Egressy Zoltán: Vándorbéke

Publikálás dátuma
2020.05.23. 10:06

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
ég az ég mindig halált akar tűzzel szórja tavaszaidat hálót dobott, lelket, egyszer rád nem enged fel valami miatt az ég téged lassan eltakar ligetek hullanak ligetek hullanak hihetni-e már a lomposarcú búnak vendég vándorbéke remetevad réme hervadást hasít-e lelkek lelkesére duzzadoznak-e már – sárgömbök a hóban – legutolsó csendet idelapozóan játszó tavaszokat karanténba zárók vízesés-sodrásra törmeléket rázók ligetek véreznek ligetek még állnak prédái a lázas harcrabuggyanásnak százszorszép fényekben égne a varázs ha nem fújódna szél a vérező parázsra ég az ég mindig halált akar tűzzel szórja tavaszaidat hálót dobott, lelket, egyszer rád nem enged fel valami miatt az ég téged lassan eltakar
Szerző
Témák
halál tavasz

Minden szó egyben tiltakozás is – Meliorisz Béla (versek az elmúlással szemben)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 12:10

Fotó: Tóth László
Hetvenedik születésnapjára jelent meg új verseskötete áprilisban Meliorisz Bélának, akinek Pécs legszebb költeménye is köszönhető. A Vagyunk örökké című könyv apropóján Simon Bettina beszélgetett a költővel utazásról, tengerről, a metaforák közti rejtőzködésről. Tekintettel a beszélgetőtársak régi ismeretségére, a tegeződést megtartottuk.
A Makárhegyi versek című költeményed szavazták meg tíz éve Pécs legszebb versének. Mennyire kötődsz a városhoz?  Ami elsősorban fontos nekem, az az itt élőkhöz kötő kapcsolataim, de nagyon szeretem a várost körülölelő tájat, s a város gondolatébresztő építészeti elemeit is. Szeretem a múzeumait, s szeretek a hegyoldal különböző pontjairól gyönyörködni („csobbanás utáni remegés / lenn a város” – idézet a versből), legyen szó bármelyik évszakról abban az örökösen változó, élő formában, amelynek Pécs a neve. Az új kötetedet Csordás Gábor szer­kesztette, akivel az 1975-ben alapított Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körében együtt tevékenykedtetek Parti Nagy Lajossal és Pálinkás Györggyel. Az akkor írt verseiteket a Fél korsó hiány (1980) antológia őrzi. Mit tesz lehetővé szerinted egy ilyen alkotói csoportban részt venni, hogyan befolyásolja az alkotást és az érvényesülést?  Bármennyire is képes az önálló ismeretszerzésre, tájékozódásra valaki, énépítése, költői fejlődése szempontjából pedig különösen fontos, hogy ne legyen önmaga világába zárva. A nyitottság, más nézőpontok, megközelítési módok megismerése a viták saját gondolatai­nak formálódását, tisztulását, az árnyaltabb, pontosabb kifejezés képességének lehetőségét biztosíthatják. A csoport tagjai tanulhatnak egymástól, a szellemi rokonság felismeréséből következő együttműködési szándék, s az egészséges versengés is nyilvánvaló haszonnal járhat. A közösen való fellépésnek kimutat­ható előnyei szoktak lenni az érdekérvénye­sítésben. A verseit, persze, mindenki maga írja meg. Az előző köteted a Föld és föld között 2006-ban jelent meg. Ennyi idő múltán azt is gon­dolhatnánk, neked elsősorban nem a kötet számít. Mit jelent számodra mégis a Vagyunk örökké?  