökgyalu–nulla-dugóhúzó állapotra. Sándor praktikus logikája nem tudott ezzel mit kezdeni, indoklást követelt, meg fogod bánni, értsd meg, egészséges arányt kell tartani. „Egészséges”, ezen a szón rengeteget huzakodtak, Sándor számára kulcsfogalom volt, Alex viszont csak megvetéssel volt hajlandó kiejteni: már megint egészséges vagy, Sándor. Hiába próbált Sándor úgy tenni, mintha ez bók lenne és nem sértés, Alex mindig győzött. Ha kellett, nagyon is figyelt Sándorra, megtalálta benne a duzzogást, mint masszőr az izomcsomót. Sándor a kapcsolatukat sokszor megalázónak érezte, szerelem ide-oda, hogy jön ez a zöldfülű, ez a té­tova nappali bagoly ahhoz, hogy őt oktassa? És főleg, hogy az ő kis hűtlenségeit – fölényes arccal! – megbocsássa neki, holott azok tényleg jelentéktelenek voltak, kiserdő, pályaudvar, konditerem öltözője, ilyesmi, azokért legföljebb hisztérikus féltékenységi jelenetet lehetett volna rendezni, vagy legyintve napirendre térni fölöttük. De Alex megbocsátott. – Edd meg te – mondta Alex –, és ne próbálkozz folyton. Veszek a Mekiben egy hamburgert. – Ne!! – Sándor a szívéhez kapott. – A nemzetközi nagytőke? Oda mi nem járunk, még itt Pesten se. Bárki megláthat. – Kezdte szeretni Alexet, erre várt reggel óta. – Sándor, állj le, nem vagyok a feleséged. – Ezt nem állítanám ilyen felhőtlen biztonsággal. – Lemondasz rólam egy jó poén kedvéért. Kár. – Engem a szex már nem érdekel, csak a pénzügyek – mondta Sándor. Befejezte a gíroszt, elvette Alexét, peckesen kezdett vele járni, mint gömbölyű bankárok régi fényképeken, sétapálcával. Kicsi volt, duzzadó és sima, mint egy keljfeljancsi. A saját gíroszát megette, elkezdte enni a másikat.
Szerző

Egressy Zoltán: Vándorbéke

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:06

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
ég az ég mindig halált akar tűzzel szórja tavaszaidat hálót dobott, lelket, egyszer rád nem enged fel valami miatt az ég téged lassan eltakar ligetek hullanak ligetek hullanak hihetni-e már a lomposarcú búnak vendég vándorbéke remetevad réme hervadást hasít-e lelkek lelkesére duzzadoznak-e már – sárgömbök a hóban – legutolsó csendet idelapozóan játszó tavaszokat karanténba zárók vízesés-sodrásra törmeléket rázók ligetek véreznek ligetek még állnak prédái a lázas harcrabuggyanásnak százszorszép fényekben égne a varázs ha nem fújódna szél a vérező parázsra ég az ég mindig halált akar tűzzel szórja tavaszaidat hálót dobott, lelket, egyszer rád nem enged fel valami miatt az ég téged lassan eltakar
Szerző
Témák
halál tavasz

Minden szó egyben tiltakozás is – Meliorisz Béla (versek az elmúlással szemben)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 12:10