Örömöt, másrészt figyelmeztetést is, most már jóval túl az emberélet útjának felén, egy komolyabb számvetés szükségességére. Szó sincs róla, hogy lebecsülném egy-egy időszak költői termését felmutató kötet jelentőségét, de jól látod, az én vers nélkül értelmezhetetlen valósága, az emberi világnak olyan tájai, tartományai érdekeltek, melyek csak a vers által megközelíthetők, járhatók be, így aztán mindig a következő vers volt a fontos, az izgatott, hogy megírjam, meg tudjam írni azt, ami foglalkoztat, mert belehalok, ha nem. Régi és új verseidet is erőteljes térteremtés és időtlenség jellemzi. A versben megszólaló körül otthonosságot találunk, akár otthon találjuk, akár séta közben a „beszédes utcákon”. Az otthonosságot felerősíti az is, ahogyan vissza-visszatérsz korábbi versekhez, verssorokhoz, verszárlatokhoz – köteteken átívelve és egy köteten belül is. Az első vers (Kirajzolódni) zárlatában azt olvassuk, hogy „minden másról majd később”. Érthetjük ezt úgy is, hogy az állandó verstémák, motívumok ellenére a következő oldal mindig ismeretlen marad a szerző számára?  A keletkezés-élet-elmúlás nem szűnő hullámzása uralja, tölti ki az emberi ésszel föl nem fogható idő végtelenségét. Elkerülhetetlen semmivé levésünk tudatában célunk nem csupán lenni, de méltónak lenni a létezésre. Ebből következik az a vágyunk, hogy életidőnk jelentős részét az idegen világban való otthonosság megteremtésének kísérleteire fordítsuk. A versbeli én számára a korábbról ismert nyelvi elemek, fordulatok, motívumok, emlékek felidézhetősége, azok összekapcsolhatósága mindenkori remény a védekezésre, az egyensúly megőrzésére az őt körülvevő, kiszámíthatatlanságokkal teli világban. Így lesz a vers, minden egyes szó egyben tiltakozás is, szembefordulás is az igazságtalan és felháborító elmúlással szemben. Nem szívesen értelmezem a saját versem, mert nem kívánom korlátozni a mindenkori olvasó jelentésteremtési szabadságát, de annyit mégis mondhatok, hogy a zárlat egyrészt utalás arra a Charles Taylor-i magatartáskövetelményre, miszerint az életet úgy kell megélni, mint egy történetet, és a beszélő szerint vannak is erre vonatkozó szövegtöredékek, másrészt igen, szavaiddal szólva, a következő oldal mindig ismeretlen, elkezdődik ugyan a vers, de a szavak nem feltétlenül engedelmeskednek az akaratunknak, kénytelenek vagyunk megadni magunkat, egyszerűen hagyni, hogy megtörténjék a vers. Máshogy fogalmazva, azt csináljuk, amit a nyelv megenged. Az Utazzunk Pardubicébe (Jelenkor, 1999) kilóg a többi köteted közül. Mennyiben mások azok a versek, túl azon, hogy sorkizártak?  Talán inkább viseli a kísérletezés nyomait, mint a többi, de érzésem szerint így is szerves kapcsolatban van az elsővel, valamint a harmadikkal. A kisebbek mellett inkább a nagyobb struktúrák, Bertók László kifejezését használva a dumálós versek uralják. És persze tipográfiai játék volt, hogy a kötöttebb szövegek tördelése is a sorkizárás elvét követte. Az utazás visszatérő motívum a költészetedben, a versben megszólaló sokszor idegenvezetőként kalauzolja az olvasót. Aztán kiderül, hogy ő sem tud többet a tájról, az évszakokról – legfeljebb valahol olvasott róla: őt is kalauzolja egy harmadik személy, így lesz a valóságból csupán „hihető ősz”. Az utazás az antikvitás óta ismert, tehát mondhatjuk, hogy ősi toposza a költészetnek, s máig nem véletlenül kedvelt, hiszen sokféle asszociációra, s a hozzá kapcsolható idő- és térsíkokkal való játékra, érzelmi-pszichológiai állapotok felvillantására kínál lehetőséget, azon túl, hogy az utazás, legyen valóságos, képzeletbeli vagy