Fotó: Tóth László
Hetvenedik születésnapjára jelent meg új verseskötete áprilisban Meliorisz Bélának, akinek Pécs legszebb költeménye is köszönhető. A Vagyunk örökké című könyv apropóján Simon Bettina beszélgetett a költővel utazásról, tengerről, a metaforák közti rejtőzködésről. Tekintettel a beszélgetőtársak régi ismeretségére, a tegeződést megtartottuk.
A Makárhegyi versek című költeményed szavazták meg tíz éve Pécs legszebb versének. Mennyire kötődsz a városhoz?  Ami elsősorban fontos nekem, az az itt élőkhöz kötő kapcsolataim, de nagyon szeretem a várost körülölelő tájat, s a város gondolatébresztő építészeti elemeit is. Szeretem a múzeumait, s szeretek a hegyoldal különböző pontjairól gyönyörködni („csobbanás utáni remegés / lenn a város” – idézet a versből), legyen szó bármelyik évszakról abban az örökösen változó, élő formában, amelynek Pécs a neve. Az új kötetedet Csordás Gábor szer­kesztette, akivel az 1975-ben alapított Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körében együtt tevékenykedtetek Parti Nagy Lajossal és Pálinkás Györggyel. Az akkor írt verseiteket a Fél korsó hiány (1980) antológia őrzi. Mit tesz lehetővé szerinted egy ilyen alkotói csoportban részt venni, hogyan befolyásolja az alkotást és az érvényesülést?  Bármennyire is képes az önálló ismeretszerzésre, tájékozódásra valaki, énépítése, költői fejlődése szempontjából pedig különösen fontos, hogy ne legyen önmaga világába zárva. A nyitottság, más nézőpontok, megközelítési módok megismerése a viták saját gondolatai­nak formálódását, tisztulását, az árnyaltabb, pontosabb kifejezés képességének lehetőségét biztosíthatják. A csoport tagjai tanulhatnak egymástól, a szellemi rokonság felismeréséből következő együttműködési szándék, s az egészséges versengés is nyilvánvaló haszonnal járhat. A közösen való fellépésnek kimutat­ható előnyei szoktak lenni az érdekérvénye­sítésben. A verseit, persze, mindenki maga írja meg. Az előző köteted a Föld és föld között 2006-ban jelent meg. Ennyi idő múltán azt is gon­dolhatnánk, neked elsősorban nem a kötet számít. Mit jelent számodra mégis a Vagyunk örökké?  Örömöt, másrészt figyelmeztetést is, most már jóval túl az emberélet útjának felén, egy komolyabb számvetés szükségességére. Szó sincs róla, hogy lebecsülném egy-egy időszak költői termését felmutató kötet jelentőségét, de jól látod, az én vers nélkül értelmezhetetlen valósága, az emberi világnak olyan tájai, tartományai érdekeltek, melyek csak a vers által megközelíthetők, járhatók be, így aztán mindig a következő vers volt a fontos, az izgatott, hogy megírjam, meg tudjam írni azt, ami foglalkoztat, mert belehalok, ha nem. Régi és új verseidet is erőteljes térteremtés és időtlenség jellemzi. A versben megszólaló körül otthonosságot találunk, akár otthon találjuk, akár séta közben a „beszédes utcákon”. Az otthonosságot felerősíti az is, ahogyan vissza-visszatérsz korábbi versekhez, verssorokhoz, verszárlatokhoz – köteteken átívelve és egy köteten belül is. Az első vers (Kirajzolódni) zárlatában azt olvassuk, hogy „minden másról majd később”. Érthetjük ezt úgy is, hogy az állandó verstémák, motívumok ellenére a következő oldal mindig ismeretlen marad a szerző számára?  A keletkezés-élet-elmúlás nem szűnő hullámzása uralja, tölti ki az emberi ésszel föl nem fogható idő végtelenségét. Elkerülhetetlen semmivé levésünk tudatában célunk nem csupán lenni, de méltónak lenni a létezésre. Ebből következik az a vágyunk, hogy életidőnk jelentős részét az idegen világban való otthonosság megteremtésének kísérleteire fordítsuk. A versbeli én számára a korábbról ismert nyelvi elemek, fordulatok, motívumok, emlékek felidézhetősége, azok összekapcsolhatósága mindenkori remény a védekezésre, az egyensúly megőrzésére az őt körülvevő, kiszámíthatatlanságokkal teli világban. Így lesz a vers, minden egyes szó egyben tiltakozás is, szembefordulás is az igazságtalan és felháborító elmúlással szemben. Nem szívesen értelmezem a saját versem, mert nem kívánom korlátozni a mindenkori olvasó jelentésteremtési szabadságát, de annyit mégis mondhatok, hogy a zárlat egyrészt utalás arra a Charles Taylor-i magatartáskövetelményre, miszerint az életet úgy kell megélni, mint egy történetet, és a beszélő szerint vannak is erre vonatkozó szövegtöredékek, másrészt igen, szavaiddal szólva, a következő oldal mindig ismeretlen, elkezdődik ugyan a vers, de a szavak nem feltétlenül engedelmeskednek az akaratunknak, kénytelenek vagyunk megadni magunkat, egyszerűen hagyni, hogy megtörténjék a vers. Máshogy fogalmazva, azt csináljuk, amit a nyelv megenged. Az Utazzunk Pardubicébe (Jelenkor, 1999) kilóg a többi köteted közül. Mennyiben mások azok a versek, túl azon, hogy sorkizártak?  