szellemi, valójában mindig olyan kaland, mely az élet és önmagunk megértését, személyiségünk formálását szolgálja. Ha a versbeli utazó eltéved, metaforák közti repedésben vár a hiteles megnyilatkozás lehetőségére, vagy egykori élményeit, tőlük eltávolodva, már emlékekként idézi, de ha kell, az sem kizárt, hogy a képzeletére bízza magát, mikor úgy alakul, úgy hiszi, hogy a némaság fontosabb lehet minden szónál. A verseidben a tenger bárhol lehet, nincs pontos helye, ezért az elképzelt tenger benyomását kelti. Az elképzelt tenger létező tengerekre vezethető vissza számodra, ahová konkrét utazások vittek?  Utazásaimból fel tudok ugyan idézni finom részleteket is, de nem, nem. A tengerrel való találkozások, legyenek valóságosak vagy már emlékként idézettek, a nyelv hihetetlen gazdagsága dacára is éppen a végtelenség megrendítő és minden elgondolhatót felülmúló szépsége okán leginkább némaságra kényszerítőek. Most paradox módon mégis szavakat fogok keresgélni, s rakosgatni egymás után. A tenger nyugalom, szenvedély, titok. A tenger élni akarást parancsoló őserő. A tenger legyen valóságos vagy képzeletbeli, nekem költészet, szabadság. A költői én otthon marad, az elvágyódás ellenére: „el innen akárhova / s nem valami humanista gondolat mámorában”. A vers ­díszletei közül csupán egy másik versbe menekül – pont úgy, ahogyan díszletek és verssorok ismétlődnek. Metaforák kerülgetéséről írsz több versben is, ami költői programként is olvasható. A költő feladata „meghúzódni metaforák közti repedésben”?  Nem, ez nem magatartáskövetelmény, ­csupán a rejtőzködésnek mint nyelvi magatartáslehetőségnek a metaforikus rögzítése. A költő feladata a versírás, hozzájárulás ahhoz, hogy emberségesebb legyen a világ, hogy az ember hitelesebben élhesse a mindennapjait. De hadd idézzem még Jeanette Winterson szép gondolatát, aki a nyelvnek az ősiségből megőrződött szakrális jellegére utalva mondja, hogy a „költészet az, amely áthatol zajon és kínon, tisztító szándékkal felnyitja a sebet, majd fokról fokra megtanítja neki, hogyan gyógyítsa önmagát”. Fontosak a párbeszédhelyzetek a verseidben, sok másik költőt így idézel meg. A verseid közti párbeszéd egyúttal arra is alkalmat ad, hogy magadhoz beszélj, és akár visszaszólj magadnak. Azt írod új kötetedben, „ha valaki kérdezne most / képtelen volnék tárgyilagos lenni”. Jelent-e akadályt a mindennapokban költőnek lenni?  Valami parancsoló erejű követelés az elődökkel, a kortársakkal való párbeszéd, mely az emberi helyzetek, a tapasztalatok összevetésével nem csupán az igazságkeresést szolgálja, de a belső szabadság megóvásában is különös jelentőséggel bír. Identitásunk megőrzésében a múltnak, emlékeinknek kitüntetett szerepe van, ám ahogy változunk az időben, úgy változik mindig a múlt is, s vele együtt az emlékeink is. Másrészt, megtörténhet, hogy akadályokba ütközik a tapasztalatok kellő mérlegelése, az élményektől való eltávolodás, a távolságtartás, mely a hiteles megszólalás feltétele. De hogy végre a kérdésedre is válaszoljak: nem, nem jelent akadályt költőként létezni a mindennapok világában.

Meliorisz Béla

1950-ben született Győrben. Pécsett végzett a bölcsészkaron, a pécsi Babits Mihály Gimnázium magyartanára volt. 1985-ben jelent meg első verseskötete, a Ma sem jön senki. Legújabb könyve, a Vagyunk örökké másfél évtized verseit gyűjti össze.

Szerző

Davasi László: Stein Frici és a fehér szamár

Publikálás dátuma
2020.05.16. 11:15

Fotó: ANDER GILLENEA / AFP
Hogyan keveredett ő ide? Hát úgy, hogy azonnal indult, ő és néhány elvtárs, amikor hallotta, hogy bajban a köztársaság, támadnak a fasiszták, és jelentkezett a sorozóbizottságnál. Hát úgy, hogy különösebb akadály nélkül fölvették mint régi bajtársat. Ez még a harminchatos év nyár végén volt, de már jöttek a hírek, hogy megalakulnak hamarosan a Nemzetközi Brigádok is, mert egy­emberként mozdult meg, és már útra kelt a kommunista világ. Nos, van itt ez a világforradalomnak nevezett jelentékeny és szükségszerű folyamat, és egyáltalán nem egyszerű harcolni érte, bízni benne, illetve meghozni bizonyos áldozatokat. Fölismerni az ellenséget, például, aki nem föltétlenül szemben bújik, hanem inkább mellette tesz úgy, mintha harcolna, mintha küzdene, jóllehet inkább szabotál. Hát így kerül ő ide, Albacete városába, sivár hegyek közé, melyek normális állapotukban fennkölten és magabízón hallgatnak, most azonban készségesen és némiképp csodálkozva visszhangozzák a dörejeket, a robbanásokat, melyeket rendre sűrű, lassan oszló, a völgyekben paplanként meghúzódó füst előz meg. A világforradalom kérte, hogy iparkodjon, nem menekült, nem szabotálta a lelkét, nem az apja vagy az anyja bonyolult és véget nem érő ügyeit igyekezett maga mögé tudni, nem a megalkuvó, gyáva zsidók tömegét akarta eltanácsolni az élete színpadjáról, hanem azért küzdött, amiért már Robespierre is. Sztálin elvtárs! Rákosi elvtárs! Zalka Máté elvtárs! A szabadság hívta. Az más kérdés, hogy Spanyolországban kifejezetten forró, már-már elviselhetetlen a nyár. De még a szeptember is a földhöz vágja az embert. Rekkenő a forróság a tenger nem látta végtelen belvidéken, októberre enyhül valamelyest, hűvösödnek az éjszakák, s ahogy beköszönt a november, éjjelente már fázni is lehet. De az még odébb van. Jobban fázik az ember, ha éhes, ha szomjas. Olyan a táj, de tényleg, mintha a Holdon lenne. A dolgok később kelnek életre, később szunnyadnak, a tüzek még füstölve is énekelnek, dalolnak a kabócák, a Hold földje és homokja sikongat éjjelente. Olyan sebes a spanyol beszéd. Gyakran találkozik az ember borjúval vagy termetes bikával, mindegy, csöpög a pofájából a hab, kaparja halkan a sziklás földet maga alatt. Ha túl sokáig nézi az ember, hörren, nekiindul. Zenélnek a kabócák, zenekar. Az emberek nyakán a szüret, a betakarítás, mázas cserépkancsók táncolnak a gyalogutakon. Olyan sok alaki gyakorlatuk volt, hogy már azt hitte, soha nem lát fegyvert. Lőni már tudott. Mindent tudott, puskával, gépfegyverrel, egyelőre semmit sem tehetett. Mennyi nép volt a táborokban. Lengyelek, oroszok, németek, franciák, angolok, magyarok! De hát ide is jöttek zsidók, nem? Jöttek utána az Internacionálé forgatagába, mint a bolhák! Vörös ékszerek, kommunista drágakövek! Jöttek utána a nemzetközi felszabadulásba, és úgy kopogtak a bakancsaikkal, akárki megmondja, akárki meglátja, akárki regisztrálja, hogy bár tagadni akarták, de mégis, mégis zsidóként jöttek, zsidóként szaladtak ide verőfénybe, komor hegyoldalba. Mert például ez a kis Speindler, ez a potrohos kis szegedi hentesfiú is odament a német tiszthez az első, a legelső bevetés előtt, aki különben hamburgi fiú volt, azt mondta neki, itt van ez az aranyórája a nagypapájától, szép darab, lecsatolta. Doxa, mutatta, hová helyezhetné biztonságba, míg ő harcol, és netán a vérét s életét ontja a világforradalomért. Grószfati? A tiszt értetlenkedett. Ja, ja, a