Talán inkább viseli a kísérletezés nyomait, mint a többi, de érzésem szerint így is szerves kapcsolatban van az elsővel, valamint a harmadikkal. A kisebbek mellett inkább a nagyobb struktúrák, Bertók László kifejezését használva a dumálós versek uralják. És persze tipográfiai játék volt, hogy a kötöttebb szövegek tördelése is a sorkizárás elvét követte. Az utazás visszatérő motívum a költészetedben, a versben megszólaló sokszor idegenvezetőként kalauzolja az olvasót. Aztán kiderül, hogy ő sem tud többet a tájról, az évszakokról – legfeljebb valahol olvasott róla: őt is kalauzolja egy harmadik személy, így lesz a valóságból csupán „hihető ősz”. Az utazás az antikvitás óta ismert, tehát mondhatjuk, hogy ősi toposza a költészetnek, s máig nem véletlenül kedvelt, hiszen sokféle asszociációra, s a hozzá kapcsolható idő- és térsíkokkal való játékra, érzelmi-pszichológiai állapotok felvillantására kínál lehetőséget, azon túl, hogy az utazás, legyen valóságos, képzeletbeli vagy szellemi, valójában mindig olyan kaland, mely az élet és önmagunk megértését, személyiségünk formálását szolgálja. Ha a versbeli utazó eltéved, metaforák közti repedésben vár a hiteles megnyilatkozás lehetőségére, vagy egykori élményeit, tőlük eltávolodva, már emlékekként idézi, de ha kell, az sem kizárt, hogy a képzeletére bízza magát, mikor úgy alakul, úgy hiszi, hogy a némaság fontosabb lehet minden szónál. A verseidben a tenger bárhol lehet, nincs pontos helye, ezért az elképzelt tenger benyomását kelti. Az elképzelt tenger létező tengerekre vezethető vissza számodra, ahová konkrét utazások vittek?  Utazásaimból fel tudok ugyan idézni finom részleteket is, de nem, nem. A tengerrel való találkozások, legyenek valóságosak vagy már emlékként idézettek, a nyelv hihetetlen gazdagsága dacára is éppen a végtelenség megrendítő és minden elgondolhatót felülmúló szépsége okán leginkább némaságra kényszerítőek. Most paradox módon mégis szavakat fogok keresgélni, s rakosgatni egymás után. A tenger nyugalom, szenvedély, titok. A tenger élni akarást parancsoló őserő. A tenger legyen valóságos vagy képzeletbeli, nekem költészet, szabadság. A költői én otthon marad, az elvágyódás ellenére: „el innen akárhova / s nem valami humanista gondolat mámorában”. A vers ­díszletei közül csupán egy másik versbe menekül – pont úgy, ahogyan díszletek és verssorok ismétlődnek. Metaforák kerülgetéséről írsz több versben is, ami költői programként is olvasható. A költő feladata „meghúzódni metaforák közti repedésben”?  Nem, ez nem magatartáskövetelmény, ­csupán a rejtőzködésnek mint nyelvi magatartáslehetőségnek a metaforikus rögzítése. A költő feladata a versírás, hozzájárulás ahhoz, hogy emberségesebb legyen a világ, hogy az ember hitelesebben élhesse a mindennapjait. De hadd idézzem még Jeanette Winterson szép gondolatát, aki a nyelvnek az ősiségből megőrződött szakrális jellegére utalva mondja, hogy a „költészet az, amely áthatol zajon és kínon, tisztító szándékkal felnyitja a sebet, majd fokról fokra megtanítja neki, hogyan gyógyítsa önmagát”. Fontosak a párbeszédhelyzetek a verseidben, sok másik költőt így idézel meg. A verseid közti párbeszéd egyúttal arra is alkalmat ad, hogy magadhoz beszélj, és akár visszaszólj magadnak. Azt írod új kötetedben, „ha valaki kérdezne most / képtelen volnék tárgyilagos lenni”. Jelent-e akadályt a mindennapokban költőnek lenni?  Valami parancsoló erejű követelés az elődökkel, a kortársakkal való párbeszéd, mely az emberi helyzetek, a tapasztalatok összevetésével nem csupán az igazságkeresést szolgálja, de a belső szabadság megóvásában is különös jelentőséggel bír. Identitásunk megőrzésében a múltnak, emlékeinknek kitüntetett szerepe van, ám ahogy változunk az időben, úgy változik mindig a múlt is, s vele együtt az emlékeink is. Másrészt, megtörténhet, hogy akadályokba ütközik a tapasztalatok kellő mérlegelése, az élményektől való eltávolodás, a távolságtartás, mely a hiteles megszólalás feltétele. De hogy végre a kérdésedre is válaszoljak: nem, nem jelent akadályt költőként létezni a mindennapok világában.

Meliorisz Béla

1950-ben született Győrben. Pécsett végzett a bölcsészkaron, a pécsi Babits Mihály Gimnázium magyartanára volt. 1985-ben jelent meg első verseskötete, a Ma sem jön senki. Legújabb könyve, a Vagyunk örökké másfél évtized verseit gyűjti össze.

Szerző