Mars téren volt akkora hentesboltja, hogy a bivaly belefért volna! Was für ein Bivaly?! Ők, az éppen megalakult, zajos és lelkes magyar brigád a németek irányítása alá tartoztak. A tiszt fuldoklott zavarában vagy dühében, niksz, niksz, krucifiksz, végül annyit tudott kinyögni, adja oda neki azt az izét. Elteszi. Inkább spanyolul mondta, mint németül. Vamos! Ő meg Stein Frici odalépett a tiszthez, amikor Speindler elballagott lőszert és sebkötöző rongyot, meg valamennyi kulacs vizet vételezni, különben elég szűken mérték a lőszer bármi fajtáját, kellett az árulók kivégzésére is, és azt kérdezte, hogy mi a probléma. Tudott úgy kérdezni, hogy látszott rajta, nem akárki. Hogy kérdezhet is, ha akar, ha arra támad kedve. Mutatta a német, mit bíztak rá, savanyú volt a mosolya. Tényleg Doxa? Tényleg az. Vizsgálták a szép kimunkálású, domború motívumos, finom szerkezetet, futott körben a kismutató, ballagott utána a nagyobbik pálca, ez az idő, ilyen az idő, ha szépen és értőn foglalkoznak vele, ha szépen mérik, ha tisztelettel kezelik, dörögtek Franco nagy, öblös hangú ágyúi. Régen nem volt már derült Spanyolország fölött az ég. November hetedike lett, ütközetre készültek, az első igazi csatára, a tűzkeresztségre. Madrid, a szenvedő menyasszony várta őket! Úgy hívták a helyet, hogy Casa de Campó, a sebes folyású Manzanares-folyó partján ütöttek tanyát, igazán festői környezetben, a látványt egy tágas park szélén, hol királyok, császárok és kizsákmányolók pihentek, árnyas pagonyai. Hát itt aztán nem pihentek. Speindler remegve rázogatta a kezét, mint aki folyton be akar mutatkozni. Mintha nyomban az ébredés után elkezdődött volna. Micsoda égiháború kezdődött el, semmiféle, földi háború volt az, csak az égig elhallatszott. Ilyesmiben még neki sem volt tapasztalata. Másképpen folytak a harcok, ha volt is éppenséggel, a Tanácskormány alatt. De most! Kartács! Repeszek! Nem szűnő fegyverropogás, az ágyúk ugatása, lánctalpas szörnyetegek közlekedése. Visszahull lassan az égbe fölbaszott fűszál. Az időt letétbe helyezték, mint egy húsz éve kapott kisjegygyűrűt. Az óra, a Doxa óra hátul marad. Nem akarja odavinni, a kis Speindler, ez a szegedi árvabogár nem akarja magával vinni az időt, nem akarja, hogy az időnek baja essék, idő és ember elválasztható, ezt gondolja, azt gondolja, hogyha őrá ráfingik a bomba, és a szeme fönnakad, mint a taglózott borjúnak, akkor az óra jár, majd továbbhalad, tovább az idő, mintha az ő, személyes ideje baktatna föltartóztathatatlanul. De csak valameddig! Az igazság beköszöntéig! Ez lesz a világforradalom, illetve az, ami utána következik, hogy az idő megáll, mert megállhat. Nem kattognak, nem ketyegnek majd az órák. Nem jár egy átkozott vekker sem, se Doxa, se házi vekker, se kakukkos vagy láncos óra, se torony­óra. Becsapott közéjük az átkozott bomba. Fölrobbantak, mint a patkányok, velük törtek gyümölcsfák, sárga labdák szálltak, az ehetetlen dísznarancsok, cédrusok hasadtak ketté, mint a gyufaszálak. Mintha maradna az ember agyában egy kitartó sikoltás. Szét akarja vetni az ember fejét, olyan hang. Ez a légnyomás, bassza meg? Az, kérlek, por favor. Stein Frici, miután szétmázolta a füléből és az orrából szivárgó vért, és fölköhögte, kiöklendezte a torkába szakadó földet, mászni kezdett a hamburgi gyerektiszt még mindig rángatózó teste, annak elroncsolt, félbevágott állaga felé, a szőke fürtű, kifejezetten erős állkapcsú német fiúhoz, akit egy altónai vaskályha mellett szült meg az anyja, legalábbis az utolsó, spanyol édes borral meglocsolgatott éjszakában erről mesélt. Látta, hogy meg-megmozdul még, mintha föl akarna állni és elmenni innen, ebből, ebből a szörnyen fájó érthetetlenségből. Van nem messze egy híd, a Franciák hídja tán. Nem volt már a németben élet, mire a ragacsos, törmeléktől összeszórt földön átkúszva odaért. ­Tényleg szétvetette a testét a robbanás, nem is ő rángatózott, hanem közvetlenül mellette egy kutya. Hogy került oda az állat? És nem volt keze sem, kiszakadt belőle. De azért Stein Frici nem adta föl, míg pattogtak, süvítettek fölötte a lövedékek, kereste és megtalálta a hamburgi fiú elrepült karját, kezét. Tíz­méteres sugarú kör csupán, azt összemászni a pokolban. Benne volt a tenyérben a Doxa óra, az ujjakat úgy kellett szétfeszíteni. Hát hiszen tényleg egy Doxa volt. Járt. Stein Frici meg erre aztán elájult. Gyógyulását egy spanyol lánynak köszönhette, úgy hívták, Manuela. Hatalmas melleit néha az arcára helyezte, duerme ninitó. Az apja szamarat árult meg öszvért, folyton rikácsolt egy kakas az udvaron, el gallo del nombre es Pedro. Nevetett, mintha túl sok fog lenne a szájában, nevetve mutatta, hogy már háromszor megerőszakolták a fasiszták, duerme ninitó, duerme. Hogy lehet szamarat árulni? Meg öszvért?! Lehet. Meg lehet élni ilyesmiből? Igen, a spanyolok, ezek az átkozott spanyolok, akiknek a szájában vízesés van, mindenre képesek. Láza volt, nem is igaz. Drágám, Spanyolország. Ja, igen, és a világforradalom! Megkérdezte Manuélát, mi van a világforradalommal, elvtársnő. És nézte közben a kövér galambokat, amik a spanyol parasztblúz alatt turbékoltak. Hát hogy éppen, nevetett a lány, éppen az elvtárs szaros seg­gét törölgeti, az van a világforradalommal. De mondana még valamit. Mit? Egyszer apjának született egy fehér szamara, burro blanco. Hogyhogy fehér szamara? Albínó! Mindenki azt akarta megvenni. A fehéret. De az apja nem adta. Azzal csak csalogatott! Karácsony előtt végre sikerült eljutnia Párizsba, a francia határon, megkérdezték, hol szerezte a sebesülését, azt bizonygatta, hogy ebben a véres időszakban, ezekben a tajtékos hónapokban igazán nagy, már-már nevetséges balszerencse érte, képzelje, tiszt úr, megrúgta egy szamár, milyen szamár, ráadásul egy fehér, egy hófehér szamár, burro blanco, az meg hogy lehet, hát ő se tudta, egyszer csak elébe állt egy szamár, fehér volt, mint a friss hó, és nekitámadt. A szamarak ölnek, ha elmegy az eszük. Megvadulnak, rúgnak, harapnak, ölnek. A fehér szamár üldözte is. És hol történet mindez? A Holdon történt. Hogyhogy a Holdon?! Kimutatott a vonatablakból, a Hold tele van fehér szamárral, valóságos kolóniában élnek ott, ott kergetőznek egyik kráterbe be, másik kráterből ki. Egy ideje cseng a füle. Az a fehér égés a homlokán, látja a határőr úr. Hát talán ezért hagyták, utazhatott tovább. Prága következett, és szilveszterre már látta is Budapestet, a Parlamentnél forró bort ivott. Megevett egy adag véres hurkát a közeli piacon, fröccsöt ivott rá, aztán kisétált a jégtorlaszokat hurcoló, ködös Dunához. Hogy visongtak a sirályok. Figyelte, követik-e, jár-e valaki a nyomában. Nem követték, legalábbis semmi ilyesmit nem tapasztalt. Egy napot a fagyos Pesten töltött, volt egy konspirációs találkozója, ahol meg kellett beszélnie, hogy a trockista ellenforradalmárok veszélyesebbek, mint a fasiszták. Mert azok bizony. Megbeszélték az elvtárssal. Azt újra utazott, a szülővárosába, szilveszter után nyomban, már a harminchetes esztendőbe érve. Vonattal utazott le. Az állomáson várták. Egy fehér szamár állt az indóház